2013. március 28., csütörtök

2013. március 24., vasárnap

Ambapálí

Ambapálí (szanszkrit nyelven Amrapálí) a történelmi Buddha egyik világi támogatója volt, később pedig kiemelkedő buddhista apáca lett. A neve két szanszkrit szóból származik: amra jelentése 'mangó', és a páli jelentése 'levelek'. Mivel az a hír járta róla, hogy egy mangófa tövében találták meg Vészáli város királyi kertjében, ez a szóösszetétel inkább 'mangó ligeti (gyermek)' -et jelent.
A hagyomány úgy tartja, hogy Ambapálí nagyon gyönyörű nő volt, és a legendák szerint nagyon sokat tett azért, hogy Vészali város nagarvadhu-jaként növelje a város hírnevét és jelentőségét. (az ókori Észak-India némely részén létezett az a hagyomány, mely szerint nők versenyeztek a Nagar Vadhu 'a város menyasszonya' címért, amit a legszebb el is nyert. A nagarvadhu gyakorlatilag egy luxuskurtizán volt, akinek szolgáltatásait nagyon magas áron, inkább csak gazdag előkelőek vehették igénybe. Némely forrás azt állítja, hogy Ambapálí nem saját elhatározásából lett nagarvadhu, hanem Vészali város tanácsa rendelte el ezt vele kapcsolatban, mivel annyira gyönyörű volt, hogy nem akarták azt, hogy csupán egyetlen férfié legyen egy ilyen szép nő)

Ambapálí nem csupán nagyon szép, hanem nagyon intelligens nőként nyitott és fogékony volt a szellemi tanításokra. Így amikor Buddha Vészali környékére érkezett, Ambápali odament, hogy lássa és hallja őt beszélni. Mondják, hogy Buddhát lenyűgözte Ambapálí bölcsessége.
Ezen első találkozásuk során Ambapálí meghívta másnapra ebédre Buddhát és tanítványait. Az ebéd során Ambapálí, Buddha beszédének meghallgatása után, egy hatalmas mangóligetet ajánlott fel Buddhának és közösségének. Később Ambapálí Buddha tanításainak követőjévé vált, és mondják, hogy elérte az arahantság állapotát. A páli kánonban, a Thérígáthában lévő versét angolból fordítottam. Az eredeti angol változat Thanissaro Bhikkhutól, a Thig.13.1,  ITT olvasható.

Fekete volt a hajam
- a méhek színe -
és göndörödött a vége;
Öregségemre olyanná vált, mint a durva kenderkóc.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Illata, mint egy virággal teli
illatszeres kosár.
Öregségemre állottan szaglott,
mint az állatbőr.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Vastag volt és buja, mint egy ápolt liget,
a fésű és hajtű gyönyörűvé tette,
a végeit is kidolgozta.
Öregségemre vékony szálú lett,
és kihullott itt és ott.
Az Igazat- szóló szavainak igazsága
nem változik.

