Hogyan kezeljük a haragot? (nyolc buddhista tanács a harag leküzdésére)

Tudományos szempontból nézve a harag, a düh a legősibb érzelmek közé tartozik. Ha belegondolunk, hogy az indulat mekkora energiát képes az emberből (vagy állatból) kihozni, könnyű belátni, hogy több tízezer évvel ezelőtt a túléléshez nélkülözhetetlen volt. Azonban az utóbbi egy-kétezer évben az emberek már annyira szoros közelségben élnek egymással, hogy a hirtelen felindulás inkább negatív hatással bír. Arról nem is szólva, hogy a tartóssá vált haragból gyűlölet válik, ami végképp alá tudja ásni az emberek egymás közti viszonyát. Nem véletlen, hogy se szeri, se száma a haragtól, elfajuló indulattól óvó mondásoknak, bölcseleteknek. Bár a mai pszichológia azt tanácsolja, hogy ne fojtsuk el dühünket, hanem bátran mutassuk ki, a buddhizmus szerint a harag, és az ebből fakadó gyűlölet a három méreg egyike.

Sántidéva, az i.sz. 8. századi buddhista tudós szerint a harag a legszélsőségesebb negatív erő, ami képes elpusztítani mindazt a jót, aminek kialakításán olyan sokat fáradoztunk. (Sántidéváról ITT írtam bejegyzést, írásairól pedig ITT)

A harag, az indulat lerombolhatja a barátságot és azokat az emberi kapcsolatokat, amiket talán évtizedeken keresztül építettünk. Végső soron a harag, és a belőle fakadó gyűlölet sokkal veszélyesebb, mint a világ összes bombája, fegyvere és kése együttvéve.

Mit tehetünk tehát ez ellen? Át kell alakítanunk a gondolkodásunkat. Ehhez a buddhizmus egyszerű módszereket ajánlj. De vigyázzunk, ezek nem varázstabletták, amelyek minden erőfeszítés és gyakorlás nélkül, önmaguktól hatnak!

Ebben a bejegyzésben a harag leküzdésére nyolc buddhista tippet sorolok fel:

1. Ez az élet: szamszára

Buddha legelső, 2500 évvel ezelőtti tanítása egészen pontosan ezt mondja: az élet nem kielégítő. És ez így van, az életünk sosem lesz kielégítő.

Megszületünk, meghalunk. E kettő között lesznek jó és rossz időszakok, és olyanok is, amelyek semlegesek - ezt a véget nem érő ciklust nevezi a buddhizmus szamszárának. Amikor megérkeztünk erre a világra, senki nem mondta, hogy az élet szép lesz és könnyű, és hogy a dolgok mindig úgy történnek majd, ahogyan mi szeretnénk. Ha elfogadjuk saját helyzetünket a szamszárában, képesek leszünk elfogadni a másokét is.

Mindannyian ebben élünk. Amikor elönt bennünket az indulat, attól sem másoknak, sem nekünk nem lesz jobb. Ha valaki olyat mond vagy tesz, ami nem tetszik nekünk, ne felejtsük el, hogy ő is ugyanabban a körforgásban van, mint amiben mi.

Ez a fajta gondolkodás képes lehet arra, hogy radikálisan átalakítsa a nézőpontunkat. Még akkor is, ha mindegyikünk a saját maga kis univerzumának középpontjában él, be kell látnunk, hogy ez nem jelenti azt, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogyan mi akarjuk.

2. Legyél hős: türelem és önuralom

A zavaró érzelmeken a legkönnyebben az ellenkezőjével lehet felülkerekedni. Azért, mert agyunk egy adott pillanatban nem képes egyszerre két ellentétes érzelemre. Nem kiabálhatunk rá valakire és nem lehetünk türelmesek vele ugyanabban az időben – ezt az agy nem tudja megcsinálni.

Sok ember számára a türelem a gyengeség jele, mert úgy érzik, hogy akkor mások keresztülgyalogolnak rajtuk és azt tesznek, amit akarnak. A valóság azonban más. Amikor frusztráltak vagyunk, nagyon könnyű ordítani. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az ösztönös reakciónk. Ugyanakkor mennyivel nehezebb nyugodtnak maradni és érzelmeinket féken tartani. Ha hagyjuk, hogy elragadjanak az érzelmeink, az nem tesz hőssé bennünket – inkább gyengít.  Tehát legközelebb, amikor már az ordítás határán vagy, gondolj erre és őrizd meg a nyugalmad.

Könnyű ezt tanácsolni, de hogyan tegyük? Próbáljunk mélyeket be-és ki lélegezni, amikor azt érezzük, hogy kezdünk feszültté válni.

Vagy magunkban elszámolhatunk lassan 100-ig, hogy megelőzzük azt, hogy olyat mondjunk vagy tegyünk, amit később megbánunk. Minden helyzet más és más, így nekünk kell felismernünk, hogy melyik válik be a legjobban.

3. Legyen eszed: elemezd a helyzetet

Amikor indulatba jövünk, első pillanatban úgy érezzük, hogy haragunk valamiféle védelem vagy barát, aki az érdekeinket képviseli és segít nekünk a “harcmezőn”. Ez olyan illúzió, aminek hatására azt képzeljük, hogy jogunkban áll dühösnek lenni. De ha alaposabban megnézzük, a harag nem a barátunk, hanem inkább ellenségünk.

