Alexander Berzin: Félreértések a gyakorlásról 2. rész
A "gyakorlás" azt jelenti, hogy nyugodt környezetben, kellő türelemmel képzeljük magunkat különböző helyzetekbe, és elemezzük azt, hogy mik azok, amik a problémáinkat okozzák:"Miért leszek feldúlt ebben vagy abban a helyzetben? Miért leszek indulatos, amikor beteg vagyok?" Ekkor egyre mélyebbre és mélyebbre mész és észreveszed "Most magamra összpontosítok. Szenvedek. Szegény én." Még akkor is, ha nem tudatosan gondoljuk azt, hogy "szegény én", mialatt például betegek vagyunk, de az összpontosításunk mégis az "én"-re irányul - ezzel pedig egy szilárd én-t képzelünk emögé. Es ekkor, mert nem igazán tetszik az, amit tapasztalunk, ingerültek leszünk és kivetítjük ezt más emberekre. Ez tehát az, amit teszel meditáció alatt, azt elemzed, ami történik veled minden áldott nap. Így a napi gyakorlásunkban rálátásunk lesz ezekre a dolgokra, és ennek segítségével rendszeresen dolgozunk valamiféle előnyös/üdvös szokás kialakításában. Nagy félreértés úgy gondolni, hogy enélkül is tudunk boldogulni.
Szintén félreértés, ha úgy hisszük, a gyakorlás - a buddhista gyakorlás - azt jelenti, hogy pusztán rituális dolgokat művelünk, és nem elsősorban önmagunkon dolgozunk. Elég sokan vélik úgy, "Csináljuk ezt a szádhanát vagy azt a szádhanát" és néha ezt recitáljuk tibeti nyelven is - egy olyan nyelven, amit egyáltalán nem is értünk -, és azt képzeljük, hogy ez a gyakorlás. Dzongsar Khyentse Rinpocse, aki nemrégiben volt itt, mondott ezzel kapcsolatban egy csodálatos példát: ha a tibetieknek kellene imákat és egyéb szövegeket recitálni minden nap németül, tibeti fonetikus átírással írva, anélkül, hogy lenne bámilyen fogalmuk arról, mit is mondanak, ő kétli, hogy nagyon sok tibeti ezt megtenné. Mi, nyugati emberek, mégis tesszük ezt, és azt képzeljük, hogy ez a gyakorlás elég. Tényleges gyakorlás azt jelenti: dolgozni magunkon. Dolgozni a hozzáállásunkon, dolgozni a nyugtalanító/zavaró érzelmeinkben. Analizálni. Megérteni. Felépíteni a szeretet, az együttérzés, a helyes megértés üdvös szokásait és így tovább.
Egy másik félreértés az szokott lenni a gyakorlással kapcsolatosan, hogy ha helyesen akarjuk gyakorolni a Dharmát, akkor szükséges követnünk a tibeti vagy más egyéb ázsiai szokásokat, például legyen bonyolult tibeti stílusú oltár, legyen megszentelt szoba vagy legyen Dharma-központ. Tibetiek, akik ide érkeznek, természetesen szeretnek olyan Dharma-központot létesíteni, mint egy tibeti gompa - tibeti templom - színes falakkal, festményekkel. Ahogy a tibetiek mondanák, ha a nyugati embereknek tetszik ez, akkor miért ne? Ártani nem árt... De azt gondolni, hogy ez mindenképpen szükséges a gyakorláshoz, nagy hiba. Különösen azért, mert ez mindig hatalmas költség, és a pénzt lehetett volna más jóval hasznosabb célra is fordítani. Így gyakoroljunk akár a Dharma-központban, akár az otthonunkban, vagy bárhol máshol, nem szükséges valami bonyolult, tibeti stílusú dolog csak azért, hogy a tibeti buddhizmust gyakoroljuk.
Bár a Dharma lényege az, hogy eltávolítsa örökre a szenvedés okait - azaz a tudatlanságunkat, a valóság elől való menekülésünket, a nyugtalanító/zavaró érzelmeinket - , de félreértés azt hinni, hogy a nyugtalanító/zavaró érzelmek legyőzése gyorsan történik. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy még mindig megvannak bennünk, a fokozatosan csökkenő mértékben, egészen az arhattá válásig. Csak akkor leszünk teljesen mentesek a haragtól, vágytól, kötődéstől, és ilyesmiktől, ha már elérjük az arhatságot, azaz megszabadult lényekké válunk. Ha elfelejtjük ezt, könnyen elkedvetlenedhetünk akkor, amikor mégis haragot érzünk évek gyakorlása után is. Ez nagyon, nagyon általános szokott lenni.
Hiba, ha nem vagyunk türelmesek magunkhoz. Észre kell vennünk, hogy a Dharma gyakorlása során egyszer fent vagyunk, másszor lent, éppen úgy, mint a szamszára is felfelé és lefelé halad. És csak hosszú távon reménykedhetünk a javulásban, ami nem lesz egyszerű. Ezért hiba, ha nem vagyunk türelmesek magunkkal szemben, amikor éppen lenti szakaszban vagyunk. De ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy elkerüljük a túlzott engedékenységet negatív viselkedéseinkkel, szokásainkkal szemben, és ha hanyagok vagy lusták vagyunk a magunkon való dolgozásban. Így a középút itt az: ne bántsuk magunkat, amikor még például dühösek leszünk valamiért, de ne mondjuk azt sem, hogy: "Á, most csak mérges vagyok/haragosnak érzem magam" vagy "Most éppen rossz a kedvem" és így meg se próbáljuk valamilyen Dharma-módszer alkalmazását a legyőzésére.
Nagyon érdekes megfigyelni azt, hogy mihez kezdünk, amikor rossz a kedvünk? Miben keresünk enyhülést? Meditálni kezdünk? Menedékbe menekülünk? Vagy csokoládét eszünk, a szexet erőltetjük vagy bekapcsoljuk a tévét vagy felhívjuk a barátainkat és velük csevegünk? Mihez kezdünk ilyenkor? Azt gondolom, hogy nagyon árulkodik a Dharma-gyakorlásról az, hogy hogyan kezeljük a rossz hangulatunkat.
