Letölthető buddhista naptár 2014

Az Erdei Szangha (Forest Sangha) közösség 2014-es naptára megtekinthető és letölthető PDF formátumban az alábbi borítóra kattintva:


Más nyelveken (angol, német francia, spanyol stb.) ITT érhető el a naptár.

Mi az a megvilágosodás? És honnan tudod, hogy 'megvan' neked?

A nyugati emberek többsége hallott már arról, hogy egy Buddha nevű illető megvilágosodott és hogy a buddhisták maguk is a megvilágosodást keresik. De mit jelent ez egészen pontosan? Mi az a megvilágosodás és honnan tudjuk, hogy ‘megvan’ nekünk?

 Legelőször is, nem árt tisztázni, hogy a ‘megvilágosodás’ (Enlightenment) szó egy angol kifejezés*, ami több dolgot is jelenthet. Például, nyugaton, a 17. és 18. században a felvilágosodás (Enlightenment) kora egy olyan filozófiai mozgalom volt, amely a tudományt és a józan észt emelte a mítosz és babona fölé.

Akkor a nyugati kultúrában, a ‘megvilágosodás/felvilágosodás’ szót gyakran összekapcsolták az értelemmel és a tudással. De a buddhista megvilágosodás valami más.

Megvilágosodás és szatori

A zűrzavart tovább növelve, a ‘megvilágosodás’ szót néhány olyan ázsiai kifejezés fordításakor is használták, amelyek nem pontosan ugyanazt a fogalmat jelentik. Például, a nyugati, angol nyelvű emberek a zen buddhizmust D.T. Suzuki (1870-1966), japán tudós írásain és előadásain keresztül ismerhették meg, aki saját maga fordított angolra japán nyelvű iratokat és írt zen buddhista könyveket angolul. Suzuki a ‘megvilágosodás’ szót használta a japán szatori kifejezés fordítására, amely a szatoru (jelentése: ‘tud’) igéből származik. (Hogy miért ezt használta, annak oka volt)

 A szatori szót általában a valóság valódi természetének belátásának megtapasztalására használják . Ahhoz hasonlítják, mint amikor kinyitunk egy ajtót. Azonban egy ajtó kinyitása egyáltalán nem ugyanaz, mint az ajtón belüli dolgok megtapasztalása. A nyugati kultúrában, részben Suzuki hatására alakult ki az a tévhit a spirituális megvilágosodásról, hogy az egy hirtelen jövő, üdvös, átalakító tapasztalás Ennek ellenére, ez így félrevezető gondolat.

Megvilágosodás és bódhi (théraváda irányzat)

A bódhi egy páli szó, aminek jelentése ‘megvilágosodás, végső tudás’.
A théraváda buddhizmusban ez a megvilágosodás, végső tudás, összekapcsolódik annak a Négy Nemes Igazságnak a belátásával, amelyik a dukkha megszüntetéséhez vezet. (a dukkha szintén páli szó, amit ‘szenvedés’-nek szoktak fordítani, de valódi jelentése inkább ‘feszültséget okozó’, ‘nem kielégítő’. A ford. megjegyzése)

Az a személy, aki ezt a belátást tökéletesre fejlesztette és elhagyott minden szennyeződést, egy arhat, aki kiszabadult a szamszára körforgásából. Az arhat még életében belép egyfajta feltételes nirvánába, és halálakor eléri a teljes nirvána békéjét.

 Az SN 35.152 szuttában, Buddha ezt mondja:

“Akkor, szerzetesek, ez az a tényező, amivel egy szerzetes, a hiten kívül, a meggyőzésen kívül, a hajlandóságon kívül, az ésszerű elmélkedésen kívül, a nézetek és teóriákban való élvezeten kívül, megerősítheti a megvilágosodás elérését: ’A születés megszűnt, a szent élet elvégeztetett, amit tenni kellett, megtevődött, nem kell tovább élni ezen a világon.’”

Megvilágosodás és bódhi (mahájána irányzat)

A mahájána buddhizmusban a bódhi összekapcsolódik a tökéletes tudással, a súnjatával. Ez az az ürességről szóló tanítás, amelyik azt mondja, hogy minden jelenség mentes az én-től, azaz üres.

Miért fontos ez? A legtöbb ember jellegzetesnek és állandónak érzékeli a körülötte lévő élőlényeket és dolgokat. De ez téves nézet. Valójában az érzékelhető világ állandóan változó okok és feltételek kapcsolatából áll. (lásd: Függő Keletkezés) A bennünket körülvevő élőlények és dolgok nem valódiak, de nem is nem-valódiak és mentesek az én-től, azaz üresek. (Két igazság) Azáltal, hogy érzékeljük a súnjatát, a boldogtalanságunkat okozó én-be kapaszkodás béklyói felbomlanak.

 A mahájána buddhizmusban a gyakorlás eszményképe a bódhiszattva, az a megvilágosodott lény, aki azért marad ebben az érzékelhető világban, hogy segítse a lények megvilágosodását. A bódhiszattva-ideál több, mint önfeláldozás; azt a valóságot tükrözi vissza, mely szerint egyikőnk sem különálló.

Ennek ellenére, bár D.T. Suzuki és többen az első zen tanítók közül nyugaton, úgy magyarázta a megvilágosodást, mintha az egy tapasztalat volna, a legtöbb zen tanító és zen szöveg elmagyarázza, hogy a megvilágosodás nem csupán egy tapasztalat. Még a szatori sem maga a megvilágosodás.

Megvilágosodás és Buddha-természet

A zen legenda szerint, amikor Buddha megvilágosodott, azt mondta: “Milyen figyelemreméltó! Már minden lény megvilágosodott!” Ez a “már megvilágosodott” állapot a Buddha-természet. A mahájána buddhizmusban a Buddha-természet nem más, mint a minden lényben benne rejlő buddhaság. Mert minden lény már Buddha, ezért a feladat nem a megvilágosodás elérése, hanem a feltárása.

A kínai mester, Huineng (638-718), a csan (vagy zen) hatodik pátriárkája, a buddhaságot a felhők által eltakart holdhoz hasonlította. A felhők képviselik a tudatlanságot és a szennyeződéseket. Amikor ezek a felhők szép sorjában elvonulnak, feltárul az, ami már addig is jelen volt.

Semmi különös

És hogy is van ez a hirtelen jövő, üdvös, átalakuló tapasztalás? Önmagában az ilyen tapasztalás még nem megvilágosodás. Lehet, hogy az ilyen tapasztalást egy mély belátás kísér, de az is lehet, hogy egyáltalán nem. Viszont az olyan üdvös spirituális tapasztalás, amely nem alapul a Nyolcrétű Ösvény gyakorlásán, valószínűleg nem is átalakuló.

Továbbá, ez a gyakorlás egy életre szól. Ez nem olyan, amit elvégzettnek tekintve kipipálunk, miután a célt elértük. A zen tanító, Barry Magid mondta Hakuin mesterről:

“Hakuin számára a szatori utáni gyakorlás azt jelentette, hogy miután véglegesen megszűnt a saját személyes állapotba és megvalósításba való belefeledkezés, az embernek önmagát és gyakorlását mások tanítására és megsegítésére kell szentelnie. Legvégül, végre valahára, felismerte, hogy az igazi megvilágosodás a vég nélküli gyakorlás és a jól működő együttérzés kérdése, nem pedig valami olyan, ami egyszer és mindenkorra egy nagyszerű pillanatban bekövetkezik a meditációs párnán." (A megjelenés előtt álló  Semmi sincs elrejtve című könyvből)

Némely hagyomány úgy tartja, hogy egy megvilágosodott lény mindentudóvá válik és természetfölötti ereje lesz. Más hagyományok azt tanítják, hogy bár a ‘megvilágosodott lény’-nek lehetnek rendkívüli tulajdonságai, ez a lény sem feltételekhez kötött lény, sem pedig feltételek nélkül létező lény.

 Sunrjú Szuzuki (1904-1971), szótó-zen szerzetes, mondta a megvilágosodásról:

“Egyfajta érdekesség, hogy azon emberek számára, akik nem tapasztalták a megvilágosodást, a megvilágosodás valami csodálatos dolog. De amikor elérik, akkor semmi. De most még nem semmi. ‘Érted?’ Egy gyermekes anyának, semmi különleges nincs abban, hogy gyerekei vannak. Ez a zazen. Tehát, ha gyakorlod ezt a gyakorlatot, mind jobban és jobban szert teszel valamire – semmi különlegesre, de mégis valamire. Mondhatod rá, hogy “egyetemes természet” vagy “buddha-természet” vagy “megvilágosodás”. Nevezheted több néven is, de annak az illetőnek, aki elérte, ez semmi és ez valami.”


Sunrjú Szuzuki

Tudnunk kell, hogy a buddhista értelemben vett megvilágosodásnak semmi köze sincs a műveltséghez vagy az észhez. És az sem megvilágosodás, amikor valaki egy nem evilági állapotú eksztázisban létezik vagy látomásai vagy természetfölötti tapasztalatai vannak.

