2016. október 20., csütörtök

Vegetarianizmussal környezetünk védelemért

A környezetvédelmi problémák megoldására többféle stratégiát alkalmazunk. Ilyenek a megújuló energiaforrások, az ipari gázok, gépjárművek levegőszennyező hatásának csökkentése és így tovább. De létezik egy olyan probléma is, amiről talán kevesebbet beszélünk, és ez a hústermelés-és fogyasztás károsító hatása. A környezetünk védelme érdekében a húsfogyasztás csökkentésére és a vegetarianizmus szorgalmazására irányuló intézkedéseknek nem csupán gazdaságilag volna értelme, de a vallások és életfilozófiák jó része is támogatná.

Minden társadalomban – akár fejlett, akár fejlődő - a hús fogyasztását a jólét jelének tekintik. Amikor egy ember kiemelkedik a szegénységből, első törekvéseinek egyike, hogy megengedhesse magának a húsevést. Bár a húsban található fehérje sokat segít az alultápláltságon, az már jó ideje bizonyított tény, hogy a szükségesnél több hús fogyasztása ártalmas az egészségre, mert növeli a szívbetegségek és bizonyos rákfajták kockázatát.
Ha megnézzük a gazdasági oldalát is, láthatjuk, hogy bár a húsipar (hústermelés, feldolgozás) nagyon sok embert foglalkoztat, a növekvő húsfogyasztás hosszabb távú gazdasági és környezeti ártalmai felülmúlják ezt a hasznot.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) felmérése szerint a Föld üvegházhatású gázainak 18 %-a vágóállatok végtermékéből keletkezik. Vagyis azoknak az állatoknak a vizeletéből és ürülékéből, amelyeket levágásra nevelnek. Világszerte a disznók és csirkék csak önmagukban fél millió kilogramm ürüléket termelnek minden másodpercben. Ez hatvanszor több, mint a teljes emberi népesség végterméke. Ebből az állati hulladékból 40 %-al több üvegházhatást okozó gáz keletkezik, mint amennyit a Föld összes gépjárműve bocsát ki – és ebbe beletartoznak a repülőgépek és hajók is.


Ha az összes adatot megnézzük, ami az emberi fogyasztásra szánt állatok felneveléséhez kapcsolódik, a számok még megdöbbentőbbek. Az ENSZ felmérése szerint az összes mezőgazdasági terület 70 %-án - ami ténylegesen a teljes földfelszín 30 %-a – termesztenek állati takarmányt, ugyanakkor mindössze 8 %-án folyik emberi fogyasztásra szánt növénytermesztés, a maradék területet bio-üzemanyag termesztésre használják. Továbbá 28.4 millió liter vizet használnak másodpercenként(!) a háziállatok itatására és azon takarmánynövények öntözésére, amit velük etetnek fel. A takarmánymennyiség növelése érdekében kiirtott erdőterületek hiánya talajeróziót okoz. Ennek mértéke 40 billió tonna talaj évente. Ha pedig összeszámoljuk mindazt a fosszilis alapú energiafogyasztást, ami a takarmány termesztéséhez, a tápüzembe való eljuttatásához, a tápüzem működtetéséhez szükséges, ehhez hozzáadjuk azt az energiamennyiséget is, ami az állatok vágóhídra való szállításához, a vágóhíd üzemeltetéséhez, a hús feldolgozóüzemekbe való továbbjuttatásához, ezen üzemek működtetéséhez elengedhetetlen, végül megtoldjuk azzal az energiamennyiséggel, amennyit a feldolgozott hús boltokba jutása és hűtése igényel, akkor nagyon elborzasztó adatot kapunk: tizenegyszer több fosszilis alapú energia szükséges 1 állati fehérjéből származó kalória előállítására, mint amennyi 1 növényi fehérjéből származó kalória megtermelésére.
Azt is meg kell említeni, hogy az ipari méretekben nevelt állatoknak antibiotikumot adnak a zsúfoltságból adódó betegségek elkerülése érdekében. Egy felmérés szerint 2012-ben Németországban 1 kilogramm hús előállításához kb. 170 mg antibiotikumot használtak fel. Ez rendkívüli mértékben növeli az antibiotikumok hatástalanságát a húst elfogyasztó emberek szervezetében, ráadásul az újabb és újabb gyógyszerek kifejlesztése is nagyon sok pénzt emészt fel.

