A szamurájok és a zen buddhizmus

A zen (valódi) szerepe a japán szamuráj kultúrában

Amikor a japán történelemről beszélünk, magától értetődő tényként szoktuk említeni, hogy a híres szamuráj harcosok egyben zen buddhisták is voltak. De mennyire fedi ez a ‘közismert tény’ valóságot?

Valamennyire igen. Viszont a szamurájok és a zen buddhizmus közötti kapcsolatot – elsősorban a zenről szóló népszerű könyvek írói - aránytalanul eltúlzottá és romantikussá tették ahhoz képest, ami valójában volt.

Történelmi háttér

A szamurájok történelme az i.u. VII. századtól követhető nyomon. Eleinte minden fegyverforgató ember szamurájnak számított, később azonban kialakult egy kiváltságokkal bíró, földbirtokkal és vagyonnal rendelkező felső társadalmi réteg. A X. századtól kezdődően a szamurájok hatalma nagyon megerősödött és gyakorlatilag Japán legnagyobb része ellenőrzésük alá került.

A buddhizmus Japánba az i.u. 538-ban érkezett egy koreai küldöttséggel, és ezután nagyon hamar államvallássá is nyilvánították. Az ezt követő évszázadokban a mahájána buddhizmusnak főleg a Kínából származó iskolái honosodtak meg. A zen buddhizmus – Kínában chan buddhizmusnak nevezték – ez utóbbiak közül való volt, és Japánban 1191-ben jelent meg. A zen buddhizmus első japán iskolája a rinzai-zen volt. A másik iskolát, a szótó-zent, néhány évvel később, 1227-ben honosították meg.

A XIII. század végén a szamurájok rinzai-zen mesterek irányításával kezdtek el zen meditációt gyakorolni. A rinzai-típusú meditáció intenzív figyelemösszpontosításának köszönhetően sokat segített a harci képességek fejlesztésében és a harctéri halálfélelem csökkentésében. A szamurájoktól cserébe kapott támogatásokból a rinzai-zen iskoláknak jelentős hasznuk származott, így a mesterek jó része készséggel állt rendelkezésükre.

Akadtak olyan szamurájok, akik olyan szinten mélyültek el a buddhizmusban, hogy mesterekké is váltak. Azonban a zent gyakorló szamurájok többsége inkább arra használta ebbéli tudását, hogy jobb harcos váljon belőle és kevéssé érdeklődött a zen buddhizmus elmélete iránt.

A rinzai-zen buddhista mesterek közül sem mindegyik kereste a szamurájok pártfogását. Az Ótókan aliskola – három alapító tanítója után kapta a nevét, Nampo Dzsómjó (vagy Daió Kokusi, 1235-1308), Súhó Mjócsó (vagy Daitó Kokusi, 1282-1338), és Kanzan Egen (vagy Kanzen Kokusi, 1277-1360) – távol tartotta magát a szamurájoktól és a harci művészetektől. Az alapítók célja a rinzai eredeti formájának megőrzése volt, amely mentes más buddhista és nem-buddhista iskolák tanításaitól. Az Ótókán iskola ma is létezik Japánban.

A szótó-zen és a rinzai-zen befolyása egyre jobban erősödött a Muromacsi-korszakban (1336-1573), és a japán művészet és kultúra nagy részére is hatalmas hatást gyakorolt.

1571-ban Oda Nobunaga hadúr az egymással háborúzó vetélytárs klánokat legyőzte, és egyesíteni akarta a részeire szakadt országot. Oda Nobunaga és utódja, Tojotomi Hidejosi több olyan buddhista kolostort rombolt le, ami erődként is szolgált. A harcokban részt nem vevő kolostorokat állami ellenőrzés alá vontak, így azokban tovább virágozhatott a buddhizmus a Tokugava vagy Edo korszakban (1603-1867). 1868-tól a Meidzsi-korszak modernizációs törekvései a vallást is érintették. A buddhizmust idegennek kezdték tekinteni, helyette a helyi sintó vallást támogatták. A Meidzsi uralkodó eltörölte a szamurájok kasztját és kiváltságaikat is. A zen buddhizmus a császári támogatás elvesztése után nem szűnt meg, hanem átalakult és fontos szerepe lett a japán nemzeti önazonosság kiformálódásában.

A szamurájok és a zen kapcsolata az irodalomban

1913-ban egy japán szótó-zen pap és egyetemi professzor, aki a Harvardon adott előadásokat, kiadott egy művet: Szamurájok vallása: Tanulmány a zen filozófiáról és tanról Kínában és Japánban címmel.

Több helytelen állítása mellett a szerző, Nukaria Kaiten (1867-1934) azt írta, hogy “ami Japánt illeti, ezen a szigeten a zent először a szamurájok vagy a katonai társadalmi osztály hiteként, vallásaként vezették be, és a zen formálta át több olyan kiváló katona jellemét, akiknek élete a zen történelmének lapjait díszíti.”

Ahogyan fentebb írtuk, ez így nem volt igaz. Ennek ellenére később is több népszerű könyv jelent meg a zenről, kritikátlanul megismételve azt, amit Nukaria Kaiten mondott.