De honnan ismered fel, amikor “megvan” neked? A megvilágosodás nem tulajdonság, aminek a birtokában vagyunk. És az emberek közismerten rosszul ítélik meg saját felébredésük szintjét. Az egyetlen mód arra, hogy próbára tedd a belátásodat, hogy bemutatod egy dharma tanítónak. És ne csüggedj el, ha az, amiről azt képzeled, hogy neked “megvan”, darabokra törik a tanító alapos vizsgálata által. A valódi belátásod nem törik szét.

Azt, hogy megvilágosodtunk-e vagy sem, magunk is felmérhetjük, ha ismerjük a megvilágosodás hét tényezőjét. Ezekről ITT írtam bejegyzést.

* A magyar nyelv 'megvilágosodás' szava (rálátás, felfedezés értelemben) a latin illuminatio-ból származik, részben közvetlenül, részben közvetve, a német Erleuchtung fordításaként. Tehát, az angol Enlightment-tel ellentétben alakjában nem egyezik meg a Felvilágosodásra használt szavunkkal, viszont annak értékei (a racionális megismerés, a saját tapasztalat hangsúlyozása, a vakhit elvetése stb.) kétségtelenül rávetülnek. (A szerk. megj.)

Forrás: Mi a megvilágosodás? (angol nyelven)

Újabb tévhitek

Általános tévhitek, amelyeket a nyugati emberek gondolnak a buddhizmusról

 

1. A buddhizmus azt tanítja, hogy semmi sem létezik

A buddhizmust gyakran vádolják meg azzal, hogy tanításai szerint semmi sem létezik. Azt szokták kérdezni a buddhizmust bírálók, hogy Ha semmi sem létezik, ki az, aki azt képzeli a létezést?

Azonban a buddhizmus nem azt tanítja, hogy semmi sem létezik. Arra tanít, hogy nézzük meg azt, hogy hogyan léteznek a dolgok. A buddhizmus szerint a lényeknek és jelenségeknek nincs önálló, változatlan belső lényegük (nincs énjük), és nem azt tanítja, hogy egyáltalán nem is léteznek.
A “ buddhizmus szerint semmi sem létezik” kijelentés jobbára az én-telenség tanának félreértéséből és az e tanból származó, a mahájána irányzat által továbbfejlesztett üresség tanának félreértelmezéséből keletkezett. De ezek nem a nem-létezés tanai. Inkább azt tanítják, hogy a létezést mennyire korlátozott, egyirányú módon értelmezzük.

 

2. A buddhisták hisznek a reinkarnációban

Ha úgy határozzuk meg a reinkarnációt, mint a test halálakor a lélek vándorlását egy új testbe, akkor Buddha nem tanította a reinkarnáció tanát. Ő azt mondta, hogy nincs lélek, amelyik vándorolna.

Viszont létezik az újraszületésről szóló buddhista tan. E tanítás szerint, az egyik élet által létrehozott energia vagy feltétel, ami megszületik egy másikban, az nem a lélek. Walpola Rahula, théraváda tudós ezt írja: “Az a személy, aki itt meghal és máshol újraszületik, sem nem ugyanaz a személy, sem pedig egy másik.”
De ahhoz, hogy buddhista legyél, nem kell “hinned” az újraszületésben. Sok buddhista nem érzi bizonyítottnak az újraszületést és nem igazán foglalkozik ezzel.

 

3. Karma maga a Sors vagy Végzet

A ‘karma’ szó jelentése ‘tett’, és nem ‘végzet’ vagy ‘sors’. A buddhizmus szerint a karma egy olyan energia, amit az akaratlagos tett hoz létre, gondolatok, szavak és cselekedetek által. Mindannyian minden pillanatban hozunk létre karmát és a karma, amit létrehozunk, minden pillanatban kihat ránk.

Általában úgy szokás gondolni a ‘karmámra’, mint valami olyanra, amit előző életemben tettem és ami ebben az életemben megpecsételi a sorsomat. Ez azonban nem buddhista felfogás. A karma egy [akaratlagos] tett, nem pedig egy következmény. Nincs kőbe vésett jövő. Akár azonnal megváltoztathatod életed folyamát azzal, hogy akaratlagos tetteidet és önpusztító viselkedésformáidat megváltoztatod.

 

4. A karma megbünteti azokat, akik megérdemlik

A karma nem az igazságszolgáltatás és a büntetés kozmikus rendszere. Nincsen láthatatlan bíró, aki a karma szálait a háttérből mozgatva megbünteti azokat, akik  gonosz dolgot tesznek. A karma éppen olyan személytelen, mint a gravitáció: ami felmegy, az le is jön; amit te teszel, az történik veled.

A karma nem csupán egy olyan erő, aminek hatására mindenféle dolgok történnek a világban. Ha egy pusztító árvíz elmos egy közösséget, akkor ne azt képzeljük, hogy a karma valamiképpen egy áradást hozott, vagy hogy azok az emberek abban a közösségben megérdemelték, hogy megbüntessék őket valami miatt. Szerencsétlenség bárkivel történhet, még a legtisztességesebbekkel is.

Tehát a karma egy hatalmas erő, ami eredményezhet úgy általában boldog életet vagy úgy általában szörnyűt.

 

5. A megvilágosodott emberek állandóan eksztatikus állapotban vannak

Az emberek azt képzelik, hogy ‘megvilágosodni’ valami olyasmi, mintha hirtelen felkapcsolnánk egy boldogság kapcsolót és a tudatlanság és a boldogtalanság állapotában lévő illető hirtelen átkerül egy üdvös és derült állapotba egy fantasztikus, színes szélesvásznú “Aha!” pillanatban.

Az a szanszkrit szó, amit gyakran ‘megvilágosodás’-nak fordítanak, valójában azt jelenti, hogy ‘felébredés’. A legtöbb ember fokozatosan ébred, gyakran alig vagy nem érzékelhető módon, egy hosszabb időtartamon keresztül. Vagy olyan ‘nyitogató’ tapasztalatok sorozata által, ahol mindegyik tapasztalat mindig egy kicsivel többet tár fel, de még nem az egész képet.

Még a leginkább felébredett tanítók sem lebegnek folyamatosan üdvösség felhők között. Ők is a földön élnek, buszon utaznak, náthásak lesznek, és teszik a hétköznapi dolgaikat. (hogy mi is a megvilágosodás, arról ITT írunk kicsit bővebben)

 

6. A buddhizmus szerint mindannyian szenvedünk

Ez a gondolat az Első Nemes Igazság félreértelmezéséből keletkezik, amit gyakran így fordítanak: “Az élet szenvedés.” Ezt olvasván, nagyon sok ember így gondolkozik: A buddhizmus azt tanítja, hogy az élet mindig borzasztó, de én ezzel nem értek egyet, mert szerintem nem az.

 A probléma az, hogy Buddha, aki nem beszélt angolul (sem más európai nyelven), nem használta az angol ‘szenvedni’ szót.

A legkorábbi iratokban azt olvassuk, hogy Buddha a dukkha szót használta. A dukkha egy páli szó, ami több jelentést is tartalmaz. Jelenthet általános szenvedést, de utalhat bármire olyanra is, ami nem állandó, nem befejezett, nem kielégítő vagy más dolgoktól függő.
Vannak olyan fordítók, akik a jelentésükben helyesebb ‘nehéz, megterhelő’ vagy ‘nem kielégítő’ szavakat használják a dukkha szóra a ‘szenvedés’ helyett.

 

7. A buddhisták Buddhát bálványozzák

A történelmi Buddhát emberi lénynek tekintik, aki saját erőfeszítéséből érte el a megvilágosodást. Emellett a buddhizmus nem-teista vallás – bár Buddha nem mondta, hogy nincsenek istenek, csak úgy vélte, hogy az istenekben való hit nem segít a megvilágosodás elérésében.

‘Buddha’ manapság is a megvilágosodást képviseli és a Buddha-természetet – minden lény valódi természetét. Buddha és más megvilágosodott lények és istenségek ikonjai áhítat és hódolat tárgyai, de nem úgy tekintenek rájuk, mint [teremtő] istenekre.

                                                  "Buddha nem volt Isten.
                                                  Sosem állította, hogy ő Isten.
                                                  Sosem állította, hogy ő Isten fia.
                                                  Sosem állította, hogy ő Isten üzenete.
                                                  Ember volt, aki saját erejéből
                                                  elérte a Nirvánát."

8. A buddhisták kerülik a kötődést, így nem lehet kapcsolatuk

Amikor az emberek hallják, hogy a buddhisták a ‘nem-kötődés’ eléréséért gyakorolnak, feltételezhetik, hogy ez azt jelenti, hogy a buddhisták nem alakíthatnak ki kapcsolatokat más emberekkel. De nem ezt jelenti.

A kötődés alapja mindig az én és mások kettőssége – én kötődöm másokhoz. Leginkább a hiány és a szükséglet érzéséből kifolyólag kötődünk dolgokhoz és élőlényekhez.

Azonban a buddhizmus azt tanítja, hogy az én és mások kettőssége egy illúzió és alapvetően semmi sem különálló. Amikor ezt valaki felismeri és képes ezt internalizálni, akkor nincs szüksége [hiány és szükséglet érzéséből adódó] kötődésre. Viszont ez nem jelenti azt, hogy buddhisták nem kerülhetnek közeli és szerető kapcsolatba.

