2014. július 24., csütörtök

Ki az a Sákjamuní Buddha?

Elsősorban a mahájána buddhizmusban szokták a történelmi Buddhát Sákjamuní Buddha néven is nevezni (a ‘sákjamuní’ szanszkrit szó, jelentése: ‘sákják/szakják bölcse’).
Tehát majdnem mindig, amikor a Sákjamuní nevet megemlítik, akkor a kb. 36 éves korában megvilágosodott Sziddhattha Gótama (vagy szanszkrit változatban: Sziddhártha Gautama) néven született történelmi alakra gondolnak. Ezt a megvilágosodott történelmi alakot Gautama Buddhának is szokták hívni. 
 
Sákjamunít transzcendens, még mindig létező alakként is emlegetik, nem pedig kizárólag olyan módon, mint egy régen élt és meghalt hús-vér embert. Így ez az egész nagyon zavaró lehet annak, aki még most ismerkedik a buddhizmussal. Akkor végül is ki ez a Sákjamuní Buddha?
 
A történelmi Buddha
Szanszkrit változatban Sziddhártha Gautama vagy páli nyelven Sziddhattha Gótama i.e. 5. - 6. században született a mai Nepál területén. A történészek úgy vélik, hogy tényleg létezett egy ilyen illető, azonban életének nagy részét legendák és mítoszok rejtik.
 
Egészen röviden:
A legendák szerint Sziddhártha Gautama egy király fia volt, aki fiatal korában gondtalan és elkényeztetett életet élt. 29 éves korában úgy döntött, hogy hercegi jogait feladva remeteségbe, otthontalanságba vonul, hogy rátaláljon belső nyugalmára. (az ókori Indiában, a történelmi Buddha idején meglévő társadalmi és vallási környezetről ITT írtam bejegyzést, többek között a remeteségbe vonulás szokásáról is)
Sziddhártha Gautama remeteségének hét éve alatt több, számára nem kielégítő szellemi utat próbált ki, míg végül 36 éves korában mély meditációban elérte a megvilágosodást. Innentől hívják Buddhának. E név jelentése: ‘aki felébredt’. Életében ezt a nevet sem ő nem használta saját magára, sem más, csak a későbbi korokban hívták így. Megvilágosodása után életének hátralévő részét tanítással töltötte és 80 éves kora körül halt meg.
 
A Sákjákról/Szakjákról
Ahogy fentebb írtam, a Sákjamuní név szanszkrit szó, jelentése ‘Sákják/Szakják bölcse’. Sziddhártha Gautama apja a Sákja/Szakja nevű kis törzs főnöke vagy egyik vezetője volt. Kb. i.e. 700-ban e törzs Észak-Indiában élt, birodalmának fővárosa a mai Nepál déli részén lévő Kapilavatthu volt. Félig-meddig függő helyzetben állt a vele szomszédos Kószalától.  
Úgy vélik, hogy a Sákják/Szakják a védikus időkben élt ókori bölcs, Gautama Maharisitől erednek, ezért leszármazottai a Gautama (páli nyelven Gótama) nemzetségnevet használták. (a páli kánonban, a Tipitakában található tanbeszédek tanúsága szerint Buddha önmagáról rendszerint ‘Gótama remete’-ként beszélt)
A buddhista szövegeken kívül más források is megemlítik a Sákjákat/Szakjákat, tehát úgy tűnik, nem csupán egy kitalált törzsről van szó.
 
Ha valóban Sziddhártha volt a Sákja/Szakja törzs vezetőjének utóda – ahogy a legendák mondják –, akkor sem lehet tudni, hogy remeteségbe vonulása és megvilágosodása mennyiben befolyásolta a Sákja/Szakja törzs pusztulását. Mert nem csupán ő maga adta fel vezetői és harcosi mivoltát, hanem a még remeteségbe távozása előtt született fia, Ráhula is, aki már gyerekként apja tanítványa lett, majd felnőve csatlakozott apja szerzetesi közösségéhez. Mint ahogyan több Sákja/Szakja törzsbéli nemesifjú, Sziddhártha rokonai, unokatestvérei is ezt tették. Emiatt nem lehet tudni, hogy a szerzetessé lett egykori harcosok megmenthették-e volna saját törzsüket, ha nem vonulnak remeteségbe?
Ugyanis, ahogy a korai iratokból megtudhatjuk – és már fentebb említettem -, a Sákja/Szakja törzs félig-meddig függésben állt a szomszédos Kószala nagyfejedelemségtől. Kószala fejedelme, minden bizonnyal növelni akarván befolyását a Sákják/Szakják fölött, feleségül kért egy Sákja/Szakja törzsbéli nemes hajadont. A Sákják/Szakják nem mertek ellenkezni, ugyanakkor azt sem akarták, hogy lányaik közül bármelyiket is egy törzsön kívüli vegyen feleségül (a források szerint a Sákja/Szakja törzs endogámiában élt, gyakori volt náluk a testvérek-unokatestvérek egymás közötti házassága. a ford. megjegyzése).
Így végül egy rabszolganőtől született lányt adtak feleségül Kószala fejedelméhez, nem pedig nemes hölgyet. A csalásra sokáig nem is derült fény. A kószalai fejedelemnek és a rabszolganőnek fia született, Vidudabha, aki – miután tizenhat éves korában megtudta az igazat az édesanyjáról – bosszút esküdött a Sákják/Szakják ellen. Megtámadta és lemészárolta a Sákják/Szakják nagy részét. Bár a vérengzést túlélő Sákják/Szakják néhány kisebb városukat újraépítették, számuk erőteljesen lecsökkent és függetlenségük is odalett. Így gyakorlatilag beleolvadtak a környező törzsekbe és megszűntek önállóan létezni.
 