És most egy nehéz dologról lesz szó: félreértés azt gondolni, hogy elérhetjük a megszabadulást vagy megvilágosodást anélkül, hogy legyőznénk a biológiát, különösen a nemi vágyat. Annak a ténynek dacára, mely szerint a tantrikus buddhizmusban lehetséges, hogy magas fokon felhasználja valaki a nemi vágyat és szexuális energiát annak érdekében, hogy megszabaduljon a nemi vágytól és szexuális energiától, ez csak akkor lehetséges, amikor már nagyon előrehaladott állapotban vagyunk és kontroll alatt tartjuk a finomenergia-rendszerünket. Nagyon komoly hiba, ha bárki is úgy tekint a tantrikus buddhizmusra, mint az egzotikus szex egyik módszerére. A célunk, hogy elérjük a megszabadulást. Megszabadulás, szó szerint jelenti a megszabadulást a fizikai test minden biológiai szükségleteitől, és rendelkezni egy megszabadult lény vagy megvilágosodott lény testével, ami nem ezen korlátok függvénye. Így, sokszor olcsón akarjuk elérni a megszabadulást és megvilágosodást, mintha ezt lehetne anélkül, hogy feladnánk a testi élvezeteteket. Tehát ez is egy félreértés.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angol nyelven)
A fotót Sütő Zsolt készítette (Forrás, a 'Babelstalker' c. posztban)
2012. június 26., kedd
Általános félreértések a buddhizmusról (gyakorlásról 2.)
2012. június 21., csütörtök
Általános félreértések a buddhizmusról (gyakorlásról)
Alexander Berzin: Félreértések a gyakorlásról
Most a gyakorlásról szólnék. Félreértés azt gondolni, hogy például a gelug hagyomány tisztán elméleti irányzat, és a kagyü és nyigma tisztán gyakorlati irányzat, s így, ha egyiket követjük, akkor elhanyagolhatjuk a másik oldalt, azaz, vagy az elméleti tanulást hanyagoljuk el, vagy a meditációt. Amikor egy tanító az elméletre vagy a meditációra teszi a hangsúlyt, az nem azt jelenti, hogy csak az egyikkel foglalkozzunk és ne vegyünk tudomást a másikról. Egyértelmű, hogy szükségünk van mindkettőre.
Minap egy nyugati csoportból álló hallgatóságban Őszentsége egy nagyon kiváló példát hozott fel. Azt mondta, hogy a tantra-gyakorlás, a mahámudrá-gyakorlás és a dzogcsen-gyakorlás olyanok, mint egy kéz ujjai. A kéz tenyere adja az alapot, az indiai tanításokat a Nálandá kolostorból, az indiai nálandái mesterek tanításait a szútrákról. Félreértés, ha túlhangsúlyozzuk az ujjak jelentőségét - pedig néha a tanítók is ezt teszik -, és csak az ujjakat tanulmányozzuk és azok szerint gyakorolunk, miközben elfelejtkezünk a kézről. Az ujjak a kézből nőnek ki és nem működnek önmagukban. Ez csupán egy hasonlat volt, egy párhuzam, amit Őszentsége használt, de azt gondolom, hogy egy nagyon hasznos tanács. Félreértés, ha azt gondoljuk, hogy "Semmi mást nem kell tennem, csak dzogcsent gyakorolni, csak ülni és természetesnek lenni és így tovább". Ilyen módon túlságosan is leegyszerűsítjük ezeket a fajta tanításokat, anélkül, hogy alapunk lenne rá.
Hasonlóan félreértés azt képzelni, hogy Milarepák vagyunk, és hogy mindenkinek - különösen nekünk magunknak - muszáj egy teljes életre elvonulni vagy legalább három éven át tartó elvonulást véghezvinni. Csak kevés ember alkalmas teljes életen keresztüli egész napos meditációra, a legtöbbünk számára szükséges a más emberekkel való kapcsolat. Ezt maga Őszentsége, a Dalai Láma mondja. Nagyon-nagyon ritka az, amikor valaki igazán alkalmas egy teljes életre szóló meditációs elvonulásra. Az, szintén egy félreértés, hogy valóban hasznunkra válik egy három éven át tartó elvonulásos üldögélés és mantrázás anélkül, hogy igazán alapos módon dolgoznánk önmagunkon.
Természetesen intenzív, egész napos Dharma gyakorlás szükséges ahhoz, hogy megszabaduljunk vagy megvilágosodjunk, és hiba úgy gondolni, hogy el tudjuk érni a megszabadulást és megvilágosodást anélkül, hogy minden nap ne gyakorolnánk. Úgy véljük, "Csak szabadidőmben gyakorlok és akkor megszabadulok és megvilágosodok". Ez szintén félreértés. De az is egy hiba, ha nem vagyunk elég objektívek magunkkal szemben és a lehetőségeinkkel azzal kapcsolatban, hogy képesek vagyunk-e intenzív gyakorlásra most. Az szokott történni, hogy erőltetjük magunkat, annak ellenére, hogy tényleg képtelenek vagyunk ezt az intenzív gyakorlást csinálni, és emiatt meglehetősen csalódottak leszünk - amit a tibetiek lung-nak (rlung) neveznek, gátolt idegi energiának -, és ez nagyon összezavar bennünket érzelmileg és fizikailag egyaránt.
És ez az újraszületés elfogadásához vagy tagadásához is kapcsolódik. Ugyanis, ha nem hiszünk az újraszületésben, akkor nem igazán vagyunk képesek komolyan foglalkozni sok, sok világkorszaknyi gyakorlással a hosszútávú célok érdekében. Bár létezik olyan tanítás, amelyik azt mondja, hogy lehetséges a megvilágosodás elérése még ebben az életben, de ez nem szabadna, hogy ürügy legyen arra, hogy úgy gondoljuk "Úgyis csak ez az egy életünk van, mert nem létezik újraszületés", és ezért tovább erőltetjük magunkat azon a határon, amit, itt és most, képesek vagyunk tenni.
Ennek ellenkezőjét is megemlítve, hiba alulbecsülni a napi meditációs gyakorlás fontosságát. Nagyon fontos az, hogy ha fenn akarjuk tartani a Dharma-gyakorlásunkat, akkor naponta meditáljuk. Nagyon sok előnye van ennek a tan szempontjából; az elköteleződés szempontjából; az életünknek adott stabilitás szempontjából. És nem utolsósorban a rendszeresség szempontjából is, azaz hogy mindig, minden nap csináljuk ezt a gyakorlást. És ha tényleg komolyan próbálunk több előnyös szokást is felépíteni - hiszen tulajdonképpen erről szól maga a meditáció -, akkor szükségünk van gyakorlásra.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angol nyelven)
2012. június 18., hétfő
Tanácsok a tanító választásához
Lehet, hogy teljesen elégedett vagy azzal, hogy saját magadban, buddhista tanító és közösség nélkül tanulmányozod a Dharmát és gyakorolsz. De eljöhet az idő, amikor úgy érzed, ez nem elég, és úgy döntesz, mégis akarsz egy tanítót vagy közösséget keresni. Ha így lesz, mi alapján fogsz olyan tanítót (és közösséget) találni, ami megfelelő számodra?
