A thaiföldi Tigris-templom

Thaiföld nyugati részén, a Kancsanaburi tartományban 1994-ben alapították azt az erdei théraváda buddhista templomot, amit Tigris-templomnak – Wat Pha Luang Ta Bua Yanasampanno – neveztek el. Eredeti célja az volt, hogy menedékül szolgáljon különböző vadállatok, elsősorban indokínai tigrisek számára.

A templom 1999-ben kapta meg a legelső tigriskölyköt, és 2016 januárjában a tigrisek száma meghaladta a 150-et. A látogatóktól szedett belépődíj 600 thai baht volt (kb. 19 amerikai dollár, kb. 15 angol font), amihez még hozzájöttek extra költségek, ha a turista etetni akarta az állatokat vagy a tigrisekkel közös képet csináltatni. Az évek során több tízezer turista kereste fel a templomot és rezervátumot, amelynek forgalma elérte az 5.7 millió dollárt évente. A turisták a tigrisekkel pózolva készíttettek magukról fényképeket, cumisüvegből etették a kölyköket vagy sétáltak a pórázon vezetett állatokkal. Mivel ez a túlságosan is engedelmes viselkedés teljesen természetellenesnek számít a tigriseknél, így jogosan feltételezték, hogy bedrogozták őket a szerzetesek.

Állatvédők már 2001 óta vádolták a templomot azzal, hogy pusztán haszonszerzésre használják az állatokat, amelyekkel nem bánnak megfelelően, ráadásul tiltott kereskedelmet folytatnak velük. Ennek ellenére hosszú évekig csak a huzavona ment a templom körül. 2006 decemberében az ABC News három napot töltött a  templomban, és semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy bedrogozták volna a tigriseket vagy rosszul bántak volna velük. Az ott dolgozó thaiföldiek és nyugatiak is azt nyilatkozták, hogy az állatokkal minden rendben van. A kolostor apátja azt állította, hogy az a céljuk, hogy az ott tenyésztett tigriseket később szabadon engedhessék.

2014-ben a Care for the Wild International világméretű kampányt indított a “tigris selfik” ellen. Elmondásuk szerint az a bizonyos pillanatkép, amit a turisták ilyen módon készítenek, egy életre szóló szenvedést jelent annak az állatnak.

2015 februárjában vadvédelmi szakemberek rendőrökkel és katonákkal együtt razziába kezdtek a templom területén, és ott védett vadmadarakat és tigriseket koboztak el. A madarak tartásához nem volt meg a megfelelő engedély, és a nagymacskák eredetét sem dokumentálták rendesen.

2016 januárjában és májusában kilenc évnyi nyomozás eredményét foglalták össze két riportban, amelyeket egy ausztrál szervezet adott közre. A második riportban egyértelmű bizonyítékokat szolgáltattak arra nézve, hogy a tigrisek testrészeit jobbára nemzetközi szinten eladták vagy elajándékozták. A National Geographic állítása szerint maguk a buddhista szerzetesek működtették a templomban ezt a pénzügyi alapokon nyugvó tenyésztő, értékesítő üzletet. A tigrisek tenyésztése üzleti célból tilos, és mivel veszélyeztetett fajnak számítanak, ezért Thaiföldön állami tulajdonnak minősülnek.

2016 májusának végén vadvédelmi szakemberek a rendőrséggel együtt egy újabb akcióban megkezdték az összes élő tigris eltávolítását a templomból. Ekkor több, mint 40 halott tigriskölyköt és számos egyéb állati testrészt találtak a fagyasztókban. A Nemzeti Park munkatársa szerint ezek a tigriskölykök csak röviddel a razzia előtt pusztulhattak el, ugyanakkor a templom hónapok óta nem tett jelentést egyetlen tigris születéséről sem. Ezt egyértelműen az illegális tenyésztés egyik bizonyítékának tekintették.

A templomot elhagyni igyekvő apát titkárát feltartóztatták. Átkutatása során 1000-nél több – tigrisbőr darabokat tartalmazó - amulettet találtak nála, emellett két egész tigrisbőrt és 9-10 tigrisagyarat.

Június 3-án egy konténerben újabb 30 tigriskölyök tetemet találtak angol nyelvű felirattal, ezeket feltehetően szintén eladásra szántak.

Ezek után az állam megpróbálta a templomot legális módon állatkertként üzemeltetni, immáron tigrisek nélkül. Azonban 2018-ra kiderült, hogy ez nem fog menni. Ugyanis a hatóságok által otthagyott állatok nem bizonyultak elég vonzónak a turisták szemében, így az állatkert jószerivel kongott az ürességtől. Az önkéntesek saját pénzükből fedezték az oroszlánok és a tucatnyi növényevő állat élelmezését. Száznál is több állat lakott még ott, tehenek, bivalyok, őzek, pávák, vaddisznók, bankivatyúkok, jó néhány nagyon lesoványodott állapotban. Volt, amikor a turisták adományoztak zöldséget, banánt és szénát. 

A látszat ellenére, sajnos, a tigrisek ügye is rosszabbul állt, mint valaha.

2016-ban eredetileg összesen 147 élő tigrist menekítettek ki a thaiföldi hatóságok és az állatvédők a templomból. Az állatokat két nemzeti parkban helyeztek el, mivel a vadonban feltehetőleg nagyon kis esélyük lett volna a túlélésre. Azonban 2019-re több, mint a felük, 86 állat pusztult el. A parkok munkatársai szerint a beltenyésztés különféle problémákhoz vezetett, és azt is mondták, hogy a tigrisek egy része az áthelyezés okozta stressz hatására szopornyicavírus fertőzés áldozata lett.

Ugyanakkor a Wildlife Friends Foundation Thailand (WFFT) alapítója azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy a nagymacskákat ezekben az állami parkokban kicsi, szűk ketrecekben tartják, ahol könnyen terjed mindenféle betegség. A szopornyicát megfelelő étkezéssel, ellátással, tiszta vízhez való hozzáféréssel és elegendő mozgástérrel kezelni lehet, azonban a korlátozott állami keretek ezt lehetetlenné teszik.

A két állami intézményben elhelyezett állatok ilyen magas arányú elhalálozása ráirányította a figyelmet az egyre növekvő létszámú fogságban tartott tigrisek problémájára, nem csupán Thaiföldön, hanem Laoszban és Kínában is.

Thaiföld és Laosz azon ígérete ellenére, hogy csökkenti az úgynevezett “tigris farmok”-on fogságban tartott nagymacskák számát, az állatállomány folyamatosan növekszik. Thaiföldön jelenleg körülbelül 2 ezer fogságban tartott tigris van – 2007-ben még csak 600 volt  - , és ezek nagy része privát személyeknél található. Egyes magánkézben lévő állatkertek, parkok és egyéb templomok területén akár 200-400 tigrist tartanak.

A fogságban tartott tigrisek jövedelmező üzletnek számítanak, mivel különösen népszerűek a kínai turisták között, akik már közel egyharmadát adják a Thaiföldre látogatóknak. Annak ellenére, hogy ezek a nagymacskák könnyen tenyészthetőek, mégis anyagilag jobbnak tűnik az illegális orvvadászat és a csempészés. Ugyanis a kínai és vietnámi fogyasztók, akik úgy vélik, hogy a tigris pénisze és csontjai fokozza a potenciát, jobban bíznak a vadtigrisek ilyen jellegű hatásában. Ráadásul néhány baht-ért vett tölténnyel olcsóbb kilőni egy vadtigrist, mint megvenni egyet 150-200 ezerért.

A vadvédelmi aktivisták szerint a thaiföldi állami intézményeknek nagyobb hatáskörre volna szükségük ahhoz, hogy eljárást indíthassanak a magánszemélyek által tartott tigrisek tulajdonosai ellen, ugyanakkor az egész “tigris-üzletet” szigorúbban kellene szabályozni.

Sem az egykori Tigris-templom apátja, sem mások, akik felelősek volt az ott történtekért, nem kerültek bíróság elé ezidáig.

Forrás: Tigris-templom (angol nyelven)

             Buddhista szerzetesek és a Tigris-templom (angol nyelven)

             Tigris-templom állatkertként való üzemeltetése (angol nyelven)

             Thaiföldi Tigris-templom (angol nyelven)

A nyolc felismerés

A buddhizmus tele van számokkal és felsorolásokkal. Ezek közül talán legismertebb a négy nemes igazság, a nemes nyolcrétű ösvény és a három ékkő/kincs (Buddha, dharma és a buddhista közösség, a szangha).

Azonban még nagyon sok ilyen lista létezik. Írtam már bejegyzést a három méregről, az öt léthalmazról vagy khandháról/szkandháról, az öt Buddha-családról, az öt fogadalomról, a hat létbirodalomról, a mahájána buddhizmusban található hat tökéletességről vagy páramitáról, a théraváda tíz tökéletességről vagy páramitáról, a helyes összpontosítás (dzshánák) nyolc szintjéről, a Buddha által ki nem fejtett tíz vagy tizennégy kérdésről. És még nagyon sok egyébről, amit itt már nagyon nehéz felsorolni is.

Ez a bejegyzés azt a nyolc felismerést sorolja fel, amelyek leginkább  a mahájána hagyományban ismertek. Célszerű rajtuk tudatosan meditálni, hogy a bódhiszattvákhoz és más megvilágosodott lényekhez hasonlósan mi is képesek legyünk őket megvalósítani.

-- A tudatlanság okozza a születés és halál véget nem érő körforgását és a szenvedést:

Keressük meg a számunkra legjobb, legmegfelelőbb tanítást és gyakorlást, hogy csökkentsük vagy akár semlegesítsük a valósággal kapcsolatos tudatlanságunkat (arról, hogy hogyan találjunk olyan közösséget, ami a legmegfelelőbb számunkra, ITT írtam bejegyzést). Emellett a létezés három tényezőjén – nem állandó, nem kielégítő és ‘én’-telen vagy üres - való meditáció segít a valóság helyes megismerésében.

