Hogyan küzdjük le a mások haragjától való szorongásunkat, félelmünket?

Természetesen, nincs lehetőségünk annak megakadályozására, hogy embertársaink soha ne haragudjanak meg ránk, de meg tudjuk változtatni, hogyan érezzünk ezzel kapcsolatban.

Bár a buddhisták sokat foglalkoznak azzal, hogy hogyan dolgozzák fel saját haragjukat, indulataikat, sokunkban mégis felmerülhet a kérdés, mi a helyzet más emberek velünk kapcsolatos indulataival? Többünknek is gondot okoz, hogy tartunk attól, a környezetünkből valaki megharagszik ránk. Van, akit az ettől való félelem, szorongás sebezhetővé, gyengévé és konfliktuskerülővé tesz. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát?

Amikor úgy gondoljuk, a mások haragja “sebezhetővé, gyengévé és konfliktuskerülővé tesz”, akkor azt feltételezzük, hogy valaki más hangulata, szavai vagy tettei hatnak ránk így. De ha közelebbről megnézzük, észrevesszük, hogy a külső hatásokra adott reakcióink valójában azokból a gondolatainkból és érzelmeinkből fakadnak, amelyeket általában a múltbéli tapasztalatok alakítottak ki.

Ha a közvetlen környezetünkből valaki megharagudott ránk, arra nincs ráhatásunk. Arra viszont igen, hogy hogyan fogadjuk. A megbántottságunk ellenére képesek lehetünk mások haragját félelem és visszavágás helyett türelemmel, kedvességgel és kiegyensúlyozottsággal fogadni. A feltételes reakciókat át lehet úgy alakítani, hogy ne legyen belőlük feltétlen reflex-szerű érzékenység és megbántottság.

Nyilván könnyebb ezt mondani, mint csinálni. Azonban ne felejtsük el, hogy a buddhista gyakorlásnak jókora része a páramík – ‘tökéletességek’ - kifejlesztése. A théraváda buddhizmusban tíz páramí található, a mahájána buddhizmusban hat. Mindkettőről részletes bejegyzést írtam ITT és ITT.

Ezeken belül is a szerető kedvesség – amely a félelem, harag ellenszere - kialakítása elengedhetetlen. Az ehhez való tanácsokról ITT írtam.

Következetes és kitartó gyakorlással ezeket a tulajdonságokat ki lehet fejleszteni, és aztán ezen tulajdonságok fokozatosan alakítják át az ösztönből jövő visszahatást irányítható érzelemmé.

Ha ez sikerül, meglepve és örömmel tapasztaljuk azt, hogy milyen természetesen, ártó hatástól mentesen, bölcsen és együttérző módon reagálunk majd az ilyen helyzetekben

Forrás: Hogyan küzdjek meg a mások haragja miatti félelmemmel? (angol nyelven)

A kántálás szerepe a buddhizmusban

Buddhista templomokban sokszor láthatunk-hallhatunk kántáló embereket. A buddhizmus minden iskolájában van bizonyos kántálási liturgia, bár tartalmuk változó. Ez a fajta gyakorlás az újonnan érkezőket kényelmetlenül érintheti. Akár azért, mert olyan vallási hagyományban nőttünk fel, amelyben bár a szertartások során meghatározott, állandó szövegeket recitáltak vagy énekeltek, mi magunk nem gyakran kántáltunk. Akár azért, mert nyugaton sokan úgy gondolunk a liturgiára, mint régi bálványimádó idők értelmetlen maradványára.

Ha láttunk-hallottunk már buddhista kántálási szertartást, megfigyelhettük, hogy a hívők meghajolnak, térdelnek vagy csengőt és dobot használnak. A papok füstölőt, ételt és virágot ajánlhatnak fel az oltárnál lévő szobrok előtt. Sok esetben a kántálás idegen nyelven szól, még akkor is, ha az összes jelenlévő egy másik közös nyelvet beszél. Ez nem csupán azért tűnik idegennek, mert nem teista vallásként tekintünk a buddhizmusra, hanem azért is, mert egy ilyen buddhista szertartás látszatra semmiben sem különbözik, mondjuk egy katolikustól.

Kántálás és megvilágosodás

Ha megértjük, hogy miről is van szó, akkor látni fogjuk, hogy a buddhista liturgia nem egy istenség imádásáról szól, hanem arról, hogy segítsen megvalósítani a megvilágosodást. Ne felejtsük, a buddhizmusban a megvilágosodás nem más, mint felébredés az illúziókból – különösen az ‘én’ és a különálló ‘én’ illúziójából. Ez a felébredés elsősorban nem gondolati szinten nyilvánul meg, sokkal inkább a dolgok észlelésének és tapasztalásának megváltozásában.

A kántálás is egyfajta módszer arra, hogy kialakítsuk az éberséget, egy eszköz arra, hogy segítsen “felébredni”.

Buddhista kántálás fajtái

A kántált szövegek különbözőek lehetnek, de ezek mind a buddhista liturgia részei:

-- Lehet egy teljes tanbeszéd – szutta - vagy annak egy részlete.

-- Lehet mantra – szavak vagy szótagok sorrendje, amelyeket gyakran ismételten kántálnak, és amelyekről úgy vélik, hogy átalakító hatással bírnak. A mantrázás a meditáció egyik formája is lehet.

-- A dháraní olyasmi, mint a mantra, de jobbára hosszabb. A dháraníkról úgy vélik, hogy tartalmazzák a tanítás lényegét, és ismételt kántálásukkal előhívhatunk bizonyos hasznos erőt, mint például védelmet vagy gyógyulást. Akárcsak a mantra, ez is kifinomult hatással van a kántáló elméjére. A dháraníkat általában szanszkrit nyelven vagy annak eltorzított változatán kántálják. Némely esetben a szótagoknak nincs meghatározott jelentésük; itt is, akárcsak a mantrák esetében, jobbára a hangzás számít. A dháraníkról ITT írtam bővebben.