Tudnod kell azt, hogy a bölcsesség, amit keresel, már benned van. A bölcsesség vezérli a szellemi kutatásodat és neki köszönheted, hogy már az ösvényen jársz. Így ezekben a döntésekben számíthatsz saját magad ösztöneire és előérzetedre, amik segítségedre lesznek.
Ennek tudatában, öt lépést javaslok a keresés során: figyelj, kérdezz, érezz, próbáld ki és kötelezd el magad!
 |
| Yuttadhammo Bhikkhu |
 |
| Lodro Rinzler |
 |
| Noah Levine |
2012. június 17., vasárnap
Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 3.)
Alexander Berzin: Félreértések a tanítókról/gurukról
A tanítóval való együttműködés elvezet a menedékvétel témájához, ezt én szeretem "biztos irány"-nak nevezni. Az életünket a Buddha, Dharma és Szangha által jelzett irányba fordítjuk. A menedékvétel teljes félreértése az, amikor úgy tekintünk rá, mintha pusztán egy klubhoz csatlakoznánk. Tudod, levágsz egy kicsit a hajadból, kapsz egy kis piros zsinórt, kapsz egy új nevet és csatlakozol egy klubhoz. És különösen akkor, ha a tanító egy sajátságos tibeti vonal tagja, inkább tekintünk úgy a klubra, mint sajátságos tibeti vonalú buddhizmusra, nem pedig általában a buddhizmusra . "Most gelugpa lettem, most egy karma kagyü lettem, most nyigma lettem..." Ezeket mondogatjuk, ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy "most Buddha útját követem." És emiatt a rossz értelmezés miatt leszünk szektások és kizárunk minden mást, soha nem járunk másik Dharma-központba. Ez nagyon érdekes, ezt a jelenséget látja az ember itt, nyugaton: a legtöbb ember csak egy Dharma-központot látogat és nem megy a másikba.
És ami még zavaróbb, az az, hogy minden tanító, aki megérkezik nyugatra, úgy tűnik, hogy saját Dharma-központot akar létesíteni és saját szervezetet, ami nagy hiba, úgy érzem, mert akkor ez az egész fenntarthatatlanná válik. Hiszen nem tudjuk a buddhizmus négyszáz különböző fajtájának központjait fenntartani a végtelenségig — emellett ez nagyon zavaró az új tanulók számára is. És nagy anyagi teher támogatni ezeket a helyeket, az oltáraikat, könyvtáraikat, bérleti díjukat fizetni, és így tovább, és így tovább. Tibetben, bár több különböző tanító érkezett oda annak idején, és különböző kolostorokat alapítottak, végül mégis egybeköltöztek, és egymástól megkülönböztethető csoportokat formáltak. Nem ugyanazokat a csoportokat, amik Indiában voltak — Indiában nem létezett pl. kagyü vagy szakja —, de ezek a csoportok aztán fenntarthatóvá váltak és egymáshoz közelítették a különféle vonalakat. Így bár nyugaton hatalmas Dharma-szervezetek vannak — amiket Trungpa Rinpocse, Szögyal Rinpocse, Zopa Láma és mások alapitottak —, mégis szükségesnek látszik, hogy bizonyos értelemben, mi is ebbe az irányba haladjuk... Persze, ez nehéz is lesz, mert két véglettel kell számolnunk. Egyik: ha túlságosan is töredezett, akkor nem fog működni. A másik: ha túlságosan szabályozott, szintén nem fog működni. Tehát nagyon óvatosnak kell lenni, de azt gondolom, hogy a fenntarthatóság mindenképpen egy nagyon fontos tényező.
Azzal kapcsolatban, hogy nem járunk más Dharma-központba, szintén van egy félreértés: azt gondoljuk, hogy nem tanulhatunk más tanítóktól, csakis saját tanítóink vonalától. Legtöbb tibetinek több tanítója is van, nem csupán egy. Különböző tanítóknak különböző jellegzetességeik vannak. Egyik ezt tudja jól elmagyarázni, a másik meg azt. Egyik ilyen vonalból való, a másik másmilyenből. Nem jelent hűtlenséget a tanítódhoz, ha több tanítód van. Ahogy Őszentsége, a Dalai Láma mondja: úgy tekinthetünk a tanítóinkra, mint a tizenegy fejű Avalókitésvara bódhiszattvára, minden tanító egy arc, és mindegyik a központi figura általi szellemi irányítónk. Tehát valahogy így...
Viszont nagyon fontos akkor, ha több tanítónk lesz, hogy ne olyanok legyenek, akik konfliktusban állnak egymással. Mert így nem fog működni. Olyan tanítókat kell találnod, akik között jó és közeli kapcsolat van és összhangban vannak egymással. Sajnos, létezik olyan, amit úgy hívunk néha, hogy "szellemi csillagok háborúja", azaz amikor szellemi tanítók között nagyon heves ellentét van különféle kérdésekben. Emiatt, tehát, ha valaki több tanítót szeretne, akkor mindenképpen olyan tanítókat kell választani, akik összhangban vannak egymással. Ezenkívül elengedhetetlenül szükséges még annak a felismerése is, hogy ha csak meghallgatjuk egy buddhista tanító előadását, ez nem jelenti azt, hogy ez a személy a szellemi tanítónkká is válik, a guru-odaadás minden járulékával egyetemben. Viszont ennek ellenére tiszteletet kell mutatnunk feléje. Ahogy Őszentsége mondja: "Úgy menj mindenki tanítását meghallgatni, a tanításán résztvenni, mint ahogy egy egyetemi előadást hallgatnál." Ez tehát ennyit jelent, és nem többet.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angol nyelven)
2012. június 16., szombat
Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 2.)
