Asóka király, a buddhizmus támogatója

A buddhista történelem egyik legfontosabb alakja Asóka, a Maurja-dinasztia harmadik uralkodója i.e. 304-232-ig élt. Őt tartják az indiai buddhizmus legjelentősebb támogatójának. Könnyen elképzelhető, hogy nélküle ma nem lenne buddhizmus.

Asóka király hatalmas birodalma a mostani Afganisztántól egészen a Bengáli-öbölig terjedt, ebbe beletartozott a mai India legnagyobb része is. Támogatása által a buddhizmus e hatalmas birodalom államvallása lett.

Ebben a bejegyzésben nem Asóka életéről, hanem Asóka és a buddhizmus kapcsolatáról írok.

Asóka rendeletei

Az ókor valódi történelme minden akkoriban létező országban és birodalomban gyakran csak kérdéses bizonyítékokból állítható össze. Így van ez az ókori Indiával kapcsolatban is. Asóka király biztosnak tekinthető dolgairól azokból a rendeletekből tudunk, amelyeket ő maga vésetett oszlopokra és sziklákra szerte birodalmában. A történészek szerint ezek az ediktumok egészen biztosan a király írásban rögzített szavai.

A XIII. Szikla-rendeletében Asóka megbánását fejezte ki Kalinga népének lemészárlása miatt. (Kalinga független és virágzó királyság volt India középső-keleti partvidékén, a mai Odissza/Orissza területét foglalta magába. Ezt a királyságot már Asóka apja is megpróbálta meghódítani, sikertelenül. A kalingai háború Asóka király uralkodásának 8. évében kezdődött, talán i. e. 261 környékén. Bár Asóka csapatai győztek, és a Maurja-birodalom magába olvasztotta Kalingát, hatalmas veszteséget szenvedtek mindkét oldalon. A leírások szerint a harcosok közül mindkét oldalon 100-150 ezren haltak meg, és a civil lakosokból is több ezret deportáltak. a ford. megjegyzése)

Asóka mély bűnbánatot érezve az erőszak miatt, világi buddhistává vált. És bár a buddhizmust államvallássá tette, senkit sem kényszerített buddhista hitre, sőt, a tizenkettedik ediktumában teljes vallási toleranciáról biztosította a birodalmában élő népét.

A rendeleteiben sem próbálkozott buddhista tanok tanításával. Helyette buddhista elveken alapuló harmóniát, békét, igazságot és együttérzést hirdetett. Utasította a hivatalnokokat, hogy segítsék a szegényeket és betegeket. Vegetáriánus lett. Az emberi és a nem-emberi élet elvételétől való tartózkodást és az erőszakmentességet, a nem-ártás elvét (ahimsza) hirdette.

A hadizsákmányokból élelmiszerraktárakat, víztárolókat építtetett és utakat, amelyek mellé fákat ültettetett és kutakat ásatott, hogy a vándorok, utazók megpihenhessenek. Ő volt az első, aki a történelmi Buddhával kapcsolatos szent helyekre elzarándokolt, és azokat megjelölte kőoszlopokkal. A szegényeknek kórházakat építtetett, és talán a világon elsőként állatmenhelyeket hozott létre.

Asóka és a kolostori közösség (szangha)

Asókáról és a buddhizmus kapcsolatáról a srí lankai Mahávamsza (‘Nagy krónikák’) és Dipavamsza. (‘A Sziget krónikája’) is beszámol. E két, időszámításunk elején íródott történelmi jellegű feljegyzés nem csupán az ókori India és Srí Lanka történelmének és a legendáinak fontos forrásai, hanem a buddhizmus történetének is. Természetesen ezeket a szövegeket kevésbé tekintik megbízhatónak, nem úgy mint az ediktumokat.

Ezen krónikák szerint Asóka elküldte fiát, Mahindát és lányát, Szanghamittát - szerzetest és apácát – Tissza királyhoz, Ceylonra. (a théraváda buddhizmusban december teliholdjának napját Szanghamittá napjának is nevezik. Erről ITT írtam bejegyzést)

Hamarosan a király és az udvara áttért a buddhizmusra, és innentől kezdve mind a mai napig a buddhizmus théraváda irányzata az uralkodó vallás Ceylon – Srí Lanka – szigetén.