Ez az esemény a történelmi Buddha halála előtti években történt. Ezzel kapcsolatban a nyugati emberekben beindultak különféle feltételezések, például Stephen Batchelor egyik könyvében, Egy buddhista ateista vallomásai címűben azt állítja, hogy a történelmi Buddhát megmérgezték, mert ő volt a Sákja/Szakja királyi család legjelentősebb életben maradt tagja. (bár a megmérgezés ténye Buddha utolsó napjainak hiteles leírása miatt nehezen elképzelhető, az biztosnak látszik, hogy az idős történelmi Buddha életének utolsó éveit nem csupán törzsének pusztulása árnyékolta be, hanem saját féltékeny unokatestvére, Dévadatta ármánykodásai, gyilkossági kísérletei, majd két kedvenc tanítványa, Mahámoggallaná és Száriputta halála is. Dévadattáról ITT, a két kedvenc tanítványról ITT és ITT írtunk részletesebben. a ford. megjegyzése)
 
A Trikája 
Halála utáni évszázadokban egyre inkább mitizálódott a történelmi Buddha élete és személye. Az  i.e. 3. századra életének eseményeit annyira átszőtték a mítoszok, hogy ekkoriban már majdnem isteni személynek tűnt. Bár azok a megvilágosodott tanítványok, akiket még ő maga juttatott el a megvilágosodáshoz, azt tanították, hogy Buddha halálakor a parinirvánába, az emberi kapcsolattartáson túli világba távozott. Azonban ezzel a későbbi nemzedékek már vitába szálltak, és kialakult az a feltételezés, hogy Buddha mindenütt és örökké jelen van.
Így lett a mahájána buddhizmus tana a trikája – a három test tana -, amely szerint a Buddhának három teste volt, a dharma-kája, szambhoga-kája és nirmána-kája. A nirmána-kája testet változás testnek is nevezik, mert ez a test az, ami megjelenik a jelenség világában. Sákjamunít nirmána-kája Buddhának is tekintik, mert megszületett, élt és meghalt.
A szambhoga-kája test az a test, ami a megvilágosodás üdvösségét és örömét érzi. A szambhoga-kája Buddha megtisztult a szennyeződésektől és mentes a szenvedéstől, de mégis jellegzetes, egyéni formát tart fenn. A dharma-kája test azonban túl van a formán és az egyéni jellegen.
Ennek ellenére a három test valójában egy test. Bár a Sákjamuní név általában csak a nirmána-kája testhez kapcsolható, esetenként némely iskolában Sákjamuní neve egyszerre vonatkozik mindhárom testére.
 
 

 Forrás: Sákjamuní Buddha (angol nyelven)
            A Sákják/Szakják (angol nyelven)

2014. július 20., vasárnap

Dhammapada

A Dhammapada a páli kánon, a Tipitaka talán legismertebb szövege. Ahogy már ITT írtuk, a théraváda buddhizmus szent iratgyűjteménye a Tipitaka (‘Három kosár’), ami páli kánonnak is szoktak nevezni.
A Dhammapada a Szutta-pitakában (‘Beszédek kosara’) található, ezen belül is a Khuddaka Nikája (‘Kisebb gyűjtemények’) részben szerepel, de népszerűsége a világ klasszikus vallási olvasmányainak sorába emeli. Ezt is az ókori páli nyelven alkották, mint a Tipitaka többi részét.

A thérváda buddhista hagyomány szerint eredetileg a Dhammapada minden versét a történelmi Buddha mondta el egy adott eseményre válaszul. Azonban szinte bizonyos, hogy a versek valójában nem Buddhától származnak, viszont Buddha gondolatait és tanításait nagyon híven tolmácsolják.

