A spirituális ösvények buktatói

Akármelyik szellemi utat választjuk, mindegyiknek lehetnek veszélyei. Ezekről akár egy teljes könyvet is lehetne írni. Ebben a bejegyzésben csupán néhány olyan általános – és komoly – buktató ismertetésére van lehetőség, amikkel a kezdők gyakran szembesülhetnek. Bár, itt és most elsősorban a buddhizmusra fókuszálunk, ezen veszélyek többsége megtalálható bármely más úton is.

A meditáció árnyoldalairól, veszélyeiről ITT és meditációs hibákról már ITT írtam bejegyzést. Ez a mostani a spiritualitást általánosságban közelíti meg.

A belekezdéstől való idegenkedés

Sok esetben már a kezdés is hatalmas akadálynak látszik. Mi legyen az első lépés? El kell-e majd utaznom valamilyen egzotikus helyre? Honnan fogom tudni, hogy a tanítóm valódi tanító-e?

Ezekből a kétségekből gyakran “mi lesz, ha....” kezdetű kérdések válnak. Mi van, ha nem lesz elég időm a meditációra és a tanulásra? Mi van akkor, ha rosszul csinálom? Mi van, ha a tanítóról kiderül, hogy csak egy pojáca? Mi van, ha az egész életem megváltozik? Mi van akkor, ha semmi sem változik?

Ilyen esetekben két tanács adható. Az egyik az, hogy célszerű apró lépésekkel indítani. Csak annyit haladjunk előre, amennyire képesek vagyunk. És jobb, ha nem halogatjuk a kezdést, hanem minél előbb belevágunk!

A másik tanács, hogy ne felejtsük el: egy valódi szellemi útnál nincs olyan, hogy “kell”. Ha valaki azt mondja, hogy a végcélod eléréséhez mindenképpen egy órát kell meditálnod naponta, vagy költséges előadásokon kell részt venned, vagy Nepálban kell élned, vagy bármi más dolgot csinálnod, ami túl sok neked, akkor jusson eszedbe, hogy ezeket egyáltalán nem kell megtenned. Csináld minél egyszerűbben és csak annyit, amennyire képes vagy!

Ez a tanács azokra is vonatkozhat, akiknek valójában volna elég idejük, hogy többet tegyenek, de nem akarnak.

Ha valaki mégis teljes erőbedobással akar indítani, annak is inkább az apró lépések javasolhatók. De ezek a lépések következetesek legyenek, mint például a meditáció (vagy kántálás) csak öt percig tartson, de minden nap végezzük el!

Később megeshet az, hogy több időt akarunk szánni az ösvényünkre. De az is lehet, hogy nem. Ennek ellenére, nem árt figyelembe venni azt, hogy ha a gyakorlás a mindennapi teendőink rovására megy, akkor azt fogjuk érezni, hogy kudarcot vallottunk.

Figyeljünk oda a kiégésre!

Az elkezdéstől való vonakodás ellenkezője az elhamarkodott és túlzott elköteleződés. Néha a lelkes kezdők olyan intenzíven vetik bele magukat a gyakorlásba és a tanulásba, elhanyagolva minden mást az életükben, hogy előbb-utóbb kiégnek. És aztán csalódottan feladják az egészet.

Egy szellemi úton nem csak addig haladunk, amíg el nem érjük a célt. Valójában sosem jutunk a végére. Ezért van arra szükség, hogy egy olyan sebességet határozzunk meg, amit tartani tudunk a hátralévő életünkben. Mert valójában addig tart az út – az egész hátralévő életünk végéig.

Az elvárások veszélyei

Mi, 21. századi nyugati emberek célorientáltak vagyunk, és szeretünk viszonyítási pontokat látni, amelyek az előrehaladásunkat mutatják. Tudnunk kell, hogy a valódi szellemi utakon nincsenek ilyen viszonyítási pontok. Legalábbis nem olyanok, amit mi magunk képesek volnánk észrevenni.

Egy tisztánlátással rendelkező tanító képes lehet azt észlelni, hogy hányadán áll a tanítványa. És néha a tanítvány is felismeri, hogy valami megmozdult vagy megváltozott a gyakorlásnak köszönhetően. De a változások, amelyek megtörténhetnek, nem mérhetőek és gyakran nem is észrevehetőek. Esetleg felismerheted utólag, hogy valami megmozdult, de általában nem akkor, amikor éppen történik.

Légy türelmes magaddal és a gyakorlásoddal!

Tanítók és a középút 

Van két dolog, ami egymásnak ellentmondónak tűnik.

Az egyik az, hogy a tanító vagy guru semmi olyat nem adhat neked, ami már ne volna meg benned.

Ennek ellenére, saját magunk, egyedül ritkán jutunk előre egy szellemi úton. Nagyon ritkán. Ezért jobb, ha keresünk egy tanítót.

Az emberek gyakran erőteljesen idegenkednek vagy éppen ellenkezőleg, erőteljesen függenek a tanítójuktól. Egyik álláspont sem egészséges. Ha olyasvalakit keresel, aki a megvilágosodott apucid vagy anyucid lehet, aki rendbe rakja az életed és azzá tesz, aki lenni akarsz, akkor ezt felejtsd el. Az egyetlen személy, aki rendbe tehet téged, az te vagy.

Ennek ellenére a szellemi utak néha igazán csalókák, különösen azért, mert mindannyian egy önmagunk által kivetített buborékban élünk, amiről tévesen azt gondoljuk, hogy ez a “valóság”. Nem olyanra van szükséged, aki dogmákkal és különféle elméletekkel tömi meg a fejed, hanem olyasvalakire, aki kívül áll a buborékon és kivezethet onnan.

Mindannyian ismerünk olyanokat, akik azzal dicsekszenek, hogy egyedül haladnak a szellemi ösvényen. Ugyanakkor ezek többségét senki sem szembesítette saját egójával, így kétséges, hogy tényleg haladnak-e azon a bizonyos úton.

