Az éberség meditáció árnyoldalai

Az utóbbi években egyre több pszichoterapeuta veszi át a buddhizmus éberségre alapuló meditációs gyakorlatát, és alkalmazza azt pszichoterápiája részeként. Például az éberség alapú stressz-csökkentő és az éberség alapú kognitív terápiákat olyan pszichiátriai problémák kezelésére használják, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), depresszió, szorongás, krónikus fájdalmak. Az ilyen jellegű terápiák eredményei sok esetben biztatóak.

Ennek ellenére az éberség meditációnak, akár valamilyen terápia részeként, akár munkahelyi stressz csökkentésére használják, megvannak a maga árnyoldalai, káros hatásai. A buddhista tanítók közül többen is úgy vélik, hogy az éberség meditációt nem megfelelően alkalmazzák. Ráadásul az utóbbi időkben egyre nő az olyan történetek és újságcikkek száma, amelyek nyugtalanító meditációs tapasztalatokról számolnak be.

Mi is az az éberség?

A buddhizmusban az éberség mindig a jelen pillanatban történő, közvetlenül az egész testre való figyelmet jelent. Ez a figyelem magába foglalja a test, az érzelmek, az elme pillanatnyi állapotainak érzékelését, amelyeket aztán tudatossá teszünk azzal, hogy felismerjük és megnevezzük azokat. A buddhizmus vonatkozásában az éberség a Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik ‘ösvénye’, ami minden buddhista gyakorlás alapja.

(Gyakran előfordul, hogy az éberség szót a “meditáció” egyik szinonimájaként használják, de ez nem állja meg a helyét. Bár létezik éberség meditáció is, de maga az éberség olyan valami, amit a mindennapos tevékenységeink során is alkalmazunk. Ugyanakkor nem mindegyik buddhista meditáció éberség meditáció.)

Visszatérve a buddhista gyakorlásra: a Nemes Nyolcrétű Ösvény minden része szoros összhangban áll az Ösvény többi részével. Tehát buddhista szemszögből nézve, ha az éberség gyakorlását leválasztjuk az Ösvény többi részétől, akkor az már nem buddhista éberség. Természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez “helytelen” volna.

Ennek ellenére vannak olyan buddhista meditációs tanítók, akik az utóbbi időkben ezzel a leválasztással kapcsolatban aggodalmukat fejezik ki. Úgy vélik, hogy az éberség meditáció könnyen kiszámíthatatlan és esetlegesen veszélyes lehet, ha önállóan, a Nemes Nyolcrétű Ösvénytől és a buddhista tanításoktól leválasztva alkalmazzák. Ugyanis az Ösvény többi része és a buddhista tanítások segítenek abban, hogy megtanuljuk, hogyan engedhetjük el a mohóságot és gyűlöletet, hogyan fejleszthetünk ki szerető kedvességet, empátiát, együttérzést. Ellenben, ha az Ösvénytől és a buddhista tanításoktól leválasztjuk, az éberség könnyen a negatív érzéseket erősítheti meg a pozitívak helyett.

Mielőtt azonban továbbmennénk, tisztáznunk kell, hogy a problémák leginkább akkor léphetnek fel, amikor valaki sok időt tölt meditációval, különösen amikor több napos elvonulásos meditációt végez. Ha valaki csupán napi 10-20 percben gyakorol, azzal nincs semmi gond.

A “sötét oldal”

Bár a nyugatiak számára stressz-csökkentő technikaként “árulják” a meditációt, Keleten eredetileg nem ezért kezdték el csinálni. Indiában több ezer éve azért meditálnak (főként a korai Upanisádok feltűnése óta), hogy általa elérjék a belátást vagy a tudást, a bölcsességet, nem pedig azért, hogy lazítsanak, megpihenjenek. Ráadásul egy szellemi-meditatív gyakorlás amúgy sem mindig áldásos dolog. A legtöbb buddhista gyakorló, aki már több éve folytat  hagyományos meditációt, minden bizonnyal megtapasztalt jó néhány kemény és nehezen kezelhető dolgot, amely lehet a szellemi “folyamat” része.

Előfordulhat, hogy valaki olyan meditációs tapasztalatot él át, ami zavaró és ijesztő, akár rémálomszerű is lehet. Ezeket az epizódokat szokták “A lélek sötét éjszakájá”-nak nevezni - Keresztes Szent János (1542-1591) katolikus misztikus teológust idézve. Ez a “sötét éjszaka” nem feltétlenül rossz; ez akár szükséges része is lehet bármelyikőnk szellemi utazásának, és esetleg el is múlhat. Azonban bizonyos pszichiátriai betegségekkel bajlódóknak kifejezetten káros.

(a meditáció - a modern kutatások szerint - többféle módon hat az agyunkra. Többek között befolyásolja az agyi aktivitást, neurokémiát, stb. Ezekről a biológiai, neurológiai, pszichológiai hatásmechanizmusokról ITT írtam bejegyzést. a ford. megjegyzése)

A régi meditációs technikák nagyon erőteljesek. Ha nem helyes módon végzik, a meditáció hallucinációkat is előidézhet, amelyek a szellemi fejlődés szempontjából nem igazán értékesek. Ezekről a káros mellékhatásokról az indiai hindu meditációs tanítók kommentárjaikban már évezredekkel ezelőtt tettek említést, és ugyanígy ismeretesek a közel két és fél ezer év óta létező buddhista meditációs hagyományokban is.

Azonban a bárki számára, bárminemű előkészítés és felkészítés nélkül alkalmazott éberség meditáció terápiaként alkalmazva nagyon is új dolog. Nagyon sok felelőtlen és átgondolatlanul megfogalmazott cikk és költséges előadás erőlteti az éberség terápiát. Így könnyen előfordul, hogy rosszul képzett meditációs tanítók rosszul végeztetik a meditációt. De még akkor is történhetnek bajok, ha a tanácsadók és a terápiát végzők jól képzettek, de nincsenek felkészülve a meditáció összes lehetséges mellékhatására. Az is komoly gondot okozhat, hogy rengeteg ember tanul meg könyvekből, videókból és az internetről meditálni – szintén mindenféle szakszerű előkészület nélkül -, és kizárólag saját magukban gyakorolják a meditációt.