Minden bizonnyal a professzornak tudnia kellett, hogy amit írt, az nem volt igaz. Legvalószínűbbnek az tűnik, hogy írásában a zen és az erősödő japán nacionalizmus összefonódásának vagy szándékos összefonásának egyik próbálkozása tükröződött vissza.

Az valóban igaz, hogy a zen hatással volt a szamurájokra, éppen úgy, mint a japán kultúrára és a társadalom nagy részére. És az is valóban igaz, hogy a zen és a japán harcművészetek között van kapcsolat. Nem csupán azért, mert zen a kínai Saolin kolostorból származik, ahol a meditáció és a harcművészet együtt jelenik meg. Hanem azért is, mert a japán történelemben létezett a buddhista fanatikusoknak egy olyan nagy létszámú csoportja (ikkó-ikki néven nevezték őket), akik félelmet nem ismerő harcosok voltak, könnyűfegyverzettel rendelkeztek és buddhista jelszavakat hangoztattak. Ez a főleg helyi nemesekből, parasztokból álló harcos csoport 1488-ban legyőzte az egyik tartomány szamuráj urait, és a térséget közel száz éven át uralmuk alatt tartották. 1528-ban megtámadták Japán akkori fővárosát, Kiotót is. 1570-re japán egyik legjelentősebb erejévé nőttek. Olyan gazdasági és politikai fenyegetést jelentettek, hogy Oda Nobunaga hadúr 1571-ben lerombolva a Hiei-hegyi erődkolostorukat, 1580-ban hosszú, véres hadjárattal volt kénytelen teljesen felszámolni az ikkó-ikkit.

A zen hatására alakult ki Japánban a virágkötészet és a kertművészet, a kalligráfia, a költészet (különösen a haiku), a bambusz furulya játék, a nó-színjátszás és teázás szertartása. De a zent a ‘szamurájok hitének, vallásának’ nevezni túlzás. Több nagy rinzai mesternek, mint például Hakuin Ekaku, nem igazán volt jelentős kapcsolata szamurájokkal és a szótó-zen pedig még annyira sem köthető a szamurájokhoz. És ahogy fentebb írtuk, bár több szamuráj gyakorolta annak idején a zen meditációt, a többségüket nem igazán foglalkoztatta a buddhizmus elmélete. 

Forrás: Szamurájok és a zen (angol nyelven)

           A japán szamurájok története

           Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája (Kossuth kiadó)

Mahákásjapa - A szangha atyja

Halála előtt a történelmi Buddha nem jelölt ki senkit a szangha további vezetésére, így halála után Mahákásjapa vállalta fel ezt a szerepet. Mahákásjapát a zen (csan) buddhizmus az egyik nagyrabecsült pátriárkájaként is számon tartja.

Neve szanszkritül Mahákásjapa, páli nyelven Mahákasszapa. "Mahá" előtag nélkül is szokták említeni, Kásjapa vagy Kasszapa formában.

Ahogy általában a buddhista hagyományokban lenni szokott, Mahákásjapa egy gazdag bráhman családba született, Magadhában, a mai Észak-kelet Indiában. Eredeti neve Pipphali volt. Gyerekkorától kezdve aszkéta szeretett volna lenni, ezt azonban szülei ellenezték, és azt akarták, hogy házasodjon meg. Pipphali engedett szülei akaratának, és elvette feleségül a gyönyörű Bhaddá Kapilánít. Bhaddá Kapilání szintén aszkéta szeretett volna lenni, így az újdonsült házaspár elhatározta, hogy házasságukban megtartóztatják magukat a nemi élettől. Bhaddá és Pipphali boldogan éltek együtt, és amikor Pipphali szülei meghaltak, a férfi átvette a családi birtok irányítását.

Egy napon felfigyelt arra, hogy miután felszántották a földjeit, madarak érkeztek oda és kihúzták a gilisztákat a frissen felforgatott földből és megették. Ekkor tudatosult benne igazán az, hogy az ő gazdagsága és kényelme miatt más lények szenvednek és halnak meg. Ezalatt odahaza a felesége, Bhaddá, magvakat szórt szét a földön, hogy száradjanak. Látta, hogy a szétszórt magvak rovarokat vonzanak, amelyekre aztán madarak jönnek, hogy felegyék őket.

A tapasztaltak után a házaspár közösen elhatározta, hogy kilépnek abból a világból, amiben eddig éltek, és elhagyják egymást is, hogy valódi aszkétákká váljanak. Minden vagyonukon és birtokukon túladtak, szolgáikat szabadon bocsátották, és elindultak kétfelé.

Buddhista hagyományok úgy tartják, hogy mikor Bhaddá és Pipphali egymástól elválva külön úton indultak el, a föld megremegett erényességük erejétől. Buddha is érezte ezeket a rengéseket, ebből tudta, hogy hamarosan lesz egy nagyszerű tanítványa.

Így is lett, Pipphali és Buddha hamarosan találkoztak és elfogadták egymást tanítványként és tanítóként. Buddha a Mahákásjapa - "nagyszerű bölcs" nevet adta Pipphalinak.