Keletkezésének idejét nem lehet pontosan megállapítani, csak az tűnik biztosnak, hogy amikor a Tipitakát élőszóban rögzítették, a hagyomány szerinti i.e. 240-ben tartott zsinaton, akkor a Dhammapada is belekerült a kanonizált szövegek közé. Tehát vagy akkor vagy már azelőtt keletkezhetett. A Dhammapadához hozzátartozik egy szintén páli nyelven íródott magyarázószöveg, a Dhammapada- atthakathá. Erről a hagyomány úgy tartja, hogy a jóval később, i. u. 5. században élt nagy buddhista tudós, Bhadantácsárija Buddhaghósza írta. (Buddhaghósza művéről, a Viszuddhimaggáról és magáról Buddhaghószáról ITT írtunk)

A Dhammapada - atthatkathá nem annyira valós kommentár, hanem inkább egyfajta legendagyűjtemény. A szerző elsősorban a páli kánon, a Tipitaka más részeiből, leginkább a Dzsátakák (‘Születés történetek’) című gyűjteményből vett át történetek. (A Dzsátakákról ITT írtunk bejegyzést. A Dhammapada legendagyűjteménye, a Dhammapada – atthakathá Vekerdi József fordításában ITT olvasható)

Maga a Dhammapada cím egy összetett szó. A páli nyelvű dhamma (szanszkrit nyelven dharma) szó jelentése ‘törvény’ vagy ‘igazság’ vagy ‘tan’, de a buddhizmusban kifejezetten Buddha tanítására, a Tanra használják a ‘Dhamma’ szót. Az összetett szó második tagja, a pada itt leginkább ‘ösvény, út’ jelentéssel bír.
A műben 423, egymástól szinte teljesen független verset huszonhat csoportba osztottak, ezek a csoportok elrendezésükben véletlenszerűnek tűnnek.

A Dhammapada leginkább ösztönző vagy oktatói jellegű versek gyűjteménye, amit alapnak szántak a személyes fejlődéshez és oktatáshoz.

Azonban verseinek mondanivalói túlnyúlnak a keletkezésének körülményein és célján, mert könnyen megértheti bármely kor embere az élet minden helyzetében. Az egyszerű emberek számára a Dhammapada egyértelmű tanácsadó; az intellektuális embereket a tisztasága és közvetlen tanításai alázatosságra és elmélkedésre sarkallja; a komoly útkeresőknek pedig halhatatlan forrása az előremutatásnak és a gyakorlati tanácsoknak.

Számos nyelvre fordították már le a Dhammapadát, angolra többek között olyan neves tudósok, mint Max Müller és Dr. S. Radhakrishnan.
Magyar nyelven 1994-ben Fórizs Lászlótól jelent meg a Dhammapada, Az Erény útja, míg Vekerdi József fordítása 1999-ben. A Buddha Ujja oldalon Fórizs László és Vekerdi József fordításait egymással párhuzamosan ITT lehet olvasni.

A théraváda buddhizmust követő országokban, mint Srí Lanka, Burma és Thaiföld, a Dhammapada hatása mindenütt megtalálható. Tanítóbeszédek és vallási eszmecserék témáinak örökzöld forrása, a mindennapok számtalan problémáinak megoldását segítő útikönyv és a kolostorok novíciusainak képzéséhez elengedhetetlen segédkönyv. Még azok a gyakorlott meditálók is, akik az erdőkbe vagy hegyek barlangjaiba vonultak vissza meditációs életre, kevés vagyontárgyaik mellett nagy valószínűséggel rendelkeznek a könyv egy példányával is.

Három részlet a Dhammapadából (Fórizs László fordítása):
Illustrated Dhammapada egy képe

(6) Sokan nincsenek tudatában annak,
hogy egyszer mindenki meghal.
Akik ráébrednek erre,
azonnal abbahagyják az ellenségeskedést.
   (Páros versek)

(85) Az emberek közül csak kevesen
érik el a túlsó partot, a legtöbben
ezen a parton szaladgálnak fel-alá
anélkül, hogy bármit is találnának.
    (A bölcs)

(130) Mindenki fél a büntetéstől,
mindenki szereti az életét.
Aki úgy tesz másokkal, ahogyan önmagával tenne,
az nem öl, és másokat sem késztet ölni.
    (A husáng)


Forrás: Dhammapada -  Acharya Buddharakkhita angol fordításának Előszava, amit maga a fordító írt és a Bevezető, amit Bhikkhu Bodhi írt
              Dhammapada - Vekerdi József fordításának Utószava

2014. július 17., csütörtök

Mahászthámaprápta bódhiszattva

A mahájána buddhizmus nyolc nagy bódhiszattvájának egyike. Szanszkrit nevének szó szerinti jelentése: “aki megvalósította a hatalmas erőt”
A kínai eredetű Tiszta Föld iskola istenhármasságnak egyik tagja, Amitábha buddha és Avalókitésvara mellett.
A kínai buddhizmusban általában nőként ábrázolják, éppen úgy, mint Avalókitésvarát.