Hogyan kerüljük el a problémákat?

Vannak olyan tanítók, akik ellenzik, hogy olyan emberek vegyenek részt intenzív meditációs elvonulásokon, akik pszichológiai problémákkal küzdenek. Azt javasolják nekik, hogy menjenek el pszichoterápiára, mielőtt belevetnék magukat a teljes meditációs képzésbe. Úgy gondolom, hogy ez bölcs dolog.

Frissen keletkezett nagyobb érzelmi traumával a hátunk mögött sem célszerű éberség meditációt gyakorolni, amíg kicsit túl nem lendülünk rajta. Depresszióban való alkalmazása is meggondolandó. Ugyanez vonatkozik a szorongásra is: amikor ránk tör a szorongás, célszerűbb jógalégzést alkalmazva lenyugtatni magunkat, és amikor már enyhült a szorongás, akkor lehet éberség meditációt gyakorolni.Ettől függetlenül nem minden szorongósnak segít a meditáció.

Ha valaki nem érdeklődik a szellemi gyakorlás iránt és csak az elméje frissen tartása végett meditál, akkor napi 5-10 perces éberség meditáció hasznos és biztonságos lehet majdnem mindenki számára. Ha minden rendben megy, akkor esetleg napi 20 percre is meg lehet emelni az időtartamot. De semmiképpen sem szabad feljebb vinni a napi percadagot képzett irányító vagy buddhista tanító útmutatása nélkül.

Ha a meditációt szellemi okokból kifolyólag egyedül akarjuk végezni, erősen javallott, hogy időnként menjünk el buddhista tanítóhoz. Évente egyszer vagy kétszer egy nem túl intenzív hétvégi elvonulás egy szakszerűen képzett meditációs mesterrel megelőzheti, hogy komolyabb problémánk keletkezzen.

Célszerű elolvasni egy másik bejegyzésemet a nyolc alapvető meditációs problémáról, amelyek bármikor, bárkivel megeshetnek a gyakorlás során. ITT olvasható ez a bejegyzés.

Forrás: Éberség meditáció - Buddhizmus vagy pszichológia (angol nyelven)

Buddha FM - Elindult az első magyar buddhista rádió

Elindult az első magyar buddhista rádió a Tan Kapuja Buddhista Egyház jóvoltából.

 www.buddhafm.hu

A buddhista pokol

A buddhista pokol neve páli nyelven Niraja, szanszkrit nyelven Naraka. A pokol, Naraka, az érzéki vágyak birodalmának (káma-vacsara) hat létsíkjának egyike.

Nagyon röviden, a hat létsík a feltételes létezés különböző síkjai, helyei, ahol a lények újraszülethetnek. (a buddhista kozmológiáról, a három létbirodalomról és a hat létsíkról a Buddha Ujján ITT írtunk részletesen, és a bhavacsakrán vagy a ‘létezés kerekén’ szemléletesen megjelenített hat létsíkról/létbirodalomról ITT lehet olvasni)

A létezés módját, természetét, helyét a karma határozza meg. Némely létsík/létbirodalom kellemesebb, mint a másik - például a mennyek létsíkja kívánatosabbnak tetszik, mint a pokol – , de mindre érvényes, hogy a bennük lévő tartózkodás átmeneti, tehát a mennyekben való újraszületés is véget ér egyszer.

A buddhizmus tanítói közül vannak olyanok, akik szerint ezek a birodalmak valódi, konkrét helyek, míg mások úgy tartják, hogy többféle egyéb módon kell őket értelmezni, nem pedig csupán szó szerint. Ezek a létsíkok képviselhetik saját változó pszichológiai állapotunkat vagy személyiség típusainkat. De értelmezhetőek a valóság egyfajta kivetítésének allegóriájaként is. Mindentől függetlenül, teljesen mindegy, hogy milyen értelmezést adunk ezeknek a létsíkoknak, a buddhizmus szerint semmi sem állandó.

A pokol eredete

A Naraka néven nevezett “pokol birodalma/létsíkja” megtalálható a hinduizmusban, a szikhizmusban és a dzsainizmusban is. Legelsőként az eredeti Védákban (i.e. 1500-1200 körül) említik meg Jama nevét, aki a pokol birodalmának ura.

A Védákban Narakát még nem részletezik, csak egy sötét és feneketlen veremként írják le, ahol majd a gyilkosok haláluk után meglakolnak tettükért. Később, az időszámítás előtti első évezredben, a Brahmanákban  jelenik meg a többszörös pokol fogalma. (a Védákról és a Brahmanákról ITT írtam részletesen)

Ezekben a poklokban már különböző kínzásokkal gyötrik az életükben vétkezőket, ugyanakkor ez a reinkarnáció egyfajta előcsarnoka is, attól függően, hogy milyen jellegű vétkeket követett el az illető. A vétkek karmája idővel letelik és az illető elhagyhatja a poklot. A Rámájana című óindiai eposzban is feltűnik Jama, a poklok ura, vele együtt elég szemléletes részletességgel írják le a pokolba jutott lények szenvedéseit, magát a poklot és annak őrzőit is.

Bár a korai buddhizmus hasonló dolgokat tanított a többszörös pokolról, de a korai buddhista szútrákban még erősen kihangsúlyozták, hogy – ellentétben a hindu tanításokkal - nincsen isten vagy más természetfölötti intelligencia, aki ítéletet hozna vagy osztana.

A karmát egyfajta természetes törvénynek tekintették, aminek az eredménye a megérdemelt újraszületésben jelentkezik.

