Van-e reinkarnáció a buddhizmusban?

A ‘reinkarnáció’ szó általánosan elfogadott jelentése: lélekvándorlás, tehát amikor a lélek a test halála után egy másik testben születik újra. A buddhizmusban ilyen tanítás nem létezik.

Van viszont a létezés három jellegzetességéről szóló tanítás (tri-laksana vagy ti-lakkhana). Ez a három jellegzetesség a mulandóság/állandótlanság, a nem kielégítő jelleg és az ‘én’-telenség.

Az ‘én’-telenség (páli nyelven anattá vagy szanszkrit nyelven anátman) azt jelenti, hogy nincs semmiféle lélek, nincs ‘én’. Az egyénnek nincsen olyan állandó önvalója (átmanja), ami túléli a halált. Ennek ellenére a buddhisták gyakran beszélnek újraszületésről. Ha nincs lélek vagy állandó ‘én’, mi az, ami újraszületik? (hogy más indiai filozófiai iskolák hogyan értelmezik az átmant és hogyan értelmezi azt a buddhizmus, arról Alexender Berzin előadásának több részből álló fordításának első része ITT olvasható)

Mi az ‘én’?

Buddha azt tanította, hogy amit mi ‘én’-nek gondolunk – önmagunkat, öntudatunkat és személyiségünket –, az a szkandhák (az öt léthalmaz) alkotása. Nagyon egyszerűen, a testünk, a fizikai érzeteink, az érzelmi jellegű tapasztalataink, a felfogásunk, a gondolataink, a hiedelmeink és a tudatunk mind együtt alkotják meg az állandó, megkülönböztető ‘én’ illúzióját.

Amikor Buddha azt mondta, hogy “Óh, bhikkhu, minden pillanatban megszületsz, elsorvadsz és meghalsz”, akkor ezt úgy értette, hogy minden pillanatban az ‘én’ illúziója megújítja önmagát. És ha nincs semmi, amit átvihetnénk egyik pillanatról a másikra, akkor hogyan vihetnénk át bármit is egyik életből a másikba?

Állandótlanság

Ezzel elérkeztünk a létezés három jellegzetességének legelső tényezőjéhez, ami az anicca vagy állandótlanság, mulandóság. Buddha azt tanította, hogy minden jelenség, beleértve az élőlényeket is, állandó mozgásban van – mindig változik, mindig létrejön, mindig meghal.

Mi az újraszületés?

John Daido Loori, zen tanító, ezt mondja:

“...Buddha tapasztalása az volt, hogy amikor a szkandhák (léthalmazok) mögé tekintünk, nem marad más, csak a semmi. Mert az ‘én’ egy gondolat, egy elmebéli alkotás, egy illúzió. Ez nem csupán Buddha tapasztalása, hanem minden egyes megvilágosodott buddhista férfi és nő tapasztalása az utóbbi 2500 évben. Ha ez így van, akkor mi az, ami meghal? Ma már nem kérdés, hogy amikor ez a fizikai test nem képes tovább működni, a benne lévő energiák, az atomok és molekulák, amelyekből felépül, nem halnak meg vele együtt. Felvesznek egy másik formát, másik alakot. Ezt akár egy másik életnek is nevezhetjük, de mivel nem létezik állandó, változatlan önvaló, ezért nincs semmi sem, ami átmenne egyik pillanatból a másikba. Teljesen nyilvánvalóan, hogy semmiféle állandó vagy változatlan nem képes átmenni vagy átvándorolni egyik életből a másikba. Megszületni és meghalni szakadatlanul folytatódik, de változik minden pillanat.”

Gondolat-pillanat

A tanítók azt mondják, hogy az ‘én’ mindössze gondolat-pillanatok sorozata. Minden gondolat-pillanat a következő gondolat-pillanat feltétele. Ugyanígy, egy élet utolsó gondolat-pillanata feltétele egy másik élet első gondolat-pillanatának, ami egy sorozat folytatása.  “A személy, aki meghal itt és megszületik máshol, nem ugyanaz a személy, de nem is egy másik” – írta Walpola Rahula, théraváda hittudós.

