Alexandra David-Néel 1868-ban született Párizsban, és 1969-ben halt meg Digne-ben (Franciaország). Egyetlen lánya volt a hugenotta elődökkel bíró francia apjának és skandináv származású katolikus anyjának.
A kis Alexandrának sivár gyerekkora volt, megszámlálhatatlanul szökött meg hazulról, legelőször már két évesen. Kamaszkorában keleti filozófiát és angol nyelvet kezdett el tanulni, majd 1889-ben Párizsban telepedett le. Itt a Teozófiai Társasághoz és egyéb különböző titkos közösségekhez csatlakozott, pl. szabadkőművesekhez, mialatt feminista és anarchista csoportok is üdvözölték őt körükben. 1899-ben megírt egy anarchista értekezést, de nem talált rá kiadót. Az akkori társa, Jean Haustont, úgy határozott, hogy saját maga adja ki. Szélesebb olvasói körökben nem volt nagy visszhangja, viszont anarchisták felfigyeltek erre a műre, és öt nyelvre is lefordították, köztük oroszra.
1890-91-ben Alexandra, keresztanyja örökségének köszönhetően, több, mint egy évet tölthetett Indiában, aminek minden részét bejárta ezalatt. Elkápráztatta India varázslata, elbűvölte a tibeti zene, áhítattal töltötték el a Himalája csúcsai, és megfogadta, hogy vissza fog térni. Előbb azonban Észak-Afrikába is elutazott, ahol a Koránt is tanulmányozta. 1904-ben,Tuniszba érkezvén, ismerkedett meg Philippe Néel vasútépítő mérnökkel. Ekkor Alexandra 36 éves volt. Házasságot kötöttek egymással, de néhány hónap után Alexandra rájött, hogy a háziasszony szerep nem neki való, hiszen ő mindig is utazni szeretett volna.
1912-ben érkezett Szikkimbe, ahol nagyon közeli barátságot kötött Sidkeong Tulkuval, ennek a kis himalájai államnak a vezetőjével. Ugyanebben az évben kétszer is találkozott a 13. Dalai Lámával, és személyesen tőle is tudott kérdezni a buddhizmusról - ami példátlan volt akkoriban európai nő számára. Az összes nagyobb kolostorban járt, és ezáltal még jobban elmélyítette ismereteit a buddhizmusban, különösen a tantrikus buddhizmusban. 1914-ben, egyik kolostorban találkozott a fiatal Aphur Jongden-nel, akit később fiává fogadott. Együtt vonultak remeteségbe, egy tengerszint feletti 3900 méter magasságban lévő barlangba, Észak-Szikkimben. Itt az egyik legnagyobb remete közelében lehetett, akinek a tanításait hallgathatta, de legfőképpen a tibeti határ mellett volt, amin - minden akadály ellenére - kétszer is átjutott, és találkozott a Pancsen Lámával. Ekkor még nem sikerült Lhászába, a tiltott városba, elérnie. Ezen kirándulások miatt 1916-ban a britek kitiltották őt Szikkimből.
Három kemény telet töltöttek a Himalájában, a remeteségben, majd folytatták Jongdennel együtt a kalandos utazásukat. Európában éppen az I. világháború dúlt, így lehetetlen lett volna oda visszatérnie. Igy néhány Indiában töltött hónap után Japánba indult. Ott azonban erős honvágya támadt Tibet és a Himalája iránt. A tanulásba menekült, találkozott orientalistákkal, tudósokkal, misztikusokkal. A filozófus szerzetes, Ekai Kavagucsi beszámolója reményt keltett benne. A férfinek ugyanis sikerült 18 hónapot Lhászában eltölteni, kínai szerzetesnek álcázva magát, de végül gyanúsnak találták, így menekülni kellett onnan. Alexandrát lenyűgözte ez a történet, és ötletet adott számára. Jongdennel együtt Koreába indultak, majd Pekingbe. Itt az egyik templomban megismerkedtek tibeti tudósokkal. Innen Jongdennel együtt egy különc láma társaságában keresztülvágtak Kínán, keletről nyugat felé, voltak a Góbi-sivatagban és Mongóliában is. Három évet tanult a Kum-Bum kolostorban, ahol aztán otthagyták minden tartozékukat, öszvérjeiket, szolgáikat, csomagjaikat. Alexandra koldusasszony ruhába öltözött, míg Jongden felvette saját szerzetesi öltözetét. Ezúttal, leginkább felderítetlen utakon haladva, sikeresen átlépték a határt a rejtélyes Tibetbe, majd végre elértek Lhászába is. Két hónapot töltöttek ott, és voltak a környékbeli híres kolostorokban is.