Több történetet jegyeztek fel Asókáról az Asókavadana (‘Elbeszélések Asókáról’) című szövegben. Feltehetőleg buddhista szerzetesek írták az akkori Mathura városhoz tartozó kolostorokban, szanszkrit nyelven. Legendákat és történelmi elbeszéléseket éppen úgy tartalmaz ez a mű is. Ezt a művet egy Indiából hazatérő kínai zarándok fordította le először idegen nyelvre.

Vitathatatlan, hogy Asóka támogatása rendkívüli hatással volt a buddhizmusra. Uralkodása előtt Buddha tanítása a jelenlegi India területének kis részén volt megtalálható, leginkább csak a Felső-Gangesz völgyében. Asóka után a buddhizmust Indián túl is megismerték.

A buddhista krónikák azt is tudni vélik, hogy a király személyesen hívta össze a harmadik buddhista zsinatot i. e. 250 körül Pátaliputra városában. (Ma Patna néven India északi-középső részén található)

Kettős célja volt ezzel. Az egyik, hogy visszaterelje a különféle szektákat a történelmi Buddha halálakor még egységes közösségbe, és megpróbálja elsimítani a Pátaliputrában lévő szerzetesek közötti viszályokat. Asóka mindegyik szerzetessel személyesen elbeszélgetett és elküldte azokat a szerzeteseket, akik Buddha tanításainak ellentmondó nézeteket hirdettek. Ennek ellenére igyekezete hasztalannak bizonyult, mert a szakadás a különféle szekták, irányzatok között akkorra már visszafordíthatatlanná vált.

Asóka másik célja a zsinat összehívásával az volt, hogy olyan szerzeteseket, akiket erre érdemesnek talált, küldöttnek kinevezzen. Ezen szerzetesek feladata az volt, hogy más országokban is terjesszék a Tant. Ezt ediktummal erősítette meg.

Kilenc célországot jelöltek meg, köztük Gandhára királyságát, Kasmírt, Görögországot, Srí Lankát, Burmát, Egyiptomot és Thaiföldet. (ahogy fentebb írtam, a buddhista krónikák szerint Srí Lankára misszionáriusként a saját fiát és lányát küldte el)

Nem mindegyik misszió volt sikeres. A buddhizmus Thaiföldön és Burmában csak néhány évszázaddal később vert gyökeret. Viszont a Görögországba és Egyiptomba indított misszióknak érdekes hatásuk volt. A mai tudósok már régóta felfigyeltek a hellén és buddhista gondolatok keveredésére, amelyek abban az időszakban kezdődtek. Arra is találtak archeológiai bizonyítékot, hogy Alexandriában éltek buddhisták. (erre lehet bizonyíték a Bibliában, az Ószövetségben található Prédikátor könyve, amelyben több helyen is kifejezetten buddhista nézeteket fogalmaz meg az ismeretlen szerző. Erről ITT írtam bejegyzést)

Asóka halála után
A király halála után a Maurja birodalom nem bizonyult tartósnak.

Az oszlopokat és sziklákat, amelyeken a rendeletei olvashatók, évezredekkel később darabokban és szétszórva találták meg India, Nepál, Pakisztán és Afganisztán területén. Az egyik, különösen fontos oszlopot Lumbiníben, a történelmi Buddha szülőhelyén emeltette. Ez a hely évezredekig feledésbe merült, amíg 1895-ben egy német archeológus meg nem találta ezt az oszlopot. (az indiai buddhizmus európai felfedezéséről ITT és ITT írtam bejegyzést, két részletben)

Maguk a rendeletek az ókorban használatos, de később már elfeledett prákrit nyelven íródtak, amelyek szintén nehezítették a szövegek megértését. Ráadásul Asókát a buddhista krónikákon kívül más nem igazán említette, és ez egészen addig így volt, amíg a 18-19. században európai kutatók meg nem találták az oszloptöredékeket és a sziklákat, és le nem fordították az ediktumokat. 