-- A világon semmi sem állandó: Ha ezt ténylegesen megértjük és képesek leszünk nem csupán szavak szintjén befogadni, akkor kevésbé fogunk ragaszkodni mulandó dolgokhoz, és talán jobban tudjuk értékelni a pillanatot.

-- A több vágy több szenvedést és több elégedetlenséget okoz:

Csökkenti a szenvedést, elégedetlenséget, ha felismerjük, hogy hiába kapjuk meg mindig azt, amire vágyunk, attól nem leszünk boldogabbak. Próbáljuk fékezni magunkat és tudatosan átgondolni azt, hogy mennyire és mire van ténylegesen szükségünk.

-- Az emberi elme mindig önmagán kívül keres élményeket és sosem érzi magát megelégedettnek:

A megszabadulás abból ered, ha kialakítjuk a megelégedést, nem pedig mindig több és több kívülről származó dolog vagy élmény megszerzéséből, átéléséből. Természetesen ahhoz, hogy teljes legyen az életünk, át kell élnünk nagyon sok mindent, de ne akarjunk állandóan mindenhol impulzusokat, élményeket keresni és kapni. Szánjunk pár percet naponta arra, hogy “csak úgy” legyünk magunkban, és élvezzük a saját társaságunk által nyújtotta csendet, békét és derűs nyugalmat.

-- Szorgalmasan törekedjünk:

A tudatos gyakorlás és a pozitív életforma kialakítása kemény munkát, időt, energiát és kitartást igényel. Vegyük észre, ha puszta kényelemből kihagyunk bizonyos részeket a gyakorlásunkból, ne hígítsuk fel azt nem előrevivő dolgokkal.

A létrejövő változást pedig tudatosan fenn kell tartani, mivel az ember egy idő után hajlamos lesz a lazításra.

-- A szegénység/nélkülözés gyűlöletet és haragot teremt:

Próbáljunk nagylelkűek, odafigyelőek lenni, és kezeljünk minden élőlényt felülemelkedett egykedvűséggel. Annak ellenére, hogy biztosan elkövetünk majd néhány hibát, folytassuk az erre irányuló gyakorlásunkat.

-- A testi vágyak öt kategóriája – pénz, szex, hírnév, túl sok evés, túl sok alvás – különböző problémákhoz vezet:

Emellett még több szenvedést, elégedetlenséget okoznak, és a negatív szokások börtönébe zárnak be bennünket, ahonnan nagyon nehezen tudunk megszabadulni.

-- A születés és a halál szenvedés. Az élet végigélése pedig folyamatos küzdelem a vágyaink miatt:

Születésünk óta tele vagyunk ösztönös és nem ösztönös vágyakkal, amelyek  teljesen vagy részben vagy egyáltalán nem teljesülnek. Azok a vágyaink, amelyek teljesülnek, újabbakra sarkallnak bennünket. Amelyek viszont csak részben vagy egyáltalán nem, azok frusztrációt, szorongást, agressziót váltanak ki.

Ezt tudatosítanunk kell magunkban, ezáltal csökkenthetjük az újabb és újabb vágyak iránti igényünket és a bennünk keletkezett feszültséget a nem vagy csak részben teljesült vágyak esetén.

És azt se felejtsük, testünket és agyunkat ugyanazok az atomok építik fel, mint a fákét, madarakét vagy akár a földigilisztákét. Részei vagyunk az egésznek, nem pedig kívülállók. Mint ahogyan mi is szenvedünk és küzdünk a vágyaink miatt, az összes érző lénnyel ez történik, akár van ennek látható jele, akár nincs.

Ezért a bódhiszattva esküben megfogadjuk, hogy minden érző lényt igyekszünk megszabadítani.

Forrás: Mi a nyolc felismerés? (angol nyelven)

Mit jelentenek a piros zsinórból készült karkötők?

Az utóbbi években, évtizedekben divattá vált piros zsinórból készült karkötőket viselni. Nem csupán azon vallások követői hordják, ahol ennek hagyománya van, hanem olyanok is, akik nem tartják magukat igazán vallásosnak vagy nem ahhoz a valláshoz, irányzathoz tartoznak.

A hinduizmusban ez a fajta karkötő rituális védelmező és rontás elleni szerepet tölt be. Szőtt fonalból, zsinórból vagy szalagból készítik. Már a Védákban is említik őket pratisara és kautuka néven. A férfiak a jobb csuklójukon hordják, a nők balon. Sok esetben pap vagy a család legidősebb tagja köti fel a fonalat a hívő, a patronált vagy szeretett személy csuklójára, de akár tárgyakra is rátekerhetik. Leginkább piros színű zsinórt használnak, de narancs, sáfrány, sárga vagy ezek keveréke szintén előfordul.

Nem csupán a csuklójukra kötik, hanem nyaklánc gyanánt is hordhatják.

A fonalnak fontos szerepe van a családi és házassági szertartásoknál. Testvéreknél a köztük lévő kölcsönös egymásra utaltságot és az egymás iránti tiszteletet jelzi.

Hindu házassági ceremónia során a vőlegényt és menyasszonyt kötik lazán össze a zsinórral, és háztartási eszközökre, termékenységi szimbólumokra szintén tehetnek fonalat.

A dzsainizmusban ezeket az amulettel ellátott védelmező fonalakat raksapotli-nak hívják. Leginkább piros színűek és a csuklóra kötik. Van, amikor csak egy piros anyagot tekernek össze, amit egy dzsaina aszkéta mantrával áldott meg. Ha a nyakuk körül hordják, akkor a dzsaina hagyomány szerint a védelmező amulettet arról az istenségről nevezik el, akiről úgy vélik, hogy ő áldotta meg azt a megkötött csomót. A védelmező fonál testvérek és a házastársak közötti rituális jelentősége hasonló a hinduizmusban megtalálhatóhoz.

A kereszténységben leginkább a bal csuklón viselik a piros zsinórt. A vörös szín a tüzet (Szentlélek), a vért (Krisztus vérét) és a Pünkösdöt szimbolizálja. Később a kereszténységért mártíromságot szenvedettek színévé vált.

A zsidó vallás kabbala irányzatában a skarlátszínű vagy karmazsinvörös fonál viselése egyfajta talizmán. Arra szolgál, hogy megvédjen a balszerencsétől, amelyet az ajin hara -  ‘gonosz szem’ vagy ‘rontó, ártó tekintet’ – okozhat.

A vörös fonalat vékony skarlátszínű gyapjúból készítik, és hét csomót tesznek rá. A bal csuklójukon viselik, mivel úgy tartják, hogy a bal oldal a fogadó oldal.

Ellentétben a hinduizmussal, a kabbalában a piros zsinór karkötőként való viseléséről nem tesznek említést a szent iratok. Úgy tűnik, hogy ez a szokás csak az 1900-as évek elején jelent meg.

Némi utalás ugyan van a Bibliában a zsinórként használt karkötőre Mózes 1. könyvének 38. részében. A bába Thámár ikerfiainak születése közben kötött egy fonalat Zerákh csuklójára, hogy megjegyezzék, ő lesz az elsőszülött. Ennek ellenére mégis az ikertestvére, Pérec volt az, aki elsőnek kibújt.

Józsué könyvének 2. részében védelmező szerepben tűnik fel a piros zsinór. Itt az izraeli kémek – akiket Ráháb megmentett – javasolják hálából Ráhábnak, hogy kössön “veres fonalú zsinórt az ablakhoz”, gyűjtse egybe oda a családját, és ebből fogják tudni a kémek, ha majd a seregükkel együtt visszatérnek, hogy azt a házat és lakóit nem szabad bántani.

Manapság Izraelben, elsősorban Jeruzsálem óvárosában, turistáknak és zarándokoknak árulják a skarlátszínű fonalat. Az 1990-es évek végén a vörös fonál nagyon népszerűvé vált a nem zsidó sztárok körében és Izraelen kívül is, Madonna, Sasha Cohen, Leonardo DiCaprio, és sokan mások viselték/viselik.

                                                                                                                                                                 

A buddhizmus különböző irányzataiban, iskoláiban különböző dolgot jelenthetnek a  kézzel csomózott zsinórból készült karkötők. Kaphatják vallási elvonulás végén vagy vallási ceremónia során áldásként. Thaiföldön a megszentelt zsinórokat - sai sin - gyakran egy sokkal hosszabb fonálból vágják le, amelyeket buddhista szertartás szerint áldanak meg a szerzetesek és osztanak szét utána.                                                                                                                     

Ezenkívül használhatják még emlékeztetőül arra, hogy ne felejtkezzenek el a könyörületesség gyakorlásáról, és különösen a helyes beszéd és helyes cselekedet megtartásáról a mindennapi életben.

A tibeti buddhizmusban rendszerint védelmet tulajdonítanak neki, pozitív energiát sugárzónak és jó szerencsét hozónak érzik, és amely emlékezteti tulajdonosát arra az útra, ami a helyes célhoz visz. Itt szintén a bal csuklón viselik, amelyet ők is fogadó oldalnak vélnek, ezáltal biztosítják a nagyobb szerencsét és a bőségesebb áldást.

A tibeti irányzatban többféle színű karkötőt készítenek kézi csomózással, és a különböző színeknek eltérő a jelentésük.

A piros képviseli a vágyat és szerelmet, a feszültséget és a haragot. Viselőjének energiát és életerőt ad, emellett védelmet nyújt a ‘gonosz szem’ – féltékeny, irigy, ártó tekintetek - ellen.

A fehér karkötőre jó ránézni, szimbolizálja az ártatlanságot, védelmet, világosságot és tudást. A fehéret tartják a lehető legmagasabb frekvenciát képviselő színnek.

A narancsról úgy vélik, hogy a keresztcsonti csakrához tartozó szín. Akkor célszerű viselni, ha valaki úgy érzi, hogy nem képes elfogadni jelenlegi helyzetét. Segít a földön maradni és ott tartani a viselőjét, így az élvezni tudja az élet apró örömeit. Ez a vibráló szín sugározza a legjobban az energiát.