Forrás: Félreértések a buddhizmusban (angol nyelven)

Vadzsrajóginí

Vadzsrajógini (‘Gyémánt Női Jógi’) a vadzsrajána (‘gyémánt út’) buddhizmus egyik istensége, a végső bölcsesség és a részvét megtestesülése. Segíti a buddhista gyakorlót abban, hogy a földi tapasztalatokat a szellemi megértés magasabb fokára át tudja alakítani. Leggyakrabban meztelen, sötétpiros színű testtel jelenítik meg, a homlokán függőlegesen álló harmadik szemmel. Gyakran ábrázolják a khatvánga nevű, a tantrikus buddhizmusban isteni eszköznek tekintett bottal. Kinyújtott jobb lába a vörös Kálarátri (a hindu Káli istennő másik neve, jelentése ‘fekete éjszaka’)  mellén tapos, hajlított bal lábával pedig a hason fekvő fekete Bhairava (Siva egyik megtestesülése, a hindu mitológiából származó erőszakos istenség) homlokára lép, ezzel Bhairava fejét hátrafeszítve.

Vadzsrajógini öt emberi koponyából készült koronát és emberi koponyákból készült nyakláncot visel. A bölcsesség lángoló tüzének közepén áll vagy táncol. Alakjának minden részlete spirituális jelentéssel bír. Ragyogó vörös színű teste jelképezi az erős belső tüzet. Egyetlen arca azt szimbolizálja, hogy minden jelenség mögött az üresség egyetlen természete van. Két karja a két igazság felismerését jelenti. A három szeme jelzi azt, hogy mindent lát a múltban, jelenben és jövőben. Az ábrázolásokban rendszerint felfelé tekint a Tiszta Dákiní Föld (Kecsara-föld) irányába, ahová követőit el tudja juttatni. A jobb kezében tartott drigug késsel (másik nevén: ‘kartika’, tibeti rituális nyúzókés) azt mutatja, hogy képes elvágni az illúziók és akadályok fonalát, mely követőinek és minden élőlénynek az útjában állnak. Azzal, hogy koponyából készült kelyhéből a vért issza, az üdvözülés tiszta fényének gyakorlatát szimbolizálja.

 

Amikor Vadzsraváráhí (‘a Gyémántemse’) formájában ábrázolják, akkor feje jobb oldalát egy nősténydisznó fej díszíti vagy pedig neki magának van nősténydisznó feje. Ennek oka az, hogy Vadzsrajóginít gyakran a tudatlanság fölötti győzelemmel is kapcsolatba hozzák, és a disznó a buddhizmusban a tudatlanságot jelképezi. Vadzsraváráhí egy hindu istennő, a nőstény disznófejjel rendelkező Váráhí alakjából származik.

Vadzsraváráhí

 

Vadzsrajógini egy dákiní, akit női Buddhaként tisztelnek. Gyakran nevezik szarva-buddha-dákiní néven, amelynek jelentése: ‘dákiní, aki minden Buddha lényege’. (a dákiníkről ITT írunk bővebben)

 

Vadzsrajóginí mandala

Vadzsrajógini tantrikus szellemi gyakorlata (szádhanája) Indiából származik, az i.u. 10. és 12. század között időszakból. Alakja olyan mandalában is feltűnik, amit a gyakorló vizualizál az adott tantra gyakorlat leírásának megfelelően. Számos gyűjtemény tartalmaz Vadzsrajóginível kapcsolatos szádhanákat. Ezen belül van olyan gyűjtemény is, a Guhjaszamajaszádhanamálá, amelyik csak Vadzsrajóginí szádhanákat tartalmaz, különféle szerzők negyvenhat munkájával egyetemben.

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Vadzsrajóginí (angol nyelvű cikk)

Tíz félreértés a buddhizmussal kapcsolatban

Robert E. Buswell, Jr. és Donald S. Lopez, Jr. írása

1. Minden buddhista meditál.

A meditációt gyakran a buddhizmus elengedhetetlen részének tekintik. Azonban a történelem folyamán a buddhisták többsége egyáltalán nem meditált. Hagyományosan a szerzetesi élet része a meditáció, és még azon belül is, csak bizonyos szerzetesek sajátossága. A világiak körében csupán a 20. században kezdett elterjedni a meditáció gyakorlata.

2. A buddhista meditáció elsősorban az éberség meditációt jelenti.
Valójában több százféle buddhista meditáció létezik, némelyik a koncentráció mélyebb állapotára hat és az elmebéli üdvösség elérését szolgálja, némelyik az elme és test alkotórészeit analizálva próbálja meg felismerni azt, hogy nincs ‘én’, némelyik pedig Buddhával való szemtől-szembe találkozást segíti elő. Az a fajta éberség meditáció, amit manapság Amerikában tanítanak, Burmából indult a 20. század elején.

3. Minden buddhista vegetáriánus.
A szerzeteseket és apácákat a szanszkrit bhiksu és bhiksuní (vagy páli nyelven bhikkhu és bhikkuní) néven nevezik. Mindegyik szó jelentése: ‘koldus’. Ugyanis a történelmi Buddha köré csoportosuló első szerzetesek és apácák napi élelmüket koldulásból szerezték (és szerzik manapság is), így bármit ajánlottak fel számukra, ők elfogadták, beleértve a húst is. Egyes források szerint a történelmi Buddha halálát is a számára felajánlott disznóhús okozta. (Valójában a páli kánon DN 16-os szútrájában egy vitatható páli kifejezést használnak Buddha utolsó étkének megnevezésére: sukkara-madava, amely jelentheti egyaránt (vad)disznó lágy húsát vagy akár a (vad)disznók által kedvelt gombát, szarvasgombát, gyökeret. a fordító megjegyzése)
Buddha halála utáni évszázadokban kezdődött el az, hogy néhány buddhista szövegben hús nélküli étkezést javasolták. Ennek ellenére még manapság sem minden buddhista szerzetes vagy apáca vegetáriánus. Például Kínában azok, de Tibetben nem. (bővebben a buddhizmusról és vegetáriánizmusról ITT írtunk)

4. Minden buddhista pacifista.
Gyakran mondják, hogy sosem vívtak háborút a buddhizmus nevében. Az, hogy mit is jelent pontosan a “nevében” kifejezés, nem világos, de voltak harcok buddhisták között (némelyik buddhista kolostor saját hadsereggel is rendelkezett). Ugyanígy létezett buddhisták és nem buddhisták között háború. A Tibetet megszálló brit erők ellen a tibeti buddhisták bátor harcot folytattak. A II. világháborúban sok japán pap, beleértve zen mestereket is, támogatta a japán császárság katonai terjeszkedését. (nagyon sokan hallottak a kínai Shaolin-kolostorról, ahol kisebb-nagyobb szünetekkel kb. 1500 éve képeznek ki hihetetlen képességű, harcos buddhista szerzeteseket)

5. Buddhizmus filozófia, nem pedig vallás.
A buddhizmusnak sok filozófiai iskolája van, éppen olyan kidolgozott tanokkal, mint bármely más, Európában kialakult filozófiai iskola. Ennek ellenére, a buddhizmus egy vallás, bármely definícióját is vesszük alapul ennek a meghatározhatatlan kifejezésnek, kivéve ha valaki csak azt tekinti vallásnak, ahol hisznek valamilyen teremtő Istenben. A történelem során a buddhisták nagy többsége – szerzetesek és világiak egyaránt - a következő életben való jó újraszületésre fókuszált, akár saját magára, akár családjára, akár a világegyetem összes lényére vonatkoztatva.

6. Buddha nem isten, hanem emberi lény volt, és a buddhizmusban nincs helye istenségek kultuszának.
A buddhizmusban az égi lényeknek választékos és alaposan kidolgozott panteonja létezik (ők a dévák. Ez a szó eredetében az angol “istenség” szóval áll rokonságban). Ezen égi lények mellett még vannak azok a halandó spirituális lények is (bódhiszattvák és buddhák), akik különféle mennyekben és tiszta földeken laknak, és akik válaszolnak a hívők imáira.


7. A zen elutasítja a hagyományos buddhizmust. Zen mesterek Buddha szobrokat égetnek el, semmibe veszik a szútrákat és rendszeresen látogatják a bárokat és bordélyokat.
A zen szerzetesek szigorú szabályzat-sorozatot követnek, amiket “tiszta szabályok”-nak neveznek, és amelyek az Indiából hozott szerzetesi fegyelmen alapulnak. A legtöbb zen szerzetes először átfogó és alapos módon tanulmányozza a buddhista iratokat, és csak azután kezdi meg képzését a meditációs csarnokban. És bár a zen négy alapelve közül a második így szól: “Nem támaszkodás az írásokra”, ennek ellenére a kelet-ázsiai buddhizmusban a zen rendelkezik a legnagyobb terjedelmű írott irodalommal.

8. A Négy Nemes Igazság nemes.
A “Négy Nemes Igazság” elnevezés nem pontos fordítás. A ‘nemes’ vagy ‘feljebbvaló’ kifejezésnek a szanszkrit árja szó felel meg, aminek, sajnos, a nácik miatt elég rossz hangzása lett. Az árja egy olyan “szakmai” kifejezés a buddhizmusban, ami olyasvalakire utal, aki eljutott az igazság közvetlen megtapasztalásához, így nem kell sem állati, sem szellemi, sem pokolbéli lényként újra megszületnie. A négy igazság a szenvedésről, a szenvedés eredetéről, a szenvedés megszüntetéséről és az ösvényről, amely ehhez vezet, a valóságnak megfelelő az ilyen megvilágosodott lények számára. De nem a valóságnak megfelelő számunkra; mi nem teljesen fogjuk fel, hogy az élet szenvedés. Így a kifejezés ezt jelenti: ‘négy igazság a [szellemileg] nemesek számára’.