Ezt egyáltalán nem könnyű megérteni, és csupán értelemmel nem is lehet teljesen felfogni. Ezért a buddhizmus több iskolájában nagy hangsúlyt fektetnek a meditációs gyakorlásra, amely lehetővé teszi az ‘én’ illúziójának közvetlen felfogását, megértését.

Karma és újraszületés

Az az erő, ami ezt a folytonosságot mozgásban tartja, a karma. A karma is azok közé az indiai fogalmak közé tartozik, amit a reinkarnációhoz hasonlóan, a nyugatiak nagyobb része (de sokan a keletiek közül is) gyakran félreértenek. A karma nem sorsszerűen bekövetkező végzet, hanem egyszerűen csak tett és az arra adott válasz, indítóok és eredmény. (a karmáról és egyéb, a buddhizmussal kapcsolatos félreértésről ITT írtunk már)

Nagyon röviden, a buddhizmus azt mondja, hogy a karma jelentése “akaratlagos tett” (a szanszkrit “kri” szótőből származik, amelynek jelentése “csinálni” vagy “tenni”) Bármilyen gondolat, szó vagy cselekedet, amely vágyból, gyűlöletből, szenvedélyből és illúzióból keletkezik, karmát hoz létre. Amikor a karma végeredményei túlnyúlnak egy élet tartamán, a karma létrehozza az újraszületést.

A reinkarnációban való hit továbbélése

Annak ellenére, hogy Buddha nem tanította a reinkarnációt/lélekvándorlást, hiszen tagadta az egyéni lélek (átman) létezését, mégis a buddhisták közül nagyon sokan, keleten és nyugaton egyaránt, változatlanul hisznek az egyéni reinkarnációban. Egyes szútrákból származó példabeszédek vagy olyan “tanítási segédeszközök”, mint amilyen a tibeti létezés kereke, a bhavacsakra hajlamos erősíteni ezt a hiedelmet. (a létezés kerekéről ITT írtunk részletesen)

Létezés kereke (bhavacsakra)

A Tiszteletreméltó Takasi Tsudzsi, dzsódo sinsú szerzetes, ezt írta a reinkarnációban való hitről:

“Azt mondják, hogy Buddha 84 ezer tanítást adott át; ez a szimbolikus számadat a különféle háttérrel rendelkező emberek jellemzőit, ízlését, egyebeket képviseli. Buddha minden egyes hozzá forduló embert az értelmi és lelki befogadóképessége szerint tanított. A Buddha idejében élő emberekre a reinkarnáció tana nagyon erőteljes módon hatott erkölcsileg. Az állati világba való újraszületéstől való félelem bizonyára nagyon sok embert elrettentett az állatias viselkedéstől ebben az életében. Ha ezeket a tanításokat manapság is szó szerint vesszük, megzavarodunk, mert józan ésszel ezt mi nem tudjuk megérteni. (...) Egy olyan példázat, amit szó szerint értelmeznek, a modern elmének nem mond semmit. Ezért kell megtanulnunk különbséget tenni a példázat vagy mítosz és a valóság között.”

(például a tibeti létezés kereke (bhavacsakra) hat létsíkot, hat birodalmat ábrázol, az istenek, a félistenek vagy aszurák, az emberek, az állatok, az éhes szellemek vagy préták és a poklok régióit. Manapság kevés nyugati ember hinné el, hogy bármelyikőnk is e birodalmak valamelyikében születhetne újra. Viszont ha úgy nézzük őket, mint az elme azon szellemi és lelki állapotait, amelyeket az emberek tetteik, szavaik, gondolataik által hoznak létre, akkor már ez az egész értelmet nyer a szemünkben. Hiszen mindannyian képesek vagyunk mohó önzőségre vagy igazi jóságra, mind képesek vagyunk állati módon viselkedni vagy éppen pokolbéli állapotot kialakítani magunk körül)

Mi az értelme?