Alexander Berzin*: Félreértések a tanítókról/gurukról
Úgyszintén nagy a félreértés a guru/tanító iránti odaadással kapcsolatban. Bár úgy gondolom, hogy ez nem igazán szerencsés kifejezés, mert azt érzi az ember, mintha arra utalna, hogy majdnem vakon imádjuk a gurut, akárcsak egy szektában. Ez egy hatalmas félreértés. Ez a kifejezés, amit itt használunk a szellemi tanítóval kapcsolatban, azt jelenti, hogy számíthatunk és bízhatunk egy képzett szellemi tanítóban, mint ahogyan számíthatunk és bízhatunk egy képzett orvosban. Ugyanezt a kifejezést használjuk tehát az orvosunkkal kapcsolatban is. De mivel az az utasítás, hogy úgy tekintsünk a gurura, mint egy Buddhára, így ebből arra következtetünk, hogy úgy is kell őrá gondolnunk, mint egy olyan emberre, aki tévedhetetlen, és megkérdőjelezhetetlen engedelmességgel tartozunk a guru felé, éppúgy, mint egy szektában. Ez pedig tévedés. És emiatt feladjuk minden kritikai képességünket és felelősséget magunk iránt és szinte függővé válunk az állandó kérdezéstől, és gyakran a mo-tól (a mo* tibeti kockavetéses jóslás) — eldobjuk a kockát és minden döntésünket így hozzuk.
Az a célunk, hogy mi magunk Buddhává váljunk, hogy kifejlesszük a megkülönböztető éberséget, és hogy saját magunk legyünk képesek intelligens, együttérző döntéseket hozni. Igy ha a tanító csak azt célozza meg, hogy őtőle függővé tegyen bennünket, mint egy hatalmi játszmában, akkor ott valami nem jól van. És félreértés, ha azt gondoljuk, ez így rendben van, és belemegyünk ebbe a típusú hatalmi és ellenőrző játszmába a tanítóval, ami pedig egyáltalán nem az irányelvek szabályos követése.
Szintén egy félreértés rávetíteni buddhista tanítóra egy lelkipásztor vagy pszichológus szerepét, akivel megbeszéljük személyes problémáinkat és akitől tanácsot kérünk személyes ügyben. Ugyanis, ez nem szerepe a buddhista szellemi tanítónak. Egy buddhista szellemi tanító hagyományosan tanításokat ad és rajtunk múlik, hogy kitaláljuk, hogyan alkalmazzuk ezeket. Igazán csak olyan kérdést helyénvaló megkérdezni, ami kapcsolatban áll a tanítások megértésével és a meditációs gyakorlásunkkal. Ha pszichológiai jellegű gondunk van, akkor pszichológushoz kell fordulni, nem pedig szellemi tanítóhoz. És különösen nem helyénvaló házassági vagy kapcsolati problémáinkat vagy szexuális jellegű gondjainkat megvitatni egy szerzetessel vagy apácával. Hiszen ne feledjük, ők szüzességi fogadalmat tettek, és így nem azok az emberek, akiket ilyen jellegű problémáinkról kérdezni szoktunk. Tehát még egyszer, mivel olyan tradíciók között nőttünk fel, ahol van lelkipásztor, pap vagy rabbi vagy bárki más a vallásunkban, így elvárjuk, hogy a buddhista tanító is magára vegye vagy felvállalja azokat az általános feladatokat, hogy átvezet bennünket életünk dolgain, és egyéni szinten kezeljen bennünket, személyes életünket ismerve és így tovább. Ez mindenképpen félreértés a buddhista tanítókkal kapcsolatban.
Mondok egy példát: kilenc éven át voltam a szellemi tanítómmal, Szerkong Rinpocséval* nagyon közeli kapcsolatban. A lehető legtöbb időt töltöttük együtt, minden áldott nap. E kilenc év alatt soha nem kérdezett tőlem személyes kérdést. Soha. Sem a személyes életemről. Sem a családomról. Sem a hátteremről. Pedig ez napi kapcsolat volt, akár tanított engem, akár én dolgoztam neki mások javára — fordítottam a számára, elrendeztem az utazásait, vagy bármi egyéb. Tehát ez egy nagyon másféle kapcsolat volt, amit mi nem olyan könnyen tudunk megérteni.
* A link angol nyelvű
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)
2012. június 15., péntek
Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 1.)
Alexander Berzin: Félreértések a tanítókról/gurukról
A gurukkal/tanítókkal kapcsolatos félreértések meglehetősen nagy területet ölelnek fel, és nem csupán a nyugati emberek körében. Legelőször is, mivel nagyon hangsúlyos a guru/tanító szerepe, félreértjük azt, hogy a tanítónak képzettnek kell lennie és hogy a képzettségnek van listája. Még akkor is, ha a tanító képzett, az is kell, hogy képes legyen ösztönözni bennünket. A szellemi tanító fontosságának egyik legfőbb oka az, hogy a tanító ösztönzést ad, erőt a gyakorláshoz, és a példát, amit követni akarunk. Információkat könyvekből és internetről és egyéb helyekről tudunk beszerezni, de természetesen válaszokat is kell kapnunk a tanítóktól a felmerülő kérdéseinkre. A tanítónak képesnek kell lenni, hogy kijavítson bennünket, ha hibázunk a meditációs gyakorlásunk során. De ha nem ösztönöz bennünket, nem jutunk túlságosan messzire.
És emiatt a félreértés miatt, hogy feltétlen szükséges, hogy a guru képzett legyen és feltétlen szükséges, hogy ösztönözzön is bennünket, sürgetőnek érezzük azt, hogy elfogadjunk bárkit tanítónknak, anélkül, hogy előbb teljesen és alaposan megvizsgálnánk őt vagy utánajárnánk, mert a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy feltétlen fontos, hogy egyáltalán legyen egy gurunk/tanítónk. És ezzel, hogy elmulasztjuk a leendő guru/tanító behatóbb vizsgálatát, megkockáztatjuk a csalódás lehetőségét, amikor később észrevesszük a hibáit, hiányosságait. Ez egy nagy probléma, mert már sok botrány keletkezett a lelki tanító helytelennek tartott magatartása miatt, akár jogosan, akár jogtalanul vádolták meg. És néha jogosan vádolják meg amiatt, mert nem volt igazán képzett. Mi pedig talán csak egyfajta kényszert éreztünk arra, hogy elfogadjuk ezt a személyt gurunknak. És aztán, amikor látjuk, hogy ez történt, feldúltak és zaklatottak leszünk.
Kiegészítésként még ehhez, az is egy általános félreértés szokott lenni, hogy úgy gondoljuk, minden tibeti - vagy kicsit szűkítve a lehetőségeket, minden szerzetes és apáca vagy még jobban szűkítve, minden rinpocse és gesh és kenpó - tökéletes példaképei a buddhista gyakorlásnak. Azt gondoljuk, "Ó, ezek bizonyára tökéletes buddhisták, hiszen tibetiek" vagy "Tökéletes buddhista, mert rinpocse a rangja. Bizonyára már megvilágosodott." Ez nagyon naiv dolog, mert ők átlagos emberek.