Lhászában egyik szomszédjuk gyanúsnak találta őket, és jelentette Lhásza kormányzójának, aki azonban akkor még nem foglalkozott ezzel, csak amiután hallotta azt a szóbeszédet, hogy Alexandra és Jongden elérte Gyantzét. Itt feltartóztatta őket a brit kereskedelmi képviselő, féltvén őket Lhásza kormányzójától, és vejével együtt mindent megtettek, hogy olyan papírokkal lássák el őket, hogy Szikkimen keresztül el tudjanak jutni Indiába.
14 évnyi távollét után érkeztek meg Alexandráék Franciaországba. A férjétől elvált, törvényesen is örökbe fogadta Jongden lámát, majd Digne-ben letelepedve, 1928-ban megépítette a "Samten-Dzong"-ot, a meditációs erődjét. Az utazásairól jó néhány könyvet jelentetett meg, köztük magyarázatokat is azokról a titokzatosokról és mágusokról, akiket megismert utazásai során. Emellett előadó körutakra indultak Jongdennel együtt Franciaországba és Európa egyéb országaiba is.
1937-ben, 69 évesen, Alexandra úgy döntött, hogy visszatér Tibetbe. Miniszterek és volt férje, akivel teljesen megbékéltek, segítettek neki ebben. Még ugyanebben az évben érkeztek meg Kínába, ahol nem csupán polgárháború zajlott, hanem a kínai-japán háború is dúlt. Alexandra minden lehető nehézséggel volt kénytelen szembesülni, bombázásokkal, a kegyetlen hideggel, éhínséggel, járványokkal. Közben 1941-ben meghalt a volt férje, aki nem csupán férje, hanem egyben legjobb barátja és anyagi támogatója volt, így még az Európából érkező pénzforrás is megszűnt. 1946-ban érték el Jongdennel Indiát, ekkor Alexandra már 78 éves volt.
Visszatérve Franciaországba, Digne-ben megírta legutolsó kalandjait. Sok könyvet adott ki, amiket jó néhány nyelvre lefordítottak, és előadásokat tartott Franciaországban és más európai országban. 1955-ben meghalt hűséges utazótársa, fogadott fia, Jongden, aki 40 éven át követte őt mindenhová. Ezután, 87évesen, Alexandra munkába menekült. Tanult, írt, szinte élete utolsó napjáig. Még ekkor is kifejtette vágyát a Tibetbe való visszatérése, ezért 100 éves is elmúlt, amikor még megújíttatta útlevelét. Majdnem 101 évesen halt meg.
1973-ban, Benareszben, a Gangesz vizébe szórták Alexandra és fogadott fia, Jongden láma, hamvait. 1982-ben és 1986-ban, Őszentsége, a 14. Dalai Láma Digne-be utazott, hogy meglátogassa Alexandra házát, és ezzel tiszteletét fejezte ki Alexandra David-Néel bátorsága előtt, aki egész életét arra szánta, hogy megismerje, majd bemutassa Tibetet a nyugati embereknek.
1977-ben nyitották meg Digne-ben az Alexandra David-Néel Kulturális Központot, amelyben múzeum is található, és tibeti kézműves termékek boltja és a tibeti gyerekek oktatását támogató egyesület is. A Központ célja és tevékenysége Alexandra műveinek kiadása és terjesztése, a tibeti gyerekek és menekültek megsegítése, buddhista tanítás tibeti tanítók által, a tibeti kultúra bemutatása.
Műveinek egy része magyarul is megjelent:
Az öt bölcsesség lámája,
A semmi hatalma,
Mágusok között Tibetben,
Utam Lhaszába,
Fekete mágia, szerelmi mágia - avagy az ismeretlen Tibet
Forrás:
Alexandra David-Néel élete (angolul)
Alexandra David-Néel wikipédiás cikk (angolul)
2012. április 25., szerda
Az első európai nő, aki felfedezte Tibetet - Alexandra David-Néel
2012. április 23., hétfő
A buddhista közösség
A buddhista közösség, a szangha, világi élettől elvonult szerzetesekből és apácákból, valamint világi életet élő követőkből áll. A szerzetesek és apácák nem kezelhetnek pénzt, ezért szorosan rá vannak utalva a világi követőkre, akik támogatják őket élelmiszerrel és egyéb felajánlásokkal.