-- A gáthá rövid vers, amit kántálnak, énekelnek vagy recitálnak. Nyugaton a gáthákat gyakran a kántálók nyelvére fordítják át. Ellentétben a mantrákkal és dháraníkkal, a gátháknál a mondanivaló fontosabb, mint a hangzás. (A páli kánon részei a Therígáthák – ‘Az Öreg Szerzetesnők Versei’ és a Theragáthák – ‘Az Öreg Szerzetesek Versei’. Ezekből magyarul is lehet olvasni egy párat ITT és ITT a Buddha Ujja oldalon)

Vannak olyan kántálások, amelyek kizárólagosan a buddhizmus egyes iskoláihoz tartoznak. A nianfo (kínai) vagy nembucu (japán) olyan kántálási gyakorlat, amelyben Amitábha Buddha nevét kántálják. Ez csak a Tiszta Föld hagyományban található meg.

A nicsiren buddhizmusban mindennapos gyakorlat a diamoku mantra, a ‘Namu-Mjóhó-Renge-Kjó’, a Lótusz-szútra előtti hódolat kifejezése.

A vadzsrajána buddhizmus – talán legismertebb - buddhista mantrája az ‘Om mani padme hum’ Avalókitésvara bódhiszattva előtti hódolat. De sokat recitálják még a zöld és fehér Tárá, Mandzsusrí, a bölcsesség bódhiszattvájának vagy Bhaisajyagurunak (Gyógyító Buddha) mantráit. Ezekről a mantrákról ITT írtam egy bejegyzést.

Hogyan kell kántálni?

Kezdőként az a legjobb, ha megfigyeljük, mit csinálnak a többiek körülöttünk, és mi is úgy cselekszünk. A hangunkat igyekezzünk összhangba hozni a kántálók nagy többségével és ugyanolyan hangerővel, mint ők, kezdjünk el kántálni.

Ha csoportban, együtt végzünk kántálási szertartást, akkor ne önmagunkra figyeljünk, hanem mindenkire egyszerre. Legyünk részei egyetlen nagy hangnak.

Valószínűleg megkapjuk írott formában is a kántálásra szánt szöveget idegen szavakkal, saját nyelvünkre való fordításban (ha mégsem, akkor figyeljünk oda addig, amíg nem kapunk ilyet). Kezeljük tisztelettel ezt a kántálási szövegkönyvet. Nézzük meg, hogy mások hogyan tartják a kezükben, és próbáljuk meg utánozni.

Lefordított vagy eredeti nyelven?

Amikor a buddhizmus nyugat felé is elterjedt, néhány hagyományos szertartás szövegét angol vagy más európai nyelven kezdtek el kántálni. Ennek ellenére még mindig elég jelentős mennyiségű liturgiát kántálnak ázsiai nyelveken, még azok az ázsiai nyugatiak is, akik nem beszéli azt az adott nyelvet.

Fentebb már említettem, hogy a mantrák és dháraník esetében a hangzók kántálása éppen olyan fontos, sok esetben fontosabb, mint a jelentése. Vannak olyan hagyományok, ahol úgy tartják, hogy a hangok a valóság természetének megnyilvánulásai. Amikor erős fókuszálással és éberséggel kántálják, a mantrák és dháraník nagyszerű csoportmeditáció tárgyaivá válhatnak.

A szutták ebből a szempontból külön csoportba tartoznak, és sokszor ad vitára okot az a kérdés, hogy fordításban kántálják-e ezeket vagy sem. A saját nyelven kántált szutta jobban segít internalizálni a tanítást, mint a puszta olvasás. De bizonyos csoportok jobban szeretnek ázsiai nyelvet használni, részben a hangzók hatása miatt, részben azért, hogy erősítsék a dharma-testvérekkel való kapcsolatukat szerte a világon.

Ha eleinte a kántálás szertartása értelmetlennek is tűnik számunkra, akkor jusson eszünkbe, hogy ez olyan ajtó, amely lehetőségeket nyithat meg. Több idősebb tanítvány és tanító állítja, hogy azok a dolgok, amelyeket gyakorlásuk kezdetén a legunalmasabbnak és legidétlenebbnek találtak, váltották ki később az első felébredési élményeiket.

Forrás: A kántálás szerepe a buddhizmusban (angol nyelven)

            Buddhista kántálás 

Buddhizmus szimbólumai: Buddha lábnyomai

A buddhista művészetben ‘Buddha lábnyomai’ (buddhapada) valahol félúton van a nem-ikonikus ábrázolás (a Tan – dharma - kereke) és az ikonikus ábrázolás (Buddha-szobrok) között. A buddhapadát minden buddhista országban tisztelet övezi, de különösen Srí Lankán és Thaiföldön van nagy kultusza. Két formában létezik: “kőbe nyomódott természetes” lábnyomként és “mesterséges” kidomborodó faragványként.

 

Az ókori Indiában már a buddhizmus előtt elterjedt volt a bölcsek, tanítók, királyok és istenségek lábai előtti tisztelet. Akár úgy, hogy a lába elé borultak rituális tartásban, akár úgy, hogy saját fejükre tették a másik lábait – mindkettő a tiszteletet és a hierarchiát fejezte ki. A hinduk egyik legnagyobb eposzában, a Rámájanában is találunk példákat ezekre. 