Arany és finom hajtűkkel díszítve,
pompás volt, hajfonattal ékesített.
Most, ahogy megöregedtem,
ez a fej már majdnem kopasz.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Lágy ívű szemöldököm,
melyet mintha egy művész rajzolt volna, 
nagyon szép volt egykor.
Öregségemre ráncokba lekonyultak.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Sugárzóan ragyogtak szemeim,
mint ékszerek.
Öregségemre odalett ragyogásuk.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Mint finom ívű hegy, orrom
nagyon szép volt fiatalságom teljében.
Öregségemre olyan lett, mint egy hosszú paprika.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Füleim, mint gondosan megmunkált karperecek,
olyan csinos formájúak voltak egykor.
Öregségemre ráncossá konyultak.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Mint a banánfa rügyei,
úgy fehérlettek fogaim egykor.
Öregségemre kicsorbultak és megsárgultak.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Mint a kakukk hangja a buja dzsungelben,
mely keresztül száll a mély erdei sűrűben:
oly édes volt hangom színe.
Öregségemre érdesen recseg itt és ott.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Sima nyakam - mint egy finomra csiszolt kagylóhéj -
oly szép volt.
Öregségemre megtört, meghajlott.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Gömbölyű, lágyan ölelő karjaim 
oly formásak voltak.
Öregségemre olyanok lettek, mint a kiszáradt pátali fák.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Ezek a kezek, arany és finom gyűrűkkel díszítetten,
nagyon kecsesek voltak.
Öregségemre olyanok lettek, mint a krumpli gumói.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Kerekded, magas
kebleim egykor feszesen duzzadtak.
Az öregség aszálya kiszárította, és himbálóznak,
mint üres, régi vizestömlők.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Testem, mint egy tökéletesre csiszolt aranylemez,
olyan csodálatos volt.
Most tele van apró, finom ránccal.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Combjaim, finom vonalúak, mint egy elefánt ormánya,
gyönyörűek voltak egykor.
Öregségemre olyanok lettek, mint a csomós bambusznád.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Bokáim, arany és finom bokaláncokkal díszítve,
kecsesek voltak.
Öregségemre úgy néznek ki, mint a szezám ágai.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Mindkét lábfejem, mintha puha pamuttal lett volna kitömve,
olyan finoman formás volt.
Öregségemre összeaszottak lettek és megtörtek.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Ilyen volt ez a halom valami, amit testnek neveznek,
most pedig
Olyan, mint a ház, aminek minden vakolata lehullott.
Az Igazat-szóló szavainak igazsága
nem változik.

Forrás: Ambapáli vagy Amrapáli  (angol nyelven)
            The Sunday Tribune (angol nyelven)

2013. március 18., hétfő

Viszákhá élete és Viszákhá szutta (Ud 8.8)

Viszákhá a történelmi Buddha és közösségének legismertebb és legtekintélyesebb női világi támogatója volt. Nagyapja gazdag kereskedőként egyike volt Bimbiszára, magadhai király öt kincstárnokának. (Viszákhá húga, Szujatá, később feleségül ment Anáthapindikának, Buddha egyik leghíresebb világi támogatójának fiához) 
 Amikor Viszákhá még csak hét éves volt, Buddha ellátogatott a kislány szülővárosába. Viszákhá nagyapja ekkor vendégül látta Buddhát és szerzeteseit. Viszákhá eleven, sokat kérdező gyerek volt, ott játszott a szerzetesek és Buddha körül, aki megkedvelte a kislányt.
Később, a magadhai király, Bimbiszára megkérte Viszákhá apját, hogy költözzenek át Szakétába, ami nagyon közel volt Szávatthihoz.

Pár évvel később Szávatthiban Migára, a gazdag és fösvény kereskedő feleséget keresett fiának. Hamarosan rátalált Viszákhára, így a két fiatal házasságot kötött egymással. Viszákhá odaköltözött új férjéhez apósa, Migára, házába, aki bár nagyon gazdag volt, de meglehetősen fösvény is. Emiatt nézeteltérése támadt menyével, mivel Migára nem volt hajlandó ételt adományozni Buddha kolduló szerzeteseinek sem. Viszákhának sikerült elérnie, hogy Buddhát és szerzeteseit vendégül lássák. Viszákhá ekkor ajánlotta fel Buddhának azokat az adományait, amelyeket a Vinajaban is rögzítettek, "Nyolc adomány" néven: Viszákhá élete végéig ruházatot biztosít a szerzetesek számára az esős évszakban; rizskását ad naponta a szerzeteseknek; élelmet azoknak a szerzeteseknek, akik Szávatthiba érkeznek és azoknak is, akik éppen elhagyják a város; ennivalót és gyógyszert ad azoknak, akik betegek; élelmet azoknak, akik betegnek tűnnek; és ruházatot biztosít az apácáknak fürdéshez, mert számukra előírás, hogy fürdéskor valamilyen ruhát viseljenek.