Ugyanis a harag stresszt okoz nekünk és szenvedést – szorongást, álmatlanságot, étvágytalanságot. Ha a haragunk tovább folytatódik, az – ahogy fentebb írtam – gyűlöletté és feszültséggé változhat, ami rányomja a bélyegét az emberi kapcsolatokra, akár munkahelyen, akár rokonok, barátok között. Nézzünk szembe a ténnyel: ki szeret együtt lenni egy gyűlölködő és feszült emberrel, még akkor is, ha annak haragja nem őellene irányul?

Például, ha megvádolnak valamivel, és azt érezzük, hogy görcsbe rándul a gyomrunk és emelkedik bennünk a pumpa, picit álljunk meg és próbáljunk meg racionálisan gondolkodni. Ebben az esetben két lehetőség van: vagy igaz a vád vagy hamis. Ha igaz, akkor miért kellene haragudnunk? Ha érett felnőttek akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy hibáztunk, tudnunk kell elnézést kérni, tanulni belőle, majd pedig tudnunk kell haragtartás nélkül továbblépni. Ha viszont nem igaz a vád, akkor végképp miért kellene haragudnunk? Aki megvádolt, az hibázott. Ekkor célszerű higgadtan megbeszélni a dolgokat, tisztázni, amit szükséges.

Ha elveszítjük a fejünket és ordibálunk, nem leszünk képesek józan megbeszélésre. Ráadásul olyan sértő szavakat is kimondhatunk, amik miatt a másik megbántódik, és beindul a kölcsönös sértegetés. Emiatt elterelődik a figyelem az eredeti problémáról, és csak a harag és a feszültség marad a higgadt megoldás helyett.

4. Figyelj az elmédre: meditáció

A meditáció és a belátás gyakorlása kifejezetten hasznos lehet a haraggal szembeni küzdelemben. Esetleg vannak olyanok, akik szerint a meditáció időpocsékolás – mire jó 20 percet némán üldögélve tölteni? És vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy a meditáció egy kellemes menekülés a valódi élet elől, amelyben távol lehetünk a gyerekektől/férjtől/feleségtől/e-mailektől/munkahelytől.

De a meditáció ettől sokkal több. Ha jól végezzük, akkor inkább egyfajta felkészülés a valódi életre.

A meditáció hozzászoktatja elménket a pozitív gondolatokhoz – türelem, szerető- kedvesség, könyörület, megértés. Ráadásul bárhol, bármikor meg tudjuk csinálni. Például reggelenként, amikor tömegközlekedési eszközzel megyünk a munkahelyünkre, ahelyett, hogy napilapot olvasunk vagy zenét hallgatunk vagy esetleg már előre bosszankodunk kibírhatatlan kollégáinkon, 10 percnyi metta meditációt végzünk. Ezzel szerető-kedvesség gondolatokat hozunk létre mások iránt, és nagyban tudjuk csökkenteni a későbbi indulatokat.

5. Hajolj meg: tanulj az ellenségedtől

A buddhizmus sok esetben tanácsolja azt, hogy pontosan az ellenkezőjét tegyük annak, amit normális esetben tennénk.

Amikor mérgesek leszünk valakire, az ösztönünk azonnal bosszúért kiált – de rendszerint ez a bosszú nem következik be. Helyette mi történik? Ott maradunk legalább annyi, ha nem még több, nyomorult érzéssel telve, mint azelőtt. Helyette meg kell próbálnunk az ellenkezőjét csinálni.

Talán bolondságnak hangszik, de gondoljunk úgy a haragunk tárgyára, mint egy tanárra. Ha jobbak akarunk lenni – türelmesebbek, elfogadóbbak, kedvesebbek, megértőbbek –, akkor gyakorlásra van szükségünk. Mindannyian tudjuk, hogy mekkora időt és erőfeszítést igényel, ha valaki világhírű sportoló vagy zenész akar lenni. A gondolkodásunk átalakítása miért különbözne ettől? Ha mindig olyan emberekkel lennénk körülvéve, akik mindenben egyetértenek velünk és azt tennék, amit mi akarunk, sosem fejlődnénk.

Ha ilyen értelemben nézzük azt a személyt, akire mérgesek vagyunk, kifejezetten értékesnek látjuk, mert lehetőséget ad arra, hogy ténylegesen is gyakorolhassuk a türelem és önuralom kialakítását. Ez a látásmód azonnal megállítja emelkedő indulatunkat, mert megváltoztatja a nézőpontunkat – nem arra gondolunk, hogy mit tett velünk, hanem arra hogy mit tesz értünk.

6. Jusson eszedbe a halál: állandótlanság

Mindannyian meg fogunk halni. Tehát amikor valaki, akit ki nem állhatunk, egy felettébb bosszantó dolgot tesz, azonnal tegyük fel a kérdést magunknak: “Amikor majd a halálos ágyamon fekszem, fog ez engem érdekelni?” vagy “Ha ő meghal, akkor is ez jut majd eszembe vele kapcsolatban?” E kérdésre a válasz, hacsak az a valaki nem egy piszkosul elszánt illető, aki világ fölötti teljes uralomra és/vagy népirtásra készül, minden bizonnyal az lesz, hogy “nem”.

Ez az apró tanács nagyon egyszerű, mégis segíthet azon, hogy könnyebben túllépjünk az élet kisebb bosszúságain.