Az egyik híres történet szerint, Mahákásjapa felajánlotta Buddhának a viszonylagosan újnak tekinthető köpenyeit, hogy tanítója párnaként használhassa azokat, és cserébe azt kérte, hogy helyette Buddha elnyűtt köpenyeit viselhesse. Vannak, akik úgy vélik, ez a köpenycsere azt jelenti, hogy Buddha Mahákásjapát választotta ki arra, hogy majd valamikor ő vegye át a helyét a gyülekezet vezetőjeként. Akár szándékos volt ez a köpenycsere, akár nem, a páli kánon szövegei szerint Buddha gyakran dicsérte Mahákásjapát a dharma (Tan) tanításában való rátermettségéért. Buddha néha őt kérte fel arra, hogy helyette a gyülekezetnek beszéljen.

A történelmi Buddha i.e. 480 körül bekövetkezett halála nagyon lesújtotta a kinevezett vezető nélkül maradt, összegyűlt szerzeteseket. Az egyik szerzetes felszólalásában azt mondta, legalább többé nem kell követniük Buddha szigorúnak tartott szabályait. Ez a megjegyzés magához térítette a bánattól sújtott Mahákásjapát. Ez azt jelentené, hogy Buddha halálával kialszik a dharma fénye is? Mahákásjapa ekkor elhatározta, hogy összehívja a megvilágosodást elért szerzeteseket egy nagy találkozóra, hogy ott megbeszéljék, hogyan tarthatnák életben Buddha tanításait. Ez a találkozó volt az első buddhista zsinat, és egyike a buddhista történelem legfontosabb eseményeinek. A résztvevők mindegyike megértette és elfogadta Buddha tanításait, majd megegyeztek abban, hogy hogyan tegyék maradandóvá ezeket a  tanításokat a későbbi generációk számára.

Ahogy az Ánandáról szóló bejegyzésben írtam, a hagyomány úgy tartja, hogy ezen a legelső, több hónapon át tartó zsinaton mondta fel emlékezetből Ánanda Buddha tanító beszédeit, emellett Upáli szerzetes a szerzetesi életvitellel kapcsolatos, Buddha által hozott szabályokat ismételte el. A zsinat, amit Mahákásjapa elnökölt, arra szavazott, hogy hitelesnek fogadja el ezeket az Ánanda és Upáli által felmondott beszédeket és szabályokat, és készen állnak arra, hogy szájhagyomány útján terjesztve őrzik meg a tanításokat.

Mivel Buddha halála után a szanghát Mahákásjapa fogta össze, ezért a buddhista hagyomány őt tartja "a szangha atyjá"-nak. Az első buddhista zsinat után Mahákásjapa még sokáig élt, meditáció közben, békében érte a halál. Utána Ánanda vezette a szanghát.

(Bhaddá is Buddha követőjévé-tanítványává vált. Férjétől való elválásuk után Dzsétavana közelébe érkezett, ahol öt évet töltött, mivel akkor még a Buddha által alapított szanghába nők nem léphettek be. Később, miután Padzsápati Gótami, Buddha nevelőanyja elérte, hogy nőket is felvegyenek a szanghába, Bhaddá is megkapta a felszentelést, és elérve a megvilágosodást, arahanttá vált. Később a gyülekezet előtt Buddha azt jelentette ki róla, hogy ő legkiválóbb apáca, aki vissza tudja idézni előző életeit. A páli kánonban, a Thérígáthában is megjelenik neve. Emellett a Vinaja-pitakában is említik többször is őt.)

Mahákásjapa, a zen (csan) pátriárka

A japán Keigan Dzsókin, szótó-zen mester említi leghíresebb művében, hogy Bódhidharma, a csan (zen) buddhizmus megalapítója Mahákásjapa 28. dharma leszármazottja volt. (Keigan Dzsókin i.u. 1268-1325 között élt, és gyakran a második szótó-zen pátriárkaként említik. Leghíresebb műve a Denkóroku - "A fény továbbadása".)

Ebben írja, hogy egy nap Buddha szó nélkül felemelt egy virágot és hunyorított szemével. Ekkor Mahákásjapa elmosolyodott. A Buddha erre ezt mondta: "Az igazi Dharma szemének és a Nirvána szavakkal ki nem fejezhető elméjének kincstárát birtokolom, és átadom ezt Mahákásjapának."

Ezért a zen hagyományban Mahákásjapára úgy tekintenek, mint Buddha első dharma-örökösére, és emiatt a leszármazási vonal az ő nevét viseli Buddha után. Mivel Mahákásjapa halála után Ánanda lett a szangha vezetője, így őket hármójukat Buddhával együtt szokták ábrázolni: középen Buddha, két oldalán pedig Mahákásjapa és Ánanda, akik Buddha halála után vezették a szanghát, és akik gondoskodtak a szangha fennmaradásáról és a Tan megőrzéséről.

Forrás: A tanítvány Mahákásjapa  (angol nyelven)

              Denkóroku részlet (angol nyelven)
              Bhaddá Kapilání (angol nyelven)