A tibeti buddhizmusban úgy vélik, hogy Vadzsrapáni magának Mahászthámaprápta bódhiszattvának a megtestesülése, a két alak számukra azonos.

Kínában a Ló jegyében született emberek védelmezőjeként tekintik.

Mahászthámaprápta egyike a legrégibb bódhiszattváknak, és már a korai mahájána szútrákban feltűnik alakja, az Amitájurdhyána szútrában (Elmélkedés Amitábha Buddháról szútra) és a Lótusz-szútrában. Ennek ellenére Mahásthámaprápta Indiában nem lett olyan népszerű, viszont Kínában és Japánban a Tiszta Föld iskola elterjedésével tisztelete megnőtt. Japánban Szeisi vagy Daiszeisi néven ismerik. (a buddhizmus Tiszta Földjeiről ITT írtunk bejegyzést)

A Szukhávatínak nevezett nyugati Tiszta Föld Amitábha Buddha irányítása alatt áll. Két kísérőjének egyike Mahászthámaprápta, a másik Avalókitésvara. Japánban hármas istenségként jelentek meg és váltak közismertté. Ábrázolásukban Amida (Amitábha japán neve) van középen, Szeisi (a bölcsességet képviselve) a jobbján és Kannon (Avalókitésvara japán neve, a könyörületességet képviselve) a balján foglal helyet. Azonban Szeisi Kínában és Japánban is kevésbé népszerű, mint Kannon.
Emiatt a japán kultúrában Szeisi csak nagyon ritkán jelenik meg az Amida-háromságon kívül önmagában.

A japán ezoterikus buddhizmus singon iskolájában Szeisi egyike a 13 Buddhának, így őt idézik meg azokon az emlékszertartásokon, amiket az elhunytak halálának első évfordulóján szoktak tartani.

Ahogy fentebb írtuk, Szeisi leginkább az Amida istenséghármast ábrázoló festményeken vagy szobrokon tűnik fel. Szeisit jellemző módon mellmagasságba emelt összetett kézzel ábrázolják vagy pedig lótusz virágot tartva. Néha vizes üveg látható Szeisi koronáján, ami a bölcsességet szimbolizálja.

Amitábha Buddhában és Szukhávatí Tiszta Földjében való hit a késő Heian-korszakban (i.u. 794 – 1185) már megjelent a japán császári udvarban, de a köznép körében csak a Kamakura-korszakban (i.u. 1185-1333) terjedt el.

Forrás: Szeisi bódhiszattva (angol nyelven)
           Mahászthámaprápta (angol nyelven)

2014. július 14., hétfő

Tiszta Földek a buddhizmusban - A megvilágosodás Buddha-mezői

A buddhista ‘tiszta föld’ elnevezés sokszor úgy hangozhat, mintha ez a buddhista mennyország volna, ahová a ‘jó’ emberek jutnak haláluk után. Bár nem erről van szó, az értelmezések különbözőek lehetnek.

A ‘tiszta föld’ gyakran olyan ‘helyet’ jelent, ahol a Dharmáról szóló tanítások megértésére minden lehetőség adott, emiatt a megvilágosodás is könnyen elérhető. Sok esetben ezt a ‘hely’-et inkább az elme egyfajta állapotának gondolják, mintsem konkrét fizikai helynek. Ha mégis fizikai helyként értelmezik, akkor sem lehet tudni, hogy elválasztható-e a földi világtól.
Azt viszont egyértelműen úgy vélik, hogy ha valaki el is jut egy ‘tiszta föld’-re, az nem egy örökké tartó jutalom.

Bár a tiszta földek többnyire a Tiszta Föld hagyományokhoz kapcsolódnak, mint például a japán dzsódó –sinsu iskola, azonban a mahájána irányzat több szútrájában is megemlítik a ‘tiszta földeket’, és a különféle kommentárokban is írnak róluk.

Honnan származik a Tiszta Földek gondolata?
Feltehetőleg a korai indiai mahájána iskolákból ered. Abból indultak ki, hogy mivel a megvilágosodott személyek úgy is dönthetnek, hogy amíg minden lény meg nem világosodik, addig nem lépnek be a nirvánába (páli nyelven: nibbána), ezért ezeknek a megtisztult személyeknek egy megtisztult helyen kell élniük. Ilyen megtisztított hely a Buddha-mező vagy Buddha-ksetra.