A kék képviseli a békét, nyugalmat és bölcsességet. Mivel úgy vélik, hogy a torok-csakrához kötődik, erősebb kommunikációs képességet tesz lehetővé a hordása.

A zöld karkötő a természetre és a világegyetem természeti törvényeire utal. Az egyensúly színének tartják, ezért úgy gondolják, hogy a zöld karkötő segít a harmónia kialakításában és a jó szerencse elérésében.

A buddhista karkötők között az arany színű ritkább. Az arany szimbolizálja a bátorságot és határozottságot, segít abban, hogy a viselője a döntéseiben magabiztosabb legyen.

A többszínű karkötők manapság egyre népszerűbbek. Magukba foglalják az összes szín erejét, és az univerzum tökéletességét képviselik. Az életben az összes, méretétől és jelentőségétől független dolog egymásba fonódását szimbolizálják.

A fekete jelenti a rejtélyest és ismeretlent a világegyetemben. A fekete karkötőt a gondolkodó embereknek javasolják, akik úgy vélik, hogy tudásuk fejleszthető és kiterjeszthető. Szimbolizálja a világ megválaszolatlan rejtélyein való mélyreható elmélkedést és a végtelen kiterjedést .

Forrás: Kautuka (angol nyelven)

            Vörös fonal (angol nyelven)

            Szerzetesek által megáldott fonál karkötő (angol nyelven)

            Öt ok arra, hogy miért viselj tibeti buddhista karkötőt (angol nyelven)

Az üresség fogalma a taoizmusban és a buddhizmusban

A taoizmusban és a buddhizmusban sok a közös vonás. Ahogyan írtam A buddhizmus és a taoizmus című bejegyzésemben, a két hagyomány feltehetőleg i. sz. 1. század után Kínában került először kapcsolatba egymással. Ennek a találkozásnak az eredményeként alakult ki később a csan buddhizmus, és a különböző harcművészetekre is hatással volt a két hagyomány keveredése.

Feltehetőleg a több közös vonás miatt szokták alkalmanként összeolvasztani őket ott is, ahol egyértelműen különböznek egymástól. Erre egyik példa az üresség tana. Ez az összekeverés részben a fordításból adódik. Két kínai szó is van, amit “üresség”-nek fordítanak, ezek a wu és a kung.

A wu jelentése fejezi ki azt, amit általánosságban a taoista gyakorlásban értenek üresség alatt. Az utóbbi – kung – inkább a szanszkrit súnjatá vagy tibeti stong-pa-nyid szavak jelentével azonos. Ezeket szintén “üresség”-nek fordítják, és ez a buddhista gyakorlás és filozófia alapja.

Üresség a taoizmusban

A taoizmusban az üresség kétféle jelentéssel bír. Az első a Tao egyik minőségére utal. Ebben az értelmezésben az üresség a “telt” ellentéte. Talán itt közelítheti meg a legjobban a taoizmus “üresség” fogalma a buddhizmusét. Bár inkább egybehangzásról van szó, mintsem egyenlőségről.

A wu – mint “üresség” – második jelentése a belső megvalósulásra vagy az elme olyan állapotára utal, amely egyszerűséggel, lelki nyugalommal, türelemmel, szerénységgel és józansággal, mérsékletességgel jellemezhető. Egyfajta érzelmi hozzáállás, ami a világi vágyak hiányához kapcsolódik, beleértve a tetteket is, amelyek az elmének ebből az állapotából keletkeznek. Így az üresség azt jelenti, hogy kiürítjük elménkből az ösztönzést, törekvést, szándékot vagy vágyat, amelyek ellentétesek a Tao tulajdonságaival.

“A bölcs nyugodt elméje a menny és a föld tükre, minden dolog pohara. Üresség, nyugodtság, szelídség, íztelenség, lelki nyugalom, csendesség és nem-cselekvés – ez a menny és föld síkja és a Tao és tulajdonságainak tökéletessége.”

(Csuang-ce)

Lie-cében ezt olvashatjuk:

“Valaki ezt kérdezte Lie Cétől: “Mester, ugyan miért értékeled oly nagyra az ürességet?”

“Az ürességen nincs mit nagyra értékelni – válaszolta Lie Ce. – Nincs nyugalomhoz, nincs az ürességhez hasonló – mondta azután. – Dicséret nem érinti őket. A nyugalomban és az ürességben biztos menedéket találunk, a szerzés és az adományozás pedig csak összezavar minket.”

(Lie Ce: Az elomló üresség igaz könyve I. [10.] – fordította Dobos László - Ferenczy Könyvkiadó, Budapest, 1994. 13. oldal)

A Tao-te-king 11. fejezetében Lao-ce számos példát sorol fel az ilyen jellegű üresség fontosságáról:

“Harminc küllő kerít egy kerékagyat,

de köztük üresség rejlik:

a kerék ezért használható.

Agyagból formálják az edényt,

de benne üresség rejlik:

az edény ezért használható.

A házon ajtót-ablakot nyitnak,

mert belül üresség rejlik:

a ház ezért használható.

Így hasznos a létező

és hasznot-adó a nemlétező.”

(Tao Te King – Az Út és Erény könyve – fordította: Weöres Sándor)

Az ürességnek – wu - ezen általános elvéhez szorosan kapcsolódik a wu-wei – az ‘üres’ cselekvés vagy a nem-cselekvés cselekvése. Hasonlóan, a wu-nien az ‘üres’ gondolatok vagy a nem-gondolkodás gondolkodása; és a wu-hszin az ‘üres’ elme vagy a nem-elme elméje. Ezek a kifejezések hasonlóak Nágárdzsuna, i. sz. 2-3. századi máhájána buddhista filozófus munkáiban megtalálható fogalmakhoz. Az ő nevéhez fűződik a buddhizmusban található üresség (súnjatá) tanának részletes kidolgozása.

Ráadásul bizonyos szövegek még jobban fokozhatják a hasonlatosságot. Ilyen a Csuang-cében található egyik írás:

“Szabad megkérdeznem, – szólt Yen Hui, – mi akkor a szív böjtje?”

“Tartsd meg magadban, – felelte Kung Ce – a teljes egységet. Nem füleddel kell hallanod, hanem az eszeddel, nem is az eszeddel kell hallanod, hanem a szellemeddel. A külső hallás maradjon a fülednél; eszed maradjon az ellenőrzésnél; így a szellem üres és szabad marad és nyitva áll a dolgok számára. És a Tao az, ami ezt az ürességet betölti. Ez az üresség a szív böjtje.”

Hui így szólt:

“Ha számomra járhatatlan ez az út, csak azért van, mert én még mint Yen Hui létezem; ha járható lesz, az a Hui, aki vagyok, megszűnik létezni. Ez az, amit ürességnek nevezel?”

“Tökéletesen” – felelte a Mester. “

(Csuang-ce  bölcsessége – (IV. 1.) - Brelich Angelo fordítása – Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1994. 102. oldal)

A látszólagos hasonlóság ellenére ezek a kifejezések, mint wu-wei, wu-nien és wu-hszin, amelyek mögött egyszerűség, türelem, könnyedség és nyíltság, fogékonyság húzódik – olyan tulajdonságok, amelyek a tetteinkben, beszédünkben és elménkben jelennek meg. És ez nem azonos a buddhizmusban található súnjatá értelmezésével.

Üresség a buddhizmusban

A buddhista filozófiában és gyakorlatban az üresség – súnjatá (szanszkrit), stong-pa-nyid (tibeti), kung (kínai) – egy szakkifejezés. Azt jelenti, hogy a dolgok nem különállóak, egymástól függetlenek és állandóak, hanem végtelen számú okok és feltételek eredményeként jönnek létre, azaz a függő keletkezés által.

Már a történelmi Buddha is egyértelműen tagadta azt, hogy a dolgoknak volna “én”-jük, de az üresség (súnjatá) a későbbi korokban került, elsősorban a mahájána filozófia középpontjába. A fent említett Nágárdzsuna racionális fejtegetései során kijelentette, hogy nem csupán a létforgatag (szamszára) és a megszabadulás (nirvána) között nincs különbség, hanem az üresség minden dolog alapvető tulajdonsága. Ebből következik az, hogy az üresség is “üres”, és csak arra való kifejezés, hogy segítsen a függő keletkezést belátásában.

Tehát röviden: üresség (súnjatá) a buddhizmusban egy olyan kifejezés, amely a függő keletkezésre, azon belül pedig minden jelenség valódi természetére utal. Az üresség (wu) a taoizmusban egy viselkedést jelent, érzelmi/lelki beállítottságot vagy elmeállapotot, amelyet az egyszerűség, lelki béke, türelem és szerénység, mértéktartás jellemez.

Buddhista és taoista üresség: kapcsolódási pontok

A fentiek ellenére azonban, ha az ürességet – súnjatá –, mint buddhista szakszót, egészen pontosan meghatározzuk, akkor az valamilyen szinten elfogadható a taoista gyakorlás és világnézet számára. Az a megállapítás, mely szerint minden jelenség függő keletkezés eredményeként alakul ki, a taoista ciklikusság eszmerendszerébe könnyen beleilleszthető.

Emellett pedig a buddhista filozófiában lévő üresség – súnjatá – tökéletes megértésével kialakulhat az az elmeállapot, ami megegyezik a wu-wei, wu-nien és wu-hszi taoista ideáljával. Ez a könnyedség, az áramlattal való sodródás és az egyszerűség érzése (és cselekedetei), amelynek hatására az elme teljesen felfogja a dolgok állandótlanságát, és ‘megpihen’.

“Ahol megvalósul a teljes üresség,

ott a nyugalom tisztán megmarad,

minden növekszik a maga rendjén,

az örök áramlásban körbe-halad.”

(16. vers -Tao te King – Az Út és Erény könyve – fordította: Weöres Sándor)

Mindezektől függetlenül az “üresség”, mint kifejezés, önmagában nézve különböző jelentéssel bír a taoizmusban és a buddhizmusban, amelyet a tisztánlátás érdekében célszerű ismerni.