A buddhista közösség világi követői azok lehetnek, akik elkötelezik magukat a Három Gyémánt mellett, azaz menedéket vesznek a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában. Emellett be kell tartaniuk az Öt Előírást (ezen az ötön kívül a próbaidős szerzetesekre és apácákra még további öt szabály vonatkozik).
A világi követők nem törekszenek a szerzetesi fegyelemre és a meditációra, hanem ők azáltal gyakorolják a vallást, hogy adakoznak a szerzetesek-apácák számára. Nem csupán azzal, hogy reggelenként elkészített élelmet adnak a szerzetesek és apácák alamizsnás tálkájába, hanem egyéb anyagi juttatásokat is adományoznak, ruhát, gyógyszert, és segítenek a kolostorok fenntartásában. A másik fontos tevékenységük a vallás gyakorlásában, hogy a szent helyekre elzarándokolnak, a nyilvános és magánszentélyeket és a megszentelt tárgyakat tisztítják, gondozzák. (pl. Buddha szobrokat fürdetnek szentélyekben vagy a hívők Thaiföldön templomokban Buddha szobrokra ragasztanak aranylapocskákat.)
A szerzetesek és apácák szent napokon/ünnepnapokon a Dharmáról, azaz a Tanról beszélnek a világi követők számára. Ezeken a napokon a világiak a kolostorokban csatlakozhatnak esetleg a közös elmélkedéshez, kántáláshoz is.
Mindezek erősítik a kapcsolatot a világi követők és a szerzetesek-apácák között, akik főleg a korai buddhizmusban meglehetősen távol álltak egymástól. Mivel a korai szent iratok szerint a világi követők nem válthatnak arahanttá (olyan személlyé, akinek már nem kell többé megszületnie), és nem juthatnak el a Nirvánába sem, legfeljebb a következő életeikben való szerencsésebb újraszületésben reménykedhettek, és hogy ezek közül valamelyikben szerzetesek-apácák lehetnek. Ezen a nagy különbségen enyhített az a dél-kelet-ázsiai, théraváda ("kis szekér") országokban, pl. Thaiföldön, dívó gyakorlat, hogy világi hívők is nyerhetnek ideiglenesen szerzetesi felszentelést.
Néhány buddhista országban, pl. Burmában is, az iskolai oktatás részeként a világi követők gyerekei, fiúk és lányok is, pár hónapot kolostorokban töltenek, ahol vallási oktatásban részesülnek, résztvesznek szertartásokon és erkölcsi képzést is kapnak.
Mindezek együtt sokban erősítik a világi követők és a szerzetesi-apáca közösségek közti kapcsolatot.
Forrás: Ian Harris: Buddhizmus Képes Enciklopédiája
2012. április 20., péntek
Nők és a buddhizmus
Buddha tanítványai lettek az első szangha (buddhista közösség) tagjai. Ez a szangha a világi követők támogatása révén tartotta fenn magát, a világiak ezért a támogatásért cserébe áldást kaptak és vallási érdemeket szereztek. Ugyanez történt a korai kínai buddhizmusban, a középkori japán buddhizmusban, Tibetben és Délkelet-Ázsiában is. Ma is alapvetően ez jellemzi a szerzetesi közösség és a világi követők kapcsolatát.
Buddha legelső tanítványai férfiak voltak, így a legelső szangha is férfi szerzetesekből alakult. A buddhista hagyomány szerint az első nő, aki nem világi követőként, hanem apácaként akart csatlakozni a szanghához, Buddha nevelőanyja, aki egyben édesanyja húga, Padzsápatí Gótamí volt. Buddha ezt a kérést elutasította, ennek ellenére Padzsápatí és 500 női követője levágatták hajukat és ruhájukat is szerzetesi ruhákra cserélték és követték a szanghát. A hagyomány szerint Ánanda, Buddha leghűségesebb tanítványa volt az, aki beszélni próbált Buddhával a nők érdekében. De Buddha Ánandának is nemet mondott először. Ezután Ánanda megkérdezte tőle, hogy Buddha szerint a nők is elérhetik-e a megvilágosodást és eljuthatnak-e a Nirvánába. Buddha erre igen-nel válaszolt, nem látott okot arra, hogy a nők ne érhetnék el a megvilágosodást és ne érhetnék el a Nirvánát.