A pokol létsíkjának “földrajza”

A buddhista Narakát a páli kánon több szövegében is említik. A Dévaduta szutta, (MN 130) például, meglehetős részletességgel írja le azon kínzatások sorozatát, amelyekben az ember elszenvedi saját karmájának eredményeit. Nagyon félelmet keltő ez a leírás: miután Jama király, a pokol ura kifaggatja a rosszat cselekvő személyt, a pokol őrei elviszik és átlyukasztják a testét forró vasakkal, fejszékkel felszeletelik és tűzön égetik. Ezután először egy tüskés erdőn halad át, majd olyanon, ahol a fák levelei kardokból vannak. A száját kinyitják és olvasztott fémet öntenek bele. Annak ellenére, hogy iszonyatos fájdalmai vannak, nem halhat meg addig, amíg a rossz karmája véget nem ér.

Idővel a különböző poklok leírásai még kimunkáltabbak, még cifrábbak lettek. Bár a mahájána szútrák különböző poklokról és al-poklok százairól írnak, a leggyakrabban nyolc forró vagy tüzes poklot és nyolc hideg vagy jeges poklot említenek.

A jeges poklok a tüzes poklok fölött helyezkednek el. A jeges poklokat fagyott, sivár síkságként vagy hegyvidékként írják le, ahol az embereknek meztelenül kell lenniük. A nyolc jeges pokol a következő:

-- Arbuda (jéghideg pokol, ahol a bőr felhólyagosodik a hidegtől)

-- Nirarbuda (jéghideg pokol, ahol a hólyagok felfakadnak)

-- Atata (a hidegrázás pokla)

-- Hahava (hidegrázás és nyöszörgés pokla)

-- Huhuva (fogak összekoccanásának és a nyöszörgés pokla)

-- Utpala (pokol, ahol a bőr olyan kék színűre fagy, mint a kék lótusz)

-- Padma (lótusz pokol, ahol a bőr megreped a hidegtől)

-- Mahápadma (a nagy lótusz pokol, ahol a bűnös annyira megfagy, hogy a teste szétesik)

A forró poklokban az életükben vétkezőket katlanokban vagy sütőkben főzik-sütik meg, és fehéren izzó fémházakba zárják őket, ahol démonok szurkálják őket forró fém karókkal. Az embereket égő fűrésszel vágják szét, majd hatalmas forró fémkalapácsokkal törik össze őket. És amikor valaki már teljesen megfőtt, megégett, feldarabolódott vagy szétmorzsolódott, ismét életre kel és kezdi elölről az egészet.

A nyolc forró pokol:

-- Szanydzsíva (feléledő vagy ismételt támadások pokla)

-- Kálaszútra (fekete zsinórok vagy huzalok pokla; ezeket fűrészként használják)

-- Szamgháta (nagy forró dolgok általi összetöretés pokla)

-- Raurava (sikolyok pokla, ahol égő talajon kell körbefutni)

-- Maháraurava (nagy sikolyok pokla, ahol az illetőt állatok eszik)

-- Tapana (perzselő forróság pokla, ahol lándzsákkal döfik át az embert)

-- Pratápana (kegyetlen perzselő forróság pokla, ahol háromágú szigonyokkal döfnek át)

-- Avíci (megállás nélküli sütőben sütés pokla)

A mahájána buddhizmus Ázsiában való szétterjedésével az eredeti indiai buddhista poklok összekeveredtek a helyi néphagyományok pokolról való elképzeléseivel.

Jegyezzük meg, hogy az éhes szellemek (préták) létsíkja/létbirodalma nem tartozik a pokolhoz, hanem tőle teljesen különböző létsík/létbirodalom. Ettől függetlenül nyilván oda se szeretnénk kerülni.

Természetesen, a poklokban való szó szerinti hitnek nem igazán van sok értelme, bár eredetileg nyilvánvalóban az lehetett a cél, hogy elijesszék és kellő erővel távol tartsák az embereket a tévúton való járástól. Ami minden bizonnyal sok esetben sikerült is.

Forrás: A buddhista pokol birodalom (angol nyelven)

A tibeti buddhista kánon - Kandzsur és Tandzsur

Több más vallással ellentétben a buddhizmusban nem egységesek a szent iratok. Ami azt jelenti, hogy vannak olyan szútrák, amiket a buddhizmus egyik irányzata vagy iskolája elfogad, de a másik irányzat már nem tartja azt hitelesnek. (a buddhista iratokról ITT írtunk egy összefoglalót, a théraváda iratokról részletesebben ITT, a mahájána szent iratokról ITT)

 

A mahájána buddhizmuson belül két alapvető kánonról beszélhetünk, az egyiket “kínai”, a másikat “tibeti” kánonnak nevezik. Most a tibeti kánonról írok részletesebben.

 

A tibeti kánon két részre osztható, a Kandzsur és a Tandzsur nevűekre. (A Kandzsur olyan szövegeket tartalmaz, amelyeket Buddháknak tulajdonítanak, akár a történelmi Buddhának, akár más Buddháknak. A Tandzsurban leginkább kommentárok találhatók, többségüket indiai tanítómesterek írták)

 

A tibeti kánon több száz szövegből áll, amelyek nagy többsége eredetileg szanszkrit nyelven íródott. Indiából hozták őket Tibetbe, nem egyszerre, hanem évszázadokon hosszú során át. A szanszkrit nyelvű szövegek tibetire való fordítása a 7. században kezdődött és a 9. század közepéig tartott, amikor is Tibet politikailag kiszámíthatatlanná vált. A szövegek fordítása a 10. században indult újra, és a 14. századra a kánon mindkét részének többsége elkészülhetett. A legtöbb ma is használatban lévő kiadás a 17. és a 18. században nyomtatott változatokból készült. Éppen úgy, mint a többi buddhista szent iratot, a Kandzsur és Tandzsur köteteit sem isteni kinyilatkoztatásnak tekintik.

 

A Kandzsur

A Kandzsur köteteinek és a szövegeinek pontos száma kiadásonként eltérő. Például a Narthang Kolostor kiadása 98 kötetből áll, míg egy másiké 120-ból. A Kandzsurnak legalább hat némileg különböző változata létezik.

Kandzsur kötetei

 

A fő fejezetei a következők:

Vinaja

A Vinaja a kolostori rend szabályzatait tartalmazza. A tibeti buddhizmus a mulaszarvasztiváda iskola Vinaját követik, ez egyike a három ma is létező változatnak. A tibetiek ez a Vinaját összefüggésbe hozzák a korai buddhizmus egyik iskolájával, a szarvasztivádával, de több történész megkérdőjelezi ezt.

