Általános félreértések a buddhizmusról (a tantráról 2.)

Alexander Berzin*: Félreértések a tantráról 2. rész

Miért kérünk beavatást? Ennek több oka is lehet. Azt képzeljük, hogy olyan előkelő, vagy hogy ez az igazi vagy hogy olyan egzotikus. Esetleg több embert vonz, ami azt jelenti, hogy több pénzt gyűjthetünk össze, így ki tudjuk fizetni a látogató tanítót és támogatjuk a saját központunkat. Tehát akár anyagi okai is lehetnek a beavatás kérésének, de ez a legsajnálatosabb, ami történhet. A beavatásban a tanító maga is motivált lehet, mert úgy gondolja, hogy "Oké, bár ezek itt és most nem fognak gyakorolni, de elültetjük bennük a magokat az elkövetkező életükre." Nos, a legtöbb nyugati ember nem hisz egy elkövetkező életben. Így tehát ez félreértés a tanítók részéről is. És sokszor maguk a tanítók sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy a nyugatiaknak nincs meg a kellő hátterük ahhoz, hogy hatásosan gyakorolják a tantrát. Vagy ugyanúgy, őrájuk is nyomás nehezedhet amiatt, hogy több pénzt szedjenek össze a kolostor támogatására és a látogató szerzetesek hazautaztatására. Tehát több oka is lehet a beavatás kérésének és adásának.

Az azonban mindig tanácsolható, hogy az éppen ott lévő látogató tanítót arra kérjük, adjon nekünk alaptanításokat. Vagy ha még haladóbb tanítást akarunk, akkor megkérhetjük a haladó szútra-tanításokra. Mondjuk, haladó tanítás a bódhicsittáról, haladó tanítás az ürességről és így tovább.

Amikor belemélyedünk a tantrába és ismereteket akarunk szerezni arról, hogyan gyakoroljunk, szintén félreértés, ha azt képzeljük, hogy a fő hangsúly a gyakorlás során a vizualizáción van és elkezdünk aggódni amiatt, hogy minden apró részlet helyes legyen. A tanítóm, Szerkong Rinpocse* szokta mondani, megmosolyogva ezt a nyugati félreértést: "Az emberek idejönnek és tőlem kérdezik, vajon Jamántakának* vagy Vadzsrajóginínek* (két meditációs istenség) van-e köldöke? Ez nevetséges! Nem ez a lényeg, hanem azok, amik fontosak ezekben a gyakorlatokban."

Az tény, hogy amikor ki akarod fejleszteni az egyhegyű koncentrációt, akkor szükséges minden részlet, de még az elején nem erre fókuszálsz vagy nem ezt hangsúlyozod. Amit el kell érni, az az ösvény három elvének alapvető megértése, ahogy Congkapa ezeket teljesen érthetően kifejti:

– Lemondás vagy feladás. Feladni a megszokott elképzeléseinket, a ragaszkodást ahhoz, hogy a dolgokhoz valójában léteznek és így tovább. Hatalmas elhatározást igényel szabaddá válni, azaz lemondani ezekről.

– Bódhicsitta. Célunk, hogy elérjük a megvilágosodást. Ezek a Buddha-figurák, a jidamok** képviselik a jövőbeli megvilágosodásunkat, aminek elérését célul tűztük ki, hogy el tudjuk képzelni, hogy már ott vagyunk. Bódhicsitta nélkül miért képzelnéd magad ebbe a formába és tennél bármit mások érdekében? Így magától értetődően, ennek érdekében akarunk olyanná válni, hogy másoknak jót tegyünk.

– És végül az üresség teljes megértése; mi most nem létezünk helyesen, de megvan a lehetőségünk erre. Bele kell avatkoznunk az okokba és a következményekbe, és a belőlük keletkező függvényébe, és így tovább.