Ekkor már Buddha is engedni kényszerült, és Padzsápatínak és 500 követőjének megengedte, hogy a szangha első női tagjai, azaz apácák lehessenek. Jóslata szerint amiatt, hogy nők is a szangha tagjai lettek, a tanításai nem ezer éven át fognak fennmaradni, hanem csupán fele annyi ideig, 500 évig.
A buddhista kánon szövegei szerint Padzsápatínak és női követőinek, majd később minden buddhista apácának fel kellett vállalnia azt a nyolc szabályt, (Garudhamma ) ami csak nőkre vonatkozik. Ezek meglehetősen szigorú szabályok, pl. a legelső szabály az, hogy egy apácának, még akkor is, ha már száz éve felszentelték, tisztelnie kell egy szerzetest, még akkor is, ha az a szerzetes csak egy napja a rend tagja.
A Garudhammán kivűl az apácáknak még további 348 egyéb szabályt kell betartaniuk, míg a férfi szerzeteseknek csak 250-et. Ezeket a Vinaja Pitaka (Szerzetesi Fegyelem kosara) részletezi.
Ezt a fajta nemi megkülönböztetést többféleképpen értelmezik. Sokan Buddha nőgyűlöletét látják benne, míg mások az akkori (és az Indiában és a Távol-Keleten még ma is létező ) női alsóbbrendűség bizonyítékának vélik.
Viszont sok tudós mindezt vitatja, és úgy gondolják, hogy Buddha pontosan azt vette figyelembe, hogy a világi társadalom, amelynek támogatásától függött a szangha, nem fogadná el a női szerzetességet. Hiszen az akkori Indiában ez forradalmi lépés volt, semelyik vallásban sem volt ehhez hasonló.
Ugyanígy felmerült a tudósokban az, hogy esetleg Buddha csak egyszerűen védeni szerette volna a nőket, akiknek apácáként a személyes biztonságük kerülhet veszélybe egy patriarchális kultúrában, ahol apjuk-férjük védelme nélkül maradnak. (sok apácákra vonatkozó eredeti szabály is inkább a nők védelme érdekében született, mintsem ellenük).
Más tudósok azt mondják, hogy a Garudhamma szabályzata csak később, Buddha halála utána került bele a kánonba, és eredetileg nem volt benne a szövegben. Ellentmondásokra mutatnak rá a Páli Bhikkuni Vinaja (a páli kánon Apácák Fegyelmi Szabályzatával foglalkozó rész) és a Páli Kánon egyéb részei között.
Annak a valódi okát, hogy Buddha miért ellenezte a női szangha létrejöttét, minden bizonnyal sosem fogjuk megtudni. Viszont ha elfogadjuk azt, amit mondott Ánandának, mely szerint a nők is éppúgy megvilágosodhatnak, mint a férfiak, és emellett azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy sem az első szangha tagjainál nem számított, hogy ki milyen kasztba született, és buddhizmusban azóta sem lényeges senki származása, és mindehhez még ismerjük a szútrákból (tanbeszédekből) Buddha viszonyát akár a világi női követőkhöz, akár az apácákhoz, akkor semmiképpen sem feltételezhetjük Buddháról azt, hogy nőgyűlölő lett volna, sem pedig azt, hogy különösebben hatottak volna rá az akkori (és akár a mostani) Indiában a származási vagy nemi hovatartozással kapcsolatos diszkriminatív nézetek.
Bármi is volt az eredeti szándék, az apácákat a rájuk vonatkozó törvények alárendelt helyzetbe kényszerítették. Amikor az apácák rendje Indiában és Srí Lankán évszázadokkal ezelőtt kihalt, a konzervatívok ezeket a törvényeket vették elő, hogy megelőzzék új apáca rendek megalakulását. Tibetben és Thaiföldön, ahol nem voltak azelőtt apácák, történtek kísérletek apácarendek létrehozására, de ezek hatalmas ellenállásba ütköztek.
Jelenleg a problémás apácakérdés megoldódni látszik azáltal, hogy Ázsia más részeiről teljesen hivatalosan felszentelt apácák utaznak a felszentelési szertartásokra. Emellett Amerikában jó néhány koedukált kolostor létesült, amelyekben férfiak és nők ugyanazt a szerzetesi fogadalmat teszik le és ugyanolyan szabályokat követnek.