9. A zen a ‘hirtelen megvilágosodás’ gyakorlatát támogatja, és ezzel megszabadítja követőjét a hosszú ideig tartó etikai jellegű és a meditációra és a bölcsesség kialakítására irányuló képzésektől, amelyek a hagyományos formájú buddhizmusban megtalálhatóak.
A zen szerzetesek rendszerint évtizedeket szoktak eltölteni teljes körű gyakorlással, mielőtt képessé válnak valódi haladás elérésére a meditációjukban.

10. Mindegyik spirituális hagyomány, beleértve a buddhizmust is, bár különböző ösvények, de ugyanarra a hegytetőre vezetnek.
Több kiváló buddhista, a japán zen Dógen mestertől kezdve egészen a jelenlegi dalai lámáig, állítja egyértelműen, hogy a [buddhista jellegű] megvilágosodást csak azok érhetik el, akik a buddhista ösvényen haladnak. Más vallás követése által is nagyon közel lehet kerülni (általában valamelyik mennyben való újraszületéshez lehet eljutni), de csak a buddhizmus rendelkezik azzal az ösvénnyel, amelyik elvezet a szenvedéstől való megszabaduláshoz. Tehát minden út elvihet a hegy alján lévő táborig, de csak a buddhizmus juttat fel a csúcsra.

További nyolc tévhitről ITT lehet olvasni

(Donald S. Lopez, Jr. másik írása, a Hét dolog, amit nem tudtál Tibetről, ITT olvasható)

Forrás: 10 félreértés a buddhizmusról (angol nyelven)

Why life does not really exists

Scientific American Reader: Why Life Does Not Really Exist

Szex és a buddhizmus

Barbara O'Brian: Mit tanít a buddhizmus a szexuális erkölcsökről?

A legtöbb vallás mereven kidolgozott módon szabályozza a szexuális viselkedést. A buddhista világi hívők Öt Fogadalma közül a harmadik fogadalom páli nyelven így hangzik: kāmesu-micchācārā veramaṇī sikkhāpadaṃ samādiyāmi’–, amit a legáltalánosabban így fordítanak: ‘Ne viselkedj szexuálisan helytelenül’.

Hogy ez a ‘helytelen szexuális viselkedés’ mit is jelent a világiak, tehát nem a szerzetesek számára, ezt a korai iratok sem tisztázzák.

 A kolostori szabályok

Természetesen a szerzetesek és apácák a Páli Kánonban lévő Vinaja-pitaka (‘szerzetesi fegyelem kosara’) szabályait követik, amely nagyon szigorú, mert mindenféle erotikus dologtól való teljes önmegtartóztatást ír elő, azaz kifejezett cölibátust. Azokat a szerzeteseket és apácákat, akik nemi érintkezést folytatnak, azonnal elbocsátják a rendből. Ha egy szerzetes szexualitásra utaló, bármilyen megjegyzést tesz egy nőnek, akkor ezt a viselkedést a szerzetesek közössége elítéli és áthágásnak minősíti. A szabályzat szerint egy szerzetesnek még annak a lehetőségét is kerülnie kell, hogy kettesben maradjon egy nővel. Apácák testéhez, kulcscsontjuk és térdeik közötti részen, férfiak nem érhetnek, nem simogathatják, nem dörzsölhetik meg őket.

Ázsiában a buddhizmus legtöbb irányzatának szerzetesei/apácái és papjai manapság is követik a Vinaja–pitakát, kivéve Japánt.

Sinran (1173-1262), a Tiszta Föld japán irányzatának, a dzsódó sinsúnak alapítója házas volt és engedélyezte a dzsódó sinsú papoknak a házasságot. Az ezt követő évszázadokban a japán buddhista szerzetesek házassága, ha nem is volt előírás, de gyakori kivételnek számított.

 1872-ben a japán Meidzsi kormány elrendelte, hogy a buddhista szerzetesek és papok (de apácák nem) szabadon házasodhatnak, ha ezt szeretnék. Így hamarosan a “templomi családok” látványa megszokottá vált (ezek a Meidzsi kormány rendelete előtt is léteztek, de az emberek szemet hunytak fölötte), és a templomok, kolostorok igazgatása is gyakran családi üzletté alakult, apáról fiúra szállva. Manapság Japánban – és azokban a nyugati országokban, ahol Japánból átkerült buddhista irányzatok vannak – a kolostori cölibátus ügye irányzatonként és szerzetesenként változik.

Pénisz-fesztivál Japánban

A világi buddhisták fogadalma

Térjünk vissza a világi buddhistákhoz és a homályos harmadik Fogadalomhoz a ‘helytelen szexuális viselkedésről’. Ezzel kapcsolatban az emberek leginkább a saját kultúrájukhoz igazodnak, tehát az a ‘helytelen viselkedés’, amit a kultúrájuk annak nevez, és ez még az ázsiai buddhista országokban is így van.

Azonban nyugaton a buddhizmus terjedésével egyidejűleg kezdett eltűnni a régi nyugati kulturális szabályok jó része. Akkor, tehát, mi is az a ‘helytelen szexuális viselkedés’?

 Talán, kivétel nélkül mind egyetértünk abban, hogy a nem kölcsönös megegyezésen alapuló vagy a partnert csak használó, kizsákmányoló szex ‘helytelen viselkedés’. Ezen túl azonban, úgy tűnik, hogy a buddhizmus arra késztet bennünket, hogy másképp próbáljunk meg gondolkozni a szexuális etikáról, nem pedig úgy, ahogyan azt nagy többségünknek tanították.

 A fogadalmakról

 Először is, a fogadalmak nem parancsolatok. Ezeket a buddhista gyakorlás iránti személyes elköteleződésként vállalják fel. Ha nem sikerül ezeket megvalósítani, az nem üdvös dolog (akusala), mert nem visz előre, de semmiképpen sem számít bűnnek - hiszen nincs Isten, aki ellen lehetne vétkezne. (a fogadalmakkal kapcsolatos nyugati félreértésekről Alexander Berzin előadásában ITT írtunk bővebben)

Továbbá, a fogadalmak elvek, nem szabályok. Rajtunk múlik, hogy eldöntsük, hogyan alkalmazzuk ezeket az elveket. Ez nagyobb fokú önfegyelmet és önmagunkhoz való igazi őszinteséget igényel, nem pedig ‘kövesd a szabályokat és ne kérdezz semmit’ jellegű etikai megközelítést. Buddha azt mondta, hogy “legyél saját magad lámpása”, és azt tanította, hogyan használjuk saját ítélőképességünket a vallási és erkölcsi tanítások elfogadásában.

Más vallások követői gyakran azt állítják, hogy kívülről érkező és egyértelmű szabályok nélkül az emberek önzően viselkednek és azt teszik, amit akarnak. Azt gondolom, hogy ez kifejezetten negatív feltételezés az emberiségről. A buddhizmus szerint, azonban, képesek lehetünk arra, hogy megszabaduljunk önzőségünktől, kapzsiságunktól és mohóságunktól, és képesek lehetünk arra, hogy kifejlesszük magunkban a barátságos jóakaratot és együttérzést.

 Sőt, még azt is mondhatnám, hogy az az illető, aki ragaszkodik az én-központú nézeteihez és akiben kevés a mások iránti együttérzés, az nem igazán erkölcsös ember, kövessen bár akárhány és akármilyen szabályt. Az ilyen ember mindig megtalálja az utat, hogy úgy csűrje-csavarja a szabályokat, hogy semmibe vegyen és kihasználjon másokat.

 Bizonyos szexuális dolgokról

Házasság: A legtöbb vallás és erkölcsi szabályzat a házasság köré egy határozott és egyértelmű körvonalat rajzol. A körön belüli szex: jó. A körön kívüli szex: rossz.

A buddhizmus, bár a monogám házasságot tartja ideálisnak, általánosan úgy áll ehhez a kérdéshez, hogy a szex két olyan ember között etikus, akik szeretik egymást, akár házasok, akár nem. Másfelől, házasságon belül is elkövethet valaki párjával szemben szexuális visszaélést, márpedig egy visszaélést még a házasság sem teheti morálisan elfogadottá.

Homoszexualitás: Bár a buddhizmus némely iskolájában találhatunk homoszexuális-ellenes tanításokat, de minden bizonnyal ezekből a legtöbb helyi társadalmi szokásokból ered. Értelmezésem szerint a történelmi Buddha nem kifejezetten bélyegezte meg a homoszexualitást. A buddhizmus számos iskolája közül manapság csak a tibeti buddhizmus ellenzi kifejezetten a szexet férfiak között (de nők között nem). Ez a tiltás a 15. századi tudós, Congkapa munkájából származik, akinek gondolatai talán a nagyon régi tibeti szövegeken alapulnak.