Zöld Tárá

Így, ha tanításokat akarunk kapni a tantráról, akkor legyünk biztosak abban, hogy a tanítások ilyen jellegű szinten vannak. Ez az, amit fontos kihangsúlyoznunk. Mi az értelme ennek az egésznek? Mi az, amit tenni próbálunk? Ezért szükséges, mindenek előtt, az összes előkészítő tanítás. És ne aggódjunk minden apró kis vizualizációs részlet miatt. Például hogy melyik alakot mi ékesít, meg ilyesmi dolgok. Bár vannak pontos leírások arról, hogy [az adott jidam] hogy néz ki, de nem erre helyezünk hangsúlyt, különösen nem az elején.

Érdekes volt 2004-ben, Kanadában*, Ontarióban, egy kálacsakra-beavatás. Itt Őszentsége adott egy előkészítő tanítást - már elfelejtettem, hogy pontosan milyen szövegeket, de ezek közül egyik Nágárdzsuna szövege volt az ürességről. Kb. három napig tartott az előkészítés. Ezután Őszentsége beavatást adott. És feltűnt, hogy jóval több ember volt ott a beavatáson, mint az ürességről szóló tanításon. Ennek láttán Őszentsége mondta, hogy többre becsüli azokat az embereket, akik csak Nágárdzsuna tanításai miatt jöttek és nem maradtak a beavatásra, mint azokat, akik az ellenkezőjét tették - azaz kihagyták ezeket a bevezető tanításokat és csak a beavatásra jöttek. Ez sokat elárult, borzasztóan sokat.

Ezeket a tantra-gyakorlatokat illetően, félreértés úgy tekinteni a jidamokra, mint szentekre, akikhez segítségért imádozunk, Szent Tárá*, Szent Csenrézi és hasonlók, és bizonyos értelemben bálványozzuk őket - és ez a félreértés nem korlátozódik csupán a nyugatiakra. Ezek a jidamok ösztönözhetnek bennünket, ahogy a Buddhák és a tanítók is, de a munkát mi magunknak kell elvégeznünk.

Láthatod, hogy jó pár félreértés megint a fordítás miatt történik, amikor kérést intézünk a különböző gurukhoz és jidamokhoz és másokhoz, a kérő imákban. Legelőször, az "imádság" szóból számunkra nyilvánvalóan következik az, hogy imádkozunk Istenhez, "Isten, add meg nekem ezt vagy azt". Vagy imádkozunk egy szenthez, és a szent közvetítőm lesz Istennél, így majd Isten megadja nekem azt a valamit, amit kérek. Máris tévúton vagyunk itt, egy kis kivetítéssel. Viszont, amikor kérést intézünk, a szó itt csingyilab (byin-gyis-rlabs) tibeti nyelven, és ezt rendszerint "áldások"-nak fordítják. Így ez egy teljesen különböző és másfajta értelmezéshez vezet. Mi azt kérjük: "Áldj meg, hogy megtehessem ezt. Áldj meg, hogy megtehessem azt." Valami olyasmi, mintha csupán ezeknek a figuráknak az erejére volna szükségünk, hogy jöjjenek és áldjanak meg bennünket és, hirtelen, eljussunk a végső felismerésre és így tovább.

Ez nem buddhizmus. Ez a kifejezés szó szerint azt jelenti: felemelkedni és felvidulni/fényesebbé tenni. Ez a jelentése. Adhisthána* szanszkrit nyelven. Adhisthána - magasabb helyzetbe kerülni, felemelkedni. Ennek a következménye a még ragyogóbbá tesz. Én előnyben részesítem azt a fordítást, hogy ösztönözni. Így tehát kérjük őket, hogy ösztönözzenek ennek és annak az elérésben. De ezek az alakok - akár a guru, akár Buddhák, akár jidamok - nem képesek saját részükről, a saját erejük által megadni a kívánságainkat vagy megtenni mindent nekünk, és ezért mindössze alá kell rendelnünk magunkat nekik. Ez megint egy nyugati fogalom vagy felfogás belevetítése a buddhizmusba. A fő hangsúly mindig azon van, hogy saját magunknak kell megcsinálni a munkát. Vannak Buddháink, gurujaink/tanítóink, akik képesek arra, hogy ösztönözzenek bennünket, képesek arra, hogy tanítsanak bennünket és vezessenek, de nem képesek a munkát helyettünk megtenni. Meg kell értenünk, hogy nekünk magunknak kell megtennünk.