Mindannyian tudjuk, hogy meg fogunk halni, de nyilvánvalóan ezt igyekszünk nem tudomásul venni. A halál egy felfoghatatlan, távoli dolog, ami másokkal szokott történni  - az öregekkel, a betegekkel, a háborús övezetben élőkkel. De ez nem teljesen így van. Bárkit, bármikor elérhet a halál.

Ha a saját elkerülhetetlen, a jövőben (holnap? egy év múlva? 20 év múlva?) bekövetkező halálunkra összpontosítunk, sok dolog, ami normál esetben felkavar, szó szerint semmivé válik. Ez nem azt jelenti, hogy semmi sem bosszant majd bennünket, de felismerjük, hogy nincs értelme a drága időnket és energiánkat vesztegetni rájuk.

7. Ami körbejár: a karma

Azt szokták mondani, hogy ami elmegy, az vissza is tér vagy hogy ez az ő karmája – azaz megérdemli, ami vele történik. Ez nem teljesen egyezik azzal, ahogyan a buddhizmus értelmezi a karmát. (a karmáról ITT írtam bejegyzést)

Ráadásul úgy tűnik, hogy míg az emberek egyfelől megnyugszanak attól, ha felemlegethetik, hogy mások szenvedése a karmájuk miatt van, másfelől viszont, amikor saját maguk kerülnek hasonlóan kellemetlen helyzetbe, akkor már nem hangoztatják olyan szívesen, hogy az szintén történhet a karma miatt.

Minden, amit tapasztalunk – a legfelemelőbb pillanatoktól a legelkeserítőbb percekig –, okkal történik. Ezek az okok nem csak úgy a semmiből hullanak alá az ölünkbe, hanem mi magunk alakítjuk ki őket. Amikor valamilyen dühítő helyzetbe kerülünk, ahelyett, hogy szabadjára engednénk haragunkat, gondolkozzunk el: honnan jött ez és akarom-e, hogy rosszabb legyen?

A karma lényege, hogy ha mindig csak ösztönből és érzelemből cselekszünk, akkor az nem vezet jóra. Ha megértjük, hogyan működik a karma, látni fogjuk, hogy megvan a lehetőségünk arra, hogy azzal, amit most teszünk, mondunk vagy gondolunk, megváltoztassuk a jövőbeni tapasztalatainkat. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy türelmet és önuralmat gyakorlunk, amikor kezdünk dühbe gurulni.

8. Nem valódi: üresség

Míg a türelem és önuralom közvetlen ellenszere, addig az üresség – vagy én-telenség - a legerősebb ellenszere, és nem csupán a haragnak, hanem minden gondunknak és problémánknak. Valójában nem számít, mennyire vagyunk türelmesek, ha nem értjük meg az üresség tanítását, akkor a feszültség és indulat újra és újra feltör belőlünk.

Ha kívülállóként, kicsit távolabbról megnézünk egy indulatot kiváltó helyzetet, észreveszünk valamit. Mégpedig egy kifejezetten erős “én” megjelenését:

“Én nagyon dühös vagyok azért, amit te mondtál nekem. Nem tudom elhinni, hogy ő mit tett az én barátommal! Nekem egyértelműen igazam van, és ő az, aki téved!”

Mindenhol, mindig csak én, én és én.

Ki ez az “én”, aki minden feszültséget teremtő helyzetekben megjelenik? A mahájána buddhizmus szerint ez az “én” nem létezik, mert minden dolog – az embert is beleértve – mentes önmagától. A történelmi Buddha sem azt mondta, hogy mi nem létezünk, vagy hogy semmi sem számít, hanem azt, hogy amikor meg akarjuk találni az “én”-t – a testünk lenne? az agyunk? a gondolataink? érzelmeink? –, akkor semmire sem mondhatjuk azt, hogy “Igen, ez az!”

Buddha tanításai közül talán ezt a legnehezebb felfogni. De amikor a valóságnak megfelelően tényleg megértjük, és nem csupán szavak szintjén mondogatjuk, hanem képesek leszünk ezt a megértést a gyakorlatba is átültetni, akkor radikálisan megváltozik a nézőpontunk. Mert abban a pillanatban, amikor kezdene bennünk kialakulni a feszültség, azonnal be fogjuk látni majd, hogy végeredményben nincs senki, aki haragudhat és nincs az sem, akire a haragunk ténylegesen irányulhat.

Összegzés

Nem számít, hányszor ismételgetjük el magunkban, hogy “Megőrzöm a nyugalmamat”, ez nagyon kevés lesz akkor és ott, amikor konkrétan indulatba jövünk.  Ha nem gyakoroljuk folyamatosan a gondolataink átalakítását, sosem érjük el azt a belső békét, amit mindannyian annyira szeretnénk.

A fenti felsorolás nem csupán egy szépen összeállított lista – ezek valójában eszközök, amiket arra használhatunk, hogy megszabadítsuk magunkat a frusztrációtól, haragtól és szomorúságtól. Ne felejtsük el, kellő gyakorlással bármelyikünk meg tudja csinálni.

Forrás: Nyolc buddhista tipp a harag kezelésére (angol nyelven)

Van-e reinkarnáció a buddhizmusban?