De Buddha egyetlen dologban tévedett - a tanításainak továbbélésének megjövendölésében. Azóta 2500 év telt el, és a tanításai még mindig itt vannak, velünk.
Forrás: Az első buddhista apáca (angol nyelven)
A képen Szanghamittá, Asóka király lánya, aki a Srí Lanka-i apácaközösséget alapította a hagyomány szerint. Forrás: Sanghamitta
További linkek (angolul): Bhikkhuni Sangha
2012. április 6., péntek
Útmutató a Bódhiszattva életmódhoz
Ez a Sántidévának tulajdonított mű tíz fejezeten át vezeti az olvasót a bódhiszattvává válás ösvényén:
I. A felébredt elme haszna
II. A vétkek megvallása
III. A felébredt elme alkalmazása
IV. A felébredt elmére való odafigyelés
V. Védelmező önmegfigyelés (erkölcsi tanok)
VI. A kitartás tökéletesítése
VII. A lelkesedés tökéletesítése
VIII. A meditáció tökéletesítése
IX. A bölcsesség tökéletesítése
X. A felajánlás
Az alábbi gondolatébresztő idézetek a II. részből valók, A vétkek megvallásából:
" (...)
33. A halál nem válogatós, nem érdekli, hogy befejeztem dolgaimat vagy sem. Akár egészséges vagyok, akár beteg, kiszámíthatatlanul és váratlanul sújt le, mint egy hatalmas villámcsapás.
34. " Mindenkit hátrahagyva, az életből majd egyedül kell távoznom." - Ezt én nem fogtam fel, és sokféle rosszat cselekedtem barátaim és ellenségeim miatt.
35. Ellenségeim semmivé lesznek. Barátaim is semmivé lesznek. Én magam is semmivé leszek, miképpen minden semmivé lesz.
36. Mindaz, amit átélek, emlékké halványul majd. Éppen úgy, mint egy álomban, ami már elmúlt, nem tér vissza újra.
37. Csak mostanáig hány barátom és ellenségem lett már semmivé, de a rossz, amit cselekedtem miattuk, elviselhetetlenül előttem marad.
38. És mert nem fogtam fel, hogy magam is elenyészem majd, figyelmetlenségből, vágyból és gyűlöletből oly sok rosszat cselekedtem.
39. Éjjel és nappal minden lény élete szüntelenül fogy és nincs hozzáadás, nincs ráadás. Pont én lennék kivétel?
40. Amikor majd fekszem az ágyban, rokonaim által körülvéve, egyedül fogom elszenvedni a haldoklás érzését.
41. A halál hírnökei által megragadott embernek mit tudnak segíteni a rokonai és a barátai? Abban a percben az erényem lesz egyedül, ami megvéd, és azzal nem foglalkoztam.
(...)
58. Nem áltathatom magam azzal a gondolattal, hogy "Még ma biztosan nem fogok meghalni". Az idő ,amikor semmivé leszek, elkerülhetetlenül eljön.
59. Ki tud engem megnyugtatni? Hogyan tudnék ettől megszabadulni? Hiszen elkerülhetetlenül semmivé leszek. Miért áltatom hát magam?
(...)
61. Elhagyva ezt az életet és minden rokonomat, barátomat, teljesen egyedül indulok máshová. Mi haszna van hát az összes barátomnak és ellenségemnek?
62. Emiatt éjjel-nappal ez foglalkoztat: Hogyan szabadulhatnék meg biztosra a szenvedésemtől, amit a nem-erényességem okoz?
63. Bármit vétkeztem figyelmetlenségből, bármilyen eredendően sem helyes cselekedetet tettem és bármilyen fogadalmat szegtem meg tudatlanul,
64. Megrettenve a [rám váró] szenvedéstől, mindezt megvallom, összetett kézzel állva a Védelmezők előtt, meghajolva újra és újra.
65. Legyenek tudatában a világ Kísérői minden kihágásomnak a bűneimmel együtt. Ó Védelmezők, nem fogok többé rosszat cselekedni! "
Forrás: Útmutató a Bódhiszattva életmódhoz /szanszkritből és tibetiből fordította V.A. Wallace és B. A. Wallace/ angol nyelven