Ezek az adatok világosan mutatják, hogy a hústermelés-és fogyasztás milyen iszonyatos terhet ró a környezetre, a világgazdaságra – és nem utolsósorban ránk, emberekre is. Ha ez így megy tovább, még több húst termelünk és még nagyobb kárt okozunk környezetünknek. Ez a folyamat azonban hosszabb távon tarthatatlan és csak szerencsétlen véget érhet. Ha a Földön minden ember annyi húst fogyasztana, mint amennyit a fejlett országokban (ez 79 kg/fő/év), akkor nem jutna elég termőföld, sem pedig víz a takarmánynövények termesztésére és ezzel együtt a vágóállatok tenyésztésére. Tehát jelenleg a legégetőbb kérdések egyike, hogy hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot.
A nem vallásos emberek számára a józan ész is azt diktálja, hogy a vegetarianizmus – vagy legalábbis a húsfogyasztás drasztikus csökkentése – az egyetlen logikus útirány. Hiszen elég belegondolni azokba a következményekbe, amelyekkel a gyerekeink és unokáink szembesülnek majd, ha ezt a folyamatot most nem állítjuk meg.
Ha pedig valaki profitorientáltan gondolkozik, még azt az egyértelmű gazdasági szempontot is figyelembe veheti, hogy a tovább növekvő húsfogyasztás jelenlegi folyamatának hosszú távú negatív hatásai messze túlmutatnak a húsipar rövidtávon jelentkező hasznán.

Akik pedig valamilyen vallást vagy életfilozófiát követnek, felismerhetik, hogy ezek nagy többsége valamilyen formában támogatja a vegetarianizmust.


A buddhizmus a minden érző lény iránti könyörületességet tanítja, és a szenvedőkkel való együttérzésre (karuna) ösztönöz. Ha belegondolunk abba, hogy például egy csirketenyésztő telepen a szerencsétlen állatok egy éjjel-nappal erős fénnyel megvilágított, szellőzők szüntelen zúgásától és több ezer sorstárs baromfi folyamatos csipogásától hangos, napfénytől elzárt épületben nőnek fel 6 hét alatt, majd egyik éjjel összefogdossák és belezsúfolják őket pici ketrecekbe, és teherautókra felrakodva elszállítják a vágóhídra, akkor át kell éreznünk mindazt a szenvedést, amit ezek az állatok végigélnek rövid, másfél hónapos életük folyamán – a végéről pedig már nem beszélve.

A buddhista iratok közül a vegetarianizmust leginkább a Brahmadzsála Szútra ajánlja. Ebben a tíz fő bódhiszattva eskühöz hozzáadtak még 48-at, ezek egyike a húsevéstől való tartózkodás. Emiatt a kelet-ázsiai hagyományokban a mahájána buddhisták nem fogyasztanak húst.

A hinduizmus egy másik olyan nagy világvallás, ahol a vegetarianizmus megtalálható. Akik Visnunak és annak egyik fő megtestesülésének, Krisnának a hívei, lakto-vegetáriánus étrendet követnek. Ennek általában három fő oka van. Az első az erőszakmentesség, a nem-ártás elve (ahímszá), amit állatokra is kiterjesztenek. A második, a hús fogyasztása ártalmas az elmére és a spirituális fejlődésre. Harmadik ok, hogy a hús tisztátalannak számít és csak tiszta ételeket lehet felajánlani Visnunak (Krisnának), majd utána megenni. A Bhagavad-Gítá, a hinduk legszentebb könyve ezt írja a 9. fejezet, 26. versében: “Ha valaki szeretettel és áhítattal áldoz nekem egy levelet, virágot, gyümölcsöt vagy egy kis vizet, én elfogadom azt.”