A ‘tiszta földek’-kel kapcsolatosan többféle értelmezések keletkeztek. Például a Vimalakírti Szútra (i.u. 1. század körül írták Indiában) azt tanítja, hogy a megvilágosodott lények a világ alapvető tisztaságát észlelik, és ezért ők tisztaságban tartózkodnak – egy ‘tiszta földön’. Míg azok a lények, akiknek az elméje kusza, zavaros a szennyeződésektől, egy szennyezett világot észlelnek.
Mások úgy vélekedtek a ‘tiszta földek’-ről, hogy inkább létbirodalmak, bár ezek a birodalmak nem választhatóak el a szamszárától. Idővel a mahájána tanításokban a ‘tiszta földek’-nek egyfajta misztikus kozmológiái alakultak ki, és minden egyes ‘tiszta föld’-höz egy meghatározott Buddha tartozott. (az öt meditációs buddháról ITT írtunk)

A Tiszta Föld iskola, amelyik az 5. században alakult ki Kínában, azt a gondolatot hirdette, hogy ezen Buddhák némelyike eljuttathat nem megvilágosodott lényeket is az ő ‘tiszta föld’-jére. És azon a tiszta földön a megvilágosodás könnyen elérhetővé válik. Azonban azok a lények, akik nem érik el a megvilágosodást, végül máshol, a hat létbirodalmak valamelyikében születnek újra.
Nincs állandó számú ‘tiszta föld’, és csak néhányat ismernek névről is. A kommentárok és szútrák leggyakrabban ezt a hármat említik: Szukhávatí, Abhiratí és Vaidúrjanirbhása. Az az irány, amelyik egy-egy tiszta földhöz tartozik, nem földrajzi, hanem ikonográfiai irány.

Szukhávatí, a nyugati Tiszta Föld
Szukhávatí, ‘az üdvösség birodalma’, és Amitábha Buddha irányítja. Amikor buddhisták úgy általában ‘A tiszta föld’-ről beszélnek, akkor a legtöbbször Szukhávatíra gondolnak.
A Kínában kialakult Tiszta Föld iskola központi gondolata az Amitábha iránti odaadás és a hit Amitábha erejében, amely eljuttatja a hívőt Szukhávatíba.
A Tiszta Föld iskola szútrái Szukhávatít egy lágy fényű, virágillatú, madárcsicsergéssel teli helynek írják le. A fák ékszerekkel és arany csengőkkel díszítettek. Amitábha kísérője Avalókitésvara és Mahásthámaprápta bódhiszattva, akik lótusztrónjaikon ülve felügyelnek mindent.

Abhiratí, a keleti Tiszta Föld
Abhiratí, ‘az élvezet birodalma’, úgy tartják, hogy az összes tiszta föld közül ez a legtisztább. Aksóbhja Buddha uralja. Régen nagy hagyománya volt az Aksóbhja iránti odaadásnak, hogy segítségével a hívő Abhiratíban születhessen újra, de az utóbbi századokban ezt a hagyományt elhalványította a Gyógyító Buddha iránti odaadás.
Vaidúryanirbhása, a másik keleti Tiszta Föld
Vaidúryanirbhása név jelentése: ‘tiszta lazúrkő’. Ezt a tiszta földet a Gyógyító Buddha uralja, Bhaisajyaguru, akit gyakran ábrázolnak az ikonográfiában egy lazúrkő orvosságos edénnyel. (a Gyógyító Buddháról ITT írtunk egy bejegyzést)
Emellett még létezik a déli Tiszta Föld, Srimat, amit Ratnaszambhava Buddha ural, és az északi Tiszta Föld, Prakuta, amit Amóghasziddhi Buddha ural, de ezek messze nem olyan jelentősek, mint a fent említett másik három ‘tiszta föld’.

Forrás: Tiszta Földek (angol nyelven)

2014. július 12., szombat

Bhaisajyaguru (Gyógyító Buddha)

Bhaisajyaguru a Gyógyító Buddha vagy a Gyógyító Király. A mahájána buddhizmusban a testet-lelket egyaránt gyógyítani képes tudása miatt nagyon nagy tisztelet övezi. Különösen népszerű Tibetben, Kínában és Japánban.
A hatalmas mahájána panteonban három Buddha áll mindenek fölött: Sákjamuní, a történelmi Buddha; Amitábha buddha, a nyugati Tiszta Föld, Szukhávatí ura; és a Gyógyító Buddha. Ez utóbbi a hagyomány szerint buddhasága elérése óta Vaidúryanirbhása Tiszta Föld fölött uralkodik.
(a Tiszta Földekről ITT írtunk bejegyzést)