Azonban az a kezdeti lendület, amit Asóka adott a hittérítői munkának, a Maurjákat követő uralkodók üldözései és a szkíta népek inváziói ellenére a következő századokban is folytatódott. Egyik rendeletében így írt Asóka:

“Minden ember a gyermekem. Miként gyermekeim számára óhajtom, hogy éljenek jólétben és boldogan ezen a világon és a következőben, akként kívánom ezt minden ember számára.”

Asóka eltökéltsége és következetes cselekedetei révén a buddhizmus kilépett indiai határai közül és a világ egyik legnagyobb vallásává vált. Az egyetlen olyan egyetemes vallássá, amelyet Kelet-Ázsia, Délkelet-Ázsia és a Távol-Kelet majdnem minden országában befogadtak, még akkor is, ha a legtöbb helyen az idők folyamán sajátos arculatot kapott.

Forrás: Asóka császár, a buddhizmus támogatója (angol nyelven)

           Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története (Osiris kiadó)

Az indiai buddhizmus európai felfedezése 2. rész

1. rész 

1819-ben, négy évvel azután, hogy dr. Buchanan végleg visszatért Angliába, brit katonatisztek kis csoportja egy délutáni vadászaton rábukkant az indiai művészet máig is egyik legnagyszerűbb alkotására. A Madhja Pradés indiai állam Szánycsí városában lévő Nagy Sztúpa hatalmas építményét találták meg és csodálatos módon, jórészt sértetlenül. Minden kőfaragvány-rész egy-egy történetet jelenített meg, de hogy milyen történetet, arról a briteknek fogalmuk sem volt. Ma már, természetesen, tudjuk, hogy ezek a Szánycsíban lévő pompás faragvány darabok a történelmi Buddha életét ábrázolják és a Dzsátakákból (“Születés-történetek”- ezekről ITT írunk bővebben) részleteket. Ezeken a domborműveken Buddhát még nem emberi formában jelenítik meg.

És most kicsit bővebben beszélek a történelmi nyelvészet szerepéről és a kőfaragványokon, domborműveken található feliratok értelmezéséről. Hiszen anélkül, hogy ismernénk a szent szövegek tartalmát és az ókori India főbb irodalmi, történelmi és jogalkotói munkáit, mi nyugatiak könnyen tévútra tévedhetünk. (ahogyan az Shambala történetével kapcsolatban is történt a nyugati világban, amiről több részben is írtunk ITT)

A bráhmanok Észak-Indiában még a 18. század közepén is gondosan ügyeltek arra, hogy a szanszkrit kizárólag az ő titkos és ezoterikus nyelvük maradjon. Csak 1778-ban, a legelső helyi indiai – bengáli - nyelven kinyomtatott könyv hatalmas népszerűségének hatására változott meg az álláspontjuk. Olyannyira, hogy ők maguk szorgalmazták azt, hogy szanszkrit nyelven is nyomtassanak könyveket. Az elkövetkező évtizedekben jó néhány brit amatőr India-kutató tanulta meg ezt az ezoterikus nyelvet és tanulmányozta azokat a vallási és történelmi szövegeket, amelyeket elérhetővé tettek számukra.

Ez az új, a szanszkrit nyelv megismerésével szerzett tudás összekapcsolódott azokkal a régebbi ismeretekkel, amelyeket az angolok az Indiáról szóló ókori görögök történelmi és földrajzi szövegeiben olvastak, és ez a keveredés szerencsés felfedezéshez vezetett. 1793-ban, a kezdeti jelentős feltárások egyikeként beigazolódott, hogy a modern Patná egy olyan ókori észak-indiai király székhelyének romjai közelében épült, akit a görögök Sandrokottos-nak neveztek. Hosszas tanulmányozás után jöttek rá, hogy ez a görög név a szanszkrit Csandragupta nevet takarja, akiről később kiderült, hogy ő volt a Maurja-dinasztia alapítója és Asóka király nagyapja.