A dzsainizmus követői még szigorúbb vegetáriánusok, mint bármely más vallásé. A vegetarianizmus ott ténylegesen minden hívő számára kötelező. Ez a megszorítás összhangban áll azzal, hogy a dzsainizmus rendkívül nagy hangsúlyt helyez az erőszakmentességre és a tisztaságra az élet minden területén. A hús viszont teljes mértékben tisztátalannak számít.


Az indiai eredetű jóga, amely a nyugati társadalmakban is egyre nagyobb tért hódít, megköveteli a lakto-vegetáriánus étrendet. A jóga első lépcsőfoka a jáma, amelynek legelső eleme az ahímszá vagy nem-ártás. Ebbe az is beletartozik, hogy minél kevesebb ártalmat okozzunk táplálkozásunkkal az élőlényeknek és környezetünknek. Ez csak vegetáriánus étrenddel érhető el, amelyben tej és tejtermék fogyasztása megengedett.
Csak az Egyesült Államokban több, mint 36,7 millió jógázik (ez a felnőtt lakosság 15 %-a), akiknek mindössze fele állítja magáról azt, hogy környezetbarát módon él és fenntartható módon étkezik. Holott a jóga eredeti erkölcsi szabályai szerint addig nem is lehetne elkezdeni magát a gyakorlást, amíg valaki nem képes betartani a jáma legelső  elemét sem, magyarán nem lesz lakto-vegetáriánus.

A zsidóság és a kereszténység is szentként tiszteli a Mózes I. könyvében leírtakat. Az 1. rész 29. sorában így szól Isten az általa teremtett emberhez: “És monda Isten: Íme néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” Bár később, a 9. rész 3. sorában ez kiegészül, de azért Isten újra nyomatékosítja a növényevő étrendet: “Minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelül; a mint a zöld fűvet nektek adtam mindazokat.”
Az Ószövetség később keletkezett része (Mózes III. könyve, 11. rész) már név szerint is felsorolja, hogy mely állatok számítanak fogyasztás szempontjából tisztának és tisztátalannak, tehát akkorra a húsevés teljes mértékben elfogadottá vált. Azonban ettől függetlenül, ne felejtsük el, hogy a Mózes I. könyve szerint Isten legelső szava, amit az emberhez intézett az étkezéssel kapcsolatban, mindenképpen vegetarianizmusra buzdít.

Az iszlám vallásban az étkezésben is a Koránban megfogalmazottak a mérvadók. A Korán megengedi a hús fogyasztását, de akárcsak Mózes később keletkezett III. könyvében, itt is határozottan betartandó szabályokat találunk. Egy igazhitű muzulmán csak megfelelő módon levágott és tisztának tekintett állatot ehet, ellenkező esetben hús nélküli étrendet választ.

Tehát, röviden, a világ legnagyobb vallásainak jó része valamilyen szinten erkölcsileg támogatja azt, amit gazdasági szempontból nézve és józan ésszel belátva is célszerű volna: drasztikusan csökkenteni kellene a húsfogyasztást úgy, hogy a lehető legtöbb ember legyen vegetáriánus. De sajnos, csak azért, mert az orvostudomány, a vallások és a józan ész azt javasolja nekünk, hogy hagyjuk abba a húsevést vagy legalábbis csökkentsük a fogyasztásunk mértékét, még nem jutunk előbbre, hacsak az emberek ténylegesen meg nem fogadják ezt a javaslatot.

Mi, itt nyugaton, kedvünkre váltogathatjuk a vallásokat és filozófiákat. Aki ma még keresztény vagy ateista, az holnap buddhista vagy muzulmán lehet. Vagy a kínai filozófiákból kiábrándulván Krisna-hívő vagy a sikertelen fogyókúrázóból jógázó. (Elgondolkoztató adat, hogy az Egyesült Államokban a jelenlegi jógaoktatók 31 %-a két évnél is kevesebb ideje jógázik)

Ha egy vallás vagy filozófia igazi hívévé szegődik az ember, akkor nem külső, hanem belső átalakításra van szüksége.
Ugyanígy a húsfogyasztással kapcsolatban a viselkedésünk megváltoztatása is belső folyamat. Az igazi munkánk ott kezdődik, hogy megértjük és elfogadjuk azt, hogy az ember mekkora kárt okoz mértéktelen húsfogyasztásával ennek a bolygónak. Majd pedig ott folytatjuk, hogy átalakítjuk hozzáállásunkat és életmódunkat. Ezt a munkát mindenkinek egyénileg kell elvégeznie.
Mindegyikünk felelőssége, hogy megfontoltan és bölcsen cselekedjünk.