Ugyanakkor elengedhetetlen az, hogy saját gyakorlásunk tényleg a miénk legyen, és hogy megtanuljunk saját magunkban bízni. Ezt a tanítónk nem teheti meg helyettünk, és ugyanígy nem adhat nekünk belátást vagy tisztánlátást sem, ezt csak mi magunk alakíthatjuk ki. De a jó tanító átsegíthet a vakpontjainkon és lendíthet rajtunk, amikor elakadtunk.

Forrás: Spirituális ösvények kezdő buktatói (angol nyelven)

Mahámudrá híján

Khenpo Tashi rinpocse mahámudrá tanítást ad a Karmapa Házban e héten. Legalábbis ezt hittem. Ez áll a hirdetésben. Mivel engem különösképpen érdekel ez a tanítás, így ma el is mentem meghallgatni.

Egész sokan gyűltek össze. Kicsivel 18 óra után meg is jelent a tanító, s a szokásos indító recitációk után röviden arról beszélt, hogy a lények mind a boldogságra törekszenek, s ehhez nyújtanak segítséget a szellemi utak (értsd: vallások), különösképpen pedig a buddhizmus, amin belül többféle tanítás is létezik. Az egyik ilyen tanítás a Nágárdzsuna féle madhjamaka, avagy a közép út, ami azért közép út szerinte, mert elkerüli a szélsőségeket, miként az evésben is kerülni kell a túl sokat és a túl keveset, helyette meg kell találni a mértékletességet és az egyensúlyt. A madhjamaka segítségével felismerhetjük a tudat ürességét. Aztán ott van Tilópa, aki a mahámudrá tanításokat rendszerezte, amivel közvetlen tapasztalást nyerhetünk a tudat természetéről. Továbbá van még Nárópa, aki a hatféle jógát tanította, ami egy remek eszköz a mahámudrá megvalósításához. Ennyiből állt az előadás első része, ami után kérdéseket lehetett feltenni. Ami kicsit gyanús is volt, hiszen ez a mahámudrá tanítássorozat harmadik napja, akkor vajon miért most mond el egy ilyen nagyon általános történelmi bevezetőt?

Az első kérdésig várni kellett egy kicsit, mire valaki jelentkezett, s megkérdezte, hogy lehet-e nem ide kapcsolódó témában is kérdezni. Ezt röviden lefuttatta a két fordító és rinpocse, magyarról angolra, angolról tibetire, majd vissza tibetiről angolra, angolról magyarra: igen. Első kérdés: mi a teendő, ha az ember megtudja, hogy halálos betegsége van; és mit kell tenni, amikor az ember haldoklik? Ezzel a kérdéssel aztán megküzdöttek a fordítók (avagy: hogyan mondjuk angolul azt, hogy halálos betegség?), majd rinpocse először arról beszélt, hogy a halál idején az ember gondoljon a gyökérlámájára, azonosítsa Amitábhával, és akkor az ő tiszta földjén születhet. Ez azért fontos, hogy ne ragadja meg a halál során/után felmerülő tapasztalatokat, különben a hat birodalomban születik újra. Amennyiben pedig valaki dzogcsen vagy mahámudrá gyakorló, akkor a halál idején felmerülő dharmakája fényre összpontosítson. Arról azonban sem eddig, sem a továbbiakban nem esett szó, miként is gyakorolja valaki a mahámudrát. Második kérdés, egy másik hallgatótól, akinek több kérdése is volt: úgy hallotta, hogy a haldokló személyhez nem szabad hozzáérni, s erre kér tanácsot. Erre válaszként hosszabban beszélt arról, miként ne nyúljanak a haldoklóhoz, mert, főleg egy gyakorló esetében a meditációját, megzavarja. (Ámbár ez egy valóban népszerű buddhista hiedelem, a Buddha láthatóan nem gondolta, hogy a haldoklási időszaknak lenne különösebb jelentősége (lásd: SN 55.21 és 22), viszont azt tanácsolta, hogy a haldokló inkább ne aggódjon (lásd: AN 6.16).) A második kérdése ugyanannak az embernek pedig arra vonatkozott, hogy ha már korábban beszélt a mahámudrá első két jógájáról, akkor most folytatná-e a második kettővel. Válaszként erre rinpocse azt mondta, hogy most előbb tartsunk szünetet. Így hát volt tíz perc szünet.

Az előadás második felét azzal kezdte, hogy a mahámudrának ugye van négy jógája (mely négynek a neveit lefordítani némi nehézségbe ütközött a tibeti-angol fordítónak, de a magyar-angol fordító láthatóan tudta, miről van szó). Ezután elkezdett beszélni az első jógáról, az egyhegyűségről, Itt említette, hogy az egyhegyűségnek négy szintje van, amit tibetiül felsorolt, de a tibeti-angol fordító nagyon nem értette. Miután ezzel küzdöttek egy darabig, el is hangzott, hogy rinpocse korábban nem beszélt erről a négy szintről. Ehhez még hozzátette a tanító, hogy nem is érdemes annyira megismerni az ilyen fokozatokat, mert akkor az embernek elvárásai lesznek a meditáció során, aminek következtében a szintek tapasztalatai nem is jelennek meg. Ezen a ponton azt gondoltam, hogy akkor most átugorjuk ezt a kérdést, mert hát amúgy is a harmadik és negyedik jógáról kéne szó essen. De nem. Elkezdte egyenként elmondani ezt a négy szintet, amiből állítása szerint három minden mahámudrá tanításban ismert és elfogadott, de a negyediket azt Milarépa tette hozzá. Mikor a harmadik magyarázásához ért, akkor leesett nekem, hogy a "gyönyör-világosság-gondolatmentesség" (bde, gsal, mi-rtog-pa) hármasáról van szó, ami számos meditációs útmutatásban szerepel, s egy teljesen általános kifejezés a tibeti buddhizmusban. Itt már egészen el is vesztettem a bizalmamat a tibeti-angol fordítóban, aki úgy tűnt, nem igazán volt tisztában a buddhista terminológiával. A negyedik elemnek még a haragot mondták, mint ami erősíti az éberséget, erről azonban még valóban nem hallottam korábban, cserébe itt sem került igazán kifejtésre. És akkor itt egy öt perces meditáció következett.