* A link angol nyelvű
**Jidam (tib): a megvilágosodott tudat hatalmas gazdagsága számtalan energia és fény formában fejezi ki magát. A velük való azonosulás meditációban és a hétköznapi életben felébreszti saját buddhatermészetünket.

Forrás: Általános félreértések a buddhimusról (angol nyelven)

Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 3.)

Alexander Berzin: Félreértések a tanítókról/gurukról

A tanítóval való együttműködés elvezet a menedékvétel témájához, ezt én szeretem "biztos irány"-nak nevezni. Az életünket a Buddha, Dharma és Szangha által jelzett irányba fordítjuk. A menedékvétel teljes félreértése az, amikor úgy tekintünk rá, mintha pusztán egy klubhoz csatlakoznánk. Tudod, levágsz egy kicsit a hajadból, kapsz egy kis piros zsinórt, kapsz egy új nevet és csatlakozol egy klubhoz. És különösen akkor, ha a tanító egy sajátságos tibeti vonal tagja, inkább tekintünk úgy a klubra, mint sajátságos tibeti vonalú buddhizmusra, nem pedig általában a buddhizmusra . "Most gelugpa lettem, most egy karma kagyü lettem, most nyigma lettem..." Ezeket mondogatjuk, ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy "most Buddha útját követem." És emiatt a rossz értelmezés miatt leszünk szektások és kizárunk minden mást, soha nem járunk másik Dharma-központba. Ez nagyon érdekes, ezt a jelenséget látja az ember itt, nyugaton: a legtöbb ember csak egy Dharma-központot látogat és nem megy a másikba.

És ami még zavaróbb, az az, hogy minden tanító, aki megérkezik nyugatra, úgy tűnik, hogy saját Dharma-központot akar létesíteni és saját szervezetet, ami nagy hiba, úgy érzem, mert akkor ez az egész fenntarthatatlanná válik. Hiszen nem tudjuk a buddhizmus négyszáz különböző fajtájának központjait fenntartani a végtelenségig — emellett ez nagyon zavaró az új tanulók számára is. És nagy anyagi teher támogatni ezeket a helyeket, az oltáraikat, könyvtáraikat, bérleti díjukat fizetni, és így tovább, és így tovább. Tibetben, bár több különböző tanító érkezett oda annak idején, és különböző kolostorokat alapítottak, végül mégis egybeköltöztek, és egymástól megkülönböztethető csoportokat formáltak. Nem ugyanazokat a csoportokat, amik Indiában voltak — Indiában nem létezett pl. kagyü vagy szakja —, de ezek a csoportok aztán fenntarthatóvá váltak és egymáshoz közelítették a különféle vonalakat. Így bár nyugaton hatalmas Dharma-szervezetek vannak — amiket Trungpa Rinpocse, Szögyal Rinpocse, Zopa Láma és mások alapitottak —, mégis szükségesnek látszik, hogy bizonyos értelemben, mi is ebbe az irányba haladjuk... Persze, ez nehéz is lesz, mert két véglettel kell számolnunk. Egyik: ha túlságosan is töredezett, akkor nem fog működni. A másik: ha túlságosan szabályozott, szintén nem fog működni. Tehát nagyon óvatosnak kell lenni, de azt gondolom, hogy a fenntarthatóság mindenképpen egy nagyon fontos tényező.