Rámát elüldözi királyi otthonából édesapja egyik felesége, Kaikéjí hogy saját fiát, Bharatát tegye meg uralkodónak Ráma helyett. A fiú azonban nem akarja elfogadni ezt, és elindul az időközben remetének állt Ráma után, hogy megkérje, térjen vissza és foglalja el az őt megillető trónt. Mikor rátalál:

“Megállt Ráma előtt (...) mélyen meghajolt, összetett kézzel köszöntötte bátyját, aztán leborult előtte, és átölelve lábát, könnyeivel öntözte saruját. “

 

Mivel Ráma hajthatatlannak bizonyult, és nem akart visszatérni velük, hogy uralkodjon, ezért Bharata így szólt:

 

“Bátyám, királyunk, egyetlen kérésem van már csak, azt nem tagadhatod meg. Add nekem saruidat! Ez a pár saru, amelyben a hontalanság tövises ösvényét tapodtad, legyen a jelképe annak, hogy te vagy az uralkodónk. Arany tróntalapzatra helyezem saruidat, magasan fejünk fölé, hogy mindenek lássák és megértsék: lábaid előtt állunk mindannyian és neked hódolunk!”

Alázatosan csatolta le Ráma lábáról, és felegyenesedve, magasra emelte a sarukat. Az udvarnagyok, a bráhmanok, a nép küldöttei s a sereg vitézei mind leborultak, és összetett kézzel köszöntötték a királyság jelképét.”

 

(részletek Baktay Ervin: Indiai regék és mondák – Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1977, 140. oldal és 146. oldal)

 

 

‘Buddha lábnyomai’ Buddha jelenlétére emlékeztetik a hívőket, mivel úgy vélik, hogy ezek azok a helyek, ahol Buddha ténylegesen megérintette a talajt. Általában egyforma hosszúságú lábujjakkal ábrázolják, a talp közepén a dharmacsakrával – a Tan kerekével –.

 

Sokszor a korai buddhista szimbólumok is feltűnnek a sarkokon és a lábujjakon, például a lótusz, a szvasztika és a triratna azaz a Három Ékkő: Buddha, dharma, szangha.

 

Vannak olyan buddhapadák, amelyek nagy méretűek, részletesen kidolgozottak és feltüntetik rajtuk a Buddha 32, 108 vagy 132 megkülönböztető jegyeit. Ezek a szimbólumok láthatóak a fekvő Buddha hatalmas szobrának talpain.

‘Buddha lábnyomait’ általában speciális helyeken helyezik el a templomokban, ahová a hívők virágokat, egyéb dolgokat hoznak és felajánlják azokat. A buddhapada ábrázolások a tibeti thangákon – ruhaanyagra festett tibeti buddhista festmények - is megtalálhatóak.

 

Forrás: Buddhapada (angol nyelven)

            Buddha lábnyoma (angol nyelven)

            Buddhista szimbólumok: Buddha lábnyomai (angol nyelven)

 

Buddhista tanácsok a halállal és haldoklással kapcsolatban

A 14. dalai láma előadása

Egyszer mindenki meghal, ezért nem tehetjük meg, hogy nem foglalkozunk ezzel a témával. Ha reálisan viszonyulunk halandóságunkhoz, akkor képesek leszünk arra, hogy teljes, értelmes életet éljünk. A szorongásban, félelemben töltött haldoklás helyett nyugodtan halunk meg, mert a lehető legtöbbet hoztuk ki az életünkből.

Éljünk értelmes életet

Ahogy telnek az évek, a testünk változik. Ezt még a spiritualitás vagy a meditáció sem állíthatja meg. Változásban vagyunk, folyamatos változásban, egyik pillanatról a másikra; és ez része a természetnek. Az idő folyamatosan halad; nincs erő, ami megállíthatná. Így a valódi kérdés az, hogy helyesen hasznosítjuk-e az időt vagy sem. Jó-e az, ha arra használjuk, hogy több problémát gyártunk másoknak, amelyek végül legbelül bennünket is boldogtalanná tesznek? Úgy vélem, hogy nem.

Gondoljunk ki minden reggel egy helyes motivációt, és aztán a nap hátralévő részét ezzel a motivációval csináljuk végig. Ami elsősorban az volna - ha lehetséges –, hogy másokat szolgáljunk; de ha ez nem megy, legalább tartózkodjunk attól, hogy ártsunk másoknak. Ebből a szempontból nézve nincs különbség a foglalkozások között. Bármi is legyen a munkánk, lehet pozitív motivációnk. Ha az időnket ilyen módon használjuk napokon, heteken, hónapokon, éveken át – sőt, évtizedeken, nem csupán öt éven keresztül –, akkor életünk értelmessé válik. Legalábbis valamiképpen hozzájárulunk saját boldog elmeállapotunkhoz. Előbb vagy utóbb a végünk elérkezik, és azon a napon nem érzünk majd megbánást, mert tudni fogjuk, hogy az időnket építő módon használtuk.

Legyen realisták a halállal kapcsolatban

Mindezek ellenére a jelenlegi életünk nem tart örökké. De az teljesen rossz vélekedés, hogy a halál az ellenségünk. A halál életünk része.

Buddhista szempontból, természetesen, ez a test tényleg valamilyen értelemben ellenség. Annak érdekében, hogy kifejlesszük a igazi vágyat a móksa – ‘megszabadulás’ – iránt, szükségünk van a következő hozzáállásra: ez a születés, ez a test, aminek a sajátossága a szenvedés, és ezért meg akarunk szabadulni ettől. De ez a hozzáállás szintén sok problémát okozhat. Ha úgy tekintünk a halálra, mint ellenségre, akkor ez a test is ellenség és az élet, mint kerek egész, szintén ellenség. Ez, azonban, így már túl sok.