Ezután Viszákhá elhatározta, hogy építtet egy új kolostort a szangha számára. Kilenc hónap alatt készült el a fából és kőből épült hatalmas, kétszintes épület. A kolostor neve Pubbarama vagy Keleti Kolostor lett, mert Dzsétavána-ligettől keletre állt. Viszákhá nagy örömmel adta át az építményt Buddhának, aki nagyon meghatódott ettől a nagy áldozattól. Akárcsak Viszákha apósa, akit annyira megérintett menye elszántsága és bőkezűsége, hogy megkérte Viszákhát, fogadja el őt, mint fiát. Elnevezte menyét Migára anyjának, így ezentúl a Pubbarama kolostor "Migára édesanyjának palotája"-ként is ismertté vált.
 
Viszákha bölcsességét és a szangha iránti nagylelkűségét értékelve, Buddha kijelentette, hogy Viszákha a legkimagaslóbb a női világi adományozói közül. Ez azt is jelentette, hogy Viszákhá döntőbíróként részt vett olyan ügyekben és vitákban, amelyek az apácák körében vagy az apácák és szerzetesek között keletkeztek. Emiatt is nagy tisztelet övezte őt a szanghában.
Úgy tartják, hogy Viszákhá hosszú és egészséges életet élt, több, mint száz éves volt, amikor meghalt.

A páli kánonban számos olyan beszédet található, amelyet Viszákhával kapcsolatos. Ezek közül talán az egyik leghíresebb az Udana 8.8 szutta, a Viszákhá szutta, amelyet angolból fordítottam. (az angol eredeti Thanissaro Bhikkhu tolmácsolásában ITT olvasható)

Hallottam, hogy egy alkalommal a Magasztos Szávatthi közelében, a Keleti Kolostorban, Migára anyjának palotájában tartózkodott. És ekkor Viszákhának, Migára anyjának meghalt egyik kedves és szeretett unokája. Így Viszákhá, Migára anyja - nedves ruhában, nedves hajjal - a Magasztoshoz ment a nap közepén, érkezéskor meghajolt előtte és leült egyik oldalra. Ahogy ott ült, a Magasztos ekképp szólította meg:
- Miért jöttél ide, Viszákhá - nedves ruhában, nedves hajjal - a nap közepén?
Miután ezt kérdezte tőle, Viszákhá így válaszolt:
- Az én kedves és szeretett unokám meghalt. Ezért jöttem ide - nedves ruhában, nedves hajjal - a nap közepén.
 - Viszákhá, szeretnéd-e, hogy annyi gyereked és unokád legyen, mint ahányan Szávatthiban laknak?
- Igen, uram, szeretném, ha annyi gyerekem és unokám lenne, mint ahányan Szávatthiban laknak.
- És hányan halnak meg Szávatthiban egyetlen nap alatt?
- Néha tíz ember hal meg Szávatthiban egyetlen nap alatt, néha kilenc...nyolc...hét...hat...öt...négy...három...kettő...
Néha egy ember hal meg egyetlen nap alatt Szávatthiban. Szávatthiban mindig meghal valaki.
- Akkor hát, mit gondolsz, Viszákhá? Lenne-e olyan nap, amikor száraz ruhában és száraz hajjal járhatnál?
- Nem, uram. Elég nekem, ha ennyi gyerekem és unokám van.
- Viszákhá, akiknek száz ember kedves, azoknak száz fájdalma van. Akiknek kilencven ember kedves, azoknak kilencven fájdalma van. Akiknek nyolcvan... hetven...hatvan...ötven...negyven...
harminc... húsz...tíz... kilenc...nyolc... hét... hat... öt.. négy... három... kettő... Akiknek egyetlen ember kedves, azoknak egyetlen fájdalma van. Azok, akik nem ragaszkodnak senkihez sem, azoknak nincs fájdalmuk. Azok bánattól mentesek, fájdalomtól, siránkozástól mentesek, én mondom neked.

Ekkor, felismervén ennek jelentőségét, a Magasztos ez alkalommal még ezt mondta: 

Minden szomorúság, bánat és az a sokféle szenvedés,
Ami jelen van itt, ezen a világon,
Mind abból ered, mert van, ami [számunkra] kedves.
De ha nincs, ami [számunkra] kedves volna, akkor nem keletkezik [fájdalom].

