2016. június 17., péntek

Ádzsívikák

Az ádzsívika egy ókori indiai filozófiai-vallási aszkéta irányzat, amely körülbelül egy időben tűnt fel a buddhizmussal és a dzsainizmussal, és i. sz. 14. századig maradt fenn. Nevük jelentése “akik meghatározott szabályokat követnek a létfenntartással kapcsolatban”.

Tanaikat és követőiket csak a korabeli vetélytársak - buddhista és dzsaina – forrásaiból ismerjük. E páli és szanszkrit nyelvű iratok szerint a szektát az a Gószála Makkhali alapította, aki a hagyomány szerint a dzsainizmus alapítójának, Mahávirának tanítványa és barátja volt.
Más források úgy tudják, hogy Gószála nem alapította, hanem csak vezetett egy nagyobb ádzsívika gyülekezet, míg egy másik nagyobb csoport tanítója Purana Kasszapa volt.

A dzsaina Bhagavati szútra elmondása szerint Gószala Makkhali alacsony kasztban született, apja hivatásos koldus vagy aszkéta volt. A felnőtt Gószala a dzsainizmus alapítójának, Mahávirának tanítványa lett, és hat éven keresztül vándoroltak együtt.

Az ádzsívikákat a vetélytársak úgy mutatják be, mint akik teljes determinizmust vallanak a létforgataggal (szamszárával) kapcsolatban. Míg a buddhizmus és dzsainizmus hitt abban, hogy az egyén az újraszületések során jobbá teheti a helyzetét, addig az ádzsívikák úgy tartották, hogy az egész univerzumot egy fő kozmikus erő (nijati) szabályozza. A nijati szanszkrit szó, jelentése “szabály” vagy “végzet”. Ez határozza meg minden élőlény sorsát a legapróbb részletekig, és elzárja az egyéni erőfeszítést a változtatás vagy spirituális fejlődés elől. A karma tanát téveszmének tartották. A buddhista vagy dzsaina források szerint az ádzsívikák nem hittek a cselekedetek erkölcsi erejében vagy az üdvösségben, vagy abban, hogy az egyén halála után bármiféle hatása lenne annak, hogy életében mit tett és mit nem tett. A cselekedeteknek azonnali hatásuk a jelenlegi életben van, a későbbi életre ható, bármiféle erkölcsi maradék nélkül. A tettek és a hatásaik előre meghatározottak. Minden élőlény minden egyes születésével eleve fejlődésen megy keresztül, amelyek összeadódnak az idők során, és egy végső megszabadulásban végződnek, amire minden élőlény determinált a nijati tényezőinek hatása miatt. Tehát a végzetszerűséget, fatalizmust abban az értelemben értették, hogy bizonyos események, mint a megszabadulás minden lény számára egyértelműen előre meghatározott.

Metafizikájuk, beleértve az atomok elméletét is, hasonlított a vaisésika filozófiai irányzathoz (a hat fő darsana egyikéhez). Az elmélet szerint minden atomokból áll össze, és a dolgok tulajdonságait az atomok egyesülése alakítja, de az egyesülés és ezeknek az atomoknak a természete a fő kozmikus erő által meghatározott.

Az ádzsívikák ateisták voltak és elutasították a Védákat, de hittek abban, hogy minden élőlényben benne van az átman, ami egyezett a hinduizmus és dzsainizmus központi tételével, de velük ellentétben olyan anyagi formában képzelték el, ami segíthet a meditációban. (a Védákról és az átman gondolatának kialakulásáról ITT írtam bejegyzést)

Az i. sz. 2. századból származó szöveg, az Asókavadana szerint a Maurja uralkodó, Binduszara és első felesége, Subhadrangi nagy támogatója volt ennek a mozgalomnak, ami ekkor érte el a csúcspontját. Az Asókavadana azonban azt is megemlíti, hogy Binduszara fia, Asóka, miután áttért a buddhizmusra, elrendelte, hogy öljenek meg minden ádzsívikát Pundravardhana területén, mert felbőszítette egy kép, amely a történelmi Buddhát negatív fényben tüntette fel. Az Asókavadana szerint körülbelül 18 ezer ádzsívikát végeztek ki ekkor. (Asóka királyról és az Asókavadanáról ITT írtam bejegyzést)

Több sziklába vájt barlangtemplommal is rendelkeztek az ádzsívikák, amelyeket Asóka király uralkodásának idején (i. e. 272 – 232) készíthettek. Ezek a legrégibb fennmaradó barlangtemplomok az ókori Indiából. Barabar barlangoknak hívják, és a mai Bihar állam területén találhatóak. A Barabar barlangokat gránitból vájták, a belső felületüket fényesre polírozták. Mindegyik két helyiséggel rendelkezik, az egyik egy nagy négyszögletes terem, a másik egy kisebb, kerek boltozatos kamra. Ezeket feltehetően meditációs célokra használták.

Az ádzsívika irányzat később névtelenségbe süllyedt, bár követői egészen i. sz. 14. századig éltek a dél-indiai államok területén.