 

Pradzsnyápáramitá

A Pradzsnyápáramita (‘Tökéletes Bölcsesség’) egy szútra-gyűjtemény, és a mádhjamika iskolához köthető. Ez az iskola elsősorban a súnjatá – ‘üresség’- tanának továbbfejlesztéséről ismert. A Szív- szútra és a Gyémánt- szútra is ebbe tartozik. (a Szív-szútráról és Gyémánt- szútráról ITT írtunk bővebben)

 

Avatamszaka

Az Avatamszaka Szútra olyan szövegek nagyobb gyűjteményéből áll, amelyeknek központi gondolata az, hogy a valóság milyen egy megvilágosodott lény számára.

 

Ratnakúta

A Ratnakúta Szútra vagy Ékszerrakás Szútra egy nagyon korai mahájána szútra-gyűjtemény, ami a mádhjamika iskola megalakulásához szolgált alapul.

 

Más szútrák

Megközelítőleg 270 szöveg található ebben a részben. Körülbelül a négyharmada mahájána eredetű, míg a maradék a théraváda irányzatból vagy egy théraváda előtti iskolából származik. Ebben olyan szútrák is vannak, amelyek a tibeti buddhizmuson kívül nem igazán találhatóak meg, de olyanok is, amelyek jól ismertek, mint például a Vimalakirti Szútra.

 

Tantra

A buddhista tantra, nagyon röviden fogalmazva, egy eszköz a megvilágosodás eléréséhez a tantrikus istenségekkel való azonosulás segítségével. Ebben a részben kántálásokat és rituálékat is találhatunk. (a buddhista tantráról több bejegyzést is írtam. Arról, hogy mi is az a tantra, ITT lehet olvasni. A tantrikus szimbólumokról, kellékekről, felajánlásokról ITT írtam egy több részből álló bejegyzést. A tantrikus istenségekkel való azonosulásról pedig ITT)

 

A Tandzsur

A Tandzsur jelentése ‘lefordított tanulmányok’. A Tandzsur legnagyobb részét indiai tanítók írták, a benne található szövegek a 13. századig bezárólag keletkeztek. Emellett néhány kiemelkedő tibeti tanító kommentárja is olvasható benne. A Tandzsur különböző kiadásai, úgy általában, több, mint 3600 különálló szöveget tartalmaznak.

A Tandzsur szövegei változatos témájúak. Dicsőítő himnuszok mellett megtalálhatóak a Kandzsurban és a Vinajában található tantrák és szútrák kommentárjai. Itt is fellelhető az Abhidharma és a Dzsátakák. (a Dzsátatákról – “Születés történetek” - bővebben ITT írtunk)

Vannak benne értekezések a jógacsára és madhjámika filozófiáiról. Emellett tibeti gyógyító könyvek, versek, történetek és mítoszok is beletartoznak a Tandzsurba.

 

A tibeti buddhisták számára a vezérfonalat a 13. századig a Kandzsur és Tandzsur jelentette, és amikor ezt a kettőt összevonták, a világ vallásos irodalmának egyik leggazdagabb gyűjteményévé váltak. Elég sok részét fordították már le angolra és más nyugati nyelvre, és elképzelhető, hogy a tibeti kolostori könyvtárakon kívül is léteznek teljes kiadások. Kínában néhány évvel ezelőtt jelent meg könyv formátumban az egész tibeti kánon, és jó pár ezer dollárba került. Egészen biztos, hogy majd valamikor a világhálóra is felkerül egy teljes angol fordítás, de arra kicsit még várnunk kell.

Forrás: Tibeti buddhista kánon - Tibeti buddhizmus szent iratai (angol nyelven)

A történelmi Buddha tanításainak vallási előzményei: Védák és az Upanisádok 2. rész

(1. rész)

Az Upanisádok központi gondolatai

a./ Brahman

A Brahmant már a Védákban is elpusztíthatatlannak, megváltoztathatatlannak, az alapnak, minden létezés alapelvének tartották.

Ahogy fentebb említettem, már a Bráhmanákban is megjelenik a Brahman-Átman (Lélek) azonossága, amelynek kifejtése az Upanisádokban csúcsosodik ki. (az alábbi Upanisádokból való idézetek Tenigl-Takács László fordításaiból valók. A teljes fordítás ITT olvasható) 

“Bizony a Lélek a Brahman. Megismerésből áll, lélegzetből áll, észből áll, szemből áll, fülből áll, földből áll, vízből áll, szélből áll, űrből áll, fényből áll és nem fényből áll, vágyból áll és nem vágyból áll, haragból áll és nem haragból áll, törvényből áll és nem törvényből áll - mindenből áll.”

(Brihadáranjaka, Negyedik fejezet, 4.szakasz, 5. sor) 

“Amit Brahmannak neveznek, az az emberen kívüli űr. Az emberen kívüli űr pedig egy az emberen belüli űrrel. Az emberen belüli űr pedig azonos a szív üregével. Ez a teljes, ez a változatlan. Teljes és változatlan szentséget ér el, ki tudja ezt.” (Cshándógja-Upanisád, Harmadik fejezet, 12. szakasz, 7. sor) 

“l. Bizony a Mindenség a Brahman. Lelkesülten kell néki szentelődni a csendben. Tett az ember. Ahogy ebben a világban cselekszik, olyanná lesz, ha elmegy. Hát tegyen!

2. Észből álló, lélegzet a teste, fény az alakja, igazság az akarása, űr a lelke. Mindenható, mindenre vágyó, mindent szagló, mindent ízlelő, átöleli a mindenséget, szótlan, gondtalan.

3. Ez az én Lelkem szívem belsejében kisebb a rizsszemnél, az árpaszemnél, a mustármagnál, a kölesnél, köles kölesénél. Ez az én Lelkem szívem belsejében nagyobb a Földnél, nagyobb a Levegőégnél, nagyobb az Égnél, minden Világoknál nagyobb.