Forrás: Üresség a taoizmus és buddhizmusban (angol nyelven)

             Nágárdzsuna 

Hogyan küzdjük le a mások haragjától való szorongásunkat, félelmünket?

Természetesen, nincs lehetőségünk annak megakadályozására, hogy embertársaink soha ne haragudjanak meg ránk, de meg tudjuk változtatni, hogyan érezzünk ezzel kapcsolatban.

Bár a buddhisták sokat foglalkoznak azzal, hogy hogyan dolgozzák fel saját haragjukat, indulataikat, sokunkban mégis felmerülhet a kérdés, mi a helyzet más emberek velünk kapcsolatos indulataival? Többünknek is gondot okoz, hogy tartunk attól, a környezetünkből valaki megharagszik ránk. Van, akit az ettől való félelem, szorongás sebezhetővé, gyengévé és konfliktuskerülővé tesz. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát?

Amikor úgy gondoljuk, a mások haragja “sebezhetővé, gyengévé és konfliktuskerülővé tesz”, akkor azt feltételezzük, hogy valaki más hangulata, szavai vagy tettei hatnak ránk így. De ha közelebbről megnézzük, észrevesszük, hogy a külső hatásokra adott reakcióink valójában azokból a gondolatainkból és érzelmeinkből fakadnak, amelyeket általában a múltbéli tapasztalatok alakítottak ki.

Ha a közvetlen környezetünkből valaki megharagudott ránk, arra nincs ráhatásunk. Arra viszont igen, hogy hogyan fogadjuk. A megbántottságunk ellenére képesek lehetünk mások haragját félelem és visszavágás helyett türelemmel, kedvességgel és kiegyensúlyozottsággal fogadni. A feltételes reakciókat át lehet úgy alakítani, hogy ne legyen belőlük feltétlen reflex-szerű érzékenység és megbántottság.

Nyilván könnyebb ezt mondani, mint csinálni. Azonban ne felejtsük el, hogy a buddhista gyakorlásnak jókora része a páramík – ‘tökéletességek’ - kifejlesztése. A théraváda buddhizmusban tíz páramí található, a mahájána buddhizmusban hat. Mindkettőről részletes bejegyzést írtam ITT és ITT.

Ezeken belül is a szerető kedvesség – amely a félelem, harag ellenszere - kialakítása elengedhetetlen. Az ehhez való tanácsokról ITT írtam.

Következetes és kitartó gyakorlással ezeket a tulajdonságokat ki lehet fejleszteni, és aztán ezen tulajdonságok fokozatosan alakítják át az ösztönből jövő visszahatást irányítható érzelemmé.

Ha ez sikerül, meglepve és örömmel tapasztaljuk azt, hogy milyen természetesen, ártó hatástól mentesen, bölcsen és együttérző módon reagálunk majd az ilyen helyzetekben

Forrás: Hogyan küzdjek meg a mások haragja miatti félelmemmel? (angol nyelven)

A kántálás szerepe a buddhizmusban

Buddhista templomokban sokszor láthatunk-hallhatunk kántáló embereket. A buddhizmus minden iskolájában van bizonyos kántálási liturgia, bár tartalmuk változó. Ez a fajta gyakorlás az újonnan érkezőket kényelmetlenül érintheti. Akár azért, mert olyan vallási hagyományban nőttünk fel, amelyben bár a szertartások során meghatározott, állandó szövegeket recitáltak vagy énekeltek, mi magunk nem gyakran kántáltunk. Akár azért, mert nyugaton sokan úgy gondolunk a liturgiára, mint régi bálványimádó idők értelmetlen maradványára.

Ha láttunk-hallottunk már buddhista kántálási szertartást, megfigyelhettük, hogy a hívők meghajolnak, térdelnek vagy csengőt és dobot használnak. A papok füstölőt, ételt és virágot ajánlhatnak fel az oltárnál lévő szobrok előtt. Sok esetben a kántálás idegen nyelven szól, még akkor is, ha az összes jelenlévő egy másik közös nyelvet beszél. Ez nem csupán azért tűnik idegennek, mert nem teista vallásként tekintünk a buddhizmusra, hanem azért is, mert egy ilyen buddhista szertartás látszatra semmiben sem különbözik, mondjuk egy katolikustól.

Kántálás és megvilágosodás

Ha megértjük, hogy miről is van szó, akkor látni fogjuk, hogy a buddhista liturgia nem egy istenség imádásáról szól, hanem arról, hogy segítsen megvalósítani a megvilágosodást. Ne felejtsük, a buddhizmusban a megvilágosodás nem más, mint felébredés az illúziókból – különösen az ‘én’ és a különálló ‘én’ illúziójából. Ez a felébredés elsősorban nem gondolati szinten nyilvánul meg, sokkal inkább a dolgok észlelésének és tapasztalásának megváltozásában.

A kántálás is egyfajta módszer arra, hogy kialakítsuk az éberséget, egy eszköz arra, hogy segítsen “felébredni”.

Buddhista kántálás fajtái

A kántált szövegek különbözőek lehetnek, de ezek mind a buddhista liturgia részei:

-- Lehet egy teljes tanbeszéd – szutta - vagy annak egy részlete.

-- Lehet mantra – szavak vagy szótagok sorrendje, amelyeket gyakran ismételten kántálnak, és amelyekről úgy vélik, hogy átalakító hatással bírnak. A mantrázás a meditáció egyik formája is lehet.

-- A dháraní olyasmi, mint a mantra, de jobbára hosszabb. A dháraníkról úgy vélik, hogy tartalmazzák a tanítás lényegét, és ismételt kántálásukkal előhívhatunk bizonyos hasznos erőt, mint például védelmet vagy gyógyulást. Akárcsak a mantra, ez is kifinomult hatással van a kántáló elméjére. A dháraníkat általában szanszkrit nyelven vagy annak eltorzított változatán kántálják. Némely esetben a szótagoknak nincs meghatározott jelentésük; itt is, akárcsak a mantrák esetében, jobbára a hangzás számít. A dháraníkról ITT írtam bővebben.

-- A gáthá rövid vers, amit kántálnak, énekelnek vagy recitálnak. Nyugaton a gáthákat gyakran a kántálók nyelvére fordítják át. Ellentétben a mantrákkal és dháraníkkal, a gátháknál a mondanivaló fontosabb, mint a hangzás. (A páli kánon részei a Therígáthák – ‘Az Öreg Szerzetesnők Versei’ és a Theragáthák – ‘Az Öreg Szerzetesek Versei’. Ezekből magyarul is lehet olvasni egy párat ITT és ITT a Buddha Ujja oldalon)

Vannak olyan kántálások, amelyek kizárólagosan a buddhizmus egyes iskoláihoz tartoznak. A nianfo (kínai) vagy nembucu (japán) olyan kántálási gyakorlat, amelyben Amitábha Buddha nevét kántálják. Ez csak a Tiszta Föld hagyományban található meg.

A nicsiren buddhizmusban mindennapos gyakorlat a diamoku mantra, a ‘Namu-Mjóhó-Renge-Kjó’, a Lótusz-szútra előtti hódolat kifejezése.

A vadzsrajána buddhizmus – talán legismertebb - buddhista mantrája az ‘Om mani padme hum’ Avalókitésvara bódhiszattva előtti hódolat. De sokat recitálják még a zöld és fehér Tárá, Mandzsusrí, a bölcsesség bódhiszattvájának vagy Bhaisajyagurunak (Gyógyító Buddha) mantráit. Ezekről a mantrákról ITT írtam egy bejegyzést.

Hogyan kell kántálni?

Kezdőként az a legjobb, ha megfigyeljük, mit csinálnak a többiek körülöttünk, és mi is úgy cselekszünk. A hangunkat igyekezzünk összhangba hozni a kántálók nagy többségével és ugyanolyan hangerővel, mint ők, kezdjünk el kántálni.

Ha csoportban, együtt végzünk kántálási szertartást, akkor ne önmagunkra figyeljünk, hanem mindenkire egyszerre. Legyünk részei egyetlen nagy hangnak.

Valószínűleg megkapjuk írott formában is a kántálásra szánt szöveget idegen szavakkal, saját nyelvünkre való fordításban (ha mégsem, akkor figyeljünk oda addig, amíg nem kapunk ilyet). Kezeljük tisztelettel ezt a kántálási szövegkönyvet. Nézzük meg, hogy mások hogyan tartják a kezükben, és próbáljuk meg utánozni.

Lefordított vagy eredeti nyelven?

Amikor a buddhizmus nyugat felé is elterjedt, néhány hagyományos szertartás szövegét angol vagy más európai nyelven kezdtek el kántálni. Ennek ellenére még mindig elég jelentős mennyiségű liturgiát kántálnak ázsiai nyelveken, még azok az ázsiai nyugatiak is, akik nem beszéli azt az adott nyelvet.

Fentebb már említettem, hogy a mantrák és dháraník esetében a hangzók kántálása éppen olyan fontos, sok esetben fontosabb, mint a jelentése. Vannak olyan hagyományok, ahol úgy tartják, hogy a hangok a valóság természetének megnyilvánulásai. Amikor erős fókuszálással és éberséggel kántálják, a mantrák és dháraník nagyszerű csoportmeditáció tárgyaivá válhatnak.

A szutták ebből a szempontból külön csoportba tartoznak, és sokszor ad vitára okot az a kérdés, hogy fordításban kántálják-e ezeket vagy sem. A saját nyelven kántált szutta jobban segít internalizálni a tanítást, mint a puszta olvasás. De bizonyos csoportok jobban szeretnek ázsiai nyelvet használni, részben a hangzók hatása miatt, részben azért, hogy erősítsék a dharma-testvérekkel való kapcsolatukat szerte a világon.