A kutatók és tudósok úgy vélik, hogy az ádzsívikák részletesen kidolgozott filozófiával rendelkeztek, amelyeket minden bizonnyal le is jegyeztek. Ezek az iratok azonban elvesztek. Emiatt, ahogy fentebb írtam, filozófiájuk jelenleg csak közvetett forrásból ismerhetők meg. A róluk szóló információk között vannak egyértelműen ádzsívika iratokból származó idézetek is. Összességében azonban nem szabad elfelejteni, hogy a vetélytársak, éppen úgy, mint egyéb más irányzatok – csárvákák/lókájaták - esetében, nem biztos, hogy hűen adják vissza a valódi nézeteket. Ezért célszerű fenntartásokkal közeledni a buddhista és dzsaina másodkézből származó forrásokhoz.

Forrás:Ádzsívika (angol nyelven)
          Ádzsívikák (angol nyelven)

2016. június 4., szombat

Szvasztika

Hogyan vált az ősi szimbólumból náci horogkereszt?

A szvasztika egyenlő szárakból álló kereszt, amelynek mind a négy karja 90 fokban hajlik el, mindegyike a forgási irányával megegyezően. A hinduizmusban, a buddhizmusban és a dzsainizmusban máig is szentnek tekintik és szerencseszimbólumnak számít.

A szvasztika szó szanszkrit eredetű, jelentése “jól léthez kapcsolódó”. Már az őskortól kezdve használták ezt az ábrát szerte a világon. Számos elmélet született eredeti jelentéséről: nap-szimbólum, naptár és asztrológiai szimbólum, termékenységi jelkép, stb.

A legrégebbi szvasztikával díszített tárgyat – ami több, mint tízezer évvel ezelőtt készülhetett - Kelet-Európában találták meg. De több ezer évesek az Angliában, az Indus-völgyi civilizáció helyén, Kínában, Dél-Kelet Európában és az egyéb indoeurópai kultúrkörben fellelt szvasztika ábrázolások is. Megtalálható még Dél-és Közép-Amerikában (a majáknál) is, és Észak-Amerikában (elsősorban a navahó indiánoknál). A szvasztika feltűnt a korai keresztény és bizánci művészetben is (ahol gammadion kereszt vagy crux gammata néven vált ismertté, mert a görög ábécé négy egymáshoz illesztett ‘gamma’ betűjéből lehet megrajzolni).
 

A dzsainizmusban a szvasztika a hetedik szent (tírthankara) emblémája volt, és úgy tartják, hogy a kereszt a négy karjával az újraszületés négy lehetséges helyére emlékezteti a hívőt: az állati vagy növényi világ, a pokol, a mennyek és az emberi világ.

A hinduizmusban szerencseszimbólum a szvasztika. Ajtókra, kapukra, sőt emberek testére, fejére is festik. Szerencsét hozónak és a gonoszt elűző jelképnek számít. Különbséget tesznek a jobb-kezes szvasztika, amelyik az óramutató járásával megegyező irányba “forog” és a bal-kezes szvasztika között (amit szauvasztikának) hívnak és az óramutató járásával ellentétes irányba “forog”. Az előbbit a nap szimbólumának tekintik, míg az utóbbi jobbára az éjszakát, az ijesztő Káli istennőt és a varázslatokat jelképezi.

A buddhista hagyományban a szvasztika Buddha lábnyomát szimbolizálja. Gyakran helyezik el buddhista iratok elejére és végére. A tibeti buddhizmusban ruhák dekorációjaként is szolgál. A buddhizmus elterjedésével a szvasztika bekerült a kínai és japán ikonográfiába, ahol jelenti magát a buddhizmust, de a bőséget, jómódot és a hosszú életet is. A kínai, koreai, vietnami nyelven a jelentése “minden” vagy “örökké”.

A 19. század végén Törökországban egy német amatőr régész, Heinrich Schliemann régészeti kutatást kezdett Hisszarlik városa mellett, ahol a legendás Trója romjait sejteni vélte. Nagyon sok ókori tárgyat talált ezeken az ásatásokon, amelyek közül jó néhányat szvasztika ábrázolással díszítettek. Schliemann hasonló mintákat fedezett fel 6. századi német agyagedényeken, így azt feltételezte, hogy a szvasztika egy rendkívüli jelentőségű és egyetemes, az írott történelem előtti vallási szimbólum lehetett.

Sajnos, a frissen egyesített Németországban néhány tudós és nacionalista ezt a teóriát tovább gondolta. Úgy vélték, hogy az európai és ázsiai szvasztika ábrázolások a felsőbbrendűnek tekintett ókori árja rassz nyugat felé történő vándorlását és hódításait támasztja alá. 1910-ben Guido von List, költő és nacionalista ideológus javasolta, hogy a szvasztika legyen az antiszemita szervezetek jelképe. Így, amikor 1920-ban a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) megalakult, ezt a gondolatot magáévá tette. Ezután 1935. szeptember 15-én a náci Németország nemzeti lobogója lett a vörös háttéren fehér kör közepén az óramutató irányával megegyezően “forgó”, ferdén álló fekete szvasztika. A II. világháború végétől, 1945 májusától a szvasztika, mint hivatalos német nemzeti jelkép megszűnt létezni. Európa több országában betiltották használatát. A különböző neo-náci csoportok azonban jelenleg is kedvelik.
             Szvasztika - szimbólum (angol nyelven)
             Szvasztika (angol nyelven)