4. Mindenható, mindenre vágyó, mindent szagló, mindent ízlelő, mindent átölelő, szótlan, gondtalan az én Lelkem szívem belsejében. Ez a Brahman, ezzé leszek, ha majd elmegyek. Aki ezt tudja, nincsen kétsége annak.”(Cshándógja-Upanisád, Harmadik fejezet, 14. szakasz, 1.- 4. sor) 

b./ Átman

Ezt a kifejezést gyakran “én”- nek vagy “lélek”-nek szokták fordítani, és inkább az első fordítás az elterjedtebb. Bár az “én”-nek többféle jelentése is lehet. Az “én” utalhat egy fizikailag létező személyre és annak minden tulajdonságára.

Míg a “lélek”egy metafizikai kifejezés, amely egy olyan önállóan létező dolgot jelenthet, ami feltételezhetően egy fizikai testben él, hogy vele együtt működtessen egy egyént. Ebben az értelmezésben a test és lélek különbözőek egymástól.

Az átmannak mindkét ilyen jellegű használata megtalálható az Upanisádokban, a fizikailag létező személyben jelenlévő “én” jelentését néha megerősítik azzal a kifejezéssel, hogy ‘én-a testben’ (sarirátman).

Ugyanakkor több Upanisádban egyértelműen lélekként utalnak rá (mint a fentebb idézett Cshándógja Upanisád egyik részletében olvasható), mint olyanra, amelyik a szívben lakozik és átmenetileg képes elhagyni helyét, amikor a személy mély álomban van, és az illető halálakor végleg eltávozik a testből. Az átmannak ilyen jellegű lélekként való értelmezése a késői hinduizmusban vált általánosan elfogadottá.

“A Lélek azonban nem ilyen és nem olyan. Megragadhatatlan, mert meg nem ragadják, mulandótlan, mert el nem múlik, tiszta, mert hozzá semmi sem tapad. Nem kötődik, meg nem inog, kár sosem éri.” (Brihadáranjaka, Negyedik fejezet, 2. szakasz, 4. sor) 

"Aki a Lelket megismeri és tudja: Én vagyok az!
- miért is akarna ebbe a beteg testbe visszakerülni?"
(Brihadáranjaka, Negyedik fejezet, 4. szakasz, 12.sor)

c./ Szamszára - reinkarnáció és karma

A legtöbb indiai vallás és filozófia elismert fogalma a reinkarnáció (vagy újraszületés) és a karma tana, amelyek csak részleteikben különböznek a brahmanikus, dzsaina, buddhista és hindu hagyományokban.

A védikus eszkatológia még nem beszélt reinkarnációról, úgy tartották, hogy az ember a halála után a holdba megy vagy a napba, attól függően, hogy még életében mennyire vett részt az áldozati rítusokban és milyen buzgón végzett felajánlásokat az isteneknek.

A Bráhmanákban megjelenő ‘karma’ szó még csupán a rituális tevékenységet (mint okot) és ennek jótékony következményeit (mint okozatot) jelenti, mivel szerintük az, aki eleget áldoz, az halála után az istenek országába jut.

Az Upanisádokban az ok-okozati folyamatokat vizsgálva, már felmerül a kérdés, hogy egy egyén életének egyéb tetteivel mi történik, azok milyen okozatot váltanak majd ki és hol realizálódik ez? Ha az egyén halála után megmarad az átman és megmaradnak tetteinek következményei, akkor előbb-utóbb egy újabb testben kell majd megszületnie, hogy előző életének tettei meghozzák akár jó, akár rossz gyümölcsüket. Ez a szamszára, a lét körforgása, amely kifejezés legelőször az Upanisádokban tűnik fel – egyelőre nem tudni, hogy honnan származik ez az elmélet. Azonban innentől kezdve válik uralkodóvá az egész indiai gondolkodásban. És innentől kezdve az összes indiai vallás fő célja a szamszárából való kikerülés, a megszabadulás, a móksa. A karma kifejezés immáron az egyének összes tettét jelentik, amelyek következményei az egyén előző életéből kihatnak erre az életére, majd pedig ennek az életének tettei alakíthatják az elkövetkező életét. Így tehát a karma szoros összefüggésben áll a reinkarnációval.

Tehát az Upanisádok szerint az áldozatok bemutatása vagy az aszkézis vagy a jótékonykodás nem elég a szamszárából való megszabaduláshoz. Csak a megértés (dzsnyána) megszerzése vezethet a móksához.

Emellett – mint ahogyan azt olvasni lehet az alábbi idézetek közül a másodikban - a korai Upanisádokban már feltűnnek az utalások a vágytalanságra, amellyel szintén el lehet érni a megszabadulást.

“Tűzbe mennek, akik tudják ezt, és az erdő remetéi, a hit és az igazság mesterei. A tűzből a nappalba szállnak, a nappalból a holdhónap, majd a napév világos felébe, a napév világos feléből az istenek világába, az istenek világából a Napba, a Napból a villámba. A villámban az észből álló Ember melléjük szegődik, ő vezeti őket a Brahman világaiba. A Brahman világaiban benépesítik a legtávolabbi messzeségeket, és nem térnek vissza többé.

A füstbe szállnak azok, akik áldozatok, lemondás és adakozás révén nyernek világokat. A füstből az éjbe szállnak, az éjből a holdhónap, majd a napév sötét felébe, a napév sötét feléből az Atyák Világába, az Atyák Világából a Holdba. A Holdban étellé lesznek. Ahogy a Nedűkirályt így isszák: Telj meg és fogyj el! - ugyanígy fogyasztják el őket az istenek. Azután visszatérnek. Az űrbe szállnak, az űrből a szélbe, a szélből az esőbe, az esőből a földbe. A földben étellé lesznek, majd áldozzák őket a férfitűzben. Azután megfogannak az asszonyi tűzben, majd újraszületnek a világra. Ez a körforgásuk.