Lehetséges, hogy a gyakorló buddhisták nagyobb arányban vannak a tibetiek között, mint a legtöbb társadalomban, és lehetnek meghatározott buddhista értékek, amik részei a kultúrájuknak, de ez nem jelenti azt, hogy mind tökéletes volna, minden értelemben. És ha valaki szerzetes vagy apáca lesz a tibetiek közül, annak több oka lehet. A tibetiek körében előfordul, hogy valakit gyerekként a családja ad be kolostorba, mert nem képes élelmezni őt, és a kolostorban legalább ennivalót és nevelést kaphat. Lehetséges még egyfajta önmotivációs ok is, mondjuk, valami problémám van és szükségem van a kolostori élet fegyelmi szabályaira ahhoz, hogy megoldjam ezeket a problémáimat.
Ahogy egyik rinpocse barátom mondta, " Buddhista öltözéket viselni egy jele annak, hogy igazán szükségem van erre a fegyelemre, mert nagyon fegyelmezetlen személy vagyok. Sok nyugtalanító/zavaró érzelmem van még, és igazán azt szeretném, hogy teljes erőfeszítéssel leküzdjem ezeket." Tehát ez nem azt jelenti, hogy már le is győztem e nyugtalanító/zavaró érzelmeket. És így nem szabad naivan azt gondolnunk, hogy a tibeti szerzetesek, apácák mind megvilágosodottak, legyen akár rinpocse, akár más. Ahogy Őszentsége, a Dalai Láma mondja, súlyos hiba, ha valaki csupán egy elődje nagy nevére épít. És azt is kihangsúlyozza, hogy a rinpocséknak ebben az életükben kell bemutatni és bebizonyítani az alkalmasságukat, nem pedig csak a rangjukra és nevükre építeni.
Ugyanakkor viszont félreértés nem tisztelni és támogatni a szerzeteseket és apácákat, hanem a világi személyek szolgálójaként tekinteni rájuk a Dharma-központokban. Ez gyakran előfordul, ha egy Dharma-központban vannak bennlakó szerzetesek vagy apácák. Nekik kell takarítani a házat, tisztán tartani és elrendezni mindent a tanításhoz, nekik kell összegyűjteni az adományokat. És ha ez egyben egy lakóközpont is, akkor nekik kell az ágyneműt is rendezni és mindenféle ilyen jellegű dolgot megtenni. Így sok esetben még a tanításokon sem tudnak ezek miatt résztvenni. A világi hívők azt gondolják, hogy az ilyen szerzetesek vagy apácák a szolgáink. Pedig ez nem így van. Szerzetesként és apácaként nagyon is megérdemlik a tiszteletet, tekintet nélkül arra, hogy milyen szinten állnak erkölcsileg. Mert ez is a tanítás része: még a buddhista öltözetet is tisztelni kell. Ez nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk róluk, ők tökéletesek és naivan így is hinni. De egy bizonyos tiszteletet mutatni kell irányukban.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)
A fotót Sütő Zsolt készítette (Forrás, a 'Tibetvörös' c. posztban)
2012. június 10., vasárnap
Általános félreértések a buddhizmusról (karmáról)
Alexander Berzin: Félreértések a karmával kapcsolatban
Van egy másik félreértés az újraszületéssel, de elsősorban karmával kapcsolatban. Ha el is fogadjuk azt, hogy a mostani életünkben megjelenő szenvedés a negatív karmikus lehetőségek beérése, amelyeket az előző életeinkben halmozódtak fel, mégis azt szoktuk gondolni erről, hogy "Ha szenvedek, ha valami rossz történik velem, akkor azt megérdemlem." Vagy megérdemlem azt, ami történik velem. Ezzel az a gond, hogy ezek a fajta gondolatok egy olyan szilárd, meglévő "én"-re utalnak, aki törvényt szeg, és bűnös és rossz és most büntetést kap, amit megérdemel.
Ráhárítjuk a felelősséget az "én"-re - erre a szilárd "én"-re, aki olyan rossz volt és most bűnhődik érte -, mert túlságosan leegyszerűsítjük a karma törvényeit különféle viselkedési okokra és hatásokra. Nem látjuk át azt, hogy több tényező határozza meg az érlelődő karma megtapasztalását, például minden olyan körülmény, amiben különféle karmikus eredmények érlelődnek. Ezeknek okai vannak. Tévedés és félreértés azt gondolni, hogy én vagyok az oka más emberek karmája megérésének. Ugyanis, amit tapasztalunk, az minden egyéb tényezővel összefüggésben keletkezik, nem csupán belőlem fakadóan.
Mondok egy példát. Elüt bennünket egy autó. Ennek nem az az oka, hogy egyik előző életemben olyat tettem, ami most előidézi, hogy egy másik ember elüssön engem. Azt szoktuk gondolni, "Én vagyok a felelős azért, hogy elütöttek." Ez nem így van. Amiért okolhatjuk magunkat, az annak a megtapasztalása, hogy elütnek bennünket. Az pedig annak a személynek a karmája, hogy ő okolható azért, hogy elütött bennünket. Így tehát, az van, hogy ami történik velünk, az a különböző karmikus tényezők kölcsönhatásának és nyugtalanító/zavaró érzelmeknek és olyan általános tényezőknek az eredménye, mint például az időjárás: esett az eső, csúszós volt az út, stb. stb. Ez mind összhangba kerülve idézi elő annak a helyzetnek a megérését - de inkább mondjuk úgy, hogy bekövetkeztét -, amiben szenvedünk vagy gondjaink lesznek.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)
Javasolt olvasnivaló: Bhikkhu Bódhi: Kamma (tíz rövid részre bontva ismerhetjük meg a karma törvényszerűségeit)
2012. június 9., szombat
Általános félreértések a buddhizmusról (Dharmáról)
Alexander Berzin: Félreértések a Dharmáról/Tanról
Az előző két részben leírt félreértések rámutatnak egy jóval nagyobb problémára a Dharmával/Tannal kapcsolatban. Ez pedig az, hogy szemezgetünk és válogatunk a Dharmán belül - tulajdonképpen a buddhizmuson belül -, csak azt kiválasztva, ami tetszik nekünk és kidobjuk vagy nem veszünk arról tudomást, amit nehéz vagy kellemetlen elfogadnunk. Ez az úgynevezett "cenzúrázott/megtisztított" buddhizmus - cenzúrázzuk vagy megtisztítjuk azoktól a dolgoktól, amik valamiért gondot okoznak számunkra.
