Buddhizmus szimbólumai: Buddha lábnyomai

A buddhista művészetben ‘Buddha lábnyomai’ (buddhapada) valahol félúton van a nem-ikonikus ábrázolás (a Tan – dharma - kereke) és az ikonikus ábrázolás (Buddha-szobrok) között. A buddhapadát minden buddhista országban tisztelet övezi, de különösen Srí Lankán és Thaiföldön van nagy kultusza. Két formában létezik: “kőbe nyomódott természetes” lábnyomként és “mesterséges” kidomborodó faragványként.

 

Az ókori Indiában már a buddhizmus előtt elterjedt volt a bölcsek, tanítók, királyok és istenségek lábai előtti tisztelet. Akár úgy, hogy a lába elé borultak rituális tartásban, akár úgy, hogy saját fejükre tették a másik lábait – mindkettő a tiszteletet és a hierarchiát fejezte ki. A hinduk egyik legnagyobb eposzában, a Rámájanában is találunk példákat ezekre. 

Rámát elüldözi királyi otthonából édesapja egyik felesége, Kaikéjí hogy saját fiát, Bharatát tegye meg uralkodónak Ráma helyett. A fiú azonban nem akarja elfogadni ezt, és elindul az időközben remetének állt Ráma után, hogy megkérje, térjen vissza és foglalja el az őt megillető trónt. Mikor rátalál:

“Megállt Ráma előtt (...) mélyen meghajolt, összetett kézzel köszöntötte bátyját, aztán leborult előtte, és átölelve lábát, könnyeivel öntözte saruját. “

 

Mivel Ráma hajthatatlannak bizonyult, és nem akart visszatérni velük, hogy uralkodjon, ezért Bharata így szólt:

 

“Bátyám, királyunk, egyetlen kérésem van már csak, azt nem tagadhatod meg. Add nekem saruidat! Ez a pár saru, amelyben a hontalanság tövises ösvényét tapodtad, legyen a jelképe annak, hogy te vagy az uralkodónk. Arany tróntalapzatra helyezem saruidat, magasan fejünk fölé, hogy mindenek lássák és megértsék: lábaid előtt állunk mindannyian és neked hódolunk!”

Alázatosan csatolta le Ráma lábáról, és felegyenesedve, magasra emelte a sarukat. Az udvarnagyok, a bráhmanok, a nép küldöttei s a sereg vitézei mind leborultak, és összetett kézzel köszöntötték a királyság jelképét.”

 

(részletek Baktay Ervin: Indiai regék és mondák – Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1977, 140. oldal és 146. oldal)

 

 

‘Buddha lábnyomai’ Buddha jelenlétére emlékeztetik a hívőket, mivel úgy vélik, hogy ezek azok a helyek, ahol Buddha ténylegesen megérintette a talajt. Általában egyforma hosszúságú lábujjakkal ábrázolják, a talp közepén a dharmacsakrával – a Tan kerekével –.

 

Sokszor a korai buddhista szimbólumok is feltűnnek a sarkokon és a lábujjakon, például a lótusz, a szvasztika és a triratna azaz a Három Ékkő: Buddha, dharma, szangha.

 

Vannak olyan buddhapadák, amelyek nagy méretűek, részletesen kidolgozottak és feltüntetik rajtuk a Buddha 32, 108 vagy 132 megkülönböztető jegyeit. Ezek a szimbólumok láthatóak a fekvő Buddha hatalmas szobrának talpain.

‘Buddha lábnyomait’ általában speciális helyeken helyezik el a templomokban, ahová a hívők virágokat, egyéb dolgokat hoznak és felajánlják azokat. A buddhapada ábrázolások a tibeti thangákon – ruhaanyagra festett tibeti buddhista festmények - is megtalálhatóak.

 

Forrás: Buddhapada (angol nyelven)

            Buddha lábnyoma (angol nyelven)

            Buddhista szimbólumok: Buddha lábnyomai (angol nyelven)

 

Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 2.)