            Jóga Amerikában 2016 (angol nyelven)

2016. október 7., péntek

Miben különbözik egymástól a tibeti buddhizmus négy fő hagyománya/iskolája?

A négy tibeti hagyomány/iskola között rengeteg közös pont van, a legtöbb különbség az üresség értelmezésében és az elme működésének leírásában jelentkezik. Ebben a bejegyzésben felsorolok néhány hasonlóságot és különbséget a nyingmapa, szakjapa, kagyüpa és a gelukpa iskolák között.

Kolostori/szerzetesi hagyományok
A buddhizmus úgy tudja, hogy a történelmi Buddha által alapított, eredetileg egységes szerzetesi közösségből legkevesebb tizennyolc különböző iskola alakult ki Buddha halála után. Ezek közül mostanra mindössze háromféle fő kolostori/szerzetesi leszármazási vonal maradt fenn.
Ezek
-- a théraváda – Délkelet-Ázsiában
-- a dharmagupta – Kelet-Ázsiában
-- a mulaszarvasztiváda – Tibetben és Közép-Ázsiában.

Mind a négy tibeti iskola teljes mértékben a mulaszarvasztiváda kolostori leszármazási vonalát követi az újonc szerzetesek és apácák fegyelmi esküjében, és mind a négy iskola rendelkezik világi követőkkel. Ugyanakkor, akárcsak a théraváda irányzatban, a mulaszarvasztivádában sincsenek teljesen felszentelt apácák – az ilyenek csak a dharmagupta irányzatban találhatóak meg –, mivel az apácák teljes felszentelési leszármazási vonala sosem került át Tibetbe.

A nyingmapa hagyomány – amely önmagát Padmaszambhavá koráig vezeti vissza - rendelkezik ngagpa/mantrika felszenteléssel is. A ngagpák egy sokrétű tantrikus fogadalomcsoporthoz tartják magukat, és a világi közösség meditációs vezetését és a szertartások végrehajtását végzik. A szerzetesség intézményéhez képest ezt a fajta felszentelést rendszerint nagyon kevesen választották, így a ngagpák mindig is ritkaság számba mentek.

Tanulmányok, szertartások és meditáció 
Mind a négy tibeti hagyomány alkalmazza a szútra és a tantra tanulmányokat a szertartásokban és a meditációban. A buddhista tanítás mindegyikben együtt jár a Tan szövegeinek memorizálásával és az értelmezésük szertartásos vitájával. Apróbb értelmezési különbségek nem csupán a négy tibeti iskola között jelennek meg, hanem még egyes iskolákon belül is, a különböző kolostorok szövegkönyvei között. Az ilyen jellegű különbségek nehezítik a vitákat és a tisztább megértést.

Tanulmányaik sikeres befejezésekor a gelukpák a “geshe” címet kapják, a másik három iskolában a “kenpo” titulust. Emellett a “kenpo” címet az apátokra is alkalmazzák. Mind a négy hagyományban létezik a reinkarnált lámák “tulku” rendszere is. Mindegyik tulku és apát megkapja a “rinpocse” címet, függetlenül tanulmányaik szintjétől.