Aki pedig e két út egyikét sem ismeri, az csúszó, repkedő vagy harapó állattá születik.” (Brihadáranjaka, Hatodik fejezet, 2. szakasz, 15. és 16. sor) 

“5. Aszerint születik újra, amiből áll, ami szerint cselekszik, ami szerint viselkedik. A jótevő jóvá születik, a gonosztevő gonosszá. Jó lesz az ember a jótett által, és gonosz a gonosz által. Ezért mondják azt, hogy az ember vágyakból áll. Amire vágyik, azt akarja, amit akar, azt teszi, amit tesz, úgy alakul élete.

6. Erről szól a vers:

Oda csapódik, oda jut a végén,
ahová esze és hímtagja sodorta.
S ha elfogyott a tettek égi jutalma,
újra cselekszik a Földre visszatérvén.

Így van ez a vágyakozókkal. A nem vágyakozókkal pedig imígyen: Ki vágytalan, vágyai beteltek, csak önmagára vágyik, abból nem szállnak el az életerők, hanem a Brahmanná válik, és a Brahmanhoz jut el.” (Brihadáranjaka, Negyedik fejezet, 4. szakasz, 5.-6. sor)

d./ A tudás

Az Upanisádokban nagy hangsúlyt fektetnek a tudás elsajátítására és a tudatlanság (avidjá) megszüntetésére. A megértés, a dzsnyána, előkelő helyre került, míg az áldozati rendszer, a benne foglalt mitikus istenképekkel együtt elveszíti a vallási elsőbbségét. Az Aitréja Upanisád a tudást a “végső Brahman”-nak nevezik. Ahogy fentebb már írtam, ebben az esetben a ‘tudás’, mint olyan, nem a manapság értelmezett hétköznapi jellegű vagy racionális tudást jelenti, hanem metafizikai természetű ‘tudást’ vagy ‘tudatlanságot’. Az avidjá, mint fogalom, ettől kezdve szintén bekerül az indiai vallási és filozófiai irányzatok alapvető kifejezései közé.

Az Upanisádok bölcsei megtalálni vélték a szamszára hajtóerejét: a metafizikai jellegű tudatlanság (avidjá) hozza létre a karma megjelenését, amely aztán reinkarnációk szakadatlan körforgását (szamszára) okozza. De a tudás (vidjá) és a megértés (dzsnyána) segít elérni a végső megszabadulást (móksá).

Az Upanisádok és a buddhizmus 

Ahogy már fentebb írtam, a két legrégebbi Upanisád jelenlegi ismereteink szerint i.e. 800 körül keletkezett, tehát mindenképpen a történelmi Buddha előtt. Míg az ősi védikus himnuszokat az Indus-völgy területén állították össze, addig a későbbi védikus gondolatok már a Gangesz-völgyének környékéről származnak.

Ugyanígy, a buddhizmus bölcsője is a középső Gangesz-völgyének területén ringott, Magadha és Kószala nagyfejedelemségekben.

A korai Upanisádokról úgy vélik, hogy a Kuru-Panycsála és Videha régiókban keletkeztek. Az előbbi Kószalával határos, Videha pedig a Magadha nagyfejedelemséggel. Tehát könnyen elképzelhető, hogy a legrégebbi Upanisádok tanításai nagyon hamar eljutottak Kószalába és Magadhába is.

Ahogy azt szintén fentebb írtam, az Upanisádok szerzőinek csupán a nevét ismerjük, de semmi közelebbit nem tudunk róluk. Bár a buddhista szövegek említenek tanítókat, akik Buddha kortársai voltak vagy közvetlen elődei, de ezekből a szövegekből az nem derül ki, hogy e tanítók közül lehetett-e bármelyik is az Upanisádok tanításainak követői. A páli kánonban sem találunk egyetlen olyan szuttát sem, amelyik kifejezetten az Upanisádokra utalna.

Ettől függetlenül Buddha több alkalommal is beszélt a ‘három Védá’-ról, és minden bizonnyal nem csupán a három ősi Védára gondolt, hanem azokra a művekre is, amelyeket az eredeti Védákhoz csatoltak, tehát a Bráhmanákra és az Áranjakákra és ezen belül a legrégebbi Upanisádokra is. (ne felejtsük el, hogy akkor még ezek a művek nem voltak lejegyezve, és minden bizonnyal igazán rendszerezve sem olyan formában, mint ahogy manapság ismerjük )

Azonban annak, aki a történelmi Buddha tanításait egy kicsit is ismeri, nem lehet kételye afelől, hogy ezek a tanítások egyfajta válaszok a legrégebbi Upanisádokban megfogalmazott továbbfejlesztett vagy új gondolatokra. Így ahhoz, hogy teljes mértékben megérthessük azt, hogy mit tanít Buddha, tisztában kell lennünk a közvetlen előzményekkel, azaz az Upanisádokból (és eredetileg a Védákból és a Bráhmanákból) kiinduló gondolatokkal is.

Forrás: Az Upanisádok buddhista és racionális szemmel (angol nyelven)

           Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

A történelmi Buddha tanításainak vallási előzményei: Védák és az Upanisádok

Egyetlen vallás és egyetlen nagy tanító tanításai sem értelmezhetőek önmagukban. Legalább dióhéjban ismernünk kell az adott vallás kialakulásának körülményeit vagy az adott tanító színrelépésének előzményeit. Ez vonatkozik a buddhizmusra és Buddha tanításaira is.

A történelmi Buddha társadalmi és vallási környezetéről már ITT írtam bejegyzést. Most a Buddha tanításaira közvetlenül is ható szövegekről, röviden a Védákról, és kicsit hosszabban az Upanisádokról lesz szó.

Az indiai vallásos gondolkodás alapjai a Védák nevű szent szövegekben gyökereznek. Keletkezési idejüket nagyon nehéz meghatározni, mivel évszázadokon át szájhagyomány útján hagyományozták őket tovább. A Védák alapjai feltehetőleg már akkor megvoltak, amikor az indo-árják i.e. 1500 körül India területére vándoroltak, de a védikus vallás kifejlődése és kiteljesedése kétségtelenül csak ezután következett be. Az úgynevezett védikus rendszer a három ősi Védával – Rig-Véda, Jadzsur-Véda és Száma-Véda - kezdődött. Ezek himnuszokból, mantrákból, dalokból, az istenek jóindulatának elnyerésére szolgáló áldozati rítusok részletes gyakorlati leírásából álltak.