Természetesen a halál azt jelenti, hogy nincs több létezés, legalábbis e test számára. Le kell választanunk minden dologtól, amihez közeli kapcsolat fűz ebben az életben. Az állatok nem szeretik a halált, és természetesen ugyanez a helyzet az emberi lényekkel. Mivel a természet részei vagyunk, így a halál a mi életünk része is. Logikusan, az életnek van kezdete és van vége – létezik születés és halál. Ezért semmi szokatlan nincs benne. De azt gondolom, hogy az extra aggodalmat és szorongást a halálról való nem realista gondolatok és nézőpontok okozzák.

Ezért buddhista gyakorlóként nagyon hasznos naponta emlékeztetni magunkat a halálra és az állandótlanságra. Az állandótlanságnak két szintje van: egy durvább szint [az, hogy minden feltételektől függő jelenség véget ér] és egy finom szint [az, hogy minden jelenséget okok és feltételek változtatnak meg pillanatról pillanatra].

Valójában az állandótlanság finomabb szintje a buddhizmus igazi tanítása; de általánosságban az állandótlanság durvább szintje szintén fontos része a gyakorlásnak, mert csökkenti a romboló érzelmek egy részét, amelyek azon az érzésen alapulnak, hogy örökké megmaradunk.

Gondoljunk csak a hajdani nagy királyokra vagy rádzsákra – a világ keleti és nyugati felén egyaránt –, akik hatalmas kastélyokat, várakat, síremlékeket emeltek “az örökkévalóságnak”. Ezek az uralkodók halhatatlanként tekintettek magukra, és a műveikre. Azonban ha jobban belegondolunk, inkább szomorúnak tűnik ez az egész. Vagy ott a kínai nagy fal. Hatalmas szenvedést okozott az, aki építtette. De ezeket a dolgokat azzal az érzéssel tervezték: “A hatalmam és a birodalmam örökké fennmarad” és “Az én császárom örökké megmarad.” Éppen ilyen a berlini fal – több kelet-német kommunista vezető mondta, hogy ezer évig is fennmarad. Ezek az érzések abból származnak, hogy saját magukba és a pártjukba vagy hiedelmeikbe kapaszkodnak és abba a gondolatba, hogy örökké fenn fognak maradni.

Persze, az is igaz, hogy motivációnk részeként szükségünk van pozitív vágyra – vágy nélkül nincsen tett. De a vágyat a tudatlansággal összekötni veszélyes. Például az állandóság érzése gyakran azt a fajta nézetet hozza létre, hogy “örökké fennmaradok”. Ez nem reális. Ez tudatlanság. És amikor ezt valaki egybekapcsolja a mohóság vágyával – egyre többet és többet akar –, még több bajt és problémát hoz létre. De a vágy és a bölcsesség együtt nagyon pozitív, ezért szükségünk van rá.

Az állandótlanságra emlékeztetjük magunkat a tantrikus gyakorlásban is a koponyákkal és hasonló dolgokkal, és némely mandalában temetőket, temetkezési helyeket vizualizálunk. Mindezek a szimbólumok az állandótlanságot idézik fel.

Egyszer egy temetőn autóztam keresztül, így ezt friss élményként említettem később egy nyilvános beszélgetésen: “nemrég áthajtottam egy temetőn. Ez mindannyiunk célállomása. Oda fogunk jutni.” Jézus Krisztus a kereszten megmutatta követőinek, hogy végül elérkezik a halál. És Buddha szintén rendszeresen utalt a halálra. (...)

Emiatt legyünk realisták, a halál előbb vagy utóbb megérkezik. Ha ezt megértvén már kezdettől fogva kifejlesztünk valamiféle helyes hozzáállást, akkor kevésbé fogunk szorongani, amikor ténylegesen is megjön. Tehát buddhista gyakorlóként nagyon fontos erre napi szinten emlékeztetni magunkat.

Mit tegyünk a halál elérkezésekor?

Amikor az utolsó napjaink elérkeznek, el kell fogadnunk és nem pedig valamiféle különlegesként, idegenként tekinteni rájuk. Nincs más mód. Ha valaki egy teista vallásban hisz, célszerű így gondolkodnia, “ezt az életet Isten teremtette, így a vége is az isteni terv része. Bár nem szeretem a halált, az is Istentől való, és ezért lennie kell valamilyen értelme.” Tehát azok az emberek, akik valóban hisznek egy teremtő Istenben, ezen a gondolatmeneten haladjanak.

Azok, akik indiai hagyományokat követnek és újraszületésben hisznek, gondolniuk kell az elkövetkező életükre, és folyamatos aggódás helyett erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy helyes dolgokat tegyenek az elkövetkező jó életük érdekében. Például a haldoklás idejében az összes erényedet felajánlhatod, így a következő életed jó élet lesz.

Nem számít, hogy miben hiszünk, a haldoklás idején az elménknek nyugodtnak kell lennie. Harag, túl sok félelem – ezek nem jók, ha bennünk vannak.

Ha lehetséges, a buddhista gyakorlóknak már most arra kellene használniuk az idejüket, hogy a következő életükre tekintsenek. Bódhicsitta gyakorlás és bizonyos tantrikus gyakorlásokat alkalmasak erre.

A tantrikus tanítások szerint a halál idején az elemek feloldódásának nyolc szintje létezik – a durvább szint a test elemeinek oldódása és aztán a finomabb szintek következnek. A tantrikus gyakorlóknak ezt a napi meditációjukba szükséges belevenniük. Minden áldott nap meditálok a halálon – különböző mandala gyakorlatokban – legalább ötször, és még mindig élek. Csak ezen a reggelen már három halál-meditáción keresztülmentem.