Vágy: A második Nemes Igazság úgy szól, hogy a szenvedés oka a sóvárgás vagy szomj (tanhá) Ez nem azt jelenti, hogy a sóvárgást el kell fojtani vagy letagadni. Ehelyett a buddhista gyakorlásban tudomásul vesszük saját vágyainkat és megtanuljuk meglátni azt, hogy ezek üresek, nincs mögöttük semmi, így tovább már nem tartanak uralmuk alatt bennünket. Ez ugyanúgy igaz a gyűlöletre, kapzsiságra és más érzelmekre is. A szexuális vágy sem különbözik ezektől.

A fanatikus törvénytisztelő elméje: Tanulmányok a zen buddhista etikában (1984) című művében Robert Aitken Röshi ezt írja: “Önkívületet adó természete, hatalmas ereje ellenére a szex is csak éppen úgy egy emberi hajtóerő, mint a többi. Ha csupán azért tartjuk magunkat távol tőle, mert nehezebb bánni vele, mint a haraggal vagy félelemmel, akkor képtelenek leszünk lépést tartani saját gyakorlásunkkal. Ez tisztességtelen és beteges.”

Azt még meg kell említenünk, hogy a tantrikus buddhizmusban a vágy energiája lesz a megvilágosodás eszköze.

A középső út

Jelenleg úgy tűnik, hogy nyugati kultúra mintha háborút vívna saját magával a szex fölött, a merev puritánizmussal egyik oldalán és a szabadossággal a másikon. A buddhizmus mindig is arra tanított, hogy óvakodjunk a szélsőségektől és találjuk meg a középutat. Egyénenként különböző döntéseket hozhatunk, de ehhez az utat nem a szabályok listája mutatja, hanem a bölcsesség (pradzsnyá) és a barátságos jóindulat (mettá).

Forrás: Szex és buddhizmus (angol nyelven)

Ászanák a buddhizmusban

A buddhista ikonográfiában egy istenség által alkalmazott mudra éppen úgy, mint a testtartás és a testhelyzet (ászana), az istenség főbb jellemvonását vagy az istenség szerepét fejezi ki. Buddhista értelmezésben az ászanák kifejezetten a lábak helyzetét és/vagy az alak tényleges helyzetét jelentik. A buddhákat és bódhiszattvákat általában nyugodt, statikus helyzetben ábrázolják – akár ülnek, fekszenek vagy állnak. Az egyéb istenségek viszont kifejezetten aktív testhelyzetben is mutatkozhatnak.

Az istenségek olyan trónokon, emelvényeken foglalnak helyet, amelyek összefüggnek azokkal a pózokkal, amiket felvesznek. Ezek az emelvények lehetnek lótuszból álló trónok vagy székek – szimpla vagy dupla soros lótusz, amelyeknek általában 16 szirma szokott lenni. Ha festett ábrázolásról van szó, akkor a lótusz színe leginkább rózsaszínes-fehéres, ami a tisztaság jelképe.

Az istenségek ászanáinak meghatározott jelentésük van.

Siva lótuszülésben

Dhjánászana vagy Padmászana –  a jógában ‘lótuszülés’-nek nevezik

Buddha dhjánászanában

A lábak bokánál keresztezik egymást és mindkét sarok felfelé néz. Ezt a helyzetet meditáció során használják és a megvilágosodott történelmi Buddhát leggyakrabban így ábrázolják.

Parjankászana

Parjankászana  - fél lótuszüléshez hasonlít

Ülő pozíció, ahol a lábak keresztezik egymást, és az egyik láb a másik fölött van, sarokkal felfelé mutatóan. Derűs nyugalmat jelképez.



Lalitászana

Lalitászana

Pihenő ülő helyzet. Főképpen a bódhiszattvákat ábrázolják ilyen ülésben. E a póz változata a rádzsalilászana,  a ‘királyi nyugalmi helyzet’, amelyben a jobb lábat maguk mellé húzzák fel, olyan módon, hogy a talp az ülésen nyugszik. A bal láb lelóg vagy pedig lazán behajlított.

Rádzsalilászana

Rádzsalilászana

Pralambanászana

Pralambanászana

Gyakran nevezik ‘európai mód’-nak vagy ‘lógó láb helyzet’-nek. Ez egy ülő pozíció, amelyben mindkét láb lefelé lóg egy megemelt padról vagy trónusról és a két talp a földet éri. Sok esetben a két láb a térdeknél valamennyire széttárul. Maitréja Buddhát általában ebben a helyzetben szokták megjeleníteni Ázsia-szerte. Mivel a legkorábbi ember formájú Buddha alakokat ilyen módon ábrázolták, nagyon sok esetben nehéz meghatározni, hogy egész pontosan melyik Buddhát jelenítik meg. A kusán uralkodókat is ebben a helyzetben ábrázolták.

Pratjálidhászana

Pratjálidhászana

Dinamikus álló helyzet, amelyben a bal láb egyenesen kinyújtva és a jobb láb enyhén előre és hajlítva van. Elégedetlenséget vagy haragot jelent. A vadzsrajána buddhizmusban a dharmapálák némelyikét és Buddha őrzőjét, Vadzsrapáni bódhiszattvát szokták ebben a helyzetben ábrázolni.

 

Dákiní álidhászanában

Álidhászana


Vadzsrajógini

Szintén dinamikus álló helyzet, amikor a bal láb enyhén behajlított és a lábfej előre nyújtott. A jobb láb egyenesen, kinyújtva van, a lábfej olyan állású, mintha egy körívet rajzolna. Bátorságot jelképez. Vadzsrajóginít és úgy általában a dákiníket ábrázolják ebben a helyzetben.










Forrás: Mudrák és ászanák a buddhizmusban (angol nyelven)
             Ászanák (angol nyelven)

Az indiai buddhizmus európai felfedezése 2. rész

1. rész 

1819-ben, négy évvel azután, hogy dr. Buchanan végleg visszatért Angliába, brit katonatisztek kis csoportja egy délutáni vadászaton rábukkant az indiai művészet máig is egyik legnagyszerűbb alkotására. A Madhja Pradés indiai állam Szánycsí városában lévő Nagy Sztúpa hatalmas építményét találták meg és csodálatos módon, jórészt sértetlenül. Minden kőfaragvány-rész egy-egy történetet jelenített meg, de hogy milyen történetet, arról a briteknek fogalmuk sem volt. Ma már, természetesen, tudjuk, hogy ezek a Szánycsíban lévő pompás faragvány darabok a történelmi Buddha életét ábrázolják és a Dzsátakákból (“Születés-történetek”- ezekről ITT írunk bővebben) részleteket. Ezeken a domborműveken Buddhát még nem emberi formában jelenítik meg.

És most kicsit bővebben beszélek a történelmi nyelvészet szerepéről és a kőfaragványokon, domborműveken található feliratok értelmezéséről. Hiszen anélkül, hogy ismernénk a szent szövegek tartalmát és az ókori India főbb irodalmi, történelmi és jogalkotói munkáit, mi nyugatiak könnyen tévútra tévedhetünk. (ahogyan az Shambala történetével kapcsolatban is történt a nyugati világban, amiről több részben is írtunk ITT)

A bráhmanok Észak-Indiában még a 18. század közepén is gondosan ügyeltek arra, hogy a szanszkrit kizárólag az ő titkos és ezoterikus nyelvük maradjon. Csak 1778-ban, a legelső helyi indiai – bengáli - nyelven kinyomtatott könyv hatalmas népszerűségének hatására változott meg az álláspontjuk. Olyannyira, hogy ők maguk szorgalmazták azt, hogy szanszkrit nyelven is nyomtassanak könyveket. Az elkövetkező évtizedekben jó néhány brit amatőr India-kutató tanulta meg ezt az ezoterikus nyelvet és tanulmányozta azokat a vallási és történelmi szövegeket, amelyeket elérhetővé tettek számukra.

Ez az új, a szanszkrit nyelv megismerésével szerzett tudás összekapcsolódott azokkal a régebbi ismeretekkel, amelyeket az angolok az Indiáról szóló ókori görögök történelmi és földrajzi szövegeiben olvastak, és ez a keveredés szerencsés felfedezéshez vezetett. 1793-ban, a kezdeti jelentős feltárások egyikeként beigazolódott, hogy a modern Patná egy olyan ókori észak-indiai király székhelyének romjai közelében épült, akit a görögök Sandrokottos-nak neveztek. Hosszas tanulmányozás után jöttek rá, hogy ez a görög név a szanszkrit Csandragupta nevet takarja, akiről később kiderült, hogy ő volt a Maurja-dinasztia alapítója és Asóka király nagyapja.

Már régről ismerték azt a nagy, 10 láb széles és több, mint 40 láb magas, homokkő oszlopot Delhitől délre, amit az arab krónikák is megemlítettek, miszerint ezt az oszlopot a 14. században egy szultán, Feroze sah parancsára hozták Delhibe. Azt követően Feroze sah rúdjának nevezték. Az oszlopot három különböző írásrendszerben írt felirat borította. A 18. század végén brit régiségkereskedők kiderítették, hogy az egyik írásrendszer a dévanágari írás elődje, a bráhmi lehetett.  A legnagyobb fejtörést azok a görögös jellegű karakterek okoztak, amelyek épp annyira látszottak kacskaringós vonalaknak, mint betűknek.