Rinpocse megrázta a csengőjét, s folytatódott is az előadás. Itt már nagyon reméltem, hogy végre belekezd abba, amiért jöttem. Helyette azonban arról beszélt, hogy akik jelen vannak az előadásán, azok minden bizonnyal sok érdemet halmoztak fel előző életeikben, amiért itt lehetnek és a Dharmát hallgathatják. A mahámudrá pedig olyan, mint az oroszlán üvöltése, ami elől minden más lény elmenekül, de az oroszlánkölykök odamennek. (A hasonlathoz rövid megjegyzés, ami nem hangzott el az előadáson, hogy az "oroszlánüvöltés" egy hagyományos kifejezés a Buddha tanítására, lásd: MN 11 és 12.) Mi több, a mahámudrát egészében 12 évig tart kifejteni, így rinpocse reméli, hogy majd egy másik alkalommal többre jut idő, s ezzel be is fejezte a programot. A viszont látásra.

Vélemény? Röviden: a fogyasztó megtévesztése. Az egy dolog, hogy az előadás maga nem volt megtervezve, ámbár nem igényel különösebb erőfeszítést, hogy egy teljesen hagyományos és ismert rendszert előadjon, amit ő maga is már jó eséllyel tucatszor hallhatott és olvashatott, s akkor ehhez még nem is kell hozzátenni semmilyen retorikai képességet. De az mindenképp csalódás, hogy konkrétan nem arról volt szó, amit meghirdettek, amiről elvben négy napon keresztül taníthat. És még csak azt sem lehet mentségként felhozni, hogy hát a hallgatóság nem volt érett rá, hiszen épp ő maga mondta, hogy itt minden jelenlévő milyen kiváló érdemekkel rendelkezik. Félreértés ne essék, az nagyon jó, hogy a Karmapa Házba meghívnak tanítókat, és maga a hely teljesen rendben van, minden elismerésem a helyi közösségé, akik karban tartják. Amivel gond van, és ami miatt általában elkerülöm az összes vándorprédikátort, hogy miközben egy stabilan működő buddhista közösséghez jött el mahámudrát tanítani, helyette általános közhelyeket mondott, mintha ez valami toborzógyűlés lett volna, ahol az embereknek a Dharmát reklámozzák, de a konkrét tartalomról nem esik szó. Az már szinte csak mellékes, hogy nem csak az előadó, de a tibeti-angol fordító is felkészületlen volt.

Hogyan vizualizáljunk? 2 .rész

(E bejegyzés alapja Alexander Berzin 1998. szeptemberi, Mexikóban tartott előadása)

(Vissza az 1. részhez)

Vizualizációs módszerek a tantrában

Úgy hiszem, nem árt, ha van némi fogalmunk arról, hogy mi is az a tantra, még akkor is, ha valakit jelenleg nem igazán érdekelnek az ilyen jellegű gyakorlások. Ha tudjuk, miről van szó, az sokat segít tisztázni olyan ide kapcsolódó kifejezéseket, mint mágia, egzotikus szex és ilyesmi. (arról, hogy mi is a tantra, ITT írtam bejegyzést. A tantrikus istenekkel való azonosulásról pedig ITT. A tantrikus egyesülésről ITT lehet olvasni) Egy tisztább kép birtokában bárki könnyebben eldöntheti, hogy akar-e vagy sem tantrikus gyakorlásba fogni, akár most, akár később.

Avalókitésvara

A tantrában a képzelőerő nagyon fontos, a használata pedig egészen kifinomult.

Kezdjük az általános résszel.

A tantrában arra használjuk a képzelőerőnket, hogy különféle Buddha-alakokat (tibeti nyelven: jiddám) képzeljünk el segítségével. Ezeket a Buddha-alakokat néha “istenségeknek” szokták nevezni, bár a tibeti nyelv inkább felsőbb istenségeknek nevezi őket. (a tantrikus istenségekről és a buddhizmus istenségeiről ITT írtam részletesebben) Ezek olyan értelemben számítanak felsőbb istenségeknek, hogy ők nem a szamszára körforgásának isten-birodalmában átmenetileg lakó istenségek, hanem fölötte és azon kívül vannak.

Ezek az istenségek képviselik a teljesen megvilágosodott Buddhát, és mindegyike a buddhaság egyik összetevőjét. Mint például Avalókitésvara (tibeti nyelven Csenrézi) a könyörületesség, míg Mandzsusrí az éberség és bölcsesség képviselője.

Amikor ezeket a Buddha-alakokat használjuk, akkor vagy őket elképzeljük el magunk előtt vagy a fejünk tetején, vagy még gyakrabban, önmagunkat képzeljük bele valamelyikük formájába. (Avalókitésvaráról több helyen, például ITT írtam, Mandzsusríról ITT bővebben)

“Világosság, tisztaság, élesség” és “büszkeség”

Amikor elképzeljük ezeket az alakokat, két dologra kell hangsúlyt fektetnünk. Egyiket általában “tisztaság, élesség’”-nek, a másikat “büszkeség’-nek fordítják. Ez a fordítás félrevezető. Zárójelben jegyezném megy, hogy az egyik legnagyobb problémánk, amivel nekünk, nyugatiaknak szembesülnünk kell, ha más vallásokat vagy filozófiákat tanulmányozunk, hogy a legtöbb fordítási kifejezés félrevezető lehet.

Először is, itt ebben a helyzetben a “tisztaság, élesség” azt jelenti, hogy “valami látható vagy valamit láthatóvá tenni”. Azaz, a tudatunk valójában láthatóvá tesz egy képet, megjeleníti. A Buddha-alakoknál arra fókuszálunk, amit a tudatunk megjelenít, és ahogy fejlődik a koncentrálóképességünk, automatikusan úgy javulnak ezeknek az alakoknak a részletei. Emiatt nem szükséges azon erőlködnünk, hogy minden részletet most rögtön megjelenítsünk. Kezdetben csak annyira van szükségünk, hogy nagyjából elképzeljünk valamit, még akkor is ha ez csak egy fénygömb.