A Gyógyító Buddha eredete
Legelőször a Bhaisajyaguruvaidúryaprabhárája Szútrában vagy ismertebb nevén a Gyógyító Buddha Szútrában említik nevét. Ennek a szútrának szanszkrit nyelvű kéziratait Bamidzsánban, a mai Afganisztánban és Gilgitben, a mai Pakisztánban találták meg, mindkettő része volt az ókori Gandhára buddhista királyságnak. A kutatók szerint a Gilgitben talált kézirat az i.e. 7. század előtt keletkezett. A Gyógyító Buddha Szútra a legnépszerűbb mahájána szövegek közé tartozik Kelet-Ázsiában.

A szútra szerint a történelmi Buddha elmondja, hogy a jövendőbeli Gyógyító Buddha – amikor még csak a bódhiszattva ösvényt járta - 12 dolgot fogadott meg, arra az esetre, ha eléri a megvilágosodást. Ezek a következők voltak:
-- Megfogadta, hogy a teste vakító fénnyel fog fényleni és számtalan világot sugároz majd be.
-- Tisztán sugárzó testének fénye fel fogja ébreszteni azon lények elméjét, akik a sötétben tartózkodnak.
-- Minden érző lényt ellát majd anyagi szükségleteikkel.
-- Azokat, akik más úton járnak, majd elvezeti a mahájána ösvényre.
-- Segítségére lesz az élőlényeknek abban, hogy betarthassák az erkölcsi jellegű Fogadalmakat.
-- Mindenféle betegséget, testit – lelkit egyaránt meg fog gyógyítani, így minden lény mentes lesz a betegségektől és szenvedéstől.
-- A betegeknek, elesetteknek, a támasz vagy gondoskodás nélkül maradtaknak segíteni fog abban, hogy meggyógyuljanak és támaszhoz vagy gondoskodáshoz jussanak.
-- Segíteni fog a női mivoltukkal elégedetlen nőknek abban, hogy férfivá legyenek.
-- Minden lényt kiszabadít majd a démonok hálójából és az ‘eretnek’ szekták béklyójából.
-- Segíteni fog a bebörtönözötteknek vagy kivégzés előtt állóknak vagy azoknak, akik bármilyen formában elszenvedői a királyi rendeletek miatti szörnyűségeknek és  megalázásoknak – és akik az ilyen zsarnokságtól testben és lélekben bármilyen formában szenvednek -, hogy megszabaduljanak a szenvedéseiktől.
-- Segíteni fog az éhezőknek és szomjazóknak, hogy ehessenek és ihassanak.
-- Segíteni fog a nyomorgóknak, ruhátlanoknak, akik éjjel-nappal szenvednek a hidegtől, a melegtől és a rovarok csípéseitől, hogy ruhához jussanak és legyen kellemes, élhető a környezetük.

Bhaisajyaguru az ikonográfiában
A Gyógyító Buddha kapcsolatba hozható a lazúrkővel (lápisz lazuli). A lazúrkő mélykék színű féldrágakő, amelynek fő összetevője a lazurit, és kalcitot, dolomitot, illetve piritet tartalmaz. A pirit aranyszínű foltokat vagy pöttyöket, és ezáltal különleges fényhatást hoz létre a lazúrkőben. Afganisztánban már 5 ezer éve bányásszák, és az ókori Kelet-Ázsiában nagyon ritkának és értékesnek számított (gyakran hamisítják is külső színezéssel).
Az ókor több nagy birodalmában, országában misztikus erőt tulajdonítottak a lazúrkőnek. Kelet-Ázsiában úgy vélték, hogy gyógyító erővel is rendelkezik, csökkenti a gyulladást és a belső vérzést. A vadzsrájána buddhizmusban azt tartják, hogy a lazúrkő mélykék színének még akkor is tisztító és erősítő hatása van, ha valaki vizualizálja azt.
A buddhista ikonográfiában Bhaisajyaguru bőre legtöbbször lazúrkő színű. Amikor a teste aranyszínű, akkor körötte vannak lazúrkövek.
Szinte minden ábrázolásában egy lazúrkő alamizsna tálat vagy orvosságos üveget tart, általában a bal kezében, ami az ölében nyugszik, tenyérrel felfelé. A tibeti ábrázolásokon egy myrobalan vagy szanszkrit nevén harítakí nevű növény (latinul: Terminalia chebula) növény nőhet ki az edényből. A myrobalan vagy harítakí fa termésének az ajurvédikus gyógyászatban és Tibetben is különleges gyógyhatást tulajdonítanak.
A legtöbb ábrázolásban Bhaisajyaguru egy lótusz trónuson ül, a jobb tenyerét kifelé fordítva egy myrobalan vagy harítakí növényt fog.