Emiatt, azok a boldogok és mentesek a bánattól,
Akiknek ezen a világon nincs semmijük, ami [számukra] kedves volna.
Ha arra törekszel, hogy elkerüljön a fájdalom,
Semmihez se ragaszkodj ezen a világon.


Forrás:Viszákhá története (angol nyelven) 
          Viszákhá szutta (angol nyelven)




2013. március 15., péntek

Első érintés

Data: - Ha fizikai kapcsolatba kerül vele, attól megváltozik az, ahogy a Főnixet érzékeli?
Picard: - Ó, igen. Az emberek számára valaminek a megérintése nagyon személyes kapcsolatot teremt. Sokkal valóságosabbá teszi azt.
Data: - Tökéletlenségeket érzékelek a titánium burkolatban... hőingadozásokat az üzemanyag elosztó vezetékben... de nem "valóságosabb" most, mint egy pillanattal ezelőtt volt.
(Star Trek: Kapcsolatfelvétel, idézet a filmből)


Az érintés vagy érintkezés (szanszkrit: sparśa; páli: phassa) a buddhizmusban nem csak a testi, hanem mindenfajta érzékelési találkozásra használt kifejezés, ahol három tényező van jelen: az érzékelt tárgy, az érzékelő szerv és a szerv tudatossága (MN 148). A fizikai és a tudati érintkezéséből fakadnak a különböző tudati funkciók (MN 109), továbbá az érintkezés helyes megértése elvezet a megszabaduláshoz (MN 9).

Minden pillanatban létezik érintkezés, a tapasztalásunk alapvető része, ezért a különböző abhidharma rendszerekben mindig benne van az egyetemesen jelenlevő tudati tényezők közt (sarvatraga-caitasika-samprayukta; sabbacitta-sādhāraṇā). Ebből kifolyólag nem figyelünk oda az érintésre ilyen apró részleteiben, hanem sokkal nagyobb és általánosabb formában képzeljük el. Találkozásról beszélünk, mikor egy személlyel vagy egy eseménnyel kerülünk szembe. Érintkezésként értelmezzük azt is, ha testileg vagy más érzékszerven keresztül valami benyomást tesz ránk, s ilyenkor mondhatunk olyat, hogy a szemünk találkozott valamivel, vagy nem anyagi szinten beszélünk gondolatok és szívek találkozásáról.

Mint röviden említésre került, az érintés létrejöttéhez három dolog kell. Az első maga a tárgy, amit megérintünk. A második a vonatkozó érzőszerv (szem/fül/orr/nyelv/test/tudat), ami megérinti. A harmadik pedig az érzőszervhez kapcsolódó tudatosság, ami által tudunk a tárgy és az érzőszerv találkozásáról. Ha ez a három jelen van, akkor jön létre az érintkezés, ami éppen ezért mindig egy tapasztalt esemény. Hétköznapibb formában ezt úgy képzeljük el, hogy vagyunk mi magunk és van a rajtunk kívül álló világ, e kettő találkozása pedig az életünk folyamata. A hétköznapi szinten elkülönül a személy és a világ, mindkettő különálló dolog, melyek viszonylag állandóak. Mikor például elutazunk valahova, akkor úgy gondolkodunk, hogy a hely ahova elmentünk ott van tőlünk függetlenül, és mi magunk szabadon és önállóan közlekedünk egyik helyről a másikra. Ha viszont közelebbről megnézzük, akkor az érintkezés, a találkozás, ami nem más, mint a folyamatos érzékszervi benyomások tapasztalata, az pillanatról pillanatra történik, mégpedig csakis az érzékelő és az érzékelt kölcsönhatásában. Nem létezik olyan érzékelt dolog, amihez ne tartozna egy érzékelő is, és fordítva, egy érzékelőnek mindig kell legyen érzékelt tárgya is. Tehát a hétköznapi elképzelés a személy és a világ különállóságáról csupán látszólagos, a tényleges találkozás minden pillanatban és csakis kölcsönhatásban történik.