A védikus korban az isteneknek szánt húsmentes felajánlások (tej, vaj, gabonafélék) mellett áldoztak kecskét, tehenet, bikát, kost, lovat is. Később a szóma nevű italt tartották a legfontosabb áldozatnak. A legegyszerűbb áldozatnak számított az agnihótra, az ‘italáldozat a Tűznek’, míg a leghíresebb, legköltségesebb, a csak győzedelmes királyok által bemutatott áldozat, a ‘lóáldozat’, az asvamédha volt. Ahogy az áldozati kultusz fejlődött, úgy váltak ezek a szertartások egyre összetettebbé, amelyet csak a bráhmanok - papok hajthattak végre, azt is egyre bonyolultabb, minden részletében kidolgozott módszerekkel. Az ezekkel az áldozati szertartásokkal kapcsolatos dolgokat azokban a szövegekben rögzítették, amelyeket Bráhmanák néven ismerünk, és amelyeket hozzáadták az egyes Védákhoz. Így a védikus vallási rendszer következő, második rétegét a Bráhmanák szövegei adják. A Bráhmanák i.e. 1000-800 körül keletkeztek, és ezekben a régi védikus isteneket figyelmen kívül hagyják vagy alárendelik őket a kizárólag a papok által elvégzett áldozati rítusok mágikus hatalmának.

Időközben megszilárdult a négy fő kasztot tartalmazó kasztrendszer is (papok/ bráhmanok, harcosok, kereskedők-földművelők és a szolgák).

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a Védákat és a Bráhmanákat szinte kizárólag a két felső kaszt számára, a papok és a harcosok számára állították össze.

A védikus vallási rendszer harmadik rétegét az Upanisádok (‘titkos tanítások’) képezik, amelyeket az eredeti Védákhoz és a Bráhmanákhoz csatoltak. Az Upanisádok alkotóiról a nevükön kívül semmi mást nem lehet tudni. Az Upanisádok legrégebbi részei az áranjakák (‘erdei értekezések’) csoportjába tartoznak. Az áranjakákat a társadalomból kivonulva, erdőkben, ligetekben, kis falvakban élve alkották, és tanításaik nem annyira a rítusokra, szertartásokra, hanem az Átmanra irányultak. Ennek ellenére az Upanisádok nem utasítják el sem a Védákat, sem a Bráhmanákat. sőt, bizonyos bennük meglévő gondolatokat visznek tovább.

Ezért a legrégebbi Upanisádokat úgy tekintjük, hogy bennük teljesedett ki a védikus hagyomány, emiatt az Upanisádokat a Védánta (‘Védák vége’) kifejezéssel is említik. (ezt a ‘Védánta’ elnevezést nem szabad összekeverni a jóval később, csak az időszámításunk első évszázadaira kialakult hat nagy filozófiai iskola (darsana) egyikével, a Védántával.)

Több, mint száz Upanisád létezik, de ezekből csak alig néhány keletkezett a történelmi Buddha kora előtt, azaz i.e. 5 -6. század előtt. A legrégebbről fennmaradt két Upanisád, a Brihadáranjaka és a Cshándógja Upanisad, prózai művek, és úgy vélik, i.e. 8. század körül keletkeztek. A másik három, szintén prózai Upanisádról (Aitaréja, Kausítaki, Taittiríja) is azt gondolják, hogy Buddha előtti időkből származik.

Ahogy fentebb írtam, már a Bráhmanákban elkezdődik a védikus istenek leértékelődése, ami az Upanisádokban még jobban kiteljesedett. Ez utóbbiban ráadásul már az áldozati rítusok mindenhatóságát is megkérdőjelezték. Nagy hangsúlyt fektettek a tudásra és a megismerésre, ami természetesen nem azonos a mai racionális és tudományos ismeretekkel. Emellett olyan nézeteket fejlesztettek tovább, mint az Átman-Brahman azonossága (amely már a Bráhmanákban megfogalmazódott) vagy új gondolatok jelentek meg, mint a karma tana és a szamszára fogalma. Az áldozati rítusok helyett a meditációra, mint szellemi gyakorlásra helyezték a hangsúlyt.

Az Upanisádok korától kezdve terjedt el az a szokás, hogy nem csupán idősek, hanem fiatalabb emberek is kivonulva a társadalomból, erdőkben letelepedve, koldulásból, adakozásból élve, teljes egészében a meditációnak szentelték önmagukat és egész hátralévő életüket. Ez akkoriban újszerű jelenségnek számított, hiszen olyan ‘átlagemberek’ vonultak el a társadalomtól, akik nem voltak öregek és nem a társadalom peremén éltek, nem voltak aszkéták, extatikusok, jógik vagy varázslók.  Az Upanisádok ezen újításai mindenképpen egyfajta kiábrándultságot jeleztek az addigi, csak az áldozati rítusokra, az áldozatok mindenhatóságára és a papokra épülő védikus rendszerrel kapcsolatban.

Emellett az is egy új és fontos tényező volt, hogy az Upanisádokban több helyen is harcos kasztbéli tanít papi kasztba tartozót, ez is valamilyen formában a papok minden más kaszt fölött álló tudását kérdőjelezte meg. A Cshándógja Upanisádban az egyik harcos kasztbéli (Praváhana Dzsaivali király) így tanít egy papot:
"- Azért maradt a kormányzás mindenütt a harcosi rend kezében, mert ezt a tanítást rajtad kívül és előtted nem tudták még meg a papok." (Cshándógja Upanisád, 5. fejezet, 3. szakasz, 7. sor - Az idézet Tenigl-Takács László fordításából való, amely teljes egészében ITT olvasható)

(2. rész)

Forrás: Az Upanisádok buddhista és racionális szemmel (angol nyelven)

           Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

A théraváda és mahájána irányzat összehasonlítása néhány alapkérdésben

Folytatás: 

(az előző, 1. rész ITT olvasható)

8. A Tan tanításának nyelve

Théraváda: A théraváda szent irat, a Tipitaka kizárólag páli nyelven íródott. A Tant páli nyelven tanítják, a helyi nyelvvel kiegészítve.