Például elvetjük az olyan történeteket, amik a föld alá menő és magukból aranyat kiválasztó elefántokról szólnak*, vagy valami hasonlóról, és azt mondjuk, hogy "Ugyan már! Ezek tündérmesék gyerekeknek!", és nem vesszük észre, hogy némi tanulság van bennük. Akár szó szerint értelmezzük ezeket, akár nem (ahogy némely tibeti is teszi), nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne utasítsuk el, hiszen ez része a tanításnak. Vagy például a mahájána szútrákban szereplő kifejezés, miszerint a Buddhák 100 millió lényt tanítanak; és 100 millió Buddha kíséri ezt figyelemmel és minden Buddha pórusaiban újabb 100 millió van, és így tovább. Az ilyesmitől zavarba jövünk, mondván, "Ez túl bizarr " és nem fogadjuk el.
Így szemezgetjük és válogatjuk ki azokat a részeket, amik nekünk tetszenek vagy nem tetszenek. Léteznek speciális tantrikus és bódhiszattva fogadalmak azzal szemben, ha valaki csak a tanítás egy részét fogadja el, és nem vesz a többiről tudomást, és csak azt fogadja el, ami neki tetszik. Ugyanis, ha tényleg el akarjuk szellemi utunkként fogadni a buddhizmust, akkor legalább annyira meg kell nyílnunk, hogy képesek legyünk kimondani: "Nem értem ezt vagy azt a tanítást", még akkor is, ha nagyon bizarrnak tűnik számunkra, és képesek legyünk ezt gondolni-mondani: "Legalább addig visszafogom a véleményemet erről vagy arról, amíg jobban megértem vagy jobb, mélyebb magyarázatot nem kapok rá". És nem csupán elzárjuk elménket, és azonnal elvetjük a számunkra valamiért nem elfogadható gondolatokat.
Egy másik félreértés az szokott lenni a Tannal kapcsolatban - még abban az esetben is, ha elfogadjuk az újraszületést -, hogy azt képzeljük, hogy olyan egyszerű lesz majd értékes emberi testben újraszületnünk. Gyakran vélekedünk úgy, hogy "Persze, persze, hiszek az újraszületésben, és természetesen ember leszek majd, és természetesen meglesz minden lehetőségem a gyakorlás folytatására, " és így tovább. Ezek azonban nagyon, nagyon naiv gondolatok. Különösen, ha belegondolunk abba, hogy mennyi időn át viselkedtünk romboló módon, mennyi időn át tettünk mindenfélét nyugtalanító/zavaró érzelmek - mint harag, mohóság, önzés stb. - hatása alatt, és mindezeket összevetjük azzal az időmennyiséggel, amit tiszta szeretettel és együttérzéssel a szívünkben töltöttünk, akkor egészen világossá válik, hogy nagyon nehéz lesz értékes emberi formában újraszületni.
És egy másik téveszme, ami még idetartozik, az egy félreértés az újraszületéssel kapcsolatban: mivel kötődünk barátainkhoz, családtagjainkhoz, így azért teszünk erőfeszítéseket az értékes emberi formában való újraszületésért, hogy megint velük lehessünk. Vagy ugyanígy azt gondoljuk, hogy ha elérjük az újabb értékes emberi születést, akkor, természetesen, találkozni fogunk minden barátunkkal és rokonunkkal és minden szerettünkkel. Ez mind téveszme. Hiszen hány és hány létforma, hány érző lény létezik? Így bármilyen formában újraszülethetünk. És egyáltalán semmiféle garancia nincs arra - valójában jóval nagyobb a lehetősége annak, hogy nagyon sok idő el fog telni addig -, hogy újra találkozunk majd bárkivel ebből az életünkből. Lehet, hogy fogunk, mert egyáltalán nem kizárt. De az egy félreértés, hogy ez olyan könnyű vagy hogy ez garantált.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)
* A történet szerint egy idős magadhai férfinek fia született, ugyanakkor, mint egy arany elefánt. A fiút Hszianghu-nak, vagyis az elefántok védelmezőjének nevezték el. Az arany elefánt együtt nőtt fel a fiúval, mindenhová követte őt. Az elefánt minden váladéka a földet érve arannyá változott. Hszianghu gyakran beszélt erről az elefántról az ötszáz társának, amikor családjaik titkait megosztották egymással. Adzsátasatru herceg szintén e társaságba tartozott. Azt gondolta magában, "Amikor én leszek a király, megkaparintom magamnak ezt az elefántot." Hamarosan, miután megkoronázták, a palotába rendelte Hszianghut és az arany elefántját. Hszianghu apja figyelmeztette fiát: " Adzsátasatru kegyetlen, könyörtelen és kapzsi ember, aki még a saját apjával is rosszul bánik. Senkivel sem viselkedik jóindulatúan. Azért kért meg téged, hogy menj a palotába, hogy elvegye az elefántodat." Erre Hszianghu ezt felelte: "Senkinek sincs elég ereje ahhoz, hogy megkaparintsa az én elefántomat." Ezután apja és fia felültek az elefántra és a király palotájába mentek. Ott a király étellel és itallal kínálta. Majd Hszianghu búcsút vett a királytól, aki azt kérte tőle, hogy hagyja ott nála az elefántját. Hszianghu beleegyezett és apjával gyalog indult haza. Kis idő múltán az elefánt eltűnt a föld alá és a palota kapuján kívül bukkant fel újra, hogy hazavigye gazdáit. Később Hszianghu elhagyta otthonát és aszkéta lett az erdőben, hogy a király üldözése elől megmeneküljön. (Angolul ITT és ITT olvasható. Fődi Attila szíves közlése szerint magyarul is elérhető: Elefántvédte (42. történet). Tibetiből ford. Komár Lajos. In: A Bölcs és a Balga: Tibeti buddhista történetek. Budapest: Palatinus, 1999. pp. 117-121.)
2012. június 6., szerda
Általános félreértések a buddhizmusról (újraszületésről)
Alexander Berzin: Félreértések az újraszületéssel kapcsolatban
Az újraszületéssel kapcsolatos félreértés annak a következménye is, hogy a buddhista etika fogalmát humanisztikusnak gondoljuk, azaz, hogy csak az a cél, hogy másoknak ne ártsunk. Ez az, amikor valaki túl hamar rátér a mahájána gyakorlatra, amely erre a másoknak való nem ártásra fekteti a hangsúlyt. Úgy gondoljuk, hogy át tudjuk ugrani a bevezető és a középső Lam-rim (tibeti nyelven: ösvény fokozatai) szakaszokat.