A második szempont, a “büszkeség”, ami nem önteltséget jelent. Inkább azt, hogy tulajdonképpen önmagunkat képzeljük bele ebbe a Buddha-alakba, vagy pedig azt érezzük, hogy ez az alak ténylegesen jelen van, például a fejünk tetején vagy előttünk.

Tehát, amikor vizualizálunk egy Buddha-alakot, akkor ezt nem simán csak elképzeljük, hanem igazán úgy érezzük, hogy ez a Buddha valójában itt van egy megvilágosodott lény összes tulajdonságával.

Ez a két szempont  – tehát hogy valamit megjelenítek és hogy azt érzem, hogy az ténylegesen jelen van – valamennyire közös a szútra módszerekkel, mert ott is elképzelünk egy Buddha-alakot azért, hogy elérhessük a koncentráció állapotát. A tantra és a szútra közötti fő különbség – ahogy fentebb is mondtam – az, hogy az előbbiben önmagunkat képzeljük bele ezekbe a Buddha-alakokba.

Így most már talán érthető, hogy miért félrevezető a “vizualizáció” kifejezés. Mert ez alapján azt gondolhatnánk, hogy az egyetlen dolog, amit teszünk, hogy ténylegesen látjuk azt a képet. De nem csak ennyiről van szó. Folyamatosan fejlesztve képzelőerőnket, nem csupán megjelenítjük magunk előtt azt az alakot, hanem azt is képzeljük, hogy milyen volna valójában ilyenné válni, az ő összes tulajdonságával. Például, úgy érezni magunkat, mint Avalókitésvara (Csenrézi), könyörülettel és törődéssel telve. Tehát a képzelőerőnk használatát egészen kiszélesítjük.

A képzelőerő kialakítása és fejlesztése a vizualizáció során

Azért, hogy képesek legyünk egy Buddha-alak vizualizálására, természetesen tudnunk kell azt, hogy hogyan néz ki az az alak. Miután láttuk őket, akár képen, akár szobron, nem árt többször is felidézni magunkban a látványt.

Ezután első lépésként a leghelyesebb, ha önmagunk vizualizálásával kezdjük, bár ezen alakok többsége elég speciális formájú. Ennek ellenére, mégsem olyan nehéz önmagunkat beleképzelni ezekbe a furcsa, speciális alakokba, mint ahogyan azt hinnénk. Például kezdjük a fejünkkel. Képzeljünk oda valamit a fejünk tetejére. Tegyük oda a kezünket. Érezzük a kezünket a fejünkön? Most vegyük el a kezünket. Még mindig érezzük a fejünk tetejét? Nos, ilyen módon képzelhetünk el egy Buddha-alakot a fejünkön. Fókuszáljunk arra a pontra. Mindössze arra van szükség, hogy azt érezzük, valami van ott.

Önmagunk alakként való elképzelése úgy történik, hogy elkezdjük érzékelni a fejünket, karunkat, lábunkat, testünket. Képesek vagyunk egészen pontosan érezni a testünket? Most pedig képzeljük el azt, hogy valamilyen Buddha-alakok vagyunk. Bár talán nem vagyunk képesek saját arcunkat vizualizálni, de azt érezzük, hogy van szemünk, orrunk és szánk, és az a Buddha-alak rendelkezik ezzel a szemmel, orral és szájjal.

A speciális formával folytatva, ha például ezeknek az  alakoknak több karjuk van, akkor sem olyan bonyolult a vizualizáció. Próbáljuk meg elképzelni Csenrézit négy karral. Emeljük behajlítva karunkat vállmagasságtól valamivel lejjebb magunk elé. Érezzük ezt? Most tárjuk szét a két karunkat két oldalra. Megduplázott fényképként képzelhetjük ezt el. Majd helyezzük vissza kezünket a térdünkre. Még mindig érezzük azt a négy kart? Egészen biztosan, tehát nem olyan bonyolult.

Még akkor sem, amikor már összetettebb dolgot akarunk. Próbáljuk meg elképzelni három arcot. Emeljük tenyereinket a pofacsontunk két oldalára, mintha az volna a két extra arc. Most az eredeti arcunkra fókuszáljunk. Majd tegyük le a kezeinket. Még mindig érzünk egy-egy arcot a saját fejünk két oldalán?

Azt is el lehet képzelni, hogy benne vagyunk egy mandalában, ami a Buddha-alakok valamelyikének lakhelye. Ez sem annyira nehéz. Itt az a lényeg, hogy nem a szemünket használjuk. Mindössze el kell képzelnünk, hogy egy szobában ülünk. Érezzük a négy falat magunk körül? Ez menni fog, mert nagyon könnyű. Ehhez, ugyanis még arra sincs szükségünk, hogy vizuálisan elképzeljük a falat ahhoz, hogy érezzük. Hiszen amikor a saját igazi szobánkban vagyunk, akkor is tudjuk, hogy odakint van a kert és az utca. Tehát, mandalát ilyen módon vizualizálunk, ebben az esetben egyszerűen csak érezzük, hogy ezek a dolgok ott vannak.

A képzelőerő kialakításának ez a valódi folyamata.

Forrás: Vizualizáció (Alexander Berzin előadása angolul)

Hogyan vizualizáljunk?

(E bejegyzés alapja Alexander Berzin 1998. szeptemberi, Mexikóban tartott előadása)

A vizualizáció nem más, mint a képzeletünk használata. Elengedhetetlen szerepe van a buddhizmus tibeti formájában, ez az egyik fő különbség a tibeti és a többi más iskola között. Természetesen ezek a módszerek is Indiában alakultak ki, onnan kerültek át Tibetbe.

A vizualizáció különböző szintjeinek megértéséhez és használatukhoz mindenképpen szükséges az, hogy a “vizualizáció” szót pontosítsuk. Nem csupán “vizualizációról”, tehát képi élmény felhasználásáról van szó, hanem egész képzeletünk megdolgoztatásáról. Amikor ezt tesszük, akkor nem csupán egy elképzelt látványt használunk, hanem elképzelt hangot, illatot, testi érintést, érzéseket, érzelmeket, és így tovább. Ehhez nem csupán a szemünkre van szükségünk, hanem a tudatunkra is.