Tehát ezek a módszerek garanciát adhatnak az elkövetkező jó életre.

És a nem hívők számára, ahogyan előbb említettem, fontos az, hogy realistán álljanak hozzá az állandótlansághoz.

Hogyan segítsünk azoknak, akik haldokolnak?

Egy haldokló esetében jó, ha a környezete rendelkezik némi tudással arról, hogy hogyan segítsen. Ahogy említettem korábban, ha a haldokló hisz egy teremtő Istenben, akkor emlékeztethetjük őket Istenre. Buddhista szempontból nézve az egyetlen Istenben való hitnek van némi előnye.

Ha haldoklónak nincs hite, nem vallásos, ahogy korábban említettem, legyünk mi is realisták, és fontos, hogy megőrizze elméje nyugalmát.

A haldokló körül síró, jajveszékelő rokonok ártalmasak lehetnek az elme lenyugtatásánál a túl sok ragaszkodás miatt. És ha nagyon ragaszkodnak a rokonaikhoz, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy kialakul a harag és a halál ellenségként való látása. Tehát fontos, hogy próbáljuk megőrizni a haldoklók elméjének nyugalmát.

Több alkalommal kértek meg engem arra, hogy menjek el buddhista hospice házakba. Ez, például, nagyon jó módja annak, hogy a könyörületességről szóló napi gyakorlásunkat tettekké alakítsuk. Ez is nagyon fontos.

Összegzés

A halál nem egy furcsa, ismeretlen dolog. A világon mindenütt minden percben, másodpercben megtörténik. Ha igazán felfogjuk azt, hogy egészen bizonyosan meg fogunk halni, akkor ez ösztönző lehet ahhoz, hogy értelmes életet éljünk. Amikor megértjük, hogy bármikor bárkinél bekövetkezhet, sokkal kevésbé fogunk harcolni és vitatkozni jelentéktelen dolgok miatt. Konfliktusok gyártása helyett majd arra érzünk késztetést, hogy életünket úgy alakítsuk, hogy annyit segítsünk másokon, amennyit csak tudunk.

Forrás: Buddhista tanácsok a halálról és haldoklásról (angol nyelven)

A buddhizmus első fogadalma

Az élet elvételétől való tartózkodás

A buddhizmus öt fogadalmáról ITT írtam egy összefoglaló bejegyzést. A második fogadalomról, a lopásról ITT, harmadikról, a szexuális viselkedésről ITT, a szavahihetőségről ITT, és az alkohol fogyasztásáról ITT lehet bővebben olvasni.

A buddhizmus legelső fogadalma, amely az élet elvételétől való tartózkodást jelenti, manapság több kényes témát érint. A vegetarianizmustól kezdve az abortuszon át az eutanáziáig. Hogyan vélekednek erről a különböző buddhista tanítók?

(Ahogy írtam már több bejegyzésben is, a buddhista fogadalmak nem azonosak a Biblia tízparancsolatával. Sokkal inkább irányelvek, amelyek segítenek abban, hogy harmóniában élhessünk másokkal és önmagunkkal)

Az első fogadalom a páli kánonban

Páli nyelven az első fogadalom így hangzik: pánátipátá veramaní sikkhápadam samádijámi azaz ‘alávetem magam annak a fogadalomnak, mely szerint tartózkodom az élet elvételétől’.

Bhikkhu Bodhi théraváda tanító szerint a páli ‘pána’ szó a légzésre utal vagy olyan élőlényre, amelyiknek van légzése és tudata. Ez magába foglalja az embereket és az állatokat, beleértve a rovarokat is, de a növényeket nem. (bár ez biológiailag nem állja meg a helyét, mert a növények is lélegeznek. Ugyanakkor a buddhizmusban az élet elvételének súlyossága függ a meggyilkolt élőlény méretétől, értelmi szintjétől, hasznától és a lény spirituális szintjétől. Egy nagyobb állat megölése rosszabb, mint egy kisebbé, mert több erőfeszítést igényel, vagy egy spirituálisan képzett mester meggyilkolása súlyosabb, mint egy “átlagemberé”, vagy egy emberé többet nyom a latban, mint egy állaté)

Az ‘atipáta’ szó jelentése “lesújt”. Ezt ölésként vagy elpusztításként értelmezik, de megsebesítésre vagy kínzásra is utalhat.

A théraváda buddhisták azt mondják, hogy az első fogadalom megszegéséhez öt tényező szükséges. Először, egy élőlény. Másodszor, az az észlelés, hogy az a lény egy élő lény. Harmadszor az ölésre irányuló akarat. Negyedik tényező a megtörtént ölés. És az élőlény halála az ötödik.

Elengedhetetlen annak a megértése, hogy a fogadalom megszegése az elmében keletkezik, az élő lény felismerésével és annak a lénynek a szándékos megölésének gondolatával. Emiatt az sem számít enyhítő körülménynek, ha valaki mást buzdítunk ölésre.

És az előre kitervelt gyilkosság súlyosabb, mint a hirtelen felindulásból, például önvédelemből elkövetett tett.

Az első fogadalom a mahájána Brahmadzsála-szútrában

Kétféle Brahmadzsála-szútra létezik, a théraváda és a mahájána. Az utóbbi Brahmadzsála (‘Bráhma hálója’) szútra így fogalmazza meg az első fogadalmat:

“Buddha tanítványa nem ölhet saját maga, nem bátoríthat másokat ölésre, nem ölhet fortélyos módon, nem dicsérheti az ölést, nem örvendezhet az ölés látványán, vagy nem ölhet ráolvasással vagy különleges mantrákkal. Nem hozhat létre indítékot, előfeltételt, módszert vagy az ölés karmáját, és nem ölhet meg szándékosan egyetlen élőlényt sem.