A ‘reinkarnáció’ szó általánosan elfogadott jelentése: lélekvándorlás, tehát amikor a lélek a test halála után egy másik testben születik újra. A buddhizmusban ilyen tanítás nem létezik.

Van viszont a létezés három jellegzetességéről szóló tanítás (tri-laksana vagy ti-lakkhana). Ez a három jellegzetesség a mulandóság/állandótlanság, a nem kielégítő jelleg és az ‘én’-telenség.

Az ‘én’-telenség (páli nyelven anattá vagy szanszkrit nyelven anátman) azt jelenti, hogy nincs semmiféle lélek, nincs ‘én’. Az egyénnek nincsen olyan állandó önvalója (átmanja), ami túléli a halált. Ennek ellenére a buddhisták gyakran beszélnek újraszületésről. Ha nincs lélek vagy állandó ‘én’, mi az, ami újraszületik? (hogy más indiai filozófiai iskolák hogyan értelmezik az átmant és hogyan értelmezi azt a buddhizmus, arról Alexender Berzin előadásának több részből álló fordításának első része ITT olvasható)

Mi az ‘én’?

Buddha azt tanította, hogy amit mi ‘én’-nek gondolunk – önmagunkat, öntudatunkat és személyiségünket –, az a szkandhák (az öt léthalmaz) alkotása. Nagyon egyszerűen, a testünk, a fizikai érzeteink, az érzelmi jellegű tapasztalataink, a felfogásunk, a gondolataink, a hiedelmeink és a tudatunk mind együtt alkotják meg az állandó, megkülönböztető ‘én’ illúzióját.

Amikor Buddha azt mondta, hogy “Óh, bhikkhu, minden pillanatban megszületsz, elsorvadsz és meghalsz”, akkor ezt úgy értette, hogy minden pillanatban az ‘én’ illúziója megújítja önmagát. És ha nincs semmi, amit átvihetnénk egyik pillanatról a másikra, akkor hogyan vihetnénk át bármit is egyik életből a másikba?

Állandótlanság

Ezzel elérkeztünk a létezés három jellegzetességének legelső tényezőjéhez, ami az anicca vagy állandótlanság, mulandóság. Buddha azt tanította, hogy minden jelenség, beleértve az élőlényeket is, állandó mozgásban van – mindig változik, mindig létrejön, mindig meghal.

Mi az újraszületés?

John Daido Loori, zen tanító, ezt mondja:

“...Buddha tapasztalása az volt, hogy amikor a szkandhák (léthalmazok) mögé tekintünk, nem marad más, csak a semmi. Mert az ‘én’ egy gondolat, egy elmebéli alkotás, egy illúzió. Ez nem csupán Buddha tapasztalása, hanem minden egyes megvilágosodott buddhista férfi és nő tapasztalása az utóbbi 2500 évben. Ha ez így van, akkor mi az, ami meghal? Ma már nem kérdés, hogy amikor ez a fizikai test nem képes tovább működni, a benne lévő energiák, az atomok és molekulák, amelyekből felépül, nem halnak meg vele együtt. Felvesznek egy másik formát, másik alakot. Ezt akár egy másik életnek is nevezhetjük, de mivel nem létezik állandó, változatlan önvaló, ezért nincs semmi sem, ami átmenne egyik pillanatból a másikba. Teljesen nyilvánvalóan, hogy semmiféle állandó vagy változatlan nem képes átmenni vagy átvándorolni egyik életből a másikba. Megszületni és meghalni szakadatlanul folytatódik, de változik minden pillanat.”

Gondolat-pillanat

A tanítók azt mondják, hogy az ‘én’ mindössze gondolat-pillanatok sorozata. Minden gondolat-pillanat a következő gondolat-pillanat feltétele. Ugyanígy, egy élet utolsó gondolat-pillanata feltétele egy másik élet első gondolat-pillanatának, ami egy sorozat folytatása.  “A személy, aki meghal itt és megszületik máshol, nem ugyanaz a személy, de nem is egy másik” – írta Walpola Rahula, théraváda hittudós.

Ezt egyáltalán nem könnyű megérteni, és csupán értelemmel nem is lehet teljesen felfogni. Ezért a buddhizmus több iskolájában nagy hangsúlyt fektetnek a meditációs gyakorlásra, amely lehetővé teszi az ‘én’ illúziójának közvetlen felfogását, megértését.

Karma és újraszületés

Az az erő, ami ezt a folytonosságot mozgásban tartja, a karma. A karma is azok közé az indiai fogalmak közé tartozik, amit a reinkarnációhoz hasonlóan, a nyugatiak nagyobb része (de sokan a keletiek közül is) gyakran félreértenek. A karma nem sorsszerűen bekövetkező végzet, hanem egyszerűen csak tett és az arra adott válasz, indítóok és eredmény. (a karmáról és egyéb, a buddhizmussal kapcsolatos félreértésről ITT írtunk már)

Nagyon röviden, a buddhizmus azt mondja, hogy a karma jelentése “akaratlagos tett” (a szanszkrit “kri” szótőből származik, amelynek jelentése “csinálni” vagy “tenni”) Bármilyen gondolat, szó vagy cselekedet, amely vágyból, gyűlöletből, szenvedélyből és illúzióból keletkezik, karmát hoz létre. Amikor a karma végeredményei túlnyúlnak egy élet tartamán, a karma létrehozza az újraszületést.