Alexander Berzin*: Félreértések a tanítókról/gurukról

Úgyszintén nagy a félreértés a guru/tanító iránti odaadással kapcsolatban. Bár úgy gondolom, hogy ez nem igazán szerencsés kifejezés, mert azt érzi az ember, mintha arra utalna, hogy majdnem vakon imádjuk a gurut, akárcsak egy szektában. Ez egy hatalmas félreértés. Ez a kifejezés, amit itt használunk a szellemi tanítóval kapcsolatban, azt jelenti, hogy számíthatunk és bízhatunk egy képzett szellemi tanítóban, mint ahogyan számíthatunk és bízhatunk egy képzett orvosban. Ugyanezt a kifejezést használjuk tehát az orvosunkkal kapcsolatban is. De mivel az az utasítás, hogy úgy tekintsünk a gurura, mint egy Buddhára, így ebből arra következtetünk, hogy úgy is kell őrá gondolnunk, mint egy olyan emberre, aki tévedhetetlen, és megkérdőjelezhetetlen engedelmességgel tartozunk a guru felé, éppúgy, mint egy szektában. Ez pedig tévedés. És emiatt feladjuk minden kritikai képességünket és felelősséget magunk iránt és szinte függővé válunk az állandó kérdezéstől, és gyakran a mo-tól (a mo* tibeti kockavetéses jóslás) — eldobjuk a kockát és minden döntésünket így hozzuk.

Az a célunk, hogy mi magunk Buddhává váljunk, hogy kifejlesszük a megkülönböztető éberséget, és hogy saját magunk legyünk képesek intelligens, együttérző döntéseket hozni. Igy ha a tanító csak azt célozza meg, hogy őtőle függővé tegyen bennünket, mint egy hatalmi játszmában, akkor ott valami nem jól van. És félreértés, ha azt gondoljuk, ez így rendben van, és belemegyünk ebbe a típusú hatalmi és ellenőrző játszmába a tanítóval, ami pedig egyáltalán nem az irányelvek szabályos követése.

Szintén egy félreértés rávetíteni buddhista tanítóra egy lelkipásztor vagy pszichológus szerepét, akivel megbeszéljük személyes problémáinkat és akitől tanácsot kérünk személyes ügyben. Ugyanis, ez nem szerepe a buddhista szellemi tanítónak. Egy buddhista szellemi tanító hagyományosan tanításokat ad és rajtunk múlik, hogy kitaláljuk, hogyan alkalmazzuk ezeket. Igazán csak olyan kérdést helyénvaló megkérdezni, ami kapcsolatban áll a tanítások megértésével és a meditációs gyakorlásunkkal. Ha pszichológiai jellegű gondunk van, akkor pszichológushoz kell fordulni, nem pedig szellemi tanítóhoz. És különösen nem helyénvaló házassági vagy kapcsolati problémáinkat vagy szexuális jellegű gondjainkat megvitatni egy szerzetessel vagy apácával. Hiszen ne feledjük, ők szüzességi fogadalmat tettek, és így nem azok az emberek, akiket ilyen jellegű problémáinkról kérdezni szoktunk. Tehát még egyszer, mivel olyan tradíciók között nőttünk fel, ahol van lelkipásztor, pap vagy rabbi vagy bárki más a vallásunkban, így elvárjuk, hogy a buddhista tanító is magára vegye vagy felvállalja azokat az általános feladatokat, hogy átvezet bennünket életünk dolgain, és egyéni szinten kezeljen bennünket, személyes életünket ismerve és így tovább. Ez mindenképpen félreértés a buddhista tanítókkal kapcsolatban.

Mondok egy példát: kilenc éven át voltam a szellemi tanítómmal, Szerkong Rinpocséval* nagyon közeli kapcsolatban. A lehető legtöbb időt töltöttük együtt, minden áldott nap. E kilenc év alatt soha nem kérdezett tőlem személyes kérdést. Soha. Sem a személyes életemről. Sem a családomról. Sem a hátteremről. Pedig ez napi kapcsolat volt, akár tanított engem, akár én dolgoztam neki mások javára — fordítottam a számára, elrendeztem az utazásait, vagy bármi egyéb. Tehát ez egy nagyon másféle kapcsolat volt, amit mi nem olyan könnyen tudunk megérteni.

* A link angol nyelvű

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)