A nyugati pszichológia az agyunk jobb és bal féltekéjét érzelmi és racionális oldalnak is nevezi, amit nagyon nehéz egyszerre fejleszteni. Azonban a tibeti buddhizmus ezzel a “vizualizációs gyakorlással” mindkét oldalt, a kreatív, érzelmi jobb és az intellektuális, racionális bal agyféltekét is képes egyidejűleg fejleszteni. Így, amikor vizualizációról beszélünk a buddhizmusban, ne valamiféle mágikus folyamatra gondoljunk. Hanem egészen gyakorlati módon kifejleszthető és használható lehetőségekre.

A képzeletünk használatának különböző szintjei vannak. Ezeket szútra és tantra módszerek csoportjára osztjuk. E kettő közül a tantra a haladóbb vagy magasabb szintű.

Vizualizációs módszerek a szútra csoportban

A szútrában a képzeletünk használata leginkább a negatív nézőpontjainkon – zavaró érzelmeinken és zavaró viselkedésünkön -  való felülkerekedésen segíthet. Például, ha ellenállhatatlan szexuális vágyat érzünk olyasvalaki iránt, aki iránt nem volna helyes azt érezni, akkor képzeljük el ezt az illetőt, mondjuk 80 évesen. Ne felejtsük el, hogy az erőteljes vágyaink valaki vagy valami iránt egy általunk tetszőlegesen választott és fontosnak vélt tulajdonságon alapul, amiről azt hisszük, örökre meg is marad. Azaz az ellenállhatatlan nemi vágynál maradva, azt tételezzük fel arról az illetőről, hogy minden porcikája vonzó és gyönyörű, és az is marad – ez azonban, természetesen nem igaz. Ha idősnek, csúnyának, ráncosnak, stb. képzeljük el, azzal kialakíthatunk magunkban egy jóval reálisabb viselkedést a személy iránt. Ez, természetesen alkalmazható bármilyen erőteljesen vágyott tárgyra is, akár vadonatúj sportkocsira, aminek megvétele után még 20 évig fizethetjük a törlesztőrészletet vagy a tucatodik sminkkészletre, aminek nagy részét úgysem használtuk sosem.

Amint látjuk, ez az erős képzelőerő nem csupán kreatív, hanem nagyon hasznos is lehet.

Használhatjuk még pozitív tulajdonságok vagy viselkedés kialakítására is. Ilyen, például az együttérzés és higgadt tisztánlátás. Nagyon haragszunk egyik kollégánkra/barátunkra/rokonunkra, mert olyanokat mondott, tett, amivel megbántott bennünket. Nem szükséges metta meditációt végezni ahhoz, hogy pár pillanat alatt elképzeljük az illetőt belül kisgyerekként, aki esetleg fel sem képes fogni, hogy szavai, tettei mit okoznak vagy esetleg ő maga is mennyire sérült lelkileg, mert őt is így bántották meg valamikor. Egészen biztos, hogy ezáltal le tudunk nyugodni egy-két percen belül, és képesek leszünk iránta együttérzést kialakítani magunkban, ami aztán arra nyújt lehetőséget, hogy higgadt fejjel megbeszélhessük a felmerült problémát.

Tehát a szútra módszereket elképesztően sokféleképpen használhatjuk, hogy felülkerekedjünk a negatív tulajdonságainkon, helyettük jókat alakítsunk ki, és realistábbak, objektívebbek legyünk.

Hogyan vizualizáljunk? 

Sokan úgy vélik, hogy ők nem tudnak vizualizálni. Ez azonban nem igaz, mert mindannyian képesek vagyunk erre. Hiszen fel tudjuk felidézni szeretteink arcát, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy tudunk vizualizálni.

A szútra csoportban a képzelőerőnket nem csupán az előbb elmondottakra használhatjuk. Hanem arra is, hogy segítségével fejlesszük a koncentrációs képességünket úgy, hogy gyakorlás során egy Buddhát meditációs tárgyként képzelünk el. Ezzel tökéletes koncentrációt érhetünk el. A szútra módszere ezen a ponton kettéválik a hínajána (théraváda) és a mahájána irányzat ösvényére. A hínajána irányzatban a koncentráció kialakításának szokásos módja a légzésre való összpontosítás, amihez tudatos odafigyelés szükséges. A légzés testi érzésére fókuszálunk, az orron keresztüli ki-és belégzésre.

Ezzel szemben a mahájána különbséget tesz aközött, hogy mire használjuk a koncentrációt. Ehhez nem annyira tudatos odafigyelésre, hanem inkább a tudatunkra és a racionális gondolkodásra van szükségünk. Ezért van az, hogy a mahájánában a koncentráció kialakításában egy Buddha-alak elképzelését előnyösebbnek találjuk a csak légzésre való tudatos odafigyelés helyett.

Hogyan történik ez? A gyakorlás kezdetén egy nagyon kicsi Buddha-alakot képzelünk el magunk előtt szemmagasságban, tőlünk körülbelül egy karnyújtásnyira. Ez nem annyira tömör forma, hanem fényből készült, és élőnek érezzük. A vizualizáció gyakorlása során nagyon fontos, hogy ne meresszük a szemünket az előttünk lévő elképzelt alakra. Inkább a padló felé nézzünk, és képzeljük el az alakot magunk előtt a szemöldökünk magasságában. Ha úgy véljük, hogy ez nem fog menni, akkor próbáljuk meg egy pillanatra! És most mialatt lefelé nézünk a padlóra, gondoljuk végig azt, hogy hol a kezünk. A kezünk akkor is az ölünkben nyugszik, amikor nem látjuk, igaz? Ugyanígy képzeljük el azt a Buddha-alakot a szemöldökünk magasságában, amely akkor is ott van képzeletünkben, ha nem látjuk.