A reinkarnációban való hit továbbélése

Annak ellenére, hogy Buddha nem tanította a reinkarnációt/lélekvándorlást, hiszen tagadta az egyéni lélek (átman) létezését, mégis a buddhisták közül nagyon sokan, keleten és nyugaton egyaránt, változatlanul hisznek az egyéni reinkarnációban. Egyes szútrákból származó példabeszédek vagy olyan “tanítási segédeszközök”, mint amilyen a tibeti létezés kereke, a bhavacsakra hajlamos erősíteni ezt a hiedelmet. (a létezés kerekéről ITT írtunk részletesen)

Létezés kereke (bhavacsakra)

A Tiszteletreméltó Takasi Tsudzsi, dzsódo sinsú szerzetes, ezt írta a reinkarnációban való hitről:

“Azt mondják, hogy Buddha 84 ezer tanítást adott át; ez a szimbolikus számadat a különféle háttérrel rendelkező emberek jellemzőit, ízlését, egyebeket képviseli. Buddha minden egyes hozzá forduló embert az értelmi és lelki befogadóképessége szerint tanított. A Buddha idejében élő emberekre a reinkarnáció tana nagyon erőteljes módon hatott erkölcsileg. Az állati világba való újraszületéstől való félelem bizonyára nagyon sok embert elrettentett az állatias viselkedéstől ebben az életében. Ha ezeket a tanításokat manapság is szó szerint vesszük, megzavarodunk, mert józan ésszel ezt mi nem tudjuk megérteni. (...) Egy olyan példázat, amit szó szerint értelmeznek, a modern elmének nem mond semmit. Ezért kell megtanulnunk különbséget tenni a példázat vagy mítosz és a valóság között.”

(például a tibeti létezés kereke (bhavacsakra) hat létsíkot, hat birodalmat ábrázol, az istenek, a félistenek vagy aszurák, az emberek, az állatok, az éhes szellemek vagy préták és a poklok régióit. Manapság kevés nyugati ember hinné el, hogy bármelyikőnk is e birodalmak valamelyikében születhetne újra. Viszont ha úgy nézzük őket, mint az elme azon szellemi és lelki állapotait, amelyeket az emberek tetteik, szavaik, gondolataik által hoznak létre, akkor már ez az egész értelmet nyer a szemünkben. Hiszen mindannyian képesek vagyunk mohó önzőségre vagy igazi jóságra, mind képesek vagyunk állati módon viselkedni vagy éppen pokolbéli állapotot kialakítani magunk körül)

Mi az értelme?

Az emberek nagyon gyakran azért fordulnak a vallások felé, mert olyan tanításokat keresnek, amelyek egyszerű válaszokat adnak bonyolult kérdésekre. A buddhizmus nem ilyen módon működik. Pusztán valamiféle tanítást elhinni a reinkarnációról vagy újraszületésről, teljesen haszontalan és értelmetlen. A buddhizmus inkább egy gyakorlás, ami képessé tesz bennünket arra, hogy az illúziót illúzióként és a valóságot valóságként élhessük át.

Buddha azt tanította, hogy az ‘én’ illúziójába vetett hitünk okozza az élettel kapcsolatos elégedetlenségeinket (dukkha). Amikor az illúziókat valóban illúzióknak látjuk, akkor megszabadultunk, megvilágosodtunk. (arról, hogy mi is az a megvilágosodás, ITT írtunk bővebben)

Forrás: Reinkarnáció a buddhizmusban (angol nyelven)

           Reinkarnációról (angol nyelven)

A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban 4. rész

Alexander Berzin előadása

2012. április, Berlin, Németország

1. rész

2. rész

3. rész

Hogyan ismeri az “én” a dolgokat?

Kérdés: A buddhista nézet szerint hogyan ismeri az “én” a dolgokat?

Alex: Hogyan ismeri az “én” dolgokat? Úgy ismeri, hogy a besorolásának alapja a tudat, ismeri. Ezért nyugodtan mondhatod, hogy “Én tudom”. De “Én”, az “én”, nem elme. De nem is tudatosság. Az “én” egy nem-állandó jelenség.

A nem-állandó jelenségeknek három típusa van. Nem állandó – ezt gyakran állandótlannak fordítják –, ami azt jelenti, hogy pillanatról pillanatra változik. Ezek háromfélék lehetnek:

1. Egyik a fizikai jelenségek formája: látás, hallás,szaglás, ízlelés, testi érzékelések. És aztán vannak a kifinomultak is, mint amit látsz az álmaidban, amiket hallasz az álmokban, és így tovább.

2. Léteznek módok, eszközök arra, hogy valaminek a tudatában legyünk. De csak valaminek lehetünk a tudatában. A “tudatában lenni” kifejezés az egy olyan valamire vonatkozó kifejezés, amivel kapcsolatban tudással bírunk. Így tudatában lehetünk a látásunknak, hallásunknak, gondolkodásunknak, haragunknak, kötődésünknek, szerelmünknek, összpontosításunknak, törődésünknek, stb. Mindegyik egy módja annak, hogy tudatában vagyunk valaminek, és mindenféle dolognak lehetünk tudatában.

3. És aztán a harmadik csoportba azon dolgok tartoznak, amelyek pillanatról pillanatra változnak, de a fentiek közül egyik típusba sem sorolhatók. Erre a legkönnyebben érhető példa az idő. Az idő nem a fizikai jelenségek egy formája, sem pedig annak egy módja, hogy tudatában vagyunk valaminek, ugyanakkor az idő pillanatról pillanatra változik.