Buddha tanítványaként ki kell alakítania magában az együttérző elmét és a gyermeki jámborságot, folyamatosan ügyes eszközöket tervezve arra, hogy megmentsen és védelmezzen minden lényt. Ha ehelyett elmulasztja visszafogni magát és érző lelkeket gyilkol meg könyörtelenül, súlyos vétséget követ el.”

Being Upright: Zen Meditation and Bodhisattva Precepts című könyvében a zen tanító, Reb Anderson ilyen módon értelmezi ezeket a mondatokat: “ Ha egy Buddha-gyerek saját kezével gyilkol, halálát okozza valakinek, segít a gyilkolásban, magasztalva öl, örömét leli az ölésben vagy káromkodva öl, ezek az indítékai, előfeltételei, módjai és cselekedetei az ölésnek. Éppen ezért, semmilyen esetben sem szabad elvenni egy élőlény életét.”

Az első fogadalom a gyakorlatban

Robert Aitken, zen tanító írta The Mind of Clover: Essays in Zen Buddhist Ethics című könyvében:

“Ennek a gyakorlatnak sokféle egyéni próbatétele van, a rovarokhoz és egerekhez való viszonyulástól kezdve a halálbüntetésig.”

Karma Lekse Comó, buddhista apáca, tudós és San Diego egyetemének buddhizmust és világvallásokat tanító professzora szerint:

“Nincsen teljes erkölcsi kizárólagosság a buddhizmusban, és egyértelmű, hogy az etikai döntéshozatal okok és feltételek összetett kapcsolatát igényli... Az erkölcsi választás meghozatala előtt azt javasoljuk mindenkinek, hogy vizsgálja meg a motivációját – ellenszenv, kötődés, tudatlanság, bölcsesség vagy együttérzés – és hogy mérlegelje a tettei következményeit Buddha tanításainak fényében.”

Buddhizmus és háború

Jelenleg több, mint 3 ezer buddhista szolgál az Egyesült Államokban hadseregében, és ebben benne vannak a buddhista papok is. A buddhizmus nem igényel teljes pacifizmust.

Ugyanakkor kétséges, hogy létezik-e “igazságos” háború. Robert Aitken írta:

“A nemzetállamok kollektív ‘én’-je éppen úgy alá van rendelve a kapzsiság, gyűlölet és tudatlanság mérgének, mint az egyén.”

Annak ellenére, hogy a halálbüntetés sem egyeztethető össze az első fogadalommal, Ázsia több buddhista országában van érvényben ez a fajta büntetés, bár akadnak olyan időszakok, amikor éppen nem alkalmazzák. És vannak olyan országok, amelyekben a kormány döntéseiben a vallás nem játszik szerepet.

Buddhizmus és vegetarianizmus

Az emberek gyakran kapcsolják össze a buddhizmust a vegetarianizmussal. Bár tény, hogy a buddhizmus legtöbb iskolája támogatja a vegetarianizmust, általában egyénfüggő, nem pedig előírás.

(a vegetarianizmus és a buddhizmusról két önálló bejegyzést is írtam, ITT és ITT. A környezetvédelem és a vegetarianizmus kapcsolatáról pedig ITT)

A hússal és élő állattal való kereskedés mellett léteznek más foglalkozások is, amelyeket nem tartanak kívánatosnak. Thích Nhát Hanh, vietnámi zen tanító több tevékenységet, mint például a fegyvergyártásban-és kereskedelemben való részvételt, mérgek, drogok, mint például alkohol vagy dohányáru előállítását vagy eladását is ide sorolja.

Buddhizmus és abortusz

Az abortusz a fogadalom megszegésének számít. Bár a buddhizmus mindig is távol tartja magát a merev erkölcsi kizárólagosságtól, ezért nem ellenkezik a buddhizmussal a választás-párti helyzet sem, ami lehetővé teszi a nőknek, hogy meghozzák saját döntésüket. Az olyan buddhista tradíciókkal rendelkező országokban, mint amilyen Thaiföld, Tajvan, Korea és Japán, elterjedt az abortusz, függetlenül attól, hogy legális vagy sem. Thaiföldön a nők igyekeznek a terhességük minél korábbi stádiumában elvégeztetni az abortuszt, mert úgy vélik, hogy ekkor még kisebbek a karmikus következmények. Az abortusz után a thai nők általában arra törekszenek, hogy érdemeket szerezzenek annak érdekében, hogy ellensúlyozzák a negatív karmát.

Buddhizmus és eutanázia

Általánosságban a buddhizmus nem támogatja az eutanáziát. Reb Anderson így vélekedik erről:

“’A könyörületes ölés’ átmenetileg csökkenti egy élőlény szenvedését, de esetleg belezavar a megvilágosodás felé irányuló spirituális fejlődésébe. Az ilyen cselekedetek nem valódi könyörületességből fakadnak, ezeket inkább szentimentális könyörületességnek nevezném. Még akkor is, ha egy személy arra kér, hogy segítsünk az öngyilkosságában - hacsak ezzel nem mozdítjuk elő spirituális fejlődését - nem helyénvaló az, ha ebben asszisztálunk neki. És melyikünk képes arra, hogy eldöntse, vajon egy ilyen tett tényleg elősegíti a személy legnagyobb jóllétét?”