Az emberek nagyon gyakran azért fordulnak a vallások felé, mert olyan tanításokat keresnek, amelyek egyszerű válaszokat adnak bonyolult kérdésekre. A buddhizmus nem ilyen módon működik. Pusztán valamiféle tanítást elhinni a reinkarnációról vagy újraszületésről, teljesen haszontalan és értelmetlen. A buddhizmus inkább egy gyakorlás, ami képessé tesz bennünket arra, hogy az illúziót illúzióként és a valóságot valóságként élhessük át.

Buddha azt tanította, hogy az ‘én’ illúziójába vetett hitünk okozza az élettel kapcsolatos elégedetlenségeinket (dukkha). Amikor az illúziókat valóban illúzióknak látjuk, akkor megszabadultunk, megvilágosodtunk. (arról, hogy mi is az a megvilágosodás, ITT írtunk bővebben)

Forrás: Reinkarnáció a buddhizmusban (angol nyelven)

           Reinkarnációról (angol nyelven)

Buddha és 12 mítosz - Astus a YouTube-on

Általános félreértések a buddhizmusról (karmáról)

Alexander Berzin: Félreértések a karmával kapcsolatban

Van egy másik félreértés az újraszületéssel, de elsősorban karmával kapcsolatban. Ha el is fogadjuk azt, hogy a mostani életünkben megjelenő szenvedés a negatív karmikus lehetőségek beérése, amelyeket az előző életeinkben halmozódtak fel, mégis azt szoktuk gondolni erről, hogy "Ha szenvedek, ha valami rossz történik velem, akkor azt megérdemlem." Vagy megérdemlem azt, ami történik velem. Ezzel az a gond, hogy ezek a fajta gondolatok egy olyan szilárd, meglévő "én"-re utalnak, aki törvényt szeg, és bűnös és rossz és most büntetést kap, amit megérdemel.

Ráhárítjuk a felelősséget az "én"-re - erre a szilárd "én"-re, aki olyan rossz volt és most bűnhődik érte -, mert túlságosan leegyszerűsítjük a karma törvényeit különféle viselkedési okokra és hatásokra. Nem látjuk át azt, hogy több tényező határozza meg az érlelődő karma megtapasztalását, például minden olyan körülmény, amiben különféle karmikus eredmények érlelődnek. Ezeknek okai vannak. Tévedés és félreértés azt gondolni, hogy én vagyok az oka más emberek karmája megérésének. Ugyanis, amit tapasztalunk, az minden egyéb tényezővel összefüggésben keletkezik, nem csupán belőlem fakadóan.

Mondok egy példát. Elüt bennünket egy autó. Ennek nem az az oka, hogy egyik előző életemben olyat tettem, ami most előidézi, hogy egy másik ember elüssön engem. Azt szoktuk gondolni, "Én vagyok a felelős azért, hogy elütöttek." Ez nem így van. Amiért okolhatjuk magunkat, az annak a megtapasztalása, hogy elütnek bennünket. Az pedig annak a személynek a karmája, hogy ő okolható azért, hogy elütött bennünket. Így tehát, az van, hogy ami történik velünk, az a különböző karmikus tényezők kölcsönhatásának és nyugtalanító/zavaró érzelmeknek és olyan általános tényezőknek az eredménye, mint például az időjárás: esett az eső, csúszós volt az út, stb. stb. Ez mind összhangba kerülve idézi elő annak a helyzetnek a megérését - de inkább mondjuk úgy, hogy bekövetkeztét -, amiben szenvedünk vagy gondjaink lesznek.

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)

Javasolt olvasnivaló: Bhikkhu Bódhi: Kamma (tíz rövid részre bontva ismerhetjük meg a karma törvényszerűségeit)

Általános félreértések a buddhizmusról (Dharmáról)

Alexander Berzin: Félreértések a Dharmáról/Tanról

Az előző két részben leírt félreértések rámutatnak egy jóval nagyobb problémára a Dharmával/Tannal kapcsolatban. Ez pedig az, hogy szemezgetünk és válogatunk a Dharmán belül - tulajdonképpen a buddhizmuson belül -, csak azt kiválasztva, ami tetszik nekünk és kidobjuk vagy nem veszünk arról tudomást, amit nehéz vagy kellemetlen elfogadnunk. Ez az úgynevezett "cenzúrázott/megtisztított" buddhizmus - cenzúrázzuk vagy megtisztítjuk azoktól a dolgoktól, amik valamiért gondot okoznak számunkra.