A buddhista gyakorlás bevezető szakaszának célja: elkerülni a rosszabb újraszületést. - Nos, mi egyáltalán nem is hiszünk az újraszületésben...* A középső szint célja: elkerülni az újraszületés minden formáját, kikerülni a szamszárából. - Nos, mi továbbra sem hiszünk az újraszületésben...*
És közben vonzódunk a mahájána tanításokhoz, mert többféle szempontból nagyon hasonlatosnak hangzanak néhány nyugati, hagyományos elképzeléshez: a szeretetről és türelemről és együttérzésről és nagylelkűségről szól, a jótékonyság gyakorlásáról és így tovább. Ez nagyon, nagyon szépnek hangzik, és emiatt hajlamosak arra, hogy átugorjuk a bevezető szinteket vagy lekicsinyelljük a fontosságukat. Egyszerűen átugorjuk a kezdeti szakaszokat, melyek arról szólnak, hogy legyőzzük a nyugtalanító/zavaró érzelmeinket, az önromboló magatartást stb., és ezt a lépést kihagyva, egyből afelé haladunk, hogy másokon próbáljunk segíteni. Ez így nem jó. Bár a mahájána buddhizmusban fontos hangsúlyt kap a másokon való segítés, de ennek a bevezető és középső szakaszokon kell alapulnia.
A többségünk leginkább azért ugorja át ezeket a kezdő szakaszokat, mert azt gondoljuk, hogy újraszületés nem létezik. Pedig alapvetően a buddhista tanításoknak az a lényege, hogy megmutassa azt, hogyan kerüljük el a rosszabb újraszületést, ezért veszünk menedéket a Három Kincsben (azaz jó irányba mutató irányt vesz az életünk), és ezért követjük a karma törvényeit, hogy elkerüljük a romboló magatartást, mert hiszen az rosszabb újraszületésre visz bennünket. Ennek ellenére mégis átugorjuk vagy jelentéktelenné tesszük ezt, mert nem hiszünk az újraszületésben. És különösen nem hiszünk a pokol birodalmaiban, és az éhes kísértetek birodalmaiban és az istenekben, démonokban. Azt gondoljuk, hogy ezek nem igazán léteznek és ezek leírása a Dharma/Tan szövegeiben valójában csak az ember lelkiállapotaira utal. Pedig ez nagy félreértés, és a tanításokkal szembeni tiszteletlenség.
Nem akarok itt részletekbe bonyolódni, de ha tekintetbe vesszük az elmét, az elme folytonosságát, akár a saját elménkét, akár másét, akkor a boldogság és boldogtalanság, gyönyör és fájdalom teljes skáláját látjuk, és nem csupán egy korlátozott szeletét ennek, amit a testünk és elménk emberi tulajdonságai határoznak meg. Az állatok egy része jobban lát az embernél, jobban hall, jobb a szaglása, és így tovább. Ugyanígy, ha képesek vagyunk megtapasztalni mindenféle boldogságot, boldogtalanságot, gyönyört, fájdalmat, miért ne terjedhetnének ki ezek a határok, miért ne létezhetnének másféle érzéseknek is megfelelő fizikai formák?
A karma törvényeit tanulmányozva látjuk azt, hogy létezik valamiféle utóhatás az emberi életben, egy másik birodalmakból származó, előző életnek a maradékai. És találunk olyan dolgokat, [érzelmeket], amik hasonlatosak ezekhez [a más birodalmak tapasztalatvilágához], így nem redukálhatjuk az élet más formáit, amit mi hordozunk, vagy mások hordoznak, csak egyszerűen emberi lelkiállapotokra.
De mivel nem fogadjuk el az újraszületést és a létezés egyéb formáit, így félreértjük a karmát, és úgy véljük, hogy a karma csupán saját tetteink következményeinek leírása, ami még ebben az életünkben meg fog történni, és ez problémákat okoz. Hiszen vannak bűnözők, akik, úgy tűnik, mindig megússzák - sosem kapják el őket - , és mi is tapasztalhatunk saját életünkben mindenféle szörnyű dolgot, ami velünk történik, pedig nem is teszünk semmilyen kifejezetten romboló dolgot. Ezért, ha nem hiszünk az újraszületésben, és csupán erre az élettartamra korlátozzuk a karma törvényével kapcsolatos nézetünket, akkor úgy tűnhet, hogy magának a karmának sincs igazán értelme.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)
* Alexander Berzin itt sok modern buddhista karmával kapcsolatos kételyét hangsúlyozza (a szerk. megj.)
2012. június 2., szombat
Általános félreértések a buddhizmusról (erkölcsről)
Alexander Berzin*: Félreértések az erkölcsről és a fogadalmakról
Ha az erkölcsöt nézzük, azt gondolom, ebben az esetben - és ugyanígy sok más esetben is - a félreértések gyakran a fordítási kifejezésekből erednek. Gyakran vetítünk nem buddhista fogalmakat a buddhista tanításokba. És sok esetben használunk bibliai kifejezéseket. Olyan kifejezéseket, amelyeknek a bibliai hagyományok szerinti jelentésük van, mint például erényes, nem erényes, érdem, bűn - ezek azok a fajta szavak, amiket a buddhista erkölcs tanításaira vetítünk rá: azt a fajta bibliai morális megítélést és bűnösség fogalmát, mely szerint bizonyos dolgok erényesek, jót és helyénvalót jelentenek, és azt, hogy mi jó emberek vagyunk, ha ezeket tesszük. És érdemeket szerzünk, mint valamiféle jutalmat. De ha a bibliai értelemben nem erényesen cselekszünk, akkor rosszak vagyunk és bűnöket halmozunk fel, amikért szenvednünk kell majd. Ez tisztán egy bibliai erkölcsi felfogás kivetítése a buddhista etikára, mert a buddhizmusban az erkölcs alapvetően a megkülönböztető éberség (bölcsesség, pradnyá) kifejlesztésén alapul. Azaz, hogy képesek legyünk különbséget tenni aközött, hogy mi az előrevivő/építő és mi a romboló, mi lesz előnyös és mi lesz ártalmas**.