Azonban nem akármit, mondjuk, egy almát képzelünk oda, hanem Buddhát. Ez azért lényeges különbség, mert a Buddhára való fókuszálással nem csupán az intenzív odafigyelést fejleszthetjük, hanem Buddha tulajdonságára/minőségére is fókuszálunk. Ezáltal a koncentrációnk egybekapcsolódik a menedékvétellel is. Mert azt jelenti: “Ez a biztonságos irány, erre akarok menni életemben”. De ugyanúgy összekapcsolódik bódhicsitta céllal is: “Olyan akarok lenni, mint ez az elképzelt Buddha alak, képes akarok lenni más lények megmentésére”.

Tehát az ilyen módon való gyakorlás több célt is szolgál, és ez sokkal mélyebb elköteleződést hozhat létre, mint csak az orron keresztüli légzésre való koncentráció.

(folytatása következik) 

Forrás: Vizualizáció (Alexander Berzin előadása angolul)

Mi a nirvána?

Lépten-nyomon szembetalálkozunk a nirvána szóval, amelyet az “üdvösség” vagy “nyugalom” távol-keleti szinonimájaként használnak. Sokan úgy vélik, hogy esetleg így nevezik a buddhista mennyországot. Létezik Nirvána nevű parfüm, ásványvíz, különféle étterem, és volt ilyen nevű rock együttes is.

  

Szanszkrit nyelven a nirvána vagy páli nyelven a nibbána azt jelenti, hogy “kioltani, elfojtani”. Egészen konkrétan tűz kioltására, elfojtására utal. Mi is pontosan a nirvána vagy nibbána?

Ennek megértéséhez célszerű felidézni azt, hogy az ókori Indiában felbukkanó új tanításokban, az Upanisádokban jelenik meg először a szamszára, a születés-halál-újraszületés körforgásának fogalma. Az akkori bölcsek és útkeresők célja e létforgatagtól való megszabadulás, a móksa végső és időtlen állapotának elérése volt. A móksa, mint fogalom, máig megmaradt a hinduizmusban és a dzsainizmusban. A buddhizmusban viszont a móksa helyett a nirvána (nibbána) terjedt el.

A hagyomány szerint a történelmi Buddha a legelső nagyobb szabású tanbeszédét, a Tűzbeszédet egy Agni-istent (a Tűz istenét) imádó pap ezer tanítványa előtt tartotta. Mivel a szuttákból (tanbeszédekből) az derül ki, hogy Buddha igyekezett a hallgatósága szellemi szintjéhez és tudásához igazítani a beszédeit, könnyen elképzelhető, hogy a “Minden lángban áll, szerzetesek... Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra....” (ford. Vekerdi József) kezdetű Tűzbeszéd hatására vált a végső megszabadulást jelentő móksából az elsősorban a buddhizmusra jellemző kifejezés, a tűz ellobbanására utaló nibbána.

Az idők folyamán a nirvána (nibbána) pontos értelmezése a buddhizmus különböző iskolái között némiképpen eltérően alakult, de mindegyikben változatlan megmaradt az eredeti felfogás, mely szerint a nirvána semmiképpen sem egy hely, hanem egy állapot. Annak ellenére sem számít helynek, hogy több irat és kommentár tesz említést nirvánába való belépésről, de a nirvánába nem úgy lehet belépni, mint egy szobába, vagy mint, mondjuk, belépni a mennyország kapuján.

Természetesen, ennek ellenére buddhisták generációi hitték azt, hogy a nirvána valamiféle hely, mert egyszerűen képtelenek voltak másként elképzelni. Emiatt könnyen találkozhatunk olyan buddhistával, aki ekként értelmezi.

Emellett olyan régi népi hit is létezik, amely szerint muszáj emberként megszületnünk ahhoz, hogy a nirvánába léphessünk. Bár ilyesmit, feltehetőleg a történelmi Buddha nem állított, ez a néphit megjelent egyes mahájána szútrában. Míg más szútrákban, például a Vimalakirti Szútrában ezt az elképzelést erőteljesen tagadják.

Nibbána a théraváda buddhizmusban

A buddhizmus théraváda irányzata kétféle nirvánát – páli nyelven nibbána – említ. Az első csak simán nibbána, “némi maradékkal”. Ez a parázshoz hasonlítható, ami a láng eloltása után még meleg marad egy ideig. Ilyenek azok a élőlények, akik megvilágosodtak, ők az arahant-ok. Az arahant tudatában van az örömnek és fájdalomnak, de már nem kötődik hozzájuk.

Buddha parinibbánába való távozása

A másik a parinibbána, a végső vagy  teljes nibbána, ami a halállal következik be. Most már a parázs is kihűlt. Buddha tanítása szerint ez az állapot már sem a létezés, sem pedig a nem-létezés állapota.

Nirvána a mahájána buddhimusban

A mahájána buddhizmust a théraváda irányzattól több minden választja el. (a kettő közötti különbséget ITT foglaltam össze egy bejegyzésben)

A mahájána buddhizmus szerint a szamszára és a nirvána nem igazán választható ketté. Az az élőlény, aki elérte vagy megtapasztalta a jelenségek ürességét, fel fogja ismerni, hogy a szamszára és a nirvána nem egymás ellentétei, hanem teljesen átjárják/áthatják egymást.

Forrás: Nirvána (angol nyelven)

Cölibátus (és spirituális egyesülés) a buddhizmusban

Sokan úgy tudják, hogy az összes buddhista szerzetes és apáca cölibátusban él. Ez azonban nem teljesen igaz, akadnak kivételek. Ez utóbbi jobbára Japánra érvényes. Amióta a 19. században a japán császár eltörölte a cölibátust, azóta az ottani buddhista szerzetesek többsége házasságban él. Ugyanez vonatkozik azokra a japán buddhista iskolákra, amelyek a nyugati országokban is elterjedtek.

A koreai buddhizmusnak erre a részére a 20. századi japán megszállás csak keveset hatott. Bár voltak olyan szerzetesek, akik átvéve a japán gyakorlatot, megházasodtak, ez a szokás azonban nem igazán szilárdult meg. Majdnem az összes koreai kolostori szerzetes és apáca hivatalosan is cölibátusban él.