Mind a négy hagyományban a rituálék közé tartozik a kántálás - cimbalom, dobok és kürtök kíséretében –, és tormák – megformázott, kúp alakú tortafélék, amelyeket árpalisztből és vajból készítenek – felajánlása. A kántálás és a zenei stílus általánosságban hasonló, bár a kontrabasszus torokkántálás felhangokkal gyakoribb a gelukpa szerzeteseknél. (a tantrikus kellékekről ITT, a megszentelésről, táncról ITT és a felajánlási szertartásokról ITT írtam bejegyzést)

Mind a négy hagyomány elvárja követőitől, hogy elvégezzék a ngondro előkészítők különböző ismétléses gyakorlatait, mint amilyen a 100 ezer leborulás és a guru-jóga. A recitált versek mennyisége és az elvégzett gyakorlatok száma iskolánként természetesen némileg eltérő lehet.
A meditáció mindegyik hagyományban magában foglalja a napi gyakorlást, a néhány hónapos rövid elvonulásokat és a három éves elvonulásokat. Leginkább abban különböznek, hogy a gyakorló mikor végezze el ezeket elvonulásokat. A szakjapa, a nyingmapa és a kagyüpa a ngondrot és az elvonulásokat inkább a képzések korábbi szakaszában csináltatja, míg a gelukpák későbbre teszik.

Meghatározások és nézőpontok
A főbb különbségek közül néhány a meghatározásokból és az eltérő szakkifejezésekből származik.
Például az “állandó/állandótlan” szópárt használhatják a “statikus/nem-statikus” értelemben, de az “örökké/ideiglenes” értelemben is. Amikor a gelukpák azt mondják, hogy az elme állandótlan, arra tényre utalnak, hogy az elménk a különböző tárgyakra minden egyes pillanatban figyelnek, így sosem lehet mereven statikus. Ugyanakkor, ha a kagyüpák és a nyingmapák azt állítják, hogy az elme állandó, ők csak arra a tényre utalnak, hogy az elme saját természete sosem változik, és nincs kezdete vagy vége. Tehát alapvetően mindkét oldal egyetért a másik kijelentésével, annak dacára, hogy az elme állandótlanságával vagy állandóságával kapcsolatos álláspontjuk felületesen nézve homlokegyenest ellenkezőnek tűnik.

A nézőpontbeli különbség abban is megnyilvánulhat, hogy a Tant a gelukpák az átlagos lények szempontjai szerint értelmezik, a szakjapák az ösvényen régóta járó, a valódi belátáshoz közel állók szempontjai szerint, míg a kagyüpa és a nyingmapa a megvilágosodott lények szemszögéből. Tehát, például, a gelukpák azt mondják, hogy a legfinomabb elmében is megjelenthet a tudatlanság, mint ahogyan a halál pillanatában is; a szakjapák szerint a legfinomabb elme már üdvözültté vált az ösvényen való haladás során; míg a kagyüpa és a nyingmapa úgy véli, hogy a  legfinomabb elmében már minden teljes és tökéletes, akárcsak a Buddhák esetében.
Továbbá a gelukpák és a szakjapák a fokozatosan haladó, bármilyen gyakorló szemszögéből nézik a dolgokat, míg a kagyüpa és nyingmapa a jóval ritkább, az ösvényen már nagyon előrehaladott gyakorlók oldaláról.

Az üresség magyarázata és az ürességről való meditáció módja
Mind a négy hagyomány egyetért abban, hogy az üresség magyarázatát – a valójában és ténylegesen létező dolgok ürességét – a madhjamika iratok írják le a legalaposabban. Abban viszont eltérnek, hogy a madhjamikát miképpen osztják alosztályokba, és hogy miben térnek el egymástól ezek az alosztályok. A végpont az üresség nem-fogalmi észlelésének megvalósítása az elme durvább szintjével a szútrában, és a legfinomabb tiszta elme vagy rigpa éberségével a magasabb tantrában. Ez nem más, mint az elme egy bizonyos állapotának elérése és egy bizonyos tárgynak, az ürességnek, mint az elme tárgyának megvalósítása. A gelukpa a meditáció során a tárgyra helyezi a hangsúlyt, míg a szakjapa, kagyüpa és a nyingmapa az elme oldalára.