Például elvetjük az olyan történeteket, amik a föld alá menő és magukból aranyat kiválasztó elefántokról szólnak*, vagy valami hasonlóról, és azt mondjuk, hogy "Ugyan már! Ezek tündérmesék gyerekeknek!", és nem vesszük észre, hogy némi tanulság van bennük. Akár szó szerint értelmezzük ezeket, akár nem (ahogy némely tibeti is teszi), nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne utasítsuk el, hiszen ez része a tanításnak. Vagy például a mahájána szútrákban szereplő kifejezés, miszerint a Buddhák 100 millió lényt tanítanak; és 100 millió Buddha kíséri ezt figyelemmel és minden Buddha pórusaiban újabb 100 millió van, és így tovább. Az ilyesmitől zavarba jövünk, mondván, "Ez túl bizarr " és nem fogadjuk el.

Így szemezgetjük és válogatjuk ki azokat a részeket, amik nekünk tetszenek vagy nem tetszenek. Léteznek speciális tantrikus és bódhiszattva fogadalmak azzal szemben, ha valaki csak a tanítás egy részét fogadja el, és nem vesz a többiről tudomást, és csak azt fogadja el, ami neki tetszik. Ugyanis, ha tényleg el akarjuk szellemi utunkként fogadni a buddhizmust, akkor legalább annyira meg kell nyílnunk, hogy képesek legyünk kimondani: "Nem értem ezt vagy azt a tanítást", még akkor is, ha nagyon bizarrnak tűnik számunkra, és képesek legyünk ezt gondolni-mondani: "Legalább addig visszafogom a véleményemet erről vagy arról, amíg jobban megértem vagy jobb, mélyebb magyarázatot nem kapok rá". És nem csupán elzárjuk elménket, és azonnal elvetjük a számunkra valamiért nem elfogadható gondolatokat.

Egy másik félreértés az szokott lenni a Tannal kapcsolatban - még abban az esetben is, ha elfogadjuk az újraszületést -, hogy azt képzeljük, hogy olyan egyszerű lesz majd értékes emberi testben újraszületnünk. Gyakran vélekedünk úgy, hogy "Persze, persze, hiszek az újraszületésben, és természetesen ember leszek majd, és természetesen meglesz minden lehetőségem a gyakorlás folytatására, " és így tovább. Ezek azonban nagyon, nagyon naiv gondolatok. Különösen, ha belegondolunk abba, hogy mennyi időn át viselkedtünk romboló módon, mennyi időn át tettünk mindenfélét nyugtalanító/zavaró érzelmek - mint harag, mohóság, önzés stb. - hatása alatt, és mindezeket összevetjük azzal az időmennyiséggel, amit tiszta szeretettel és együttérzéssel a szívünkben töltöttünk, akkor egészen világossá válik, hogy nagyon nehéz lesz értékes emberi formában újraszületni.

És egy másik téveszme, ami még idetartozik, az egy félreértés az újraszületéssel kapcsolatban: mivel kötődünk barátainkhoz, családtagjainkhoz, így azért teszünk erőfeszítéseket az értékes emberi formában való újraszületésért, hogy megint velük lehessünk. Vagy ugyanígy azt gondoljuk, hogy ha elérjük az újabb értékes emberi születést, akkor, természetesen, találkozni fogunk minden barátunkkal és rokonunkkal és minden szerettünkkel. Ez mind téveszme. Hiszen hány és hány létforma, hány érző lény létezik? Így bármilyen formában újraszülethetünk. És egyáltalán semmiféle garancia nincs arra - valójában jóval nagyobb a lehetősége annak, hogy nagyon sok idő el fog telni addig -, hogy újra találkozunk majd bárkivel ebből az életünkből. Lehet, hogy fogunk, mert egyáltalán nem kizárt. De az egy félreértés, hogy ez olyan könnyű vagy hogy ez garantált.