Az “én” is ebbe a harmadik csoportba tartozik. Mivel pillanatról pillanatra változik, és nem annak egy módja, hogy tudatában legyünk valaminek, ugyanakkor nem is fizikai vagy testi jelenségek egy formája.

És az “én” is csak akkor ismert, amikor a rá vonatkozó alapja ismert. Mint ahogyan az időt sem ismerhetjük magában. Az időt mindig csak valaminek a változásával kapcsolatban ismerjük, az óra mozgása vagy a bolygók Nap körüli mozgása alapján. De csak önmagában nem lehet megismerni. Az idő, éppen úgy, mint az “én”, nem olyan, amit önmagában meg lehet ismerni. Viszont, ha van egy érvényes viszonyítási alapunk, akkor ismerhetjük az időt, ismerhetjük az“én”-t.

Ismerlek téged. De hogyan ismerhetlek téged? Csak annak alapján, amit látok belőled és amit mondasz és így tovább. Nem arról van szó, hogy én téged csak elvonatkoztatva ismerlek. Ez lehetetlenség. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy te az elméd vagy. Ez téveszme. Ténylegesen körbe kell ezt járnunk: általában mivel is azonosítjuk magunkat? És a legtöbben valójában az elmével azonosítják magukat.

Meg kell néznünk, hogy milyen következményei vannak az ilyen módon való gondolkodásnak? Ha az elmémmel azonosítom magam, akkor mi van? Ebből milyen jellegű zavar, milyen jellegű problémák merülnek fel? Vegyük azt a példát, amikor valaki Alzheimer kóros lesz és szenilissé válik. Azért hoztam ezt fel, mert anyámnak Alzheimer kórja volt. Az anyám nem ismerte fel az embereket. Amikor az ágyára tettem, azt sem tudta, hogyan feküdjön le. Nem tudta, hogyan tegye fel a szemüvegét, semmit sem tudott. Ekkor a nővérem ezt mondta, “Ez már nem a mi anyánk.” Nos, tényleg már nem a mi anyánk? Nincs többé elméje. Nos, akkor kicsoda a mi anyánk? Ki ez a személy? Ilyen kérdésekig juthat el az ember, ha csak az elmével azonosítja magát.

Azt is szoktuk mondogatni, hogy “Úgy elvesztettem az eszemet, hogy már nem is önmagam voltam”. Mit is jelent ez valójában? Nagyon sok olyan furcsa kifejezésünk van, amelyek nem csupán a gondolkodásunk kifejezései, hanem az érzéseinké is. Ezen sem árt gondolkozni.

(...)

És most arról, hogy a névnek, a nevünknek mi köze van az “én”-hez.

Az elme-folytonosságunk pillanatról pillanatra változik. Ebben az elme-folytonosságban az “én”-t azonosnak tartjuk a nevünkkel. De az “én” nem a nevem. Nem egy szó, bár maga a szó az “én”-re utal.

Hogy érthetőbb legyek, mondanék egy klasszikus példát a mozi világából. Itt van például a Csillagok háborúja film. Ebben a filmben minden változik, pillanatról pillanatra. Azonban maga a Csillagok háborúja film nem azonos a Csillagok háborúja filmcímmel. Az csak a neve. Az még nem maga a film, hanem csak a film neve, címe. És a Csillagok háborúja nem csak egyetlen pillanata a filmnek. És a film összes pillanatának halmaza lett az alapja a nevének, címének: Csillagok háborúja, ami utal magára a Csillagok háborúja film egészére.

Az egész Csillagok háborúja film a film egyetlen pillanatában játszódik? Nem. De van olyan film, hogy Csillagok háborúja? Igen. Láttad a Csillagok háborúját? Igen. Mi az, amit láttál? Hiszen a filmből mindig csak egy pillanatot láttál egyszerre. Amikor a második pillanatot nézted, akkor az első pillanat már elmúlt. Mit láttál akkor?

Nos, az “én” is hasonló ehhez, az “én” szó utal a tapasztalásunk összes pillanatának összegzésére. És tapasztalásunk minden pillanata, a nem- kezdettől a nem-végéig, öt halmazból tevődik össze, a tapasztalat öt halmaztényezőjéből, ami azonban csak egy besorolási rendszer. Öt képzeletbeli dobozból álló besorolási rendszer. És minden pillanatban tapasztalunk egy vagy több dolgot ezekből a képzeletbeli dobozokból. Ezek mindegyike különböző mértékben változik, tehát semmi sem állandó vagy változatlan. Éppen úgy, mint a Csillagok háborúja című filmben is minden változik, semmi sem változatlan (itt most nem magáról a filmszalagról, a tényleges műanyag tekercsről beszélünk). Tehát a mozifilmben semmi sem változatlan, és ezt a mozifilmet a neve azonosítja be. A mi esetünkben, az “én”-t a személynév azonosítja be. Különböző neveink vannak minden életben, egy-egy személynév. Ez azonban nem lényeges. Maga az “én”az, ami egyedi, az a lényeges. A Csillagok háborúja mozifilmnek adhatunk bármilyen más címet, de attól még magából a filmből nem lesz Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai. Egyetlen, rá jellemzően egyéni mozifilm marad.