Ameddig hétköznapi szinten gondoljuk el az érintkezést, addig jelen vannak az olyan további tényezők is, amik elégedetlenséghez, szenvedéshez és újraszületéshez vezetnek. Az érintkezés valami kellemes dologgal a vágy, az érintkezés valami kellemetlennel az ellenszenv. Az egyiket akarjuk, reménykedünk benne, törekszünk rá, míg a másikat kerüljük, félünk tőle, menekülünk előle. Felismerni az érintkezés pillanatnyiságát azt jelenti, hogy a tapasztalatokat nem egy elképzelt gondolatban éljük meg, hanem közvetlen valódiságában, ahogyan épp történik. Ez a belátás feloldja a hiány (vágy) és a félelem (ellenszenv) érzelmi kötöttségét, más szóval megszabadít a szenvedéstől.

Az eddig tárgyalt hétköznapi és hármas (érzékelt, érzékelő, tudatosság) értelmezésen túl van egy további szintje is az érintkezés elemzésének. Nágárdzsuna fő művében, A középút alapverseinek tizennegyedik fejezetében így ír (Fehér Judit fordítása):

"A látás tárgya, a látóérzék, a látó:
E három nem működik együtt,
Sem párosával,
Sem hármasban.
Ugyanígy kell tekinteni
A vágyra, a vágybíróra és a vágy tárgyára,
S a többi szenv és érzékforrás
Hármas (létezési) módjára is."


Az ezt követő érvelés arra mutat rá, hogy az érintkezés (együtt működés) csak akkor létezhet, ha egymástól különböző dolgok találkoznak. A különbözőség azonban csak egy viszonylagos jelenség, minthogy egy dolog mindig csak valami másik dologhoz képest lehet különböző. Mert a különbözőség kizárólag az egymástól eltérő dolgok együttlétekor lehet, ezért az egyes dolgok önmagukban, vagyis a másik nélkül, nem különbözőek. Egyik tényezőre sem mondhatjuk, hogy különbözőek lennének, azonban azt sem állíthatjuk, hogy azonosak volnának. Egyrészt az azonosság csupán a különbözőség ellentettje, különbözőség híján így azonosság sem lehetséges, másrészt azonosság esetében érintkezés nem jöhet létre, mert az eleve feltételezi a különállóságot.

Az érvelés fő pontja a különbözőség cáfolása, mert az érintkezés azt követeli meg, hogy legalább kettő egymástól különálló dolog találkozzon. Ahogy a hétköznapi szinten értjük, a személy és a világ két független létező, melyek nem változnak minden pillanatban, hanem van egy állandóságuk. Avagy a hely, ahova elmegyek, ott volt, mielőtt mentem, ott van, mikor odaérek és ott lesz, miután elmentem, továbbá mindeközben én magam is ugyanaz maradtam. Amikor a tapasztalatot a pillanatnyi, jelenlegi valóságában néztük, akkor megszűnt a személy és a világ különállósága és állandósága, helyette az érzékelő, az érzékelt és a tudatosság hármas találkozását fedeztük fel, melyek egymással kölcsönhatásban jönnek létre és múlnak el újra és újra. Itt tovább megyünk, s megvizsgáljuk ezt a pillanatnyi találkozását a tárgynak, az érzékszervnek és az érzékszervi tudatosságnak.