Ha eleinte a kántálás szertartása értelmetlennek is tűnik számunkra, akkor jusson eszünkbe, hogy ez olyan ajtó, amely lehetőségeket nyithat meg. Több idősebb tanítvány és tanító állítja, hogy azok a dolgok, amelyeket gyakorlásuk kezdetén a legunalmasabbnak és legidétlenebbnek találtak, váltották ki később az első felébredési élményeiket.

Forrás: A kántálás szerepe a buddhizmusban (angol nyelven)

            Buddhista kántálás 

Buddhizmus szimbólumai: Buddha lábnyomai

A buddhista művészetben ‘Buddha lábnyomai’ (buddhapada) valahol félúton van a nem-ikonikus ábrázolás (a Tan – dharma - kereke) és az ikonikus ábrázolás (Buddha-szobrok) között. A buddhapadát minden buddhista országban tisztelet övezi, de különösen Srí Lankán és Thaiföldön van nagy kultusza. Két formában létezik: “kőbe nyomódott természetes” lábnyomként és “mesterséges” kidomborodó faragványként.

 

Az ókori Indiában már a buddhizmus előtt elterjedt volt a bölcsek, tanítók, királyok és istenségek lábai előtti tisztelet. Akár úgy, hogy a lába elé borultak rituális tartásban, akár úgy, hogy saját fejükre tették a másik lábait – mindkettő a tiszteletet és a hierarchiát fejezte ki. A hinduk egyik legnagyobb eposzában, a Rámájanában is találunk példákat ezekre. 

Rámát elüldözi királyi otthonából édesapja egyik felesége, Kaikéjí hogy saját fiát, Bharatát tegye meg uralkodónak Ráma helyett. A fiú azonban nem akarja elfogadni ezt, és elindul az időközben remetének állt Ráma után, hogy megkérje, térjen vissza és foglalja el az őt megillető trónt. Mikor rátalál:

“Megállt Ráma előtt (...) mélyen meghajolt, összetett kézzel köszöntötte bátyját, aztán leborult előtte, és átölelve lábát, könnyeivel öntözte saruját. “

 

Mivel Ráma hajthatatlannak bizonyult, és nem akart visszatérni velük, hogy uralkodjon, ezért Bharata így szólt:

 

“Bátyám, királyunk, egyetlen kérésem van már csak, azt nem tagadhatod meg. Add nekem saruidat! Ez a pár saru, amelyben a hontalanság tövises ösvényét tapodtad, legyen a jelképe annak, hogy te vagy az uralkodónk. Arany tróntalapzatra helyezem saruidat, magasan fejünk fölé, hogy mindenek lássák és megértsék: lábaid előtt állunk mindannyian és neked hódolunk!”

Alázatosan csatolta le Ráma lábáról, és felegyenesedve, magasra emelte a sarukat. Az udvarnagyok, a bráhmanok, a nép küldöttei s a sereg vitézei mind leborultak, és összetett kézzel köszöntötték a királyság jelképét.”

 

(részletek Baktay Ervin: Indiai regék és mondák – Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1977, 140. oldal és 146. oldal)

 

 

‘Buddha lábnyomai’ Buddha jelenlétére emlékeztetik a hívőket, mivel úgy vélik, hogy ezek azok a helyek, ahol Buddha ténylegesen megérintette a talajt. Általában egyforma hosszúságú lábujjakkal ábrázolják, a talp közepén a dharmacsakrával – a Tan kerekével –.

 

Sokszor a korai buddhista szimbólumok is feltűnnek a sarkokon és a lábujjakon, például a lótusz, a szvasztika és a triratna azaz a Három Ékkő: Buddha, dharma, szangha.

 

Vannak olyan buddhapadák, amelyek nagy méretűek, részletesen kidolgozottak és feltüntetik rajtuk a Buddha 32, 108 vagy 132 megkülönböztető jegyeit. Ezek a szimbólumok láthatóak a fekvő Buddha hatalmas szobrának talpain.

‘Buddha lábnyomait’ általában speciális helyeken helyezik el a templomokban, ahová a hívők virágokat, egyéb dolgokat hoznak és felajánlják azokat. A buddhapada ábrázolások a tibeti thangákon – ruhaanyagra festett tibeti buddhista festmények - is megtalálhatóak.

 

Forrás: Buddhapada (angol nyelven)

            Buddha lábnyoma (angol nyelven)

            Buddhista szimbólumok: Buddha lábnyomai (angol nyelven)

 

A buddhizmus első fogadalma

Az élet elvételétől való tartózkodás

A buddhizmus öt fogadalmáról ITT írtam egy összefoglaló bejegyzést. A második fogadalomról, a lopásról ITT, harmadikról, a szexuális viselkedésről ITT, a szavahihetőségről ITT, és az alkohol fogyasztásáról ITT lehet bővebben olvasni.

A buddhizmus legelső fogadalma, amely az élet elvételétől való tartózkodást jelenti, manapság több kényes témát érint. A vegetarianizmustól kezdve az abortuszon át az eutanáziáig. Hogyan vélekednek erről a különböző buddhista tanítók?

(Ahogy írtam már több bejegyzésben is, a buddhista fogadalmak nem azonosak a Biblia tízparancsolatával. Sokkal inkább irányelvek, amelyek segítenek abban, hogy harmóniában élhessünk másokkal és önmagunkkal)

Az első fogadalom a páli kánonban

Páli nyelven az első fogadalom így hangzik: pánátipátá veramaní sikkhápadam samádijámi azaz ‘alávetem magam annak a fogadalomnak, mely szerint tartózkodom az élet elvételétől’.

Bhikkhu Bodhi théraváda tanító szerint a páli ‘pána’ szó a légzésre utal vagy olyan élőlényre, amelyiknek van légzése és tudata. Ez magába foglalja az embereket és az állatokat, beleértve a rovarokat is, de a növényeket nem. (bár ez biológiailag nem állja meg a helyét, mert a növények is lélegeznek. Ugyanakkor a buddhizmusban az élet elvételének súlyossága függ a meggyilkolt élőlény méretétől, értelmi szintjétől, hasznától és a lény spirituális szintjétől. Egy nagyobb állat megölése rosszabb, mint egy kisebbé, mert több erőfeszítést igényel, vagy egy spirituálisan képzett mester meggyilkolása súlyosabb, mint egy “átlagemberé”, vagy egy emberé többet nyom a latban, mint egy állaté)

Az ‘atipáta’ szó jelentése “lesújt”. Ezt ölésként vagy elpusztításként értelmezik, de megsebesítésre vagy kínzásra is utalhat.

A théraváda buddhisták azt mondják, hogy az első fogadalom megszegéséhez öt tényező szükséges. Először, egy élőlény. Másodszor, az az észlelés, hogy az a lény egy élő lény. Harmadszor az ölésre irányuló akarat. Negyedik tényező a megtörtént ölés. És az élőlény halála az ötödik.

Elengedhetetlen annak a megértése, hogy a fogadalom megszegése az elmében keletkezik, az élő lény felismerésével és annak a lénynek a szándékos megölésének gondolatával. Emiatt az sem számít enyhítő körülménynek, ha valaki mást buzdítunk ölésre.

És az előre kitervelt gyilkosság súlyosabb, mint a hirtelen felindulásból, például önvédelemből elkövetett tett.

Az első fogadalom a mahájána Brahmadzsála-szútrában

Kétféle Brahmadzsála-szútra létezik, a théraváda és a mahájána. Az utóbbi Brahmadzsála (‘Bráhma hálója’) szútra így fogalmazza meg az első fogadalmat:

“Buddha tanítványa nem ölhet saját maga, nem bátoríthat másokat ölésre, nem ölhet fortélyos módon, nem dicsérheti az ölést, nem örvendezhet az ölés látványán, vagy nem ölhet ráolvasással vagy különleges mantrákkal. Nem hozhat létre indítékot, előfeltételt, módszert vagy az ölés karmáját, és nem ölhet meg szándékosan egyetlen élőlényt sem.

Buddha tanítványaként ki kell alakítania magában az együttérző elmét és a gyermeki jámborságot, folyamatosan ügyes eszközöket tervezve arra, hogy megmentsen és védelmezzen minden lényt. Ha ehelyett elmulasztja visszafogni magát és érző lelkeket gyilkol meg könyörtelenül, súlyos vétséget követ el.”

Being Upright: Zen Meditation and Bodhisattva Precepts című könyvében a zen tanító, Reb Anderson ilyen módon értelmezi ezeket a mondatokat: “ Ha egy Buddha-gyerek saját kezével gyilkol, halálát okozza valakinek, segít a gyilkolásban, magasztalva öl, örömét leli az ölésben vagy káromkodva öl, ezek az indítékai, előfeltételei, módjai és cselekedetei az ölésnek. Éppen ezért, semmilyen esetben sem szabad elvenni egy élőlény életét.”

Az első fogadalom a gyakorlatban

Robert Aitken, zen tanító írta The Mind of Clover: Essays in Zen Buddhist Ethics című könyvében:

“Ennek a gyakorlatnak sokféle egyéni próbatétele van, a rovarokhoz és egerekhez való viszonyulástól kezdve a halálbüntetésig.”

Karma Lekse Comó, buddhista apáca, tudós és San Diego egyetemének buddhizmust és világvallásokat tanító professzora szerint:

“Nincsen teljes erkölcsi kizárólagosság a buddhizmusban, és egyértelmű, hogy az etikai döntéshozatal okok és feltételek összetett kapcsolatát igényli... Az erkölcsi választás meghozatala előtt azt javasoljuk mindenkinek, hogy vizsgálja meg a motivációját – ellenszenv, kötődés, tudatlanság, bölcsesség vagy együttérzés – és hogy mérlegelje a tettei következményeit Buddha tanításainak fényében.”

Buddhizmus és háború

Jelenleg több, mint 3 ezer buddhista szolgál az Egyesült Államokban hadseregében, és ebben benne vannak a buddhista papok is. A buddhizmus nem igényel teljes pacifizmust.