 Kép az Egri csillagok filmből

Az egyetlen halmaz, amiben a tudatosság valamilyen szintje mindig megjelenik, a megismerésé (páli nyelven vinnyána, szanszkrit nyelven vidzsnyána). Akár a teljes egészről beszélünk (csak érzéstudatosság), akár fogalmi szintről, akár álmodásról, vagy a legkifinomultabb szintről.  Mindig ott van. És mert a megismerés mindig tudatában van valaminek, még akkor is, ha nincsenek érzékszervi információk, például, amikor alszunk, akkor is mondhatjuk, hogy az “én” ismer, mert az “én”-t ebbe a halmazba valónak tulajdonítjuk.

Mi a különbség az “én” és az elme között?

Kérdés: Miben különbözik az “én” az elmétől?

Alex: Abban különbözik, hogy az elme egy eszköze annak, hogy tudatában legyünk dolgoknak, viszont az “én” nem eszköze annak, hogy valaminek a tudatában legyünk, és nem is fizikai jelenségek egy formája. Az elme inkább egyfajta működésre, tevékenységre való utalás. Az elme nem egy dolog. Általában úgy gondolunk az elmére, mint az agyra vagy valami ilyesmire. De nem az. Az elme egy mentális tevékenység. És ez a tevékenység egyik pillanatról a másikra történik. És ennek a tevékenységnek három jellemzője van:

1. Mentális hologram vagy lenyomat keletkezése

Ezt a világosság, tisztaság, átlátszóság szavak fejezik ki. Ezek nem azt jelentik, hogy valami bekerül egy fókuszpontba, és a képe kitisztul. Csak annyit jelent, hogy valami keletkezik és kitisztul, de ez megint nem azt jelenti, hogy a fókuszpontban van. Hologram mindig keletkezik. A nyugati nézet szerint: fotonok és elektronok érik a szem retináját, ami elektromos impulzussá és valamilyen kémiai dolgokká fordítja át ezeket az ingereket. Tehát valami olyasmivé alakul át, amit egyszerűen csak mentális hologramként írhatunk le, és ez az, amit felismerünk, amikor látunk. Tehát ez az egyik jellemzője a mentális tevékenységnek.

2. Megismerési, észlelési összekapcsolódás.

Tehát, ami keletkezik, az egy mentális hologram, lenyomat. Bár az előbb a szem működéséről beszéltem, azonban a hologram szót nem szükségszerűen csak vizuális ingerek hatására keletkező lenyomatra használjuk. Ha vizuális hologram összekapcsolódik egy megértéssel, lesz belőlük a látás. Ha hallás által keletkező hologram kapcsolódik össze a megértéssel, lesz a hallás. És lesz a szaglás. És lesz a gondolkodás. Tehát hologram lehet egy gondolat is, lehet egy érzelem is. Valami, ami keletkezik. És ennek a hologramnak, lenyomatnak a megértése a megismerési, észlelési összekapcsolódás.

3. És akkor a harmadik kifejezés: csak az, csupán az.

Ami azt jelenti, hogy nincsen külön “én”, aki néz vagy irányít. És nincsen külön elme, ami olyan mint egy doboz, egy gép, amit az “én” működtet és tesz megtörténtté. Csak tevékenység van, ami mindig egyik pillanatról a másik pillanatra változik. Az “én”-t ide lehet besorolni. Az “én” nem ugyanaz, mint az elme. De az “én” nem is valami olyan, ami teljesen különbözik az elmétől és egyáltalán nem ismer, nem tud.

Vissza az 1. részre

Vissza a 2. részre

Vissza a 3. részre

Forrás: A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban (angol nyelven)

Megérinteni a boldogságot

Az örökkévalóság felé törekszünk, a tökéletességet akarjuk elérni. Ha készítünk valamit, szeretnénk a legjobb eredményt, s hogy másoknak is tetsszen. Az életünket szeretnénk a jó irányba vinni, hogy az legyen egészséges, izgalmas, tartson sokáig, s érezzük jól magunkat. A párkapcsolat működjön jól, legyen szerelem és boldogság. Keressük a tökéletes társat, a nagy Őt. Mindenből a legjobbat. Ami meg nem tetszik, ami nem érdekel, ami unalmas, az egyáltalán ne is létezzen. S ha már minden jó, akkor az tartson is örökké. Ez a mennyország, a paradicsom, az utópia, amire törekszik számos vallás és filozófia követője, szó szerint milliárdok.

A Buddha, felismerve a világ mibenlétét, azt tanította, hogy az élet minden formája szenvedés. Szenvedés azért, mert rossz dolgok történnek velünk, s szenvedés azért, mert jó dolgok történnek velünk, de még az is szenvedés, ha épp nem történik semmi. A szenvedés oka a vágy, a vágy arra, hogy minden jól menjen, minden szép legyen és tökéletes. De a szenvedést és a vágyat legtöbbször fel sem ismerjük, annyira el vagyunk merülve benne. Figyelmünket folyamatosan leköti az, hogy mindenféle dolgokkal kielégítsük a vágyainkat, s az, hogy vagy épp örüljünk amikor sikerül, s mérgelődjünk, amikor nem. Mindenesetre a vágy az, ami napról napra hajt, egész életünkön át. Hiába tudja mindenki, hogy egyszer meghalunk, mégis úgy élünk, mintha sosem lenne vége. Ezen fontos elgondolkozni ahhoz, hogy értsük a buddhizmust.