Mi van akkor, ha az a szenvedő lény egy állat? Sok állattartónak javasolták már, hogy altattassa el nagyon öreg vagy beteg kedvencét, és bizonyára nagyon sokan találtak súlyosan sebesült, szenvedő állatot. Mit tegyünk ilyenkor?

Nincsen szigorúan vett szabály vagy előírás. Van olyan zen tanító, aki szerint önző dolog személyes kényesség miatt elzárkózni az eutanáziától egy szenvedő állat esetében. Ugyanakkor nem biztos, hogy minden tanító egyetért ezzel. Többen azt mondják, hogy csak akkor gondolkodjunk el állattal kapcsolatban eutanázián, ha az az állat súlyos végveszélyben van, és nincs mód megmenteni vagy enyhíteni a szenvedésén.

Forrás: Az első buddhista fogadalom (angol nyelven)

            Az öt fogadalom (angol nyelven)

Buddhizmus és a mentális betegségek

Az utóbbi időben ismét megugrott az érdeklődés a buddhizmus iránt. Míg az elmúlt évtizedekben ennek a vallásnak elsősorban az újszerűsége, mássága, egzotikussága vonzotta az embereket, mostanában nagyon sok esetben pszichológiai és pszichiátriai problémákkal küszködők menedékévé vált.

Az amerikai The Atlantic nevű internetes oldalon ez év márciusában jelent meg egy cikk arról, hogy az Egyesült Államokban is egyre növekvő számban fordulnak a buddhizmus felé stressz és mentális betegségek kezelése céljából. Sokan a pszichoterápia és pszichiátriai gyógyszerek olcsó alternatívájaként tekintenek a buddhizmusra. A cikk idéz egy 2018-as felmérésből is, mely szerint az Egyesült Államokban tíz emberből négy állítja magáról, hogy legalább hetente egyszer meditál. Nem mellesleg ez meglehetősen jó üzlet, mivel a buddhista meditáció, amelynek pozitív hatását egyre több tudományos kutatási eredménnyel támasztják alá, 1.2 billió amerikai dollárt jövedelmezett 2017-ben.

Azonban az igazi buddhista tanítók és a pszichiáterek/pszichológusok úgy vélik, hogy semmilyen buddhista gyakorlat nem helyettesítheti a pszichoterápiát vagy gyógyszeres kezelést. Félrevezető, de akár komoly veszélyeket is hordoz, ha a buddhizmust a mentális egészségügyi kezelés alternatívájaként látják vagy láttatják.

Debra Flics, pszichoterapeuta azt írta: “Sok nyugati ember a pszichológiai problémáira keres gyógyírt, amikor a dharma gyakorlását végzi – de a meditációt nem erre tervezték.”

Meditációs közösségekben általános vélemény, hogy a meditáció meg tud – vagy meg kellene tudnia – oldani minden mentális egészségügyi problémát. Miután 2017-ben Michael Stone, meditációs tanító és jóga oktató kábítószer túladagolásban meghalt, a felesége, Carina a Lion’s Roar internetes buddhista oldalon írt Michael küzdelméről, amit bipoláris hangulatzavarával vívott:

“[Michael] távol akarta magát tartani a “bipoláris” címkétől addig, ameddig csak lehetett, de ez hátráltatta a kezelését. Abban reménykedett, hogy gyakorlással meggyógyíthatja magát. Ez nagyon általános nézet a jóga és a dharma világában: ha elég mélyen gyakorolsz, meggyógyulsz, és ha nem gyógyulsz meg, akkor a gyakorlásoddal vagy veled van gond. De a meditáció nem csodaszer, és akár ellenjavallt is lehet olyan emberek számára, akiknek súlyos problémái vannak. Michael gyakorlása mély volt, de ő maga kezdett megbomlani. Az amúgy is szétfolyt elméje még zavarosabbá vált a meditáció által.”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ez bárkivel megtörténhet. De vannak, akiknek tényleg nem való a meditáció, erről ITT írtam több bejegyzést is.

Jelenleg több mentális egészségügyi szakember javasolja a meditációt olyan kezelések mellé kiegészítésként, mint a pszichoterápia és antidepresszáns. Hozzáértő közreműködésükkel és irányításukkal a meditáció néha segíthet a mentális egészség megőrzésében vagy visszaszerzésében.

Sajnos, Magyarországon még ettől is rosszabb a helyzet, mert viszonylag kevés ember van tudatában annak, hogy mentális problémái vannak. Így ha azt érzi, hogy valami nincs rendben, akkor nem szakemberhez fordul, hanem vagy valamilyen nyugtató/lazító szerekhez (alkohol, drog vagy más függőséget okozó dolgok) vagy lelki megnyugvást hirdető csoportokhoz (keleti vallások, ezotéria, stb.) Azonban a legtöbb esetben ezek a szerek vagy csoportok nem tudják megoldani az eredeti problémát, sőt.

Az egyetlen kiút az volna, ha képesek lennénk objektíven felismerni mentális gondjainkat, és el mernénk menni szakemberhez. Ez az igazi tudatosság, bármi más csak menekülés, illúziók keresése és gyártása. Pedig a megvilágosodás elérése, amire minden buddhista törekszik, pontosan az illúziók felszámolásával kezdődik.

Forrás: A buddhizmus nem mentális betegségek kezelésére való (angol nyelven)

             A meditációipar (angol nyelven)

             Köszönöm, Michael (angol nyelven)

Hogyan csökkenthetjük szorongásunkat?

Gyerek-és kamaszkorunkban majdnem mindannyian szép terveket szőttünk arról, hogy “mik leszünk, ha nagyok leszünk”. Amikor felnőve befejeztük az iskoláinkat, dolgozni kezdtünk, párt választottunk, gyerekeink lettek, egy idő után azt kezdjük érezni, hogy egyre jobban belesüllyedünk a mindennapok unalmas világába, és nagyratörő, világmegváltó terveinkből nem lett semmi.