A következő félreértés az, hogy sokan úgy tekintenek a fogadalmakra, mint megszeghetetlen törvényekre. Így az is egy hiedelem, hogy a buddhista etika jobbára a törvények megtartásán alapul, nem pedig a megkülönböztető éberségen. Ez viszont függ attól, hogy mely kultúrából érkezünk. Némely kultúrában az emberek nagyon-nagyon komolyan veszik a törvényeket, és aztán egész merevvé válnak, nem akarják megszegni azokat, mondván: 'Ez így van, és erről nem vitatkozunk'. Miközben a tibetiek egészen lazák etikai irányelvek tekintetében. A lazaság nem azt jelenti, hogy hanyagok, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekben mindenkinek a saját megkülönböztető éberségét kell használnia abban a tekintetben, hogy hogyan alkalmazza az irányelveket.
Ugyanis amit itt megkülönböztetni próbálunk, az az, hogy az adott viselkedésünk oka valamilyen nyugtalanító/zavaró érzelem vagy inkább valamiféle építő/előrevivő szándék**. (Nyugtalanító/zavaró érzelmek közé tartozik például a düh/indulat, kapzsiság, vágy, féltékenység, hiszékenység.)
A fogadalmakhoz való viszonyulásunk másik véglete az, hogy úgy tekintünk a fogadalmakra - és itt egyértelműen csak fogadalmakról beszélünk -, mint egy ügyvéd. Azaz kibúvókat keresünk a karmával kapcsolatban, és felmentéseket gyártunk saját magunk számára a romboló viselkedésünkre vagy a fogadalommal szembeni megalkuvásra, enyhítésre. Például, miután fogadalmat tettünk az alkoholfogyasztás feladására, azt mondjuk, hogy azzal nincs semmi baj sem, ha szüleinkkel vacsorázva bort fogyasztunk, mert így nem sértjük meg őket, vagy alkalmankénti borozgatás egészen addig elmegy, amíg nem leszünk részegek tőle. Nem szabad elfelejteni, hogy ez csak önámítás, ami arra szolgál, hogy megkerüljük azt a fogadalmat. Ugyanis egy fogadalom tevésének a lényege az, hogy egész fogadalmat teszünk, nem pedig rész-fogadalmakat. És mindig pontosan meghatározzuk azt, hogy mi is a fogadalom. Ha nem vagyunk képesek azt teljes mértékben, vagy a szövegekben egyértelműen meghatározott módon betartani, akkor ne tegyünk fogadalmat. Nem kötelező ezt megtenni.
Viszont létezik egy harmadik fajta lehetőség. Az Abhidharma háromféle fogadalomról ír. Létezik olyan fogadalom, amelyben alapjában véve tartózkodunk valamitől, ami romboló. Létezik olyan fogadalom is, amit nagyon bonyolult volna lefordítani - ez szó szerint az ellen-fogadalom vagy anti-fogadalom. Ez az, amikor nem tartózkodunk valaminek a megtételétől. (Erre a legjobb egy 'civil' példa, amikor valaki katonának áll, akkor pontosan nem tartózkodik az öléstől, hiszen bármikor készen kell állnia az ellenség lelövésére.) És harmadikként létezik egy 'közbülső' kategória, amit itt nyugodtan alkalmazhatunk. Más szóval, ha nem tudunk egy teljes fogadalmat megtartani, akkor egészen pontosan meghatározzuk azt, hogy mely részét tartjuk be - például a 'tartózkodás a szexuális kicsapongástól' fogadalmát minden bizonnyal így, teljes egészében elég nehezen lehet betartani. Viszont ha részeire bontva határozzuk meg azt, hogy mit is értünk ezalatt, például nem létesítünk nemi kapcsolatot valaki más partnerével, vagy nem alkalmazunk erőszakot szeretkezésünk során, vagy nem erőszakolunk meg senkit vagy nem kényszerítünk szexre senkit sem, semmilyen formában sem - valahogy így. Ezt tehát akkor alkalmazzuk, amikor a teljes fogadalomban vannak olyan részek, amikről úgy véljük, hogy nem tudjuk betartani. Bár természetesen az ilyen jellegű ígéret nem pontosan az a fogadalom, amit a buddhista etikai szövegek meghatároznak, de sokkal pozitívabb így, azaz jó irányba mutató. (A 'pozitív vagy jó irányba mutató' kifejezés jobb, mint az 'érdem' szó, és a 'negatív vagy visszahúzó' kifejezés is pontosabb a 'bűn' szónál.) Tehát több jó irányba mutató erő halmozódik fel elménkben ilyen esetekben, mint ha csupán tartózkodunk bizonyos fajta viselkedéstől. És nem veszélyezteti a fogadalmunkat, mégis nagyon erős erkölcsi gyakorlássá válik.
Egy másik hiba az etikáról az a félreértés szokott lenni, hogy a buddhista etika humanista. 'Humánus' azt jelenti, hogy elkerüljük, hogy olyan dolgot cselekedjünk, amivel ártunk másoknak. Addig, amíg az nem fáj nekik, ez rendben is van - hiszen ezt akarjuk elkerülni, a másoknak okozott fájdalmat. Ez a humanista erkölcs, vagy legalábbis legtöbbünk így értelmezi. És bár ez nagyon szép, nagyon jó, de nem ez a buddhista erkölcs alapja.
A buddhista erkölcs alapja az, hogy hangsúlyt helyez annak elkerülésére, ami önromboló, hiszen nem tudjuk, hogy mi fog ártani másoknak. Például adunk valakinek egy millió eurót, azt gondolván, hogy jót teszünk ezzel neki. És a következő napon, mások megtudván, hogy mennyi pénze lett, kirabolják, esetleg meg is ölik. Vagy esetleg olyan kockázatos vállalkozást kezd ebből a hatalmas összegből, amire nem csak ez, hanem a saját eredeti vagyona is rámehet, és ő emiatti kudarcában még akár öngyilkos is lehet. Tehát nem tudjuk, hogy mi az, amivel igazán jót teszünk másoknak, mert nem látunk a jövőbe.
Ami pontosan meghatározott a buddhista etikában az az, hogy ha nyugtalanító/felkavaró érzelmek hatására romboló módon cselekszünk, akkor az önromboló. (Hogy mik a nyugtalanító/felkavaró érzelmek, lásd feljebb.) És ez az önrombolás kialakít bennünk egy negatív szokást, ami által újra megismételjük ezt, és ez okozza majd nekünk a szenvedés megtapasztalását. Ez a buddhista erkölcs alapja.
Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról *
A kép Gonkar Gyatso* Korunk Buddhája c. alkotása (Forrás*).
* A link angol nyelvű
** Lásd pl. Helyes erőfeszítés
Bejegyzések