Ugyanakkor kétséges, hogy létezik-e “igazságos” háború. Robert Aitken írta:

“A nemzetállamok kollektív ‘én’-je éppen úgy alá van rendelve a kapzsiság, gyűlölet és tudatlanság mérgének, mint az egyén.”

Annak ellenére, hogy a halálbüntetés sem egyeztethető össze az első fogadalommal, Ázsia több buddhista országában van érvényben ez a fajta büntetés, bár akadnak olyan időszakok, amikor éppen nem alkalmazzák. És vannak olyan országok, amelyekben a kormány döntéseiben a vallás nem játszik szerepet.

Buddhizmus és vegetarianizmus

Az emberek gyakran kapcsolják össze a buddhizmust a vegetarianizmussal. Bár tény, hogy a buddhizmus legtöbb iskolája támogatja a vegetarianizmust, általában egyénfüggő, nem pedig előírás.

(a vegetarianizmus és a buddhizmusról két önálló bejegyzést is írtam, ITT és ITT. A környezetvédelem és a vegetarianizmus kapcsolatáról pedig ITT)

A hússal és élő állattal való kereskedés mellett léteznek más foglalkozások is, amelyeket nem tartanak kívánatosnak. Thích Nhát Hanh, vietnámi zen tanító több tevékenységet, mint például a fegyvergyártásban-és kereskedelemben való részvételt, mérgek, drogok, mint például alkohol vagy dohányáru előállítását vagy eladását is ide sorolja.

Buddhizmus és abortusz

Az abortusz a fogadalom megszegésének számít. Bár a buddhizmus mindig is távol tartja magát a merev erkölcsi kizárólagosságtól, ezért nem ellenkezik a buddhizmussal a választás-párti helyzet sem, ami lehetővé teszi a nőknek, hogy meghozzák saját döntésüket. Az olyan buddhista tradíciókkal rendelkező országokban, mint amilyen Thaiföld, Tajvan, Korea és Japán, elterjedt az abortusz, függetlenül attól, hogy legális vagy sem. Thaiföldön a nők igyekeznek a terhességük minél korábbi stádiumában elvégeztetni az abortuszt, mert úgy vélik, hogy ekkor még kisebbek a karmikus következmények. Az abortusz után a thai nők általában arra törekszenek, hogy érdemeket szerezzenek annak érdekében, hogy ellensúlyozzák a negatív karmát.

Buddhizmus és eutanázia

Általánosságban a buddhizmus nem támogatja az eutanáziát. Reb Anderson így vélekedik erről:

“’A könyörületes ölés’ átmenetileg csökkenti egy élőlény szenvedését, de esetleg belezavar a megvilágosodás felé irányuló spirituális fejlődésébe. Az ilyen cselekedetek nem valódi könyörületességből fakadnak, ezeket inkább szentimentális könyörületességnek nevezném. Még akkor is, ha egy személy arra kér, hogy segítsünk az öngyilkosságában - hacsak ezzel nem mozdítjuk elő spirituális fejlődését - nem helyénvaló az, ha ebben asszisztálunk neki. És melyikünk képes arra, hogy eldöntse, vajon egy ilyen tett tényleg elősegíti a személy legnagyobb jóllétét?”

Mi van akkor, ha az a szenvedő lény egy állat? Sok állattartónak javasolták már, hogy altattassa el nagyon öreg vagy beteg kedvencét, és bizonyára nagyon sokan találtak súlyosan sebesült, szenvedő állatot. Mit tegyünk ilyenkor?

Nincsen szigorúan vett szabály vagy előírás. Van olyan zen tanító, aki szerint önző dolog személyes kényesség miatt elzárkózni az eutanáziától egy szenvedő állat esetében. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden tanító egyetért ezzel. Többen azt mondják, hogy csak akkor gondolkodjunk el állattal kapcsolatban eutanázián, ha az az állat súlyos végveszélyben van, és nincs mód megmenteni vagy enyhíteni a szenvedésén.

Forrás: Az első buddhista fogadalom (angol nyelven)

            Az öt fogadalom (angol nyelven)

Buddhizmus és a mentális betegségek

Az utóbbi időben ismét megugrott az érdeklődés a buddhizmus iránt. Míg az elmúlt évtizedekben ennek a vallásnak elsősorban az újszerűsége, mássága, egzotikussága vonzotta az embereket, mostanában nagyon sok esetben pszichológiai és pszichiátriai problémákkal küszködők menedékévé vált.

Az amerikai The Atlantic nevű internetes oldalon ez év márciusában jelent meg egy cikk arról, hogy az Egyesült Államokban is egyre növekvő számban fordulnak a buddhizmus felé stressz és mentális betegségek kezelése céljából. Sokan a pszichoterápia és pszichiátriai gyógyszerek olcsó alternatívájaként tekintenek a buddhizmusra. A cikk idéz egy 2018-as felmérésből is, mely szerint az Egyesült Államokban tíz emberből négy állítja magáról, hogy legalább hetente egyszer meditál. Nem mellesleg ez meglehetősen jó üzlet, mivel a buddhista meditáció, amelynek pozitív hatását egyre több tudományos kutatási eredménnyel támasztják alá, 1.2 billió amerikai dollárt jövedelmezett 2017-ben.

Azonban az igazi buddhista tanítók és a pszichiáterek/pszichológusok úgy vélik, hogy semmilyen buddhista gyakorlat nem helyettesítheti a pszichoterápiát vagy gyógyszeres kezelést. Félrevezető, de akár komoly veszélyeket is hordoz, ha a buddhizmust a mentális egészségügyi kezelés alternatívájaként látják vagy láttatják.

Debra Flics, pszichoterapeuta azt írta: “Sok nyugati ember a pszichológiai problémáira keres gyógyírt, amikor a dharma gyakorlását végzi – de a meditációt nem erre tervezték.”

Meditációs közösségekben általános vélemény, hogy a meditáció meg tud – vagy meg kellene tudnia – oldani minden mentális egészségügyi problémát. Miután 2017-ben Michael Stone, meditációs tanító és jóga oktató kábítószer túladagolásban meghalt, a felesége, Carina a Lion’s Roar internetes buddhista oldalon írt Michael küzdelméről, amit bipoláris hangulatzavarával vívott:

“[Michael] távol akarta magát tartani a “bipoláris” címkétől addig, ameddig csak lehetett, de ez hátráltatta a kezelését. Abban reménykedett, hogy gyakorlással meggyógyíthatja magát. Ez nagyon általános nézet a jóga és a dharma világában: ha elég mélyen gyakorolsz, meggyógyulsz, és ha nem gyógyulsz meg, akkor a gyakorlásoddal vagy veled van gond. De a meditáció nem csodaszer, és akár ellenjavallt is lehet olyan emberek számára, akiknek súlyos problémái vannak. Michael gyakorlása mély volt, de ő maga kezdett megbomlani. Az amúgy is szétfolyt elméje még zavarosabbá vált a meditáció által.”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ez bárkivel megtörténhet. De vannak, akiknek tényleg nem való a meditáció, erről ITT írtam több bejegyzést is.

Jelenleg több mentális egészségügyi szakember javasolja a meditációt olyan kezelések mellé kiegészítésként, mint a pszichoterápia és antidepresszáns. Hozzáértő közreműködésükkel és irányításukkal a meditáció néha segíthet a mentális egészség megőrzésében vagy visszaszerzésében.

Sajnos, Magyarországon még ettől is rosszabb a helyzet, mert viszonylag kevés ember van tudatában annak, hogy mentális problémái vannak. Így ha azt érzi, hogy valami nincs rendben, akkor nem szakemberhez fordul, hanem vagy valamilyen nyugtató/lazító szerekhez (alkohol, drog vagy más függőséget okozó dolgok) vagy lelki megnyugvást hirdető csoportokhoz (keleti vallások, ezotéria, stb.) Azonban a legtöbb esetben ezek a szerek vagy csoportok nem tudják megoldani az eredeti problémát, sőt.

Az egyetlen kiút az volna, ha képesek lennénk objektíven felismerni mentális gondjainkat, és el mernénk menni szakemberhez. Ez az igazi tudatosság, bármi más csak menekülés, illúziók keresése és gyártása. Pedig a megvilágosodás elérése, amire minden buddhista törekszik, pontosan az illúziók felszámolásával kezdődik.

Forrás: A buddhizmus nem mentális betegségek kezelésére való (angol nyelven)

             A meditációipar (angol nyelven)

             Köszönöm, Michael (angol nyelven)

Hogyan csökkenthetjük szorongásunkat?

Gyerek-és kamaszkorunkban majdnem mindannyian szép terveket szőttünk arról, hogy “mik leszünk, ha nagyok leszünk”. Amikor felnőve befejeztük az iskoláinkat, dolgozni kezdtünk, párt választottunk, gyerekeink lettek, egy idő után azt kezdjük érezni, hogy egyre jobban belesüllyedünk a mindennapok unalmas világába, és nagyratörő, világmegváltó terveinkből nem lett semmi.

Ekkora már azt is észrevesszük, hogy annak ellenére, hogy azt mondogatták nekünk annak idején, hogy kellő szorgalommal bármit elérhetünk, ez nem állja meg a helyét. Mert bár sokan dolgoznak 12 órát naponta, mégsem jutnak egyről a kettőre, és hiába szorgos vagy rátermett valaki, mégsem őt teszik meg vezetői pozícióba, míg mások érdemtelenül lesznek gazdagok vagy kapják meg a kinevezést.

És itt vannak a közösségi oldalak, amikről ismerőseink tengerparti nyaralásos, vidám hangulatú bulizós képei zúdulnak ránk, és úgy érezzük, hogy míg a környezetünkben mindenki megtalálta a boldogságot, mi beleragadtunk a szürke hétköznapokba.

Mindez, ami körülöttünk és bennünk zajlik, szorongással tölt el bennünket. Állandóan másokhoz méregetjük magunkat, azt képzeljük, hogy mások milyen jól érzik magukat, mert megtalálták a boldogság titkát, elérték céljaikat, megvalósították vágyaikat.