Mahájána: A mahájána buddhizmus eredeti tanítási nyelve a szanszkrit volt. A szent iratokat lefordították helyi nyelvekre (kivéve az 5 nem lefordítottat), például kínai, japán vagy tibeti nyelvre.

9. Nirvána (páli nyelven: Nibbána)

Théraváda: Nincs különbség a történelmi Buddha által vagy az arhatok vagy Paccseka Buddhák által elért Nirvána között.

Mahájána: A Nirvánát a “szamszárából való megszabadulás’-ként is nevezik, és árnyalatnyi különbségek léteznek a három helyzet elérésének szintjében. 

10. Sákjamuní Buddha tanítványai

Théraváda: Alapvetően történelmi tanítványok, legyen szó megvilágosodott arhatokról vagy közemberekről.

Mahájána: A szent iratokban Sákjamuní Buddha nagyon sok bódhiszattvát mutat be. Ezeknek a többsége nem történelmi alak.

11. Rituálék és egyházi szertartások

Théraváda: Léteznek rituálék, de nincs akkora szerepe, mint a mahájána irányzatban.

Mahájána: A helyi kulturális behatásoknak köszönhetően sokkal több rituálét használnak, amelyeknek elengedhetetlen szerepük van; ilyen rituálék például a tantrikus formulák a vadzsrajána iskolákban.

12. Mantrák használata

Théraváda: Előszeretettel alkalmaznak paritta szövegeket, akár recitálják, akár úgy, hogy hallgatják azokat. A ‘paritta’ páli szó, jelentése: “védelem” vagy “őrizet”. Ezek a szövegek speciális versek vagy beszédek, amelyek védelmet, gyógyító erőt adnak, segítséget, áldást kérnek.

Mahájána: Főleg a mahájána buddhizmus vadzsrajána irányzatában nagyon fontosak a mantrák. De más mahájána iskolákban is megtalálható napi szintű mantrázás.

13. Haldoklás és halál kérdésköre

Théraváda: Nem igazán kutatták a haldoklás és halál folyamatát, így nagyon keveset tudnak ezekről. A haldokló személynek általában azt javasolják, hogy meditáljon az állandótlanságon, szenvedésen és ürességen.

Mahájána: Különösen a vadzsrajána iskola foglalkozik nagyon sokat a haldoklással és a halállal. A haldoklónál jelentkező belső és külső jelekre odafigyelnek, majd pedig a halál utáni hetekben az érdemek átadásának gyakorlatai következnek, hogy ezzel is segítsék az elhalálozott következő újraszületését.

14. Bardo – átmeneti állapot a halál és az újraszületés között

Théraváda: Ezzel egyáltalán nem foglalkozik a théraváda irányzat.

Mahájána: Minden mahájána iskola tárgyalja a halál utáni állapot kérdéskörét.

15. Napi egyszeri étkezés gyakorlata

Théraváda: Ez teljes mértékben elvárt viselkedési szabály a théraváda szerzetesi közösségben.

Mahájána: Bár ezt a gyakorlatot nagyon tiszteletreméltónak találják, de az egyénre bízzák mindegyik szanghában.

16. Vegetariánizmus

Théraváda: Ezt nem tartják szükségesnek. Az olyan országokban, mint Thaiföld, ahol a napi reggeli alamizsnakérés és adományozás még szokásban van, nagyon nehézkes ragaszkodni egy meghatározott típusú étkezéshez.

Mahájána: Megtalálható mindegyik mahájána iskolában (kivéve Tibetben, ahol földrajzi körülmények miatt ez nem igazán lehetséges). Ennek ellenére nem kötelező a vegetariánizmus.  (a buddhizmus és a vegetariánizmus kapcsolatáról ITT írtunk bejegyzést)

17. A templom

Théraváda: Jobbára egyszerű elrendezés, Sákjamuní Buddha megjelenítésével a középpontban.

Mahájána: Egészen választékos és kidolgozott is lehet; külön terem Sákjamuní Buddha és két tanítványa szobrainak, egy terem a három Buddhának (mint például Amitábha vagy a Gyógyító Buddha) és egy terem a három fő bódhiszattvának, emellett a  védelmezőknek is, stb.

18. A hagyomány iskolái/szektái

Théraváda: Ahogy fentebb írtam, a jelenlegi théraváda irányzat az egyetlen túlélő iskolája a hajdani hínajána – ‘kis szekér’ irányzatnak.

Mahájána: Nyolc főbb iskola alakult ki. Ebből a gyakorlás alapú iskolák, a Tiszta Föld/Amitábha, csan/zen, vadzsrajána és vinaja (nem világiak számára) jóval népszerűbbek, mint a filozófiára épülő tien-taj/tendai, avatamszaka, jógacsára és madhjamika.

19. Nem buddhista behatások

Théraváda: Főleg a buddhizmus előtti indiai - bráhmanikus hatások jellemzőek. Több olyan kifejezés, mint a karma, szangha, átman, stb. már közismert volt Sákjamuní Buddha életében is, és tanításaiban rengeteg az utalás a Védákra és az Upanisádokra.

Mahájána: A más népek vallásaival való találkozás és az azokba való beilleszkedés erőteljes kölcsönhatással járt. Kínában a konfucianizmus és a taoizmus is hatott a buddhizmusra, ugyanakkor a buddhizmus is befolyással bírt az őshonos vallásokra. Ugyanez történt Japánban és Tibetben is.

20. Buddha-természet

Théraváda: A théraváda irányzat tanításaiból ez hiányzik.

Mahájána: Elengedhetetlennek tartják, különösen azokban az iskolákban, amelyek a gyakorlásokra helyezik a hangsúlyt.

(előző, 1. rész)

Forrás: Buddhista iskolák - összehasonlítás (angol nyelven)