Asóka oszlopán lévő felirat

Ez még néhány évig fő rejtély maradt, még azután is, hogy ezt az írásrendszert szerte Észak-Indiában további oszlopokon és szétszórt sziklalapokon is felfedezték. Úgy vélték, hogy valamelyik a feliratokból buddhista [szöveget tartalmazhat], mivel azok a bráhmanok, akiknek ezeket megmutatták, és akik bár nem ismerték jelentésüket, mégis borzongással és ellenszenvvel említették azokat a [régi] időket, amikor a buddhizmus elterjedt volt, és egyébként is vonakodva beszéltek erről az egészről.

Meg kell említenünk még két fontos embert: Az egyik egy brit diplomata, Brian Hodgson, aki 1820-tól 26 éven át Nepálban teljesített szolgálatot. Emellett elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy az európaiak az indiai buddhizmusról több és pontosabb ismeretet szerezhettek. Hodgson megrögzötten gyűjtötte az információkat a buddhizmusról. Egy francia tudós úgy jellemezte Hodgsont, mint aki a buddhista tanulmányok első ‘igaz és legszilárdabb alapjával’ rendelkezik. Kiküldetésének első négy évében nem kevesebb, mint 218 szanszkrit szöveget küldött Nepálból az Ázsiai Szövetségbe, Kalkuttába. Közeli barátságba került egy nepáli buddhista tanítóval, aki tovább bővítette ismereteit erről a vallásról. Hodgson volt az első nyugati, aki tisztába került azzal, hogy a buddhizmusnak több irányzata is van. Az általa szanszkrit és a később tibeti nyelven olvasott szövegekből rájött, hogy a buddhizmus a bráhmánizmusból alakult ki, és hogy teljes mértékben indiai eredetű.

A másik fontos ember James Prinsep volt, a kalkuttai Állami Pénzverde Fémvizsgáló Mestere.

James Prinsep vázlatából készült kép

Az 1830-as évek közepén Hodgson rendszeresen levelezett Prinseppel, és több levelükben is foglalkoztak olyan régi indiai feliratokkal, amiket vagy mások találtak vagy ők maguk közvetlenül fedezték fel. Hamarosan világossá vált, hogy e feliratok jó része lényegileg ugyanazt tartalmazta, amit talán így fordíthatnánk, hogy “Minden érző [lény] létezésének okát az egész világon a Tathágata kifejtette.”

Ez a felfedezés és hozzá az újabb keletű tibeti nyelvből való fordítások – aminek alapjául a Hodgson által gyűjtött szövegek szolgáltak  - jó néhány kíváncsi európainak nyújtottak több olyan információt a történelmi Buddha életéről és haláláról, ami nem csupán megerősítette, amit már Buchanan és mások felfedtek, hanem hozzá is adott azokhoz.

Így 1836 végére kétségtelenné vált, hogy a buddhizmus indiai eredetű, emellett főbb életrajzi tények is kiderültek arról az ókori filozófusról, akit Gautama Buddha, Tathágata, Sákjamuni és egyéb más néven is ismernek. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a Mahábódhi templomot miért Bódh-Gajában építették és hogy miért volt egy nagy sztúpa Szárnáthban. Sok minden kiderült, de jóval több dolog maradt ismeretlen – például, hogy hol vannak még más fontos buddhista történelmi helyek vagy a buddhizmus kialakulásának és Ázsiában való elterjedésének módja vagy az, hogy hogyan vert gyökeret az alapító halálát követő évszázadokban ez a vallás, és mik voltak az okai az Indiából való eltűnésének. Homály fedte, hogy ki rendelte el a még mindig lefordítatlan, titokzatos görög jellegű feliratok rávésését a csiszolt oszlopokra és a nagy gömbölyű kövekre, amiknek változatos elhelyezései még inkább arra utaltak, hogy Indiában létezett valamikor valamiféle ismeretlen buddhista civilizáció.

Brian Hodgson a nepáli határ közelében talált egy oszlopot, aminek feliratáról másolatot küldött James Prinsepnek. Kiderült, hogy ez pontosan ugyanaz, mint a Delhiben Feroze sah rúdján található titokzatos felirat. Ez utóbbit Prinsep “Delhi 1. számú”-nak nevezte el. Erről két további feliratot azonosítottak be, mindkettő hatalmas sziklákon volt olvasható, az ország ellenkező oldalain. Végül Szánycsíban, a Nagy Sztúpán fedeztek fel néhány olyan feliratot, amelyek ugyanezeket a karaktereket tartalmazták. 1837-ben Prinsep ragyogó amatőr nyelvészként arra a felismerésre jutott, hogy a feliratok inkább adományok feljegyzései lehettek, és minden felirat végén azok a bizonyos egyforma karakterek az ‘ajándék’ szót jelenthetik. A karaktereket és azok hangzóit szanszkrit nyelvi ismereteire támaszkodva ki tudta következtetni. Ezután az ókori, különféle ábécékből összerakta a maradék betűket a feliratokban. Prinsep számára ekkor világossá vált, hogy ezeket a feliratokat egy nagyon régi, az ókori királyok által irodalmivá tett köznyelven, a prákrit nyelven írták. (ebbe a prákrit nyelvcsaládba tartozik a théraváda buddhizmus irodalmi és vallásos nyelve, a páli nyelv is)

De az egész szöveget még mindig nem sikerült lefordítani. Úgy tűnt, hogy mindegyik egy kijelentő formulával kezdődik, ami valahogy így hangzik angolul ‘Ekképpen beszélt Pijadaszi király, az Istenek Kedveltje’. A teljes szöveget végül is sikerült lefordítani, egy nagyon jelentős uralkodó rendeletei voltak ezek, aki a buddhizmust támogatta.

Mégis, ki volt ez a nagy uralkodó, Pijadaszi? A választ erre Prinsep egy angol kollégától kapta, aki Ceylonban dolgozott a Páli Krónikák fordításán. Egy 1812-ben Sziámból Ceylonra hozott páli szöveg említette meg azt a tényt, hogy Asóka király eredeti neve Pijadaszi volt. Így Prinsep megkapta a választ és kétségtelenül ez volt az addigi idők legnagyobb egyedül elért előrelépése India elveszett múltjának megtalálásában.

Azonban 1837-ben még mindezen új ismeretek mellett is sok megválaszolatlan kérdés maradt: merrefelé van Lumbiní, ahol a történelmi Buddha született; hol lehet apjának fővárosa, Kapilavasztu, ahol Buddha az első huszonkilenc évét töltötte; merre van Srávasztí (vagy Szávatthi), Kószala fővárosa, ahol az Anáthapindikától adományba kapott Dzsétavana-ligetben sok esős évszaki elvonulást töltött és merre van Vészali, ahol a legutolsó tanbeszédet mondta és Kushinagar (vagy Kuszínárá), ahol Buddha belépett a parinirvánába.

Az, hogy mikor és hogyan fedezték fel ezeket a helyet, már egy újabb történet.


[Ennek a bejegyzésnek és előző részének angol nyelvű forrása nagymértékben Charles Allen: A Buddha keresése; az emberek, akik felfedezték India elveszett vallását című könyvén alapul - New York: Carroll & Graf Kiadó, 2003]

                                                                         
                                                       (vissza az 1. részre)



Forrás: Az indiai buddhizmus európai felfedezése (Tiszteletreméltó Lynn "Jnana" Sipe angol nyelvű cikke)

Az indiai buddhizmus európai felfedezése

A ma általánosan elfogadott történelmi ismereteink szerint a nyugati világban az indiai buddhizmus körülbelül 200 évvel ezelőtt még teljesen ismeretlennek számított. Az időszámításunk utáni első évezred első felében a nagy buddhista királyságok összeomlottak, így történelmi emlékeik majdnem teljesen eltörlődtek. Később a muzulmánok özönlöttek be, akik a 18. század elejéig uralkodtak India nagy részén. A hinduizmus későbbi megreformálása sem segítette elő a buddhista India megőrzését vagy felfedezését.

Csak a britek érkezésével kezdődött el India múltjának helyreállítása, egy maroknyi kiváló és eltökélt egyén kitartó erőfeszítésének köszönhetően. Ebben, elsősorban, a britek voltak a kezdeményezők, de nem teljesen az egyedüliek a történelmi dokumentumok (szó szerinti) kihantolásában és értelmezésében. Most megemlítjük azt a néhány - az indiai buddhizmus újra felfedezésében kulcsfontosságú - tényezőt és eseményt, amelyekben az egymástól teljesen eltérő csoportok tagjai, fizikusok, mérnökök, földmérők, botanikusok, geográfusok, fémipari szakemberek és kereskedők közreműködtek.

Francis Xavier

Európának a buddhizmusról szóló legelső és egyben korlátozott, tökéletlen ismeretei Indián túlról, a távol-keleti gyarmatosításból származtak. A távol-keleti buddhizmust megemlítő, legkorábbi misszionárius-felfedező-gyarmatosító beszámolókat a keresztény előítélet és félreismerés formálta.
Francis Xavier az általa Japánban 1550-1551-ben megfigyelt rinzai zent “az Ördög szemfényvesztő művének és találmányának” nevezte. A 16. század végén egy másik misszionárius Kínába utazván, úgy hitte, hogy a kínai buddhizmus a püthagoreanizmus egyik formája, amit Görögországból hoztak Indián keresztül.