Persze, az eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy hálásnak kellene lennünk azért, amink van, és hogy sosem szabadna másokhoz hasonlítani magunkat. De hogyan tudjuk erről tényleg meggyőzni magunkat, hogyan küzdhetjük le a ezt a fajta szorongást?

Lépjünk hátra

Elsőként szemléljük meg életünket kicsit távolabbról. Mit is akarunk kihozni belőle? Mit szeretnénk elérni?

És gondoljuk végig józanul. Mondjuk folyamatosan azon merengünk, hogy milyen jó volna híres embernek lenni és sok pénzt keresni. De tegyük fel utána rögtön a többi kérdést is: örülnénk-e annak, ha lesifotósok és pletykalapok újságírói kukkolnák minden lépésünket a nap 24 órájában, és rajtunk csámcsognának az emberek? És nézzük meg, hogy a híres emberek tényleg annyira boldogok? Közülük hányan fordulnak alkoholhoz és droghoz? És ne feledkezzünk meg a legfontosabb tényezőről, hogy vajon képesek volnánk-e annyi időt és energiát belefektetni, hogy ténylegesen is nagy zenészek, híres színészek, focisták, stb. legyünk?

Keressünk egy szerep modellt

Miután rátaláltunk arra az életútra, amiről úgy érezzük, hogy létünknek értelmet ad és boldogabbá tesz, a következő lépés, hogy keressünk valakit, aki megtestesíti azt. Ahhoz, hogy nagy zenészek legyünk, gyakorolni kell, ha focisták akarunk lenni, szintén gyakorolni kell. Még a járáshoz is gyakorlásra volt szükségünk, csak erre már nem emlékszünk. Ha el akarunk érni valamit az életben, eltökélteknek, szorgalmasnak és kitartónak kell lennünk.  A szerep modell ösztönzést és segítséget adhat ehhez.

Segítsünk másokon

Nagyon könnyű beletemetkezni saját gondolatainkba és vágyainkba. Legtöbbször azon jár az agyunk, hogy mit akarunk az élettől vagy mire van szükségünk, és ha valaki vagy valami ebben megakadályoz, dühösek leszünk.

Szorongásaink nagy része izolációból fakad. Így a legjobb és legegyszerűbb mód a kapcsolatteremtésre az, ha tényleg odafigyelünk másokra. Ez több dolog miatt is előnyös.

Az egyik, hogy tudományosan bizonyított tény, hogy a tiszta szívből jövő segítségnyújtás csökkenti a szorongást és növeli a boldogság érzetét. Ezenkívül megértőbbek leszünk másokkal szemben, és nem legyőzendő akadálynak érezzük őket céljaink elérésében. Ráadásul a másokra való teljes odafigyelés során kiderül, hogy mindenkinek vannak problémái, sok esetben azoknak, akikre a közösségi oldalakon irigykedtünk, jóval több, mint nekünk magunknak.

Nem szükséges, hogy segítség gyanánt nagy dolgokat tegyünk. Sokszor elég, ha rámosolygunk valakire egy szomorú napon vagy ha őszintén köszönetet mondunk valamiért. A lényeg az, hogy ne kényszerből tegyük, hanem az iránti belső késztetésből, hogy jobbá tegyük mások napját. Ezután pedig nézzük meg saját lelkiállapotunkat, és látni fogjuk a különbséget!

Ismerjük fel, hogy ki vagy

Mindannyian azt szeretjük gondolni – ráadásul ezt halljuk mindenhonnan –, hogy egyediek vagyunk, egyszeriek és megismételhetetlenek. Igen, külső szinten ez mindenképpen így van. Viszont, ne felejtsük, minden élőlényt ezen a Földön ugyanazok az alkotórészek alkotnak, és ugyanazoktól az alaptényezőktől – légzés, víz-és táplálékfelvétel -  függ a létezésük.

Így az “ismerd fel, ki vagy” kifejezés valójában azt jelenti, hogy megértjük, kik vagyunk. Minden embernek (és minden élőlénynek) megvan a maga problémája, tökéletes élet nem létezik. 

Vegyük ezt észre, és naponta 5-10 percet rászánva meditáljunk el ezen! 

Ha tudatosan odafigyelve alkalmazzuk a fenti pontokat, szorongásunk fokozatosan szét fog oszlani.

Forrás: Hogyan kezeljük szorongásunkat? (angol nyelven)

Szerelem és házasság a buddhista hagyományban

A vallások nagy részének határozott iránymutatása van a szerelemmel és házassággal kapcsolatban. Például a kereszténység “szent házasság”-ról beszél, és a katolicizmusban a házasság egyike a hét szentségnek.

Hogyan közelíti meg a buddhizmus a házasságot és a szerelmet?

Buddhizmus és a szerelem

A kanonikus buddhista iratokban és kommentárokban szinte semmi sem található a szerelemről, de muszáj tisztázni egy közkeletű félreértést. Nagyon sokan – buddhisták és nem buddhisták – vélik úgy, hogy a buddhistáknak tartózkodniuk kell a kötődésektől. Magyarán, ez azt jelentené, hogy a legjobb partner nélkül élni.

De a buddhizmusban a ‘kötődés’ szót speciálisan értelmezik, inkább ‘függés’-nek vagy ‘birtoklás’-nak mondanánk: szükség vagy mohóság táplálta, ész nélkül való függés a kötődés. Közeli barátságok és intim kapcsolatok nem csupán elfogadottnak számítanak a buddhizmusban, hanem sok  esetben azt tapasztalja az ember, hogy a buddhista gyakorlás a kapcsolatainkat egészségesebbé és kiegyensúlyozottabbá teszi.

Mi a buddhizmus véleménye a házasságról?

A házasságot a buddhizmus leginkább világi vagy társadalmi jellegű szerződésnek tekinti, aminek nincs köze a valláshoz.

A történelmi Buddha tanítványainak többsége cölibátusban élt. Némely tanítvány házas volt, mielőtt csatlakozott volna a szanghához (a Buddha által alapított közösséghez), bár a belépés nem jelentette a házasság szükségszerű végét.

Ennek ellenére, a házas tanítványoknak tilos volt bármiféle szexuális jellegű kielégülés. Nem azért, mert a szex “bűnös” dolog, hanem azért, mert úgy vélték, hogy a szexuális vágy akadálya a megvilágosodásnak. (Arról, hogy a történelmi Buddhának volt-e felesége és fia, ITT írtam bejegyzést)

Buddha világi tanítványai, mint például a gazdag kereskedő, Anathapindika vagy Viszákhá, sok esetben bőkezűen támogatták a szanghát, és többségük házas volt.

A páli szuttában található tanbeszédben (DN 31 – Beszéd Szigálának – A világiak fegyelmi szabályzata ) Buddha azt tanácsolja Szigálának, világi tanítványának és ifjú házigazdának, hogy ne hagyja feleségét és gyerekeit védtelenül, ne játssza el vagyonát szerencsejátékon. Emellett óvja Szigálát a házasságtöréstől, rossz társaságtól, léha nőktől, a szeszes ital fogyasztásától, a lustaságtól. Javasolja, hogy felesége iránti tiszteletét ötféle módon mutassa ki: legyen udvarias hozzá, ne becsülje le őt, maradjon hűséges, adja át neki az irányítást, gondoskodjon a felékesítéséről. A felesége szintén ötféle módon tisztelje férjét: végezze el jól kötelességeit, legyen barátságos a rokonokkal, maradjon hűséges, vigyázzon arra, amit a férje hoz, teljesítse ügyesen és szorgalmasan kötelességeit. (a Buddha Ujja oldalon ITT olvasható el az egész szutta)

Tehát röviden, Buddha nem helytelenítette a házasságot, de nem is szorgalmazta. A Vinája-pitaka – ‘szerzetesek fegyelmi szabályzata’ – megtiltja a szerzeteseknek és apácáknak azt, hogy házasságközvetítőként közreműködjenek.

Amikor a buddhista iratok egyáltalán megemlítik a házasságot, általában monogám házasságról beszélnek. Bár Damien Keown történész ezt írja a Dictionary of Buddhism című művében: “Korai dokumentumok említést tesznek különféle ideiglenes és állandó partneri kapcsolatokról, amelyeket érzelmi és gazdasági okokból hoztak létre, és a buddhista Ázsia különböző részein poligámia és poliandria is megengedett volt.”

Ez a tolerancia jelenik meg a világi emberek szexuális erkölcseinek buddhista szempontú megítélésben is. A harmadik buddhista fogadalmat általában így fordítják: “ne élj vissza a szexualitással”, és ezt évszázadokon keresztül a helyi társadalmi normák követéseként értelmezték. A legtöbb esetben kevésbé fontos, hogy szexualitás terén mit tesznek az emberek egymással, mint az, hogy ezzel ne okozzanak szenvedést a másiknak vagy önmaguknak, vagy problémát a társadalomban. (A harmadik fogadalomról, a buddhizmus és szex kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)

Válás

A buddhizmusban nem tiltják.

Egyneműek közti szerelem és házasság

A korai buddhista szövegekben nem beszélnek a homoszexualitásról. Éppen úgy, mint a szexualitás egyéb kérdései, a homoszexualitás elfogadása vagy nem elfogadása is inkább a helyi társadalmi-kulturális normák közé tartozik. A tibeti kánonban léteznek olyan kommentárok, amelyek tiltják a szexuális kapcsolatot férfiak között, de ilyen jellegű tiltás nem található a páli vagy kínai kánonokban. Azonos neműek közötti szexuális kapcsolat a buddhista Ázsia bizonyos részein a harmadik fogadalom megszegésének számít, más részein azonban nem.

Az Egyesült Államokban az első buddhista intézmény, ami engedélyezte az azonos neműek közti házasságot, a japán dzsódó-sinsu irányzatot képviselő Buddhist Churches of America volt.