Szenvedést okoz rossz és jó esemény is, mert nincs állandóság, nincs tartós állapot. A rossz megjelenik, a jó elmúlik, a jó megjelenik, a rossz elmúlik. Amikor rossz a helyzet, azt akarjuk, hogy jó legyen. Amikor jó a helyzet, nem akarjuk, hogy rossz legyen. Így folyton a maradandó boldogság után futunk, s nem érjük el. Ezért szenvedés minden állapot, mert elhisszük, hogy létezik tökéletesség.

De ez nem csak az élet hétköznapi dolgaira igaz, hanem a szellemiekre is. Elképzelünk egy tökéletes belső állapotot, ahol béke és nyugalom van, amit nem zavarnak meg érzések és gondolatok. Még ha ideiglenesen sikerül is elérni egy ilyet, elmúlik. Elgondoljuk, hogy létezik egy valódi, végső tudatunk, ami mindig tiszta és nyugodt. Sose találjuk meg. Mert ha bármit is találunk, ahogy megleltük, úgy el is veszítjük.

A Buddha különböző erdei remeték tanítását sajátította el, mely a meditáció és aszkézis megannyi fajtáját magában foglalta. Mindezt tette annak a felismerése után, hogy a világi élet nyújtotta gyönyörök, amiből kijutott neki bőven, nem vezetnek kielégüléshez. De hat év szorgalmas tanulás után arra jutott, hogy az aszkézis és a különböző mély meditációk sem nyújtanak megoldást. Ekkor leült egy fa alá az árnyékba, eszébe jutott egy kellemes gyerekkori emlék, s ez a kellemes érzés áthatotta, aminek következtében elméje egyre jobban elcsendesedett, majd pedig meglátta összes előző életét, aztán a lények vándorlását jó és rossz tetteink szerint, végül felismerte a szennyeződések megszűnését.

Ez összefoglalható a függő keletkezés tizenkettes láncolatában is, ami megmutatja egyrészt azt az általános elvet, hogy a jelenségek egymással kölcsönös függésben jönnek létre és szűnnek meg, másrészt hogy a tudatlanságból, a négy nemes igazság nem tudásából, hogyan jutunk el a szenvedésig. A vágy, a szenvedés megszüntetéséhez el kell jutni arra a felismerésre, hogy nincs állandóság, nincs tökéletes állapot, hanem változás van. Értelmileg felfogni ezt nem olyan nehéz, bár gyakran felmerül az, hogy azért bizonyos dolgokról úgy érezzük, hogy állandónak kell lenniük, amik nem változnak, amik ugyanúgy vannak minden pillanatban. Hogy ezen túljussunk, nem csak megismerni és megérteni kell a Buddha tanítását, hanem közvetlenül megvizsgálni is.

Ezt a vizsgálatot pedig meditációval tehetjük meg.* Figyeljük meg azt, hogy az érzékszervi benyomások hogyan változnak, megjelennek színek, hangok, szagok, ízek, hideg, meleg, stb. Folyamatosan új és új benyomásokat tapasztalunk. Ha jobban figyelünk, akkor észrevehetjük, ahogy például egy hang, vagy egy alak megjelenik, fennáll, majd eltűnik. Minden egyes benyomás ezt a mintát követi, jön és megy. Lehet azt, hogy csak egyetlen érzékterületet választunk ki magunknak, mint a hangok, de lehet az összeset is egyszerre. A lényeg, hogy adjuk át magunkat a benyomásoknak, de ne vesszünk el bennük, vagyis ne kövessük őket, ne akarjuk megtartani. Ha valami mégis felkeltené a figyelmünket, vegyük észre, s álljunk vissza arra, hogy csak éberek vagyunk a dolgok megjelenésére, fennállására és elmúlására.

Ha a testi érzékszervi benyomások figyelésével eltöltöttünk annyi időt, hogy már ne ragadjanak magukkal, akkor térjünk át az elme szemlélésére. A gondolatok és érzések ugyanúgy megjelennek, fennállnak és eltűnnek, ahogyan a külső benyomások is. Bármi is jusson eszünkbe, bármit is érezzünk, az elmúlik. Lehet az szép gondolat, vagy egy kellemes érzés, elmúlik, ahogyan a visszataszító képzetek is. Még ha azt gondolnánk is, hogy de a figyelő az megmarad, ez a gondolat is elmúlik. Mi több, bárhogy is erőlködjünk, nem tudunk semmi megtartani örökre, mert megszűnik.

Nem marad meg semmi örökre, ennek felismerésével képesek vagyunk elengedni, bármiről legyen szó. Ha el tudjuk engedni, akkor nem köt meg. Ha nem köt meg, akkor nem hiányzik. Ha nem hiányzik, akkor nem vagyunk elégedetlenek. Így tapasztalható meg saját magunk számára az, hogy a Buddha tanítása valóban az az út, ami elvezet a szenvedésből a szenvedés megszüntetéséhez. Ezt nem külső hatalomtól nyerjük el, nem is valamilyen magasztos tudatállapot elérésével és megtartásával, hanem a belátással, hogy a külső és belső dolgok egyaránt változnak.

* Erről a fajta meditációl (ill. annak előkészítéséről) szól EZ és EZ az útmutató.