A Gyógyító Buddhát nem szabad összetéveszteni a szintén legtöbbször kék színű testtel ábrázolt Aksobhja buddhával, aki a keleti Tiszta Föld – Abhiratí - fölött uralkodik. (az öt meditációs vagy dhjáni buddháról ITT írtunk) 
Kelet-ázsiai templomokban sok esetben a Gyógyító Buddhát harmadmagával jelenítik meg Sákjamuníval (aki mindig középen van) és Amitábhával (aki rendszerint Sákjamuní jobbján ül) együtt.

A Gyógyító Buddha mantra
Számos mantra és dharaní létezik a Gyógyító Buddha segítségül hívásához. (a buddhista mantrákról, úgy általában, és több buddhista mantráról részletesen ITT írtunk)
A Gyógyító Buddha mantráját sok esetben a beteg nevében kántálják.
Az egyik ilyen mantra:
namo bhagavate bhaisajyaguru vaidúryaprabharájáya
tathágatáya arhate
samjaksambuddháya tadyathá:
om bhaisajye bhaisajye bhaisajya-samudgate sváhá
Ezt így lehetne fordítani: Hódolat a Gyógyító Buddhának, a Gyógyítás Mesterének, a Lazúrkő kisugárzó királyának, annak, Aki így jött, az Érdemesnek, A teljesen és tökéletesen Felébredtnek, Om a gyógyulónak, a gyógyulónak, a gyógyítónak.

A rövidebb változata:
Tajata om bekandze bekandze mahá bekandze radza szamudgate szváhá

Forrás: A Gyógyító Buddha Szútra (buddhanet - angol nyelven)
           A Gyógyító Buddha (angol nyelven)
           

2014. július 2., szerda

A szamurájok és a zen buddhizmus

A zen (valódi) szerepe a japán szamuráj kultúrában
Amikor a japán történelemről beszélünk, magától értetődő tényként szoktuk említeni, hogy a híres szamuráj harcosok egyben zen buddhisták is voltak. De mennyire fedi ez a ‘közismert tény’ valóságot?
Valamennyire igen. Viszont a szamurájok és a zen buddhizmus közötti kapcsolatot – elsősorban a zenről szóló népszerű könyvek írói - aránytalanul eltúlzottá és romantikussá tették ahhoz képest, ami valójában volt.

Történelmi háttér
A szamurájok történelme az i.u. VII. századtól követhető nyomon. Eleinte minden fegyverforgató ember szamurájnak számított, később azonban kialakult egy kiváltságokkal bíró, földbirtokkal és vagyonnal rendelkező felső társadalmi réteg. A X. századtól kezdődően a szamurájok hatalma nagyon megerősödött és gyakorlatilag Japán legnagyobb része ellenőrzésük alá került.
A buddhizmus Japánba az i.u. 538-ban érkezett egy koreai küldöttséggel, és ezután nagyon hamar államvallássá is nyilvánították. Az ezt követő évszázadokban a mahájána buddhizmusnak főleg a Kínából származó iskolái honosodtak meg. A zen buddhizmus – Kínában chan buddhizmusnak nevezték – ez utóbbiak közül való volt, és Japánban 1191-ben jelent meg. A zen buddhizmus első japán iskolája a rinzai-zen volt. A másik iskolát, a szótó-zent, néhány évvel később, 1227-ben honosították meg.

A XIII. század végén a szamurájok rinzai-zen mesterek irányításával kezdtek el zen meditációt gyakorolni. A rinzai-típusú meditáció intenzív figyelemösszpontosításának köszönhetően sokat segített a harci képességek fejlesztésében és a harctéri halálfélelem csökkentésében. A szamurájoktól cserébe kapott támogatásokból a rinzai-zen iskoláknak jelentős hasznuk származott, így a mesterek jó része készséggel állt rendelkezésükre.
Akadtak olyan szamurájok, akik olyan szinten mélyültek el a buddhizmusban, hogy mesterekké is váltak. Azonban a zent gyakorló szamurájok többsége inkább arra használta ebbéli tudását, hogy jobb harcos váljon belőle és kevéssé érdeklődött a zen buddhizmus elmélete iránt.
A rinzai-zen buddhista mesterek közül sem mindegyik kereste a szamurájok pártfogását. Az Ótókan aliskola – három alapító tanítója után kapta a nevét, Nampo Dzsómjó (vagy Daió Kokusi, 1235-1308), Súhó Mjócsó (vagy Daitó Kokusi, 1282-1338), és Kanzan Egen (vagy Kanzen Kokusi, 1277-1360) – távol tartotta magát a szamurájoktól és a harci művészetektől. Az alapítók célja a rinzai eredeti formájának megőrzése volt, amely mentes más buddhista és nem-buddhista iskolák tanításaitól. Az Ótókán iskola ma is létezik Japánban.