A 16. és 17. században a misszionáriusok és felfedezők beszámolói közül [a nyugatiak számára] a legfelkavaróbbak azok voltak, amelyek ugyanolyan rítusokat és szokásokat írtak le a tibeti és mongóliai vallásokban, mint amilyeneket a római egyházban is gyakoroltak. A katolikus egyház válasza ezekre az összehasonlító beszámolókra az volt, hogy démonizálni kezdte a lámaizmusnak nevezett buddhizmust. Egyik katolikus riport leírja, hogy a dalai láma előtt “az idegenek érkezéskor leborulnak és a földet érintik fejükkel és hihetetlen tisztelettel csókolják meg őt, ami nem más, mint az, ahogy a római pápával szemben is viselkednek; tehát, ennélfogva ebben az Ördög csalárdsága és hamissága könnyen és félreérthetetlenül megmutatkozik.”

A 18. század vége körül már jelentősebb és hitelesebb beszámolók jelentek meg a buddhizmusról, elsősorban Burmáról és Ceylonról. Ezek a beszámolók hasznos háttér információt szolgáltattak ahhoz az állításhoz, mely szerint a buddhizmus ténylegesen Indiából ered. 1797-ben Dr. Francis Buchanan, brit orvos és botanikus, tagja lett egy brit diplomáciai expedíciónak a Ava Királyságba, ami a mai Burma felső részén terült el . Ő írta meg elsőként angol nyelven a legátfogóbb beszámolót a buddhizmusról, és ő használta elsőként nyomtatásban a ‘buddhizmus’ szót.

Buchanan esszéjében, A burmaiak vallásáról és irodalmáról, kijelentette, hogy a buddhizmus ténylegesen egy vallás, amit egy történelmi személyiség alapított. Azonban az indiai eredetet a burmai források nem támasztották alá, mivel a burmaiak úgy tudták, hogy az ő földjükre a buddhizmus Ceylon szigetéről érkezett. Buchanan azonban abból indult ki, hogy mivel a buddhizmus kétségtelenül már több évszázada volt jelen Ceylonban, így teljesen jogos az a feltételezés, hogy valamikor a távoli múltban a vele határos indiai szárazföldön is létezni kellett.

Ugyanabban a folyóiratban, ahol Buchanan eredeti esszéje megjelent, négy évvel később két olyan - ceyloni brit hivatalnoktól származó – iratot közöltek le, amelyek megerősítették és elfogadták Buchanan felfedezését. Ezen iratok szerzői nem a buddhizmus tanításának lényegét emelték ki, inkább arra helyezték a hangsúlyt, amit ők képesek voltak megérteni belőle. Ennek ellenére ezek az új források elfogadható pontossággal határolták be a történelmi Buddha idejét. A Ceylonról írt angolok egyike meg volt győződve arról, hogy a burmaiak, sziámiak és szingalézek vallása ugyanaz, és hogy mind Boudhou-t tisztelik, akit viszont minden országban más néven ismernek.

Ezután Buchanant egy évre elküldték Nepálba, ahol buzgón tanulmányozta azokat az anyagokat, amelyeket a nepáli vallásról gyűjtöttek össze. Ebben a himalájai királyságban figyelt fel azokra a nem- hindu nepáli építményekre, pagodákra és Buddha-alakokra, amelyek azokhoz hasonlítottak, amiket Avában látott. Azt is megállapította, hogy a Katmandu-völgyben élő newar népcsoport Szákják Oroszlánja nem más, mint az Avából és Ceylonról ismert Gautama Buddha.

Ezek a környező országokban felismert összefüggések nagyon jól beleilleszkedtek az Indiában akkor folyó felfedezésekbe, és mind kulcsfontosságú szerepet töltött be az abban az időben másképpen nem megismerhető történelmi háttér feltárásában.

Ezek a buddhizmussal foglalkozó első brit felfedezők kezdetben Buddhát Istennek tartották, nem pedig tanítónak. Még a nevében sem tudtak megegyezni, többek között Bodoo, Boudh, Bhoodha, Boudhu Bodou neveken említették.

Dr. Buchanan néhány évvel a nepáli kiküldetése után, 1811. novemberében, Indiában egy kis csapat segítővel együtt

útnak indult Patnából dél felé egy bengáli statisztikai felmérésre, a bihári Gajá városának irányába. Alig ért túl ezen a városon, egy kicsi kőtemplom, Bódh-Gajá mellett haladt el. Buchanan már Gajá városában is meglepetten látta, hogy sok, viszonylagosan újabb épületet építettek egyértelműen hulladék anyagokból, többek között kőbe vésett Buddha alakok és gránit oszlopok darabjaiból.

Mivel a Bódh-Gajában élő hindu aszkéták úgy vélték, hogy ez egy nagy múltú hely, és így azokat az ábrázolásokat és feliratokat, amiket ott találtak, kiemelkedő tisztelettel kezelték.

A bódhifa a mai Bódh-Gajában

Az ezután kezdődő ásatás és feltárás folyamán Bódh-Gajában az aszkéták vezetője bemutatta Buchanant egy helybélinek, aki áttért a buddhizmusra és így körbe tudta vezetni Buchanant a vidéken és bővebb tájékoztatással is ellátta. Az áttért illető elmagyarázta, hogy valamikor Bódh-Gajá egy vallási központ volt Indiában, és hogy a nagy buddhista király, Asóka építtette ott a Mahábódhi templomot. Még így is, hogy Dr. Buchanan nem tudta pontosan, mekkora jelentőségű hely Bódh-Gajá, ez a beszélgetés rendkívül értékes volt számára a buddhizmus korai történetével kapcsolatban. Ezután ezzel az áttért illetővel tovább utaztak, és Rádzsgírtól néhány mérföldre Buchanan nagy területen elterülő romokat fedezett fel, pompás kő szobrokkal. Itt néhány apró darabról rajzokat készített, majd a csoport továbbment. Akkor még nem tudták, hogy Nálanda romjai között táboroztak, ami az ókori Ázsia legnagyobb és legnevezetesebb egyeteme volt, és egyben a buddhizmus utolsó bástyája is Indiában.

                                         

                                                                                                   folytatás: 2.rész

Forrás: Az indiai buddhizmus európai felfedezése (Tiszteletreméltó Lynn "Jnana" Sipe cikke angol nyelven)

A buddhista mitológia alakjai: Mára, a Halál Ura 2. rész

Mára, a Halál Ura - 1. rész 

A zen tanító, Lynn Jnana Sipe, a következő kérdést feltéve folytatja gondolatait:

 

“Ki az, aki legyőzi Márát? A magától értetődő válasz erre, hogy Buddha, akinek egyik legrégibb és lényeges elnevezése volt a sokból az, hogy ‘Mára Legyőzője’. Akik Buddha ösvényén haladnak, szintén legyőzik Márát.

Stephen Batchelor így ír Máráról: “Ő Buddha démoni ikertestvére. Buddhának szüksége van Márára azért, hogy Buddha lehessen. És nem csupán egyszer, egyetlen epizódként a megvilágosodás hősies drámájában. Ameddig Buddha él, folyamatosan szemben áll Márával. Mára jelenti az én-t Buddha önzetlenségével szemben, a félelmet Buddha félelemnélküliségével szemben, a halált Buddha haláltalanságával szemben. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Buddha [megvilágosodásával Mára birodalmán kívülre került, emiatt] ‘láthatatlanná válik’ Mára számára, ő mégis beszél Buddhához. Ráadásul olyan módon, mintha idegen volna számára, pedig Mára valójában Gótama saját ellentmondásos emberi természete...Buddha és Mára kettős ábrázolása az emberben legbelül zajló alapvető kettősség szimbóluma. Míg Buddha az éberségre, nyitottságra és szabadságra való képességet jelenti, addig Mára a zavarodottságra, kirekesztésre és korlátozottságra való képességet.”

Batchelor folytatja azzal, hogy a ‘buddhatermészet’ és ‘máratermészet’ elválaszthatatlan egymástól. Akár egy szelep, amit nyitható és zárható, az ember maga is képes kinyílni (buddha) és bezárulni (mára).”

 

Végül, milyen eszközzel győzték le Márát? Erre a kérdésre a válasz az, hogy leginkább a buddhista természet eszközeivel. Ezek a megszabadulásnak pontosan azon módszerei, amit a buddhizmus általánosságban is hangsúlyoz. Ezért Mára legyőzésének módja nagyon nagy mértékben egybeesik azokkal az eszközökkel, amik segítségével a buddhizmus központi céljai megvalósulnak; ez pedig, általános kifejezéssel élve, a nyolcrétű ösvény követése (különös tekintettel a helyes koncentrációra) és, főképpen, a meditáció gyakorlása. Ahogy a Dhammapada mondja: ‘Azok, akik az ösvényre lépnek és a meditációt gyakorolják, megszabadulnak Mára rabságából.’

 

Legvégül, a Gonosz szimbólumának tekintett Mára mentségére legyen mondva, ő a természetes rend része, ő egy ’természetes dolog’. De ugyanakkor, ő az erkölcsi és szellemi igazság negatív képviselője. Bárhonnan nézzük is, ez a szimbólum ellenséges érzést vált ki. Lépten-nyomon emlékeztet arra dukkhára, ami hozzátartozik az ember létezéséhez, és amelyik mögött ott rejlik minden érző lény esdeklése [a dukkha megszüntetésére]; és egyúttal arra is emlékeztet, hogy a bölcsesség elengedhetetlen a dukkha megszüntetéshez vezető úton.