Már régről ismerték azt a nagy, 10 láb széles és több, mint 40 láb magas, homokkő oszlopot Delhitől délre, amit az arab krónikák is megemlítettek, miszerint ezt az oszlopot a 14. században egy szultán, Feroze sah parancsára hozták Delhibe. Azt követően Feroze sah rúdjának nevezték. Az oszlopot három különböző írásrendszerben írt felirat borította. A 18. század végén brit régiségkereskedők kiderítették, hogy az egyik írásrendszer a dévanágari írás elődje, a bráhmi lehetett.  A legnagyobb fejtörést azok a görögös jellegű karakterek okoztak, amelyek épp annyira látszottak kacskaringós vonalaknak, mint betűknek.

Asóka oszlopán lévő felirat

Ez még néhány évig fő rejtély maradt, még azután is, hogy ezt az írásrendszert szerte Észak-Indiában további oszlopokon és szétszórt sziklalapokon is felfedezték. Úgy vélték, hogy valamelyik a feliratokból buddhista [szöveget tartalmazhat], mivel azok a bráhmanok, akiknek ezeket megmutatták, és akik bár nem ismerték jelentésüket, mégis borzongással és ellenszenvvel említették azokat a [régi] időket, amikor a buddhizmus elterjedt volt, és egyébként is vonakodva beszéltek erről az egészről.

Meg kell említenünk még két fontos embert: Az egyik egy brit diplomata, Brian Hodgson, aki 1820-tól 26 éven át Nepálban teljesített szolgálatot. Emellett elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy az európaiak az indiai buddhizmusról több és pontosabb ismeretet szerezhettek. Hodgson megrögzötten gyűjtötte az információkat a buddhizmusról. Egy francia tudós úgy jellemezte Hodgsont, mint aki a buddhista tanulmányok első ‘igaz és legszilárdabb alapjával’ rendelkezik. Kiküldetésének első négy évében nem kevesebb, mint 218 szanszkrit szöveget küldött Nepálból az Ázsiai Szövetségbe, Kalkuttába. Közeli barátságba került egy nepáli buddhista tanítóval, aki tovább bővítette ismereteit erről a vallásról. Hodgson volt az első nyugati, aki tisztába került azzal, hogy a buddhizmusnak több irányzata is van. Az általa szanszkrit és a később tibeti nyelven olvasott szövegekből rájött, hogy a buddhizmus a bráhmánizmusból alakult ki, és hogy teljes mértékben indiai eredetű.

A másik fontos ember James Prinsep volt, a kalkuttai Állami Pénzverde Fémvizsgáló Mestere.

James Prinsep vázlatából készült kép

Az 1830-as évek közepén Hodgson rendszeresen levelezett Prinseppel, és több levelükben is foglalkoztak olyan régi indiai feliratokkal, amiket vagy mások találtak vagy ők maguk közvetlenül fedezték fel. Hamarosan világossá vált, hogy e feliratok jó része lényegileg ugyanazt tartalmazta, amit talán így fordíthatnánk, hogy “Minden érző [lény] létezésének okát az egész világon a Tathágata kifejtette.”

Ez a felfedezés és hozzá az újabb keletű tibeti nyelvből való fordítások – aminek alapjául a Hodgson által gyűjtött szövegek szolgáltak  - jó néhány kíváncsi európainak nyújtottak több olyan információt a történelmi Buddha életéről és haláláról, ami nem csupán megerősítette, amit már Buchanan és mások felfedtek, hanem hozzá is adott azokhoz.

Így 1836 végére kétségtelenné vált, hogy a buddhizmus indiai eredetű, emellett főbb életrajzi tények is kiderültek arról az ókori filozófusról, akit Gautama Buddha, Tathágata, Sákjamuni és egyéb más néven is ismernek. Most már nyilvánvalóvá vált, hogy a Mahábódhi templomot miért Bódh-Gajában építették és hogy miért volt egy nagy sztúpa Szárnáthban. Sok minden kiderült, de jóval több dolog maradt ismeretlen – például, hogy hol vannak még más fontos buddhista történelmi helyek vagy a buddhizmus kialakulásának és Ázsiában való elterjedésének módja vagy az, hogy hogyan vert gyökeret az alapító halálát követő évszázadokban ez a vallás, és mik voltak az okai az Indiából való eltűnésének. Homály fedte, hogy ki rendelte el a még mindig lefordítatlan, titokzatos görög jellegű feliratok rávésését a csiszolt oszlopokra és a nagy gömbölyű kövekre, amiknek változatos elhelyezései még inkább arra utaltak, hogy Indiában létezett valamikor valamiféle ismeretlen buddhista civilizáció.