A szem találkozik a színnel és így megjelenik a látvány-tudatosság, a fül találkozik a hanggal és megjelenik a hang-tudatosság, stb., következésképpen tapasztaljuk ezeknél a három érintkezését. Alapesetben úgy vélekedünk, hogy a szem nem azonos a színnel, továbbá a látvány-tudatosság sem azonos az előző kettővel, és pontosan ezért három dologról beszélünk, mint az érintkezés feltételei. Az, hogy három dolog, annyit jelent, hogy mindegyik önállóan létezik, a szem nem függ a színtől, a szín nem függ a szemtől, és pontosan ezért van szükség a találkozásukra. A találkozást, az érintést magát úgy képzeljük, mint (legalább) két önálló dolog kapcsolata, ahogyan például koccintásnál az egyik poharat hozzáérintjük a másikhoz. Bizonyos fokú eggyé válást feltételezünk az érintés pillanatában, amikor a két dolog egy lesz, ahogyan ezt emberek közti viszonyoknál mondani is szoktuk. A probléma először is ott van, hogy ha valóban két különálló dologról van szó, akkor azok nem válhatnak eggyé, mert akkor már nem két dolog találkozása történik. Igazából két önálló dolog nem tud találkozni, nem tud érintkezni, pontosan azért, mert külön vannak egymástól. Az érintkezés ily módon nem lehet, mert a két dolog minden pontja külön van a másiktól, tehát egyetlen részecskéjük sem lehet ugyanott, ahol a másiké. Ha pedig nincs közös pont, akkor nincs érintkezés sem. A másik, eredetileg felvetett probléma maga a különbözőség. Amikor van két poharunk, mondhatjuk, hogy az egyik pohár különbözik a másiktól. Ha csak egyetlen poharunk van, akkor nincs mitől különböznie, vagyis egy pohár nem különböző önmagában. Amint egy poharat meg egy másik poharat nézünk, mivel önmagában egyik pohár sem különböző, így két nem különböző pohár együtt sem hozhat létre különböző poharakat. Vagyis az, hogy két különböző pohárról beszélünk, igazából nem a poharakból adódnak - amik önmagukban, önállóan nem különböznek - hanem mi képzeljük oda. Ezért mind a különbözőség, mind az azonosság csupán képzelt, egyszerű fogalmi elnevezés, következésképpen az érintkezés maga is elképzelés, csupán egy szó.

Ez a harmadik elemzés rámutat arra, hogy a tapasztalatunknak, a valóságunknak nincs igazi alapja, nincs olyan végső értelmezés, amibe belekapaszkodhatunk. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk megkülönböztetni az egyik poharat a másiktól, hogy ne látnánk és hallanánk vagy hogy ne tudnánk utazni. A cél, ahogyan az első elemzés során is, az, hogy felszámoljuk a szenvedést, aminek végső gyökere a tudatlanság. A tudatlanság a valóságról, hogy a jelenségek maguk pillanatnyiak, s még ezek a pillanatnyi jelenségek is igazából fogalmilag megragadhatatlanok. Mert egyrészt amikor nem látjuk a pillanatnyiságot, hanem állandóságot tulajdonítunk a dolgoknak, akkor erős érzelmi kötődések ejtenek rabul minket, másrészt ameddig nem ismerjük fel a jelenségek értelmi megragadhatatlanságát, addig még gondolatilag fogva tartanak az elképzeléseink és eszméink. Megfelelő vizsgálattal elvágva a ragaszkodásokat megtapasztaljuk a nyitott, tiszta és szabad tudatot, ami világosan felismeri a valóságot olyannak, amilyen.

2013. március 14., csütörtök

2013. március 13., szerda

Anáthapindika (az első szangha egyik leghíresebb világi támogatója)

Anáthapindika a történelmi Buddha világi tanítványa és támogatója volt, akinek nagylelkűsége a buddhista közösségek világi támogatásának jelképévé vált. Eredeti neve Szudatta volt.

Ahhoz, hogy Anáthapindika buddhista történelemben való szerepét igazán értékelni tudjuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy hogyan éltek az első buddhista szerzetesek, a szangha első tagjai. Az otthontalanságba távozás szó szerint ezt jelentette, azaz a szerzetesek erdőkben, ligetekben laktak, fák gyökerei között aludtak. Semmiféle fedél nem volt a fejük fölött, csak az, amit a természet nyújtott számukra. Buddha és tanítványai nem tartózkodtak sokáig egyetlen helyen, kivéve az esős évszakot. Az idő többségében egyik faluból a másikba vándoroltak, a Tant tanítva és élelmet koldulva. Minden bizonnyal Buddha szorgalmazta azt, hogy ne maradjanak sokáig egy helyen, hogy ne merítsék ki az ottani közösség élelemkészleteit. Emiatt csak a nyári monszunesős időszakban tartózkodtak hosszabb ideig egy helyben, intenzív tanulásnak és gyakorlásnak szentelve magukat.