Ekkora már azt is észrevesszük, hogy annak ellenére, hogy azt mondogatták nekünk annak idején, hogy kellő szorgalommal bármit elérhetünk, ez nem állja meg a helyét. Mert bár sokan dolgoznak 12 órát naponta, mégsem jutnak egyről a kettőre, és hiába szorgos vagy rátermett valaki, mégsem őt teszik meg vezetői pozícióba, míg mások érdemtelenül lesznek gazdagok vagy kapják meg a kinevezést.

És itt vannak a közösségi oldalak, amikről ismerőseink tengerparti nyaralásos, vidám hangulatú bulizós képei zúdulnak ránk, és úgy érezzük, hogy míg a környezetünkben mindenki megtalálta a boldogságot, mi beleragadtunk a szürke hétköznapokba.

Mindez, ami körülöttünk és bennünk zajlik, szorongással tölt el bennünket. Állandóan másokhoz méregetjük magunkat, azt képzeljük, hogy mások milyen jól érzik magukat, mert megtalálták a boldogság titkát, elérték céljaikat, megvalósították vágyaikat.

Persze, az eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy hálásnak kellene lennünk azért, amink van, és hogy sosem szabadna másokhoz hasonlítani magunkat. De hogyan tudjuk erről tényleg meggyőzni magunkat, hogyan küzdhetjük le a ezt a fajta szorongást?

Lépjünk hátra

Elsőként szemléljük meg életünket kicsit távolabbról. Mit is akarunk kihozni belőle? Mit szeretnénk elérni?

És gondoljuk végig józanul. Mondjuk folyamatosan azon merengünk, hogy milyen jó volna híres embernek lenni és sok pénzt keresni. De tegyük fel utána rögtön a többi kérdést is: örülnénk-e annak, ha lesifotósok és pletykalapok újságírói kukkolnák minden lépésünket a nap 24 órájában, és rajtunk csámcsognának az emberek? És nézzük meg, hogy a híres emberek tényleg annyira boldogok? Közülük hányan fordulnak alkoholhoz és droghoz? És ne feledkezzünk meg a legfontosabb tényezőről, hogy vajon képesek volnánk-e annyi időt és energiát belefektetni, hogy ténylegesen is nagy zenészek, híres színészek, focisták, stb. legyünk?

Keressünk egy szerep modellt

Miután rátaláltunk arra az életútra, amiről úgy érezzük, hogy létünknek értelmet ad és boldogabbá tesz, a következő lépés, hogy keressünk valakit, aki megtestesíti azt. Ahhoz, hogy nagy zenészek legyünk, gyakorolni kell, ha focisták akarunk lenni, szintén gyakorolni kell. Még a járáshoz is gyakorlásra volt szükségünk, csak erre már nem emlékszünk. Ha el akarunk érni valamit az életben, eltökélteknek, szorgalmasnak és kitartónak kell lennünk.  A szerep modell ösztönzést és segítséget adhat ehhez.

Segítsünk másokon

Nagyon könnyű beletemetkezni saját gondolatainkba és vágyainkba. Legtöbbször azon jár az agyunk, hogy mit akarunk az élettől vagy mire van szükségünk, és ha valaki vagy valami ebben megakadályoz, dühösek leszünk.

Szorongásaink nagy része izolációból fakad. Így a legjobb és legegyszerűbb mód a kapcsolatteremtésre az, ha tényleg odafigyelünk másokra. Ez több dolog miatt is előnyös.

Az egyik, hogy tudományosan bizonyított tény, hogy a tiszta szívből jövő segítségnyújtás csökkenti a szorongást és növeli a boldogság érzetét. Ezenkívül megértőbbek leszünk másokkal szemben, és nem legyőzendő akadálynak érezzük őket céljaink elérésében. Ráadásul a másokra való teljes odafigyelés során kiderül, hogy mindenkinek vannak problémái, sok esetben azoknak, akikre a közösségi oldalakon irigykedtünk, jóval több, mint nekünk magunknak.

Nem szükséges, hogy segítség gyanánt nagy dolgokat tegyünk. Sokszor elég, ha rámosolygunk valakire egy szomorú napon vagy ha őszintén köszönetet mondunk valamiért. A lényeg az, hogy ne kényszerből tegyük, hanem az iránti belső késztetésből, hogy jobbá tegyük mások napját. Ezután pedig nézzük meg saját lelkiállapotunkat, és látni fogjuk a különbséget!

Ismerjük fel, hogy ki vagy

Mindannyian azt szeretjük gondolni – ráadásul ezt halljuk mindenhonnan –, hogy egyediek vagyunk, egyszeriek és megismételhetetlenek. Igen, külső szinten ez mindenképpen így van. Viszont, ne felejtsük, minden élőlényt ezen a Földön ugyanazok az alkotórészek alkotnak, és ugyanazoktól az alaptényezőktől – légzés, víz-és táplálékfelvétel -  függ a létezésük.

Így az “ismerd fel, ki vagy” kifejezés valójában azt jelenti, hogy megértjük, kik vagyunk. Minden embernek (és minden élőlénynek) megvan a maga problémája, tökéletes élet nem létezik. 

Vegyük ezt észre, és naponta 5-10 percet rászánva meditáljunk el ezen! 

Ha tudatosan odafigyelve alkalmazzuk a fenti pontokat, szorongásunk fokozatosan szét fog oszlani.

Forrás: Hogyan kezeljük szorongásunkat? (angol nyelven)