A szótó-zen és a rinzai-zen befolyása egyre jobban erősödött a Muromacsi-korszakban (1336-1573), és a japán művészet és kultúra nagy részére is hatalmas hatást gyakorolt.
1571-ban Oda Nobunaga hadúr az egymással háborúzó vetélytárs klánokat legyőzte, és egyesíteni akarta a részeire szakadt országot. Oda Nobunaga és utódja, Tojotomi Hidejosi több olyan buddhista kolostort rombolt le, ami erődként is szolgált. A harcokban részt nem vevő kolostorokat állami ellenőrzés alá vontak, így azokban tovább virágozhatott a buddhizmus a Tokugava vagy Edo korszakban (1603-1867). 1868-tól a Meidzsi-korszak modernizációs törekvései a vallást is érintették. A buddhizmust idegennek kezdték tekinteni, helyette a helyi sintó vallást támogatták. A Meidzsi uralkodó eltörölte a szamurájok kasztját és kiváltságaikat is. A zen buddhizmus a császári támogatás elvesztése után nem szűnt meg, hanem átalakult és fontos szerepe lett a japán nemzeti önazonosság kiformálódásában.
A szamurájok és a zen kapcsolata az irodalomban
1913-ban egy japán szótó-zen pap és egyetemi professzor, aki a Harvardon adott előadásokat, kiadott egy művet: Szamurájok vallása: Tanulmány a zen filozófiáról és tanról Kínában és Japánban címmel.
Több helytelen állítása mellett a szerző, Nukaria Kaiten (1867-1934) azt írta, hogy “ami Japánt illeti, ezen a szigeten a zent először a szamurájok vagy a katonai társadalmi osztály hiteként, vallásaként vezették be, és a zen formálta át több olyan kiváló katona jellemét, akiknek élete a zen történelmének lapjait díszíti.”
Ahogyan fentebb írtuk, ez így nem volt igaz. Ennek ellenére később is több népszerű könyv jelent meg a zenről, kritikátlanul megismételve azt, amit Nukaria Kaiten mondott.
Minden bizonnyal a professzornak tudnia kellett, hogy amit írt, az nem volt igaz. Legvalószínűbbnek az tűnik, hogy írásában a zen és az erősödő japán nacionalizmus összefonódásának vagy szándékos összefonásának egyik próbálkozása tükröződött vissza.

Az valóban igaz, hogy a zen hatással volt a szamurájokra, éppen úgy, mint a japán kultúrára és a társadalom nagy részére. És az is valóban igaz, hogy a zen és a japán harcművészetek között van kapcsolat. Nem csupán azért, mert zen a kínai Saolin kolostorból származik, ahol a meditáció és a harcművészet együtt jelenik meg. Hanem azért is, mert a japán történelemben létezett a buddhista fanatikusoknak egy olyan nagy létszámú csoportja (ikkó-ikki néven nevezték őket), akik félelmet nem ismerő harcosok voltak, könnyűfegyverzettel rendelkeztek és buddhista jelszavakat hangoztattak. Ez a főleg helyi nemesekből, parasztokból álló harcos csoport 1488-ban legyőzte az egyik tartomány szamuráj urait, és a térséget közel száz éven át uralmuk alatt tartották. 1528-ban megtámadták Japán akkori fővárosát, Kiotót is. 1570-re japán egyik legjelentősebb erejévé nőttek. Olyan gazdasági és politikai fenyegetést jelentettek, hogy Oda Nobunaga hadúr 1571-ben lerombolva a Hiei-hegyi erődkolostorukat, 1580-ban hosszú, véres hadjárattal volt kénytelen teljesen felszámolni az ikkó-ikkit.

A zen hatására alakult ki Japánban a virágkötészet és a kertművészet, a kalligráfia, a költészet (különösen a haiku), a bambusz furulya játék, a nó-színjátszás és teázás szertartása. De a zent a ‘szamurájok hitének, vallásának’ nevezni túlzás. Több nagy rinzai mesternek, mint például Hakuin Ekaku, nem igazán volt jelentős kapcsolata szamurájokkal és a szótó-zen pedig még annyira sem köthető a szamurájokhoz. És ahogy fentebb írtuk, bár több szamuráj gyakorolta annak idején a zen meditációt, a többségüket nem igazán foglalkoztatta a buddhizmus elmélete. 

Forrás: Szamurájok és a zen (angol nyelven)
           Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája (Kossuth kiadó)