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)

* A történet szerint egy idős magadhai férfinek fia született, ugyanakkor, mint egy arany elefánt. A fiút Hszianghu-nak, vagyis az elefántok védelmezőjének nevezték el. Az arany elefánt együtt nőtt fel a fiúval, mindenhová követte őt. Az elefánt minden váladéka a földet érve arannyá változott. Hszianghu gyakran beszélt erről az elefántról az ötszáz társának, amikor családjaik titkait megosztották egymással. Adzsátasatru herceg szintén e társaságba tartozott. Azt gondolta magában, "Amikor én leszek a király, megkaparintom magamnak ezt az elefántot." Hamarosan, miután megkoronázták, a palotába rendelte Hszianghut és az arany elefántját. Hszianghu apja figyelmeztette fiát: " Adzsátasatru kegyetlen, könyörtelen és kapzsi ember, aki még a saját apjával is rosszul bánik. Senkivel sem viselkedik jóindulatúan. Azért kért meg téged, hogy menj a palotába, hogy elvegye az elefántodat." Erre Hszianghu ezt felelte: "Senkinek sincs elég ereje ahhoz, hogy megkaparintsa az én elefántomat." Ezután apja és fia felültek az elefántra és a király palotájába mentek. Ott a király étellel és itallal kínálta. Majd Hszianghu búcsút vett a királytól, aki azt kérte tőle, hogy hagyja ott nála az elefántját. Hszianghu beleegyezett és apjával gyalog indult haza. Kis idő múltán az elefánt eltűnt a föld alá és a palota kapuján kívül bukkant fel újra, hogy hazavigye gazdáit. Később Hszianghu elhagyta otthonát és aszkéta lett az erdőben, hogy a király üldözése elől megmeneküljön. (Angolul ITT és ITT olvasható. Fődi Attila szíves közlése szerint magyarul is elérhető: Elefántvédte (42. történet). Tibetiből ford. Komár Lajos. In: A Bölcs és a Balga: Tibeti buddhista történetek. Budapest: Palatinus, 1999. pp. 117-121.)

Általános félreértések a buddhizmusról (újraszületésről)

Alexander Berzin: Félreértések az újraszületéssel kapcsolatban

Az újraszületéssel kapcsolatos félreértés annak a következménye is, hogy a buddhista etika fogalmát humanisztikusnak gondoljuk, azaz, hogy csak az a cél, hogy másoknak ne ártsunk. Ez az, amikor valaki túl hamar rátér a mahájána gyakorlatra, amely erre a másoknak való nem ártásra fekteti a hangsúlyt. Úgy gondoljuk, hogy át tudjuk ugrani a bevezető és a középső Lam-rim (tibeti nyelven: ösvény fokozatai) szakaszokat.

A buddhista gyakorlás bevezető szakaszának célja: elkerülni a rosszabb újraszületést. - Nos, mi egyáltalán nem is hiszünk az újraszületésben...* A középső szint célja: elkerülni az újraszületés minden formáját, kikerülni a szamszárából. - Nos, mi továbbra sem hiszünk az újraszületésben...*

És közben vonzódunk a mahájána tanításokhoz, mert többféle szempontból nagyon hasonlatosnak hangzanak néhány nyugati, hagyományos elképzeléshez: a szeretetről és türelemről és együttérzésről és nagylelkűségről szól, a jótékonyság gyakorlásáról és így tovább. Ez nagyon, nagyon szépnek hangzik, és emiatt hajlamosak arra, hogy átugorjuk a bevezető szinteket vagy lekicsinyelljük a fontosságukat. Egyszerűen átugorjuk a kezdeti szakaszokat, melyek arról szólnak, hogy legyőzzük a nyugtalanító/zavaró érzelmeinket, az önromboló magatartást stb., és ezt a lépést kihagyva, egyből afelé haladunk, hogy másokon próbáljunk segíteni. Ez így nem jó. Bár a mahájána buddhizmusban fontos hangsúlyt kap a másokon való segítés, de ennek a bevezető és középső szakaszokon kell alapulnia.