Nyugaton manapság több szangha – ‘buddhista közösség’- támogatja az azonos neműek közötti házasságot, annak ellenére, hogy a tibeti buddhizmusban ez problémát okoz. Ahogy fentebb olvasható, a tibeti buddhizmusban az évszázados hivatalos kommentárok szerint a férfiak közötti szexuális kapcsolat a harmadik fogadalom megszegésének számít, és Őszentsége, a dalai láma nem rendelkezik egyoldalú jogokkal ahhoz, hogy megváltoztassa a tibeti kánont. Őszentsége azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy nem lát semmi rosszat az egyneműek házasságában, csak akkor, ha ez a házasság ellenkezik a pár vallásával.

Mi történik egy buddhista esküvőn?

Buddhista esküvő, mint olyan, nincsen. Sőt, Ázsia bizonyos részein a buddhista egyház egyáltalán nem bonyolít le esküvőt. Tehát azt, hogy mi történik egy buddhista vallású pár esküvőjén, leginkább a helyi szokások és hagyományok határozzák meg.

Forrás: Szerelem és házasság a buddhizmusban (angol nyelven)

A sajt és a környezetvédelem

Ahogyan írtam a Vegetarianizmussal környezetünk védelméért című bejegyzésemben, a húsfogyasztás hatalmas kárt okoz Földünk éghajlatára nézve. Ez, feltehetőleg nem újdonság a vegetáriánusoknak és vegánoknak, akik közül nagyon sokan környezetvédelmi okok miatt is mondanak le a húsevésről.

Még 2011-ben az amerikai székhelyű Environmental Working Group (EWG) összeállított egy olyan listát, amely azt szemlélteti, hogy a különböző fehérjeforrások előállítása milyen szintű kárt okoz az üvegházhatás szempontjából. 

A listát a bárány vezeti, a második a szarvasmarha. A harmadik “bűnös” a sajt. Bár kétségtelen, hogy nagyon le van maradva az első kettőtől, de ezen a listán megelőzi a disznót, a csirkét és a halat, és lényegesen rosszabb más olyan tejtermékektől, mint a tej vagy joghurt.

Mi teszi a sajtot olyan környezetszennyezővé? Mert sok tejre van szükség a készítéséhez. 10-12 liter tejből lesz körülbelül 1 kg kemény sajt. A tejet termelő szarvasmarhák hatalmas mennyiségben bocsátanak ki metángázt, ami a globális felmelegedést 25-ször jobban fokozza, mint a szén-dioxid. A tehenek ürülékéből nitrogén-dioxid keletkezik. Mindehhez még hozzájön annak a takarmánynak az ökológiai lábnyoma, amit feletetünk a tehenekkel, a kukoricától kezdve egészen a lucernáig és más gabonáig.

Azt sem árt tudnunk, hogy a gázok kibocsátásának szempontjából nem sok a különbség a nagyüzemi tehenészetben tartott és a “mezőn legelésző, boldog” tehenek között. A gázkibocsátás leginkább attól függ, hogy mi a tehenek fő eledele és mennyi tejet adnak.

Az EWG által összeállított lista 2011-es megjelenése óta rengeteg cikk foglalkozik a sajt környezetre ártalmas hatásával és ad tanácsokat az egészségesebb és/vagy környezetbarátabb sajtfogyasztás érdekében. Ezek részben egymással megegyező dolgokat javasolnak, részben ellentmondóakat.

Abban a cikkek egyetértenek, hogy a kecske-vagy juhtejből készített sajtok – üvegházhatás szempontjából – sem jobbak, mint a tehéntejből készítettek. A kecskesajt körülbelül azonos szinten van a tehénsajttal, de a juhsajt rosszabb, mert a juhok több metánt bocsátanak ki az általuk termelt tej mennyiségéhez viszonyítva.

A cikkek szinte mindegyike javasolja azt, hogy egészségünk szempontjából válasszunk alacsony zsírtartalmú, kevésbé tömény sajtot. A tejből a feldolgozás során zsírt távolítanak el, hogy vajat, tejfölt, tejszínt készítsenek belőle. A magasabb zsírtartalmú sajtok több káros anyagot tartalmaznak, mivel a tehenek szervezetébe kerülő mérgek, akár a levegőből, akár a talajból vagy vízből származnak, jobbára a zsírokban tárolódnak. Így azt lehet mondani, hogy általában véve minél alacsonyabb a sajtok – vagy bármilyen egyéb tejtermék – zsírtartalma, annál kevesebb méreg van bennük.

Az egyik legalacsonyabb zsírtartalommal a túró, illetve a belőle készült friss túrósajt rendelkezik, míg a szokványos krémsajtok, ezen belül is pl. a mascarpone nagyon zsírosak. De magas a zsírtartalma az ementálinak vagy parmezánnak, a camembertnek és más érlelt sajtoknak. Ugyanakkor alacsony zsírtartalmú a ricotta vagy a különböző sajtok “light” változata.

Azonban környezetvédelmi szempontból nézve, bizonyos cikkek szerint a zsírdúsabb krémsajtok kevesebb kárt okoznak, mint például a joghurt előállítása.

Abban sincs egyetértés, hogy kitől célszerűbb sajtot vásárolni? A kis magántehenészetekből származót vagy a nagyüzemben gyártottat? Vannak cikkek, akik szerint annak ellenére, hogy a kis magántehenészetek gázkibocsátása sem sokkal jobb, mint a nagyüzemieké, talán jobb, ha mégis a helyi, humánusabb jellegű, fenntartható gazdálkodásból vásárolunk.

Ugyanakkor más cikkek azt mondják, hogy a nagyüzemi gazdaságokban csökken a tejtermelés ökológiai lábnyoma, mivel kisebb helyen tartják az állatokat, ezért kevesebb energiát igényelnek, és több tejet is adnak (ez, természetesen, nem jó az állatnak, de itt most kizárólag környezetvédelmi szempontokról beszélünk).

Ugyanakkor összességében az elmondható, hogy minél kevesebb készítési eljáráson megy keresztül egy sajt, annál jobb a környezetvédelem szempontjából. A frissebb, kevésbé érlelt sajtok előállításához kevesebb energia szükséges, mert ahhoz, hogy a sajtokat a hosszabb – 4-6 hét, de akár 10-18 hónapon át tartó – érlelés során a megfelelő, állandó hőmérsékleten tartsák, elektromos áramot használnak (nyilván, ahol ezt erre a célra kifejlesztett és használt pincékben megtehetik, ott ez kevésbé érvényes). Ráadásul a tovább érlelt, kemény sajtokhoz általában több tejre van szükség, hosszabb ideig kell magasabb hőfokon kezelni, és készítésük átfogóbb, kiterjedtebb folyamatot igényel (ezek, természetesen, sajtfajtától függően változóak).

Mindebből kifolyólag a lágy sajtok környezetvédelmi szempontból jobbaknak tűnnek, mint a kemény sajtok.

Ha a feldolgozás folyamatát vesszük figyelembe, a feta, ricotta vagy mozzarella jellegű sajt az egyik legjobb döntés. És ha csupán erről az oldalról nézzük, a camembert és brie sajt is elfogadhatónak bizonyul, mert csak körülbelül 3-4 hét az érlelési idejük.

Mielőtt azonban a sajtot környezetvédelmi szempontból károsabbnak ítélnénk, mint a csirkét, halat vagy disznót, nem árt teljesen körbejárni ezt a témát.

Kezdve azzal, hogy a fent említett, amerikai székhelyű EWG által összeállított, fehérjeforrásokat környezetkárosító szempontból összehasonlító, 2011-es lista azonos mértékegységet vesz alapul, tehát 1 uncia hús előállítását veti össze 1 uncia sajtéval.

Ez már mindjárt árnyalja a képet. Mert amíg, például csont nélküli húsételekhez fejenként 12-20 dkg nyers húst számítanak, csontos hús esetén 18-25 dkg vagy rántott csirkecomb egy adagjához 25-35 dkg nyers, csontos csirke szükséges, addig a legtöbb ember nem eszik meg ennyi sajtot egy étkezés során (még rántott sajthoz is csak körülbelül 12 dkg sajtot szokás számítani fejenként).

Ehhez hozzátartozik még az, hogy míg a sajtok általános fehérjetartalma 22-26 gramm/100 gramm között mozog – természetesen, ez lehet több vagy kevesebb fajtától függően –, addig az ugyanilyen fehérjetartalommal bíró csirke-vagy pulykahúsok jóval kevesebb energiát adnak. Például, 10 dkg trappista sajtban 23 gramm fehérje van, és körülbelül 350 kalóriát szolgáltat, addig 10 dkg csirke-vagy pulykamellben szintén körülbelül 22-23 gramm fehérje van, de csak 114-120 kalória található benne. A disznóhúsnál körülbelül ugyanez a helyzet: a fehérjében leggazdagabb rész, a sertéskaraj 22 gramm/100 gramm fehérjét tartalmaz, és 133 kalóriát ad. A halaknál – ha csupán ezt nézzük - valamivel jobb a helyzet, a konzerv olajos szardínia 24 mg/100 gramm fehérjét és 208 kalóriát tartalmaz. Ugyanakkor viszont az energiapazarló csomagolás és a tengerek halállományának lehalászása már így is komoly környezetvédelmi problémát jelent.

Tehát mindent összevetve, több ember élelmezését lehet megoldani ugyanannyi sajttal, mint bármely hússal. Ebből a szempontból nézve kétségtelen, hogy jóval károsabb a környezetre a csirke-pulyka-vagy sertéshús fogyasztása, mint a sajtevés.

De természetesen, alapvetően mégis az a legjobb a Földünknek, ha minél kevesebb állati eredetű élelmiszert fogyasztunk. Bár, úgy hiszem, ha mindent átgondolunk, ebben semmi meglepő nincs.

Forrás: A sajt megöli a földünket? (angol nyelven)

             A sajtgyártás majdnem olyan szörnyű a Földnek, mint a húsipar 

             Mekkora egy adag? Mutatjuk az elméletet

             Kalóriaguru