Tibetben a nyingmapa iskolán belül mindkét irányzat, a cölibátus és a nem-cölibátus al-iskola megtalálható. Az úgyszintén tibeti szakjapa iskolát ugyanaz az arisztokrata, nem-cölibátus klán irányítja a 11. század óta; a vezetés apáról fiúra száll.

Viszont a tibeti cölibátusi rendeken belül létezik egy, úgynevezett spirituális egyesülés a tantrát gyakorlók között – ezt lentebb kicsit bővebben kifejtem.

A mongol buddhizmusban, amely közeli rokonságban áll a tibetivel, de irányításában különbözik tőle, szintén változóak a szabályok ezen a téren. Vannak cölibátus rendek és vannak nem-cölibátusok.

A buddhizmus többi iskolájában a felszentelt szerzetesek és apácák cölibátusi fogadalmat tesznek. Ez a történelmi Buddha ideje óta igaz. Cölibátusban élnek a tibeti, a burmai, kambodzsai, kínai, laoszi, Srí Lanka-i, thaiföldi és vietnámi szerzetesek és apácák is.

Tudnunk kell, hogy a buddhizmusban a szerzetesi rend nem válik el a papságtól, mint ahogy az a katolikus vallásban történik. A legtöbb buddhista rendben a felszentelésnek két szintje van, a kezdő és a teljesen felszentelt. A teljesen felszentelt buddhista apácák és szerzetesek ugyanolyanok, mint egy pap a kereszténységben.

Cölibátus a Vinaja szerint

A buddhista szerzetesi szabályzat gyűjteménye a Vinaja. (a buddhista szent irat, a Tripitaka vagy Tipitaka (“három kosár”) egyik része a Vinaja-pitaka). A buddhista szent iratokról ITT írtam rövid összefoglalót)

Ahogy a buddhizmus évszázadokon át terjedt Ázsiában, a buddhista szent iratoknak, köztük a Vinajának is legalább három különböző verziója jött létre, de ezek mindegyike a cölibátust írja elő a szerzetesek és apácák számára.

(A történelmi Buddha idején, több, mint 2500 évvel ezelőtt teljesen természetes volt, hogy a megvilágosodást keresők családjukat hátrahagyva távoztak “otthontalanságba”, azaz vonultak el egy-egy tanító köré gyűlve az erdőségekbe, ligetekbe. Már az Upanisádokban – azokban az új tanításokban, amelyek a történelmi Buddha korában és azt egy-két évszázaddal megelőzően jelentek meg – is úgy tartották, hogy a nemi vágy - és úgy általában bármilyen vágy – a szamszárához köti az embert. Emiatt egyértelműnek tűnt, hogy csak a cölibátusban való élés juttathat el a teljes vágytalansághoz, ezáltal a megvilágosodáshoz és a szamszárából való megszabaduláshoz. A történelmi Buddha tanításainak vallási előzményeiről, a Védákról és az Upanisádokról ITT és ITT írtam bejegyzést. a ford. megjegyzése)

A théraváda buddhizmusban a szerzetesek még kezet sem foghatnak nővel, ugyanígy egy apáca sem érinthet meg férfit, azon oknál fogva, hogy az érintés az érzéki vágy forrása, amely a megvilágosodás megakadályozója.

A mahájána cölibátusi rendek, általánosságban, nem ennyire szigorúak az érintéssel kapcsolatban. (a szex és a buddhizmus kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)

A tantra és a spirituális egyesülés

És végül a már fent említett spirituális egyesülésről kicsit részletesebben.

A spirituális egyesülés a tibeti tantra magasabb szintű része, ami teljes mértékben ezoterikus. A tantra szexuális ábrázolásokat és vizualizációkat (jab-jum) is alkalmaz, mintegy eszközként arra, hogy a vágy energiáját a megvilágosodás felé terelje. De a tanítások és a gyakorlások ezeken a magasabb szinteken már nem publikusak. Vannak olyan tibeti tantra tanítók, akik azt mondják, hogy valójában nem történik szex két ember között, mások viszont sejtetni engedik, hogy esetleg mégis.

A jab-jum a vadzsrajána buddhizmusban két istenség szexuális egyesülésben való ábrázolása. Ez képviseli a férfias alapelv, az aktív erő (upája) és a nőies alapelv, a bölcsesség (pradzsnya) egyesülését. Erre a képre fókuszálva, a tantra gyakorlója önmagán belül egybeolvasztja a férfias és nőies minőséget. (arról, hogy mi is a tantra valójában, ITT írtam bejegyzést)

A spirituális egyesülésekkel kapcsolatban két nagyon fontos dolgot kell tudnunk, függetlenül attól, hogy valójában mi történik vagy mi nem történik ilyenkor.

Az első az, hogy a tantrikus egyesülés két magasan képzett és spirituálisan egyenlő szinten álló gyakorló között zajlik, akik minden bizonnyal már évek óta teljesen felszenteltek. A második az, hogy ezt a tantrikus “házasságot” nem tartják titokban a rendjük előtt. Így amikor egy idősebb, magasabb szinten álló szerzetes egy sokkal fiatalabb partnert választ, aki nincs előzetesen beavatva a magasabb tantrába, az nem tantrikus hagyomány, az csak simán elcsábítás. És felszentelt gyakorlók nem létesítenek tantrikus “házasságot” egymással a rend vezetőinek tudta és beleegyezése nélkül. Tehát, ha valaki egy olyan vadzsrajána csoportba tartozik, ahol a csoport erről másképp vélekedik, akkor erősen gyanítható, hogy ott valami nagyon nem-hagyományos dolog történik, hanem elképzelhető módon szexuális visszaélés. Ilyen esetben az javasolható, hogy kellő körültekintés, utánakérdezés után, csak saját felelősségére maradjon valaki abban a csoportban.

Forrás: Cölibátus a buddhizmusban (angol nyelven)

           Jab-jum (angol nyelven)

Az ötödik fogadalom (ihatnak-e a buddhisták alkoholt vagy sem?)