A többségünk leginkább azért ugorja át ezeket a kezdő szakaszokat, mert azt gondoljuk, hogy újraszületés nem létezik. Pedig alapvetően a buddhista tanításoknak az a lényege, hogy megmutassa azt, hogyan kerüljük el a rosszabb újraszületést, ezért veszünk menedéket a Három Kincsben (azaz jó irányba mutató irányt vesz az életünk), és ezért követjük a karma törvényeit, hogy elkerüljük a romboló magatartást, mert hiszen az rosszabb újraszületésre visz bennünket. Ennek ellenére mégis átugorjuk vagy jelentéktelenné tesszük ezt, mert nem hiszünk az újraszületésben. És különösen nem hiszünk a pokol birodalmaiban, és az éhes kísértetek birodalmaiban és az istenekben, démonokban. Azt gondoljuk, hogy ezek nem igazán léteznek és ezek leírása a Dharma/Tan szövegeiben valójában csak az ember lelkiállapotaira utal. Pedig ez nagy félreértés, és a tanításokkal szembeni tiszteletlenség.

Nem akarok itt részletekbe bonyolódni, de ha tekintetbe vesszük az elmét, az elme folytonosságát, akár a saját elménkét, akár másét, akkor a boldogság és boldogtalanság, gyönyör és fájdalom teljes skáláját látjuk, és nem csupán egy korlátozott szeletét ennek, amit a testünk és elménk emberi tulajdonságai határoznak meg. Az állatok egy része jobban lát az embernél, jobban hall, jobb a szaglása, és így tovább. Ugyanígy, ha képesek vagyunk megtapasztalni mindenféle boldogságot, boldogtalanságot, gyönyört, fájdalmat, miért ne terjedhetnének ki ezek a határok, miért ne létezhetnének másféle érzéseknek is megfelelő fizikai formák?

A karma törvényeit tanulmányozva látjuk azt, hogy létezik valamiféle utóhatás az emberi életben, egy másik birodalmakból származó, előző életnek a maradékai. És találunk olyan dolgokat, [érzelmeket], amik hasonlatosak ezekhez [a más birodalmak tapasztalatvilágához], így nem redukálhatjuk az élet más formáit, amit mi hordozunk, vagy mások hordoznak, csak egyszerűen emberi lelkiállapotokra.

De mivel nem fogadjuk el az újraszületést és a létezés egyéb formáit, így félreértjük a karmát, és úgy véljük, hogy a karma csupán saját tetteink következményeinek leírása, ami még ebben az életünkben meg fog történni, és ez problémákat okoz. Hiszen vannak bűnözők, akik, úgy tűnik, mindig megússzák - sosem kapják el őket - , és mi is tapasztalhatunk saját életünkben mindenféle szörnyű dolgot, ami velünk történik, pedig nem is teszünk semmilyen kifejezetten romboló dolgot. Ezért, ha nem hiszünk az újraszületésben, és csupán erre az élettartamra korlátozzuk a karma törvényével kapcsolatos nézetünket, akkor úgy tűnhet, hogy magának a karmának sincs igazán értelme.

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)

* Alexander Berzin itt sok modern buddhista karmával kapcsolatos kételyét hangsúlyozza (a szerk. megj.)

Reform buddhisták - Karikatúra

Ne kövessük el még egyszer ugyanazt a hibát!




Mondjunk NEM-et az újraszületésre!