Azzal kapcsolatban, hogy nem járunk más Dharma-központba, szintén van egy félreértés: azt gondoljuk, hogy nem tanulhatunk más tanítóktól, csakis saját tanítóink vonalától. Legtöbb tibetinek több tanítója is van, nem csupán egy. Különböző tanítóknak különböző jellegzetességeik vannak. Egyik ezt tudja jól elmagyarázni, a másik meg azt. Egyik ilyen vonalból való, a másik másmilyenből. Nem jelent hűtlenséget a tanítódhoz, ha több tanítód van. Ahogy Őszentsége, a Dalai Láma mondja: úgy tekinthetünk a tanítóinkra, mint a tizenegy fejű Avalókitésvara bódhiszattvára, minden tanító egy arc, és mindegyik a központi figura általi szellemi irányítónk. Tehát valahogy így...

Viszont nagyon fontos akkor, ha több tanítónk lesz, hogy ne olyanok legyenek, akik konfliktusban állnak egymással. Mert így nem fog működni. Olyan tanítókat kell találnod, akik között jó és közeli kapcsolat van és összhangban vannak egymással. Sajnos, létezik olyan, amit úgy hívunk néha, hogy "szellemi csillagok háborúja", azaz amikor szellemi tanítók között nagyon heves ellentét van különféle kérdésekben. Emiatt, tehát, ha valaki több tanítót szeretne, akkor mindenképpen olyan tanítókat kell választani, akik összhangban vannak egymással. Ezenkívül elengedhetetlenül szükséges még annak a felismerése is, hogy ha csak meghallgatjuk egy buddhista tanító előadását, ez nem jelenti azt, hogy ez a személy a szellemi tanítónkká is válik, a guru-odaadás minden járulékával egyetemben. Viszont ennek ellenére tiszteletet kell mutatnunk feléje. Ahogy Őszentsége mondja: "Úgy menj mindenki tanítását meghallgatni, a tanításán résztvenni, mint ahogy egy egyetemi előadást hallgatnál." Ez tehát ennyit jelent, és nem többet.

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angol nyelven)

Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 2.)

Alexander Berzin*: Félreértések a tanítókról/gurukról

Úgyszintén nagy a félreértés a guru/tanító iránti odaadással kapcsolatban. Bár úgy gondolom, hogy ez nem igazán szerencsés kifejezés, mert azt érzi az ember, mintha arra utalna, hogy majdnem vakon imádjuk a gurut, akárcsak egy szektában. Ez egy hatalmas félreértés. Ez a kifejezés, amit itt használunk a szellemi tanítóval kapcsolatban, azt jelenti, hogy számíthatunk és bízhatunk egy képzett szellemi tanítóban, mint ahogyan számíthatunk és bízhatunk egy képzett orvosban. Ugyanezt a kifejezést használjuk tehát az orvosunkkal kapcsolatban is. De mivel az az utasítás, hogy úgy tekintsünk a gurura, mint egy Buddhára, így ebből arra következtetünk, hogy úgy is kell őrá gondolnunk, mint egy olyan emberre, aki tévedhetetlen, és megkérdőjelezhetetlen engedelmességgel tartozunk a guru felé, éppúgy, mint egy szektában. Ez pedig tévedés. És emiatt feladjuk minden kritikai képességünket és felelősséget magunk iránt és szinte függővé válunk az állandó kérdezéstől, és gyakran a mo-tól (a mo* tibeti kockavetéses jóslás) — eldobjuk a kockát és minden döntésünket így hozzuk.

Az a célunk, hogy mi magunk Buddhává váljunk, hogy kifejlesszük a megkülönböztető éberséget, és hogy saját magunk legyünk képesek intelligens, együttérző döntéseket hozni. Igy ha a tanító csak azt célozza meg, hogy őtőle függővé tegyen bennünket, mint egy hatalmi játszmában, akkor ott valami nem jól van. És félreértés, ha azt gondoljuk, ez így rendben van, és belemegyünk ebbe a típusú hatalmi és ellenőrző játszmába a tanítóval, ami pedig egyáltalán nem az irányelvek szabályos követése.