A legismertebb buddhista fogadalom-csoport, ami a páli kifejezésből származó panycsa szíla néven is ismert, öt fogadalomból áll. (ITT írtam bejegyzést a buddhista fogadalmakról, és fajtáikról)

A panycsa szílá ötödik fogadalma az, hogy “tartózkodás a mámort okozó szerek fogyasztásától, ami a meggondolatlanság/figyelmetlenség alapja”. Ez azt jelenti, hogy a buddhisták nem ihatnak alkoholt sem?

Ennek a fogadalomnak az értelmezése némileg eltérő a théraváda és a mahájána buddhizmusban.

A thréraváda buddhizmus álláspontja

Bikkhu Bódhi, théraváda tanító azt mondja, hogy ez a fogadalmat a páli eredetiből kétféleképpen lehet lefordítani: tartózkodni kell “az erjesztett és lepárolt italoktól, amelyek részegítőek/mámort okoznak” vagy “az erjesztett és lepárolt italoktól és egyéb részegítő/mámort okozó dolgoktól”. Bármelyik értelmezést nézzük is, a fogadalom célja egyértelműen az, hogy “megelőzze a meggondolatlanságot/figyelmetlenséget, amelyet a részegítő/mámort okozó anyag fogyasztása okoz”.

Bikkhu Bódhi szerint tudnunk kell, hogy a fogadalom megszegéséhez több dolog szükséges: egy mámort okozó dolog, egy szándék a mámort okozó dolog bevételezésére, a mámort okozó anyag bevételére irányuló tevékenység és a mámort okozó anyag tényleges bevétele.

Olyan, egyértelműen gyógyító célt szolgáló gyógyszer bevétele, amelyben alkohol, ópiátok vagy más bódító anyagok vannak, nem számít a fogadalom megszegésének. Ugyanígy az sem számít annak, amikor elkészített ételben van egy kevéske alkohol.

Alapvetően tehát, a théraváda buddhizmus az alkohol és egyéb bódító anyagok élvezeti jellegű fogyasztásának egyértelmű tiltásaként tekint az ötödik fogadalomra.

Bár a théraváda szerzetesek általában nem követelik meg a világiaktól az önmegtartóztatást ilyen téren, a világi buddhisták kevéssé fogyasztanak alkoholt. (ennek azért genetikai okai is vannak, a távol-keleti rassznál az alkohol fogyasztása erőteljes kipirulást, hőérzetet okoz, ezért sokan kerülik. a ford megjegyzése)

Délkelet-Ázsiában, ahol a buddhizmus théraváda irányzata dominál, a kolostori szerzetesi közösségek gyakran kérik a bárokat és italárusító helyeket, hogy tartsanak zárva a főbb upószatha (önmegtartóztatási) napok során.

A mahájána buddhizmus álláspontja

A mahájána buddhisták azokat a fogadalmakat követik, amelyeket a Brahmadzsala szútrában leírtak. (ahogy fentebb utaltam rá, a mahájána fogadalmakról, és úgy általában a fogadalmakról ITT írtam bejegyzést)

Ebben a szútrában az alkohol fogyasztása csak egy “apró” kihágásnak számít, de az eladása, értékesítése már a fogadalom nagyon nagy megsértése. Szerintük az alkoholt fogyasztó csak önmagának okoz kárt, de az alkohol eladója már másoknak tesz rosszat, ami viszont a bódhiszattva eskü megszegése. (úgy hiszem, ez ettől kicsit összetettebb, hiszen egyetlen alkoholt fogyasztó sem csupán önmagának okozhat kárt, hanem a családjának és másoknak is. a ford. megjegyzése)

A mahájána irányzaton belül is léteznek különbségek egyes iskolák között az ivással kapcsolatban, de ezt az ötödik fogadalmat nagyon sok esetben nem értelmezik abszolút tiltásként. Viszont az is tény, hogy a “mámort okozó dolog” fogalmát kiszélesítették annyira, hogy beletartozhat bármi, ami elvonja a figyelmet az ösvényen való haladásról, tehát nem csupán az alkohol és drog.

Zen tanító, Reb Anderson így írja Zen meditáció és a bódhiszattva fogadalmak című könyvében: “A legtágabb értelemben, bármi, amit anélkül nyelünk le, lélegzünk be vagy injekciózunk be saját szervezetünkbe, hogy tiszteletet tanúsítanánk iránta, egész életünkre mámort, bódulást okozó szerré válik.” Kifejti, hogy mámor okozása az, amikor úgy viszel be magadba valamit, hogy ezzel befolyásolod a tapasztalásodat. Ez a ‘valami’, Anderson szerint lehet “kávé, tea, rágógumi, édesség, szex, alvás, hatalom, hírnév, még akár étel is.”

Nyilván ez nem azt jelenti, hogy tartózkodnunk kell a kávé, tea, rágógumi, stb. bevitelétől. Hanem azt, hogy ne mámort okozó szerekként használjuk őket, ne arra, hogy elvonjuk a figyelmünket az élet direkt és közvetlen megtapasztalásától. Ugyanakkor bármi, ami figyelmetlenségbe, meggondolatlanságba juttathat bennünket, az mámort okozó szer.

Mindenkinek vannak olyan szokásai, amelyek lehetővé teszik a figyelmetlenség kellemes, kényelmes állapotát. A cél az volna, hogy beazonosítsuk, melyek ezek a szokások, és hogy megküzdjünk velük.

Ha ebből a szempontból nézve vizsgáljuk ezt az ötödik fogadalmat, akkor könnyen belátjuk, hogy valójában nem az a kérdés, hogy teljes mértékben tartóztassuk-e meg magunkat az alkoholtól vagy mértékletesen ihatunk egy keveset. Hanem az, hogy hogyan viszonyulunk, úgy általában is, a figyelmetlenséget okozó szerekhez, szokásokhoz. Mert ez az egész egy sokkal érettebb gondolkodást és önmagunkhoz való őszinteséget igényel, nem pedig egy ilyen részletkérdésen való teljesen értelmetlen töprengést.

Forrás: Az ötödik fogadalom (angol nyelven)