Reform buddhisták



Forrás

Gárdonyi Géza - Lélekvándorlás

Talán nem mindenki tudja, hogy egyik legnagyobb magyar írónk, Gárdonyi Géza is hitt az újraszületésben-lélekvándorlásban. Nem csupán a sírfelirata jelzi ezt, amelyen az áll: "Csak a teste" — hiszen ezt még úgy-ahogy meg lehet(ne) magyarázni azzal, hogy a "lelke" a műveiben él tovább. De az 1908-ban íródott Isten rabjai című művében egyértelműen leírja a reinkarnációval kapcsolatos gondolatait, két dominikánus szerzetes szájába adva:

"A keleten járó dominikánusok megismerkedtek a keleti filozófiával is. Haza is hozták. Beszélgettek róla. Hogy az ember nem test, hanem lélek: a test csak ruha; ha elszakad a ruha, újat osztanak a világ-magazinból.
— Miért ne hinném? — felelte az orvos. — A hitünk nem mond ellene. A vallásunk meg nem tiltja, hogy ne higgyük. Miért szenvedne itt annyit az ember, ha nem követett volna el egy előbbi életében bűnöket? Bűn előtt volna a büntetés? A kis ártatlan gyermek a fogzásban, torokgyíkban... Az ember munkájában is van logika. Isten munkáiban ne volna!
— Tehát az hiszed, Rudó fráter...
— Azt, fráterkám. Más kulcsa nincs az emberi életnek. A paradicsomi legenda világosan beszél. Vétkeztünk. Kikergettek bennünket a Mennyországból. Mikor volt az? A régestelen-rég múlt, messze óidőkben. Azóta élünk, és élünk testről testre. Minden test egy grádics visszafelé. Minden lélek rosszabb volt az előbbi életében. Én például fogadni mernék, hogy rablógyilkos voltam. Imádkozok most, és gyógyítok. A koldus bizonyára bűnös pazarló volt az előbbi életében. A nyomorék, rút magagyilkosa volt. Az apáca: talán hetéra. A nagycsaládú ember: gyűlölködő. A rabszolga: tirannus, tigriskörmű király. S így igazodik helyre a bűn a vezekléssel."

"Ábris fráter elmosolyodott, s nagy fensőséggel nézett az ifjúra.
— Haj, hol vagy te, Jancsi? Hát nem tanultad, hogy a test csak a föld? Éppen olyan, mintha azt mondanád: a csuhámat is Isten teremtette. Mert hiszen a csuha gyapjú, a gyapjú a birkán terem. A birkát is Isten teremtette. Tehát a gyapjút is. És ilyeténképpen a csuha is Isten teremtése. A csuha nem barát, és a föld nem ember. Isten lehelete az ember.
— Testbe foglaltan.
— Most testbe foglaltan. Most. Érted? Most. De ki tudja, mikor lehelt ki engem Isten? Ez-e az első testem? Vagy ez már a második? Vagy a századik?
— Hát te is azt gondolod...
— Azt gondolom, hogy addig élünk ezen a Földön, amíg tisztára nem érezzük, hogy mikor azt mondom, én, az nem a test
Ezt mondva diadalmasan nézett Jancsira.
Jancsi a fejét rázta.
Ábris hümmentett: — Látom, hogy nem értesz. De hát hogyan nem lehet azt érteni, hogy a test csak hús. Olyan hús, amilyet a székekben mérnek. Ha megrothad, dohos. A lélek ellenben Istenből való valónk. A lélek nem rothad meg, hanem visszaszáll Istenhez. De vajon maga elé bocsátja-e Isten, ha elszennyeződött? Nem hiszem. Inkább gondolom, hogy visszakergeti. A földre. Ád neki új testet. Helyezi szenvedések közé, hogy mindig azt kelljen mondania, éreznie: "Jaj nekem! Én szerencsétlen vagyok. Én szenvedek. Én így, én úgy..."
Mert a testi javakba merült ember nem érzi az én-t. Sose mondja:
"Én boldog vagyok. Nekem gyönyörűség az életem." Az én el van benne homályosodva, mint a gyémánt a szemétre került gyűrűben.
Azért szenvedünk tehát akaratlanul vagy akarva, hogy a lelkünk tisztuljon, erősödjön."

További ide kapcsolódó írások:
Gárdonyi Géza: A csillagnéző ember
Vida Dénes: A misztikus Gárdonyi