Egy napon, talán egy évvel Buddha megvilágosodása után, Szudatta, a gazdag kereskedő, otthonából, Szávatthiból (ami a mostani Indiában Uttar Prades államban található) üzleti ügye miatt elutazott Rádzsagahába (a mostani Radzsgírba, Bihar államban). Mivel nővére is Rádzsagahában lakott jómódú férjével, Szudatta őket is meglátogatta. Meglepetésére a háziak annyira elfoglaltak voltak, hogy éppen csak üdvözölni tudták Szudattát. Sürögtek-forogtak, azon buzgólkodva, hogy ennivalót készítsenek nagyon várt vendégeik számára. Ezt látván, Szudatta megkérdezte: "Talán esküvő lesz nálatok? Vagy maga a király jön hozzátok?"
Szudatta sógorától azt a választ kapta, hogy ez a sok ennivaló Buddhának, a megvilágosodottnak és szerzeteseinek készül, akiket másnapra hívtak meg ebédre. Szudatta először megdöbbent, aztán izgatott lett. Végül olyan türelmetlenné vált amiatt, hogy találkozni fog Buddhával, hogy nem is tudott aludni, és elhatározta, hogy nem várja meg a másnapot, hanem már most elindul és megkeresi Buddhát.
Még éjszaka volt, amikor Szudatta elhagyta nővére házát. A hagyományok úgy mondják, Szudatta félni kezdett a sötétben, de ahogy továbbhaladt, egy idő után ez a félelem oszlani kezdett benne.
Hajnalodott, mire megtalálta Buddhát, amint éppen sétáló meditációt folytatott. "Gyere csak Szudatta" - szólt Buddha, néven szólítva őt, holott még sosem találkoztak előtte. Szudatta, lenyűgözve borult le Buddha lábaihoz.( az SN 10.8-as szuttában, Fenyvesi Róbert és Sándor Ildikó fordításában A Buddha Ujján olvasható el Szudatta és Buddha legelső találkozása) Buddha látta, hogy Szudatta készen áll a tanítások befogadására, és elmondta neki a Négy Nemes Igazságot, és Szudatta azon a napon belátást nyert a Tanba. Buddha elnevezte őt Anáthapindikának - 'árvák és elesettek gyámolítója'-nak.
A következő napon Buddha és szerzetesei eljöttek ebédelni Anáthapindika nővérének és sógorának házába. Étkezés után Anáthapindika meghívta Buddhát és szerzeteseit Szávatthiba, hogy a következő monszunesős évszakot töltsék ott. Buddha elfogadta a meghívást, hozzátéve azt, hogy "A Beérkezettek, óh házigazda, örömüket lelik a magányos elvonulásban."
Hazaérkezvén Szávatthiba, Anáthapindika egy olyan területet keresett, ami alkalmas lehetne arra, hogy Buddha és szerzetesei ott töltsék az esős évszakban való elvonulást. Talált is egy megfelelőnek tűnő ligetet Szávatthi közelében, ami Dzséta herceg tulajdonát képezte. Az ára viszont meglehetősen borsos volt, 18 millió arany érme. Emellett a herceg ebből a ligetből csak akkora területet engedett át megvételre, amennyit Anáthapindika be tudott borítani aranyérméivel. Amikor az érméket szétterítették, egy kicsi terület a liget sarkán még üres maradt. Ekkor Dzséta herceg, meghatottan Anáthapindika hatalmas áldozatkészségétől, bejelentette, hogy ezen a kis üres területen ő fog a saját költségén egy lenyűgöző kaputornyot építtetni.
Anáthapindika kiadásai ezzel még nem értek véget, lassan többet költött, mint a saját vagyona volt, mert megépített egy gyülekezési csarnokot, étkező csarnokot, alvásra alkalmas cellákat, lótusz-tavacskát, és még több olyan dolgot, amikre a szerzeteseknek szükségük lehet esős évszaki visszavonulásuk során. Ezenkívül még körbevette a a területet egy hatalmas fallal. Ez volt a legelső buddhista kolostor.