Úgyszintén mindegyik hagyomány a saját technikáját tanítja a nem-fogalmi megértés elérésének és a legfinomabb elméhez való bejutásnak és aktiválásnak az érdekében. Amit a gelukpa “nem-fogalmi”-nak nevez, azt a szakjapa, kagyüpa és nyingmapa “szavakon és fogalmakon túli”-nak.
Az elme és tárgya közötti kapcsolatról a gelukpa iskola azt állítja, hogy elménk a tárgyak létezését szavakkal és fogalmakkal tudja meghatározni; de természetesen az elme fogalmakkal és szavakkal való címkézése nem jelenti azt, hogy ezek önmagukban alkotnának bármiféle valódi és létező tárgyat. A szakjapa, a kagyüpa és a nyingmapa az elme és tárgyának nem-kettősségét hangsúlyozza, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanazok volnának. Hanem inkább azt, hogy nem létezhetnek egymástól függetlenül. Úgy említik ezt, mint az elme és megjelenésének elválaszthatatlanságát. Láthatjuk, hogy e tárgykörben sem képviselnek a tibeti iskolák ellentétes álláspontot.

Továbbá mindkét oldal megegyezik abban, hogy semmi sem létezik önmagában, minden mástól függetlenül és csak önmagán alapulva; az ok és okozat elve mindig működik. A gelukpa iskola szerint a valójában és ténylegesen észlelhető létezés megjelenései olyanok, mint egy illúzió, abban az értelemben, hogy nem felelnek meg semmiféle valóságosnak; míg a másik három hagyomány azt hangsúlyozza, hogy a valójában és ténylegesen észlelhető létezés egyértelműen egy illúzió.

Az észlelés elmélet
A nem-gelukpa iskolák azt mondják, hogy amit mi nem-fogalmilag észlelünk, az csak egy érzéklet – az egyik érzékszerv érzékszervi tapasztalata, például színes formák a szemünkkel. Továbbá, egyszerre csak egyetlen pillanatot észlelünk. Mégis a hétköznapi tárgyakat több különböző érzékszervünk segítségével ismerhetjük meg: az almát látjuk, szagoljuk, ízleljük vagy kezünkkel megérintjük, és ez az észlelés pillanatainak sorozata által történik. Emiatt a szakjapa, a kagyüpa és a nyingmapa azt állítja, hogy csak hagyományos, hétköznapi tárgyakat, mint például alma, ismerhetünk meg fogalmilag. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy almák csak a fogalmi elménkben léteznek, hanem azt, hogy csupán fogalmi mentális konstrukció által ismerhetjük meg.

A gelukpa kijelenti, hogy még a nem-fogalmi észlelés során sem csak a színes formák egyetlen pillanatát látjuk, hanem az észlelés minden pillanatában látjuk az olyan hétköznapi tárgyakat, mint például alma, amelyeket különféle érzékszervek által ismerhetünk meg, és ez a megszerzett ismeret gyakorlatilag egy életen át megmaradhat. A kapcsolat a fogalmi gondolat és hétköznapi tárgyak között nem csupán az, hogy a tárgyakat csak fogalmilag lehet megismerni, és nem is az, hogy ezek kizárólag a fogalmi gondolkodásunk alkotásai. Sokkal inkább az, hogy a hétköznapi tárgyakat a fogalmi gondolkodásunk segítségével mentális címkékkel látjuk el, és így tudjuk meglétüket megmagyarázni. Ezért mindkét oldal egyetért abban, hogy a fogalmi gondolkodás szerepének megértése a világ megismerésében elengedhetetlen ahhoz, hogy felülkerekedjünk a valósággal kapcsolatos zavarodottságunkon és tudatlanságunkon, és megszabadulhassunk mindettől.

Összegzés
Nagyon fontos, hogy ne határolódjunk el egyik hagyománytól sem a másik javára, ahogyan ezt Őszentsége, a Dalai Láma is folyamatosan hangsúlyozza. Semmi szükség nincs arra, hogy úgy osztályozzuk a hagyományokat/iskolákat, mint a futball csapatokat, azt gondolván róluk, hogy egyik jobb, mint a másik. Az elhatárolódás legjobb ellenszere a tanulmányozás. Minél többet tanulmányozzuk a különböző hagyományokat, annál jobban látjuk, hogy hogyan illeszkednek egymásba, még akkor is, ha gyakran különbözőképpen értelmeznek bizonyos dolgokat. Ilyen módon mindegyik iskola tanításait tisztelni fogjuk.