A történelmi Buddha társadalmi és vallási környezete

Az Indus- völgyében már i.e.3000-2500 körül virágzott egy magas fokú civilizáció, amelynek legjelentősebb városai Harappa és Mohendzsó-Dáró voltak. Nagyon gazdag kultúrával rendelkeztek, ami kb. i.e 1900 -1500 között hanyatlott le. Ennek pontos okát nem ismerjük. Régebben úgy vélték, hogy az északnyugat felől, i.e.1500 körül beáramló indoárja törzsek hódításai pusztították el e városokat. Az utóbbi időkben azonban azt feltételezik, hogy  természeti okok vezettek e városok pusztulásához, így az ideérkező árja törzsek már egy lehanyatlott, könnyen uralmuk alá vehető kultúrát találtak. (a hódítók és meghódítottak hatottak egymásra és keveredtek egymással, ez mind a nyelvben, mind a vallásban megnyilvánult, ugyanakkor kialakult a máig ható kasztrendszer is)

A kutatók szerint az indoárja törzsek földművelő közösségekben telepedtek le, amelyek az évszázadok során kis fejedelemségekké vagy városállamokká fejlődtek. Ezek a megerősödött fejedelemségek később egymással is harcoltak. Egy ilyen, i.e.900 körül lejátszódott véres háborút (az is lehet, hogy a leghatalmasabbat) jelenít meg az egyik nagy indiai, szanszkrit nyelvű hősköltemény, a Mahábhárata, amely a mai napig népszerű Indiában. A másik, szintén ma is népszerű nagy eposz, a Rámájana, amiről úgy tartják, hogy a dél felé nyomuló árja törzsek befolyását, hódításait örökíti meg irodalmi formában.

Erre az időszakra jellemző vallás a bráhmanikus vallás volt, amely az első szent iratok, a Védák hagyományai által meghatározott, különféle szertartások - amelyekben a tűz nagy szerepet kapott -  végrehajtásából állt. Ezeket a szertartásokat, áldozatokat szigorúan csak a legfelsőbb kasztba születő papok végezhették. Megszilárdult a kasztrendszer, amely szerint a négy főkaszt (papok, harcosok, kereskedők, szolgák) között nincs átjárhatóság, azt, hogy ki melyikbe tartozik, kizárólag a kasztokba való születés határozza meg. (illetve egyetlen kitörési lehetőség nők számára az volt, hogy férjhez mehettek magasabb kasztban lévő férfihez).

Az i.e. 6. század eleje körül a Gangesz- vidéki India gazdagon burjánzó szellemi tevékenység korát is élte; teljes joggal hasonlították ezt a görög szellemi virágzáshoz ugyanebben a korban.

A bráhmán (papi) kasztból származó idősebb férfiak sokszor kolduló remeteként kiköltöztek az erdőbe, hogy ott éljék le hátralévő életüket. A bráhmanikus hagyományokat követő remeték mellett még léteztek a sramanák (sramana jelentése 'erőfeszítést tesz', a szó páli változata szamana), és egyéb vándoraszkéták megszámlálhatatlan csoportjai. Ezekhez viszont bármelyik kasztból csatlakozhattak, mivel a sramanák többsége elutasította a kasztrendszert. A sramanák nagyobb része egy-egy jól ismert tanító köré csoportosult, akiknek többségéről nagyon keveset tudunk. Némelyiknek csak a neve maradt fenn. Voltak köztük jógik, különféle misztikusok, varázslók, nihilisták és materialisták, a csárvákák/lókájaták előfutárai. A különböző tanítók neveit, valamint töredékesen idézett tanait legfeljebb a dzsainák és a buddhisták szövegeiből ismerhetjük. De mivel ezeket a tanokat nem csupán töredékeiben, hanem eltorzítva is idézik, így igazán pontosan nem ismerjük az akkori különféle tanításokat.

Az azonban mindenképpen valószínűsíthető hogy mindezek a sramanák az emberi lét hiábavalóságától, ugyanakkor a bráhmanikus ritualizmusba foglalt tanoktól megundorodva fordítottak hátat a világnak. Az újraszületések körforgásának mechanizmusát, és annak "mozgatórugóját", a karmát próbálták meg megérteni és valamilyen formában féken tartani. Gautama Sziddhártha (páli alakban: Gótama Sziddhattha) egy ilyen társadalmi és vallási szempontból is kavargó, átalakuló közegbe született, majd vált felnőve vándor aszkétává, mint akkor nagyon sokan mások vele együtt, hogy valamiféle választ találjanak az őket nyugtalanító kérdésekre.

Forrás:Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I.- II. kötet