Amikor olvassuk a páli kánon szuttáit, feltűnik az, hogy Buddha nagyon sok beszélgetése zajlik "Szávatthi mellett, a Dzséta-Ligetben, Anáthapindika kolostorában". Bár Buddha nem élt ott állandóan, de kedvelt tartózkodási helyévé vált a nyári esős elvonulások időszakában.
Ezzel azonban nem ért még véget Anáthapindika története. Róla és családjáról több történetet is feljegyeztek a páli szövegekben. A felesége szintén Buddha odaadó követője lett, és örömmel gondoskodott a szerzetesekről, akik alamizsnáért járultak házához.
Anáthapindikáéknak négy gyerekük volt, három lány és egy fiú. A lányok szintén a Tan mellett kötelezték el magukat. A fiú viszont nem, inkább vagyon megszerzésére törekedett, de végül ő is Buddha támogatójává vált, akárcsak édesapja. A szerzetesek "Kis Anáthapindiká"-nak nevezték el.

Az idősebbik Anáthapindika élete végéig tanítvány maradt. Buddha iránti tisztelete annyira nagy volt, hogy nem mert kérdezni tőle semmit a tanításokkal kapcsolatban. Nem akarta azt sem, hogy Buddha lekötelezve érezze magát a támogatásai miatt, és csak ezért figyeljen őrá.
Inkább szerényen leült egyik oldalra, és várt arra, hogy Buddha maga szólítsa meg őt, és mondjon neki, kérjen tőle valamit. Ha Buddhának éppen nem volt mondanivalója, kérnivalója, akkor néha Anáthapindika beszélt el egy-két történetet a saját napi életéből. Aztán várakozott, hogy tanítójának van-e valami hozzáfűznivalója vagy bíráló megjegyzése a történeteire. Buddha legtöbb tanácsa és tanítása, amelyet kifejezetten világiak számára szánt, azokból származik, amiket Anáthapindikának mondott.

Anáthapindika a halálos ágyán Buddha két tanítványát, Száriputtát és Ánandát kérte meg, hogy jöjjenek el hozzá. Talán azért őket, mert túl szerény volt ahhoz, hogy kifejezetten Buddhához intézze ezt a kérését. Száriputta és Ánanda látogatását a haldokló Anáthapindikánál az MN 143. szutta írja le, amit Kolozsvári Ágnes fordításában A Buddha Ujján olvashatunk. Ebben a szuttában olyan tanításokat ad Száriputta, amelyek csak szerzeteseknek valók, és amelyeket világi hívőként Anáthapindika hallott először. De mivel a halálos ágyán Anáthapindika már minden világi dologhoz való kötődését feladta, készen állt arra, hogy ezeket a tanításokat befogadja.
Száriputta beszédének végén Anáthapindika könnyekben  tört ki  és azt mondta:
"- (..) tiszteletreméltó Száriputta és Ánanda kérlek, osszátok meg ezt a Dhamma beszédet a fehérbe öltözött világiakkal. Vannak a nemzetségben olyanok, akiknek kevés por homályosítja el a látást, akik elvesznek, ha nem hallják ezt a Dhamma beszédet. Lesznek, akik meg fogják érteni."
Még utolsó gondolata is az volt, hogy más világiak megvilágosodását elősegítse.
Nem sokkal azután, hogy Száriputta és Ánanda elment tőle, Anáthapindika meghalt.

Farkas Attila Márton és Kopcsik Márton: A Függő Keletkezés


2013. március 6., szerda

Dévadatta "utóélete"

Néhány bejegyzésünkben már leírtuk, hogy Buddha halála után a tanításainak többféle