 

Legyünk mindannyian békések, boldogok és egészségesek. Érjük el mindannyian Mára szorításából való megszabadulást.” – fejezi be gondolatait a zen tanító, Lynn Jnana Sipe.

Forrás: Elmélkedések Márán (angol nyelven)

A buddhista mitológia alakjai: Mára, a Halál Ura

A buddhista irodalom több természetfölötti lényről tesz említést, ezek közül Mára egyedülálló. Ő a buddhista irodalomban a legkorábban feltűnő nem-emberi lények egyike. Mára – nevének jelentése “pusztítás” - valamiféle démon, akit a Halál Urának is neveznek.

Annak ellenére, hogy a Páli Kánonban is többször feltűnik, mégis a történelmi Buddha megvilágosodásának történetéből vált igazán ismertté. Ez a történet, ami aztán mítoszteremtővé vált, leírja azzal a Márával való nagy küzdelmet, aki a bennünket behálózó és megtévesztő szenvedélyt szimbolizálja.

Buddha megvilágosodása

Ennek a történetnek jó néhány változata létezik. Némelyik világos és egyszerű, némelyik választékosan kidolgozott, némelyik pedig fantazmagóriás. Ez itt az egyszerű változata:

Az akkor még csak bódhiszattva Sziddhártha Gautama (vagy páli nyelven: Sziddhattha Gótama) elszántan arra, hogy elérje a megvilágosodást, leült egy pippal-fa (szent fügefa – Ficus religiosa) alá. Ekkor Mára, hogy eltántorítsa őt a megvilágosodás elérésétől, odarendelte leányait, hogy csábítsák el Sziddhárthát. Ő, azonban, ügyet sem vetett rájuk. Ezután Mára szörnyek mérhetetlen seregét küldte Sziddhártha ellen, aki továbbra is nyugodt, rendíthetetlen és sértetlen maradt (a szörnyek virágokká változva hullottak Sziddhártha lábai elé).

Ekkor Mára azt állította, hogy a fa alatti hely, a megvilágosodás helye, törvényesen őt illeti, nem pedig a halandó Sziddhárthát. Ugyanis korábban ő már önkéntes áldozattal érdemeket szerzett. Ezt Mára szörny katonái mind tanúsították. Sziddhártha azonban szintén gyűjtött érdemeket előző életei során, de erre semmilyen tanúja nem lévén, a Földet szólította olyan módon, hogy jobb kezét kinyújtva megérintette azt. A Föld tanúként állt ki Sziddhártha igazáért. (ezt a szimbolikus mozdulatot a buddhista ikonográfiában bhúmi-szparsa-mudrának – ‘föld tanúságul hívása’ mudrának nevezik. A buddhista mudrákról ITT lehet még többet olvasni)

'Föld tanúságul hívása' mudra

Ekkor  Mára eltűnt. Így Sziddhártha Gautama zavartalanul mélyedhetett el meditációjában, amelynek során elérte a megvilágosodást és Buddha lett belőle.

Mára eredete

Elképzelhető, hogy Mára alakja még a buddhizmus előtti időszakból származik, és esetleg részben valamilyen, mára elfeledett, népszerű néphagyományi karakteren alapul.

A zen tanító, Lynn Jnana Sipe, rámutat az “Elmélkedések Márán” című művében, hogy az ilyen jellegű mitikus lény, amelyik a gonoszságért és a halálért felelős, a védikus bráhman mitológiai hagyományokban éppen úgy megtalálható, mint az olyan nem-bráhmanikus hagyományokban is, mint a dzsáinizmus. Vagyis, úgy tűnik, India minden vallásának mítoszaiban létezik egy ilyen jellegű karakter, mint Mára.

Elképzelhető, hogy a védikus mitológiában meglévő aszály-démon – Namuci – volt Mára alakjának alapja.

A Tiszteletreméltó Jnana Sipe írja:

“Kezdetben a Páli Kánonban Namuci, mint önmaga tűnik fel, később már a korai buddhista szövegekben Márává, a halál istenévé alakult. Mivel az aszály nyomán a halál jár, ezért az aszály megtestesítőjéhez félelemmel és ellenséges érzéssel viszonyultak, így Namuci alakját a buddhizmus könnyen átvehette és használhatta arra, hogy kialakítsa belőle Márát; ez tehát az a Gonosz, aki eredetileg Namuci volt, az emberiség jólétének veszélyeztetője. De Mára nem az évszakhoz kötött nagy esők visszatartásával fenyeget, hanem az igazság megismerésének visszatartásával vagy elrejtésével.”

Mára a korai szövegekben

Ánanda W.P. Guruge azt írja a Buddha találkozása Márával, a Kísértővel című művében, hogy majdnem lehetetlen megismerni Mára hiteles történetét:

“Professzor G.P. Malalasekera A Páli valódi nevek szótárában Márát, mint ‘a Halál, a Gonosz, a Kísértő (a Gonosz vagy Pusztítás Alapelvének buddhista hasonmása) megtestesüléseként’ mutatja be. A professzor így folytatja: ‘A Márával kapcsolatos legendák nagyon zavarosak a könyvekben, emiatt kudarcba fullad minden, a valóság kihámozására irányuló kísérlet.’”

Guruge azt is írja, hogy Mára az első szövegekben különböző szerepekben jelenik meg, így különböző karakternek tűnik.  Megtestesítője a halálnak, és megtestesítője a tudatlan érzelmeknek. Képviseli a teljes feltételhez kötött létezést. De feltűnhet egy isten fiaként is, amelyik inkább objektíven létező lény, nem pedig valaminek a megszemélyesítője.

Mára volna a buddhista Sátán?

Bár vannak egyértelmű párhuzamok Mára és a monoteista vallások Gonosza vagy Sátánja között, azért léteznek jelentős különbségek is. Annak ellenére, hogy mindkét karakter a gonosszal hozható összefüggésbe, fontos megértenünk azt, hogy a “gonoszról” való buddhista felfogás eltér attól, ahogyan ezt más vallások értelmezik.

Ezenkívül Márának, a Sátánhoz képest, viszonylag csekély szerepe van a buddhista mitológiában.

Másfelől viszont, ahogy Jnana Sipe írja:

“Először is, mi Mára jogköre? Mire hat ki a működése? Egy alkalommal Buddha mondta, hogy az öt szkandha (vagy öt halmaz) mindegyike, éppen úgy, mint az elme, az elmeállapotok és az elme tudatossága mind-mind Márához tartozik. Mára szimbolizálja a felvilágosulatlan emberiség teljes létezését. Más szavakkal, Mára birodalma az egész szamszára, a lét körforgása. Mára áthatja az élet minden zugát és hasadékát. Csak a Nirvánában nincs befolyása.

Másodjára, hogyan működik Mára? Ebben rejlik Mára minden felvilágosulatlan lény fölötti befolyásának titka. A Páli Kánon kezdeti válaszokat ad, nem vagylagos, hanem eltérő kifejezéseket. Először is, Mára úgy viselkedik, mint az akkoriban elterjedt eszmék egyik démona. Megtévesztést, álcázásokat és fenyegetéseket használ, hatalmában tartja az embereket és mindenféle ijesztő jelenséget felhasznál, hogy rémületet keltsen vagy zavarodottságot okozzon. Mára leghatásosabb fegyvere a félelem légkörének fenntartása, mindegy, hogy ez aszálytól, éhínségtől vagy ráktól vagy terrorizmustól való félelem. Vággyá vagy félelemmé alakulva, megszorítja azt csomót, ami hozzá köt minket, és ezáltal az uralma alatt tud tartani bennünket.”

Mit jelent Mára számunkra?

Mint a legtöbb buddhista tanításban, Mára lényege itt sem a benne lévő “hit”, hanem annak megértése, hogy mit jelképez Mára a saját gyakorlásunkban és életünk megismerésében.

“Mára hadserege éppen annyira valóságos számunkra manapság, mint amilyen volt Buddhának” – mondja Jnana Sipe – “Mára a viselkedésnek azon mintáit jelenti, amikor inkább valami igaziba és állandóba való kapaszkodás biztonsága után vágyódunk, nem pedig arra, hogy szembenézzünk azzal, hogy múlandó és bizonytalan teremtmény vagyunk. ‘Nincs különbség aközött, hogy mibe kapaszkodsz’ mondja Buddha, ‘amikor valaki kapaszkodik, Mára áll mellette’. Az erőteljes vágyakozás és a szorongás, ami elfog bennünket, éppen úgy, mint a nézeteink és véleményeink, amik bezárnak minket, elegendő bizonyítékai ennek. Akár arról beszélünk, amikor engedünk az ösztöneink ellenállhatatlan csábításának vagy az erőteljes ragaszkodásainknak vagy függőségeinknek, akár arról, amikor kényszeres képzeteink megbénítanak, ezek mindegyike világos és érthető lelki jellegű kifejeződései a gonosszal való napi együttélésünknek.”

                                                                                                              (folytatás: 2 .rész)

Forrás: Mára, a Halál Ura (angol nyelven)

            M. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története