Szintén egy félreértés rávetíteni buddhista tanítóra egy lelkipásztor vagy pszichológus szerepét, akivel megbeszéljük személyes problémáinkat és akitől tanácsot kérünk személyes ügyben. Ugyanis, ez nem szerepe a buddhista szellemi tanítónak. Egy buddhista szellemi tanító hagyományosan tanításokat ad és rajtunk múlik, hogy kitaláljuk, hogyan alkalmazzuk ezeket. Igazán csak olyan kérdést helyénvaló megkérdezni, ami kapcsolatban áll a tanítások megértésével és a meditációs gyakorlásunkkal. Ha pszichológiai jellegű gondunk van, akkor pszichológushoz kell fordulni, nem pedig szellemi tanítóhoz. És különösen nem helyénvaló házassági vagy kapcsolati problémáinkat vagy szexuális jellegű gondjainkat megvitatni egy szerzetessel vagy apácával. Hiszen ne feledjük, ők szüzességi fogadalmat tettek, és így nem azok az emberek, akiket ilyen jellegű problémáinkról kérdezni szoktunk. Tehát még egyszer, mivel olyan tradíciók között nőttünk fel, ahol van lelkipásztor, pap vagy rabbi vagy bárki más a vallásunkban, így elvárjuk, hogy a buddhista tanító is magára vegye vagy felvállalja azokat az általános feladatokat, hogy átvezet bennünket életünk dolgain, és egyéni szinten kezeljen bennünket, személyes életünket ismerve és így tovább. Ez mindenképpen félreértés a buddhista tanítókkal kapcsolatban.

Mondok egy példát: kilenc éven át voltam a szellemi tanítómmal, Szerkong Rinpocséval* nagyon közeli kapcsolatban. A lehető legtöbb időt töltöttük együtt, minden áldott nap. E kilenc év alatt soha nem kérdezett tőlem személyes kérdést. Soha. Sem a személyes életemről. Sem a családomról. Sem a hátteremről. Pedig ez napi kapcsolat volt, akár tanított engem, akár én dolgoztam neki mások javára — fordítottam a számára, elrendeztem az utazásait, vagy bármi egyéb. Tehát ez egy nagyon másféle kapcsolat volt, amit mi nem olyan könnyen tudunk megérteni.

* A link angol nyelvű

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)

Általános félreértések a buddhizmusról (gururól/tanítóról 1.)

Alexander Berzin: Félreértések a tanítókról/gurukról

A gurukkal/tanítókkal kapcsolatos félreértések meglehetősen nagy területet ölelnek fel, és nem csupán a nyugati emberek körében. Legelőször is, mivel nagyon hangsúlyos a guru/tanító szerepe, félreértjük azt, hogy a tanítónak képzettnek kell lennie és hogy a képzettségnek van listája. Még akkor is, ha a tanító képzett, az is kell, hogy képes legyen ösztönözni bennünket. A szellemi tanító fontosságának egyik legfőbb oka az, hogy a tanító ösztönzést ad, erőt a gyakorláshoz, és a példát, amit követni akarunk. Információkat könyvekből és internetről és egyéb helyekről tudunk beszerezni, de természetesen válaszokat is kell kapnunk a tanítóktól a felmerülő kérdéseinkre. A tanítónak képesnek kell lenni, hogy kijavítson bennünket, ha hibázunk a meditációs gyakorlásunk során. De ha nem ösztönöz bennünket, nem jutunk túlságosan messzire.

És emiatt a félreértés miatt, hogy feltétlen szükséges, hogy a guru képzett legyen és feltétlen szükséges, hogy ösztönözzön is bennünket, sürgetőnek érezzük azt, hogy elfogadjunk bárkit tanítónknak, anélkül, hogy előbb teljesen és alaposan megvizsgálnánk őt vagy utánajárnánk, mert a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy feltétlen fontos, hogy egyáltalán legyen egy gurunk/tanítónk. És ezzel, hogy elmulasztjuk a leendő guru/tanító behatóbb vizsgálatát, megkockáztatjuk a csalódás lehetőségét, amikor később észrevesszük a hibáit, hiányosságait. Ez egy nagy probléma, mert már sok botrány keletkezett a lelki tanító helytelennek tartott magatartása miatt, akár jogosan, akár jogtalanul vádolták meg. És néha jogosan vádolják meg amiatt, mert nem volt igazán képzett. Mi pedig talán csak egyfajta kényszert éreztünk arra, hogy elfogadjuk ezt a személyt gurunknak. És aztán, amikor látjuk, hogy ez történt, feldúltak és zaklatottak leszünk.