Brian Hodgson a nepáli határ közelében talált egy oszlopot, aminek feliratáról másolatot küldött James Prinsepnek. Kiderült, hogy ez pontosan ugyanaz, mint a Delhiben Feroze sah rúdján található titokzatos felirat. Ez utóbbit Prinsep “Delhi 1. számú”-nak nevezte el. Erről két további feliratot azonosítottak be, mindkettő hatalmas sziklákon volt olvasható, az ország ellenkező oldalain. Végül Szánycsíban, a Nagy Sztúpán fedeztek fel néhány olyan feliratot, amelyek ugyanezeket a karaktereket tartalmazták. 1837-ben Prinsep ragyogó amatőr nyelvészként arra a felismerésre jutott, hogy a feliratok inkább adományok feljegyzései lehettek, és minden felirat végén azok a bizonyos egyforma karakterek az ‘ajándék’ szót jelenthetik. A karaktereket és azok hangzóit szanszkrit nyelvi ismereteire támaszkodva ki tudta következtetni. Ezután az ókori, különféle ábécékből összerakta a maradék betűket a feliratokban. Prinsep számára ekkor világossá vált, hogy ezeket a feliratokat egy nagyon régi, az ókori királyok által irodalmivá tett köznyelven, a prákrit nyelven írták. (ebbe a prákrit nyelvcsaládba tartozik a théraváda buddhizmus irodalmi és vallásos nyelve, a páli nyelv is)

De az egész szöveget még mindig nem sikerült lefordítani. Úgy tűnt, hogy mindegyik egy kijelentő formulával kezdődik, ami valahogy így hangzik angolul ‘Ekképpen beszélt Pijadaszi király, az Istenek Kedveltje’. A teljes szöveget végül is sikerült lefordítani, egy nagyon jelentős uralkodó rendeletei voltak ezek, aki a buddhizmust támogatta.

Mégis, ki volt ez a nagy uralkodó, Pijadaszi? A választ erre Prinsep egy angol kollégától kapta, aki Ceylonban dolgozott a Páli Krónikák fordításán. Egy 1812-ben Sziámból Ceylonra hozott páli szöveg említette meg azt a tényt, hogy Asóka király eredeti neve Pijadaszi volt. Így Prinsep megkapta a választ és kétségtelenül ez volt az addigi idők legnagyobb egyedül elért előrelépése India elveszett múltjának megtalálásában.

Azonban 1837-ben még mindezen új ismeretek mellett is sok megválaszolatlan kérdés maradt: merrefelé van Lumbiní, ahol a történelmi Buddha született; hol lehet apjának fővárosa, Kapilavasztu, ahol Buddha az első huszonkilenc évét töltötte; merre van Srávasztí (vagy Szávatthi), Kószala fővárosa, ahol az Anáthapindikától adományba kapott Dzsétavana-ligetben sok esős évszaki elvonulást töltött és merre van Vészali, ahol a legutolsó tanbeszédet mondta és Kushinagar (vagy Kuszínárá), ahol Buddha belépett a parinirvánába.

Az, hogy mikor és hogyan fedezték fel ezeket a helyet, már egy újabb történet.


[Ennek a bejegyzésnek és előző részének angol nyelvű forrása nagymértékben Charles Allen: A Buddha keresése; az emberek, akik felfedezték India elveszett vallását című könyvén alapul - New York: Carroll & Graf Kiadó, 2003]

                                                                         
                                                       (vissza az 1. részre)



Forrás: Az indiai buddhizmus európai felfedezése (Tiszteletreméltó Lynn "Jnana" Sipe angol nyelvű cikke)