Kiegészítésként még ehhez, az is egy általános félreértés szokott lenni, hogy úgy gondoljuk, minden tibeti - vagy kicsit szűkítve a lehetőségeket, minden szerzetes és apáca vagy még jobban szűkítve, minden rinpocse és gesh és kenpó - tökéletes példaképei a buddhista gyakorlásnak. Azt gondoljuk, "Ó, ezek bizonyára tökéletes buddhisták, hiszen tibetiek" vagy "Tökéletes buddhista, mert rinpocse a rangja. Bizonyára már megvilágosodott." Ez nagyon naiv dolog, mert ők átlagos emberek.

Lehetséges, hogy a gyakorló buddhisták nagyobb arányban vannak a tibetiek között, mint a legtöbb társadalomban, és lehetnek meghatározott buddhista értékek, amik részei a kultúrájuknak, de ez nem jelenti azt, hogy mind tökéletes volna, minden értelemben. És ha valaki szerzetes vagy apáca lesz a tibetiek közül, annak több oka lehet. A tibetiek körében előfordul, hogy valakit gyerekként a családja ad be kolostorba, mert nem képes élelmezni őt, és a kolostorban legalább ennivalót és nevelést kaphat. Lehetséges még egyfajta önmotivációs ok is, mondjuk, valami problémám van és szükségem van a kolostori élet fegyelmi szabályaira ahhoz, hogy megoldjam ezeket a problémáimat.

Ahogy egyik rinpocse barátom mondta, " Buddhista öltözéket viselni egy jele annak, hogy igazán szükségem van erre a fegyelemre, mert nagyon fegyelmezetlen személy vagyok. Sok nyugtalanító/zavaró érzelmem van még, és igazán azt szeretném, hogy teljes erőfeszítéssel leküzdjem ezeket." Tehát ez nem azt jelenti, hogy már le is győztem e nyugtalanító/zavaró érzelmeket. És így nem szabad naivan azt gondolnunk, hogy a tibeti szerzetesek, apácák mind megvilágosodottak, legyen akár rinpocse, akár más. Ahogy Őszentsége, a Dalai Láma mondja, súlyos hiba, ha valaki csupán egy elődje nagy nevére épít. És azt is kihangsúlyozza, hogy a rinpocséknak ebben az életükben kell bemutatni és bebizonyítani az alkalmasságukat, nem pedig csak a rangjukra és nevükre építeni.

Ugyanakkor viszont félreértés nem tisztelni és támogatni a szerzeteseket és apácákat, hanem a világi személyek szolgálójaként tekinteni rájuk a Dharma-központokban. Ez gyakran előfordul, ha egy Dharma-központban vannak bennlakó szerzetesek vagy apácák. Nekik kell takarítani a házat, tisztán tartani és elrendezni mindent a tanításhoz, nekik kell összegyűjteni az adományokat. És ha ez egyben egy lakóközpont is, akkor nekik kell az ágyneműt is rendezni és mindenféle ilyen jellegű dolgot megtenni. Így sok esetben még a tanításokon sem tudnak ezek miatt résztvenni. A világi hívők azt gondolják, hogy az ilyen szerzetesek vagy apácák a szolgáink. Pedig ez nem így van. Szerzetesként és apácaként nagyon is megérdemlik a tiszteletet, tekintet nélkül arra, hogy milyen szinten állnak erkölcsileg. Mert ez is a tanítás része: még a buddhista öltözetet is tisztelni kell. Ez nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk róluk, ők tökéletesek és naivan így is hinni. De egy bizonyos tiszteletet mutatni kell irányukban.

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)
A fotót Sütő Zsolt készítette (Forrás, a 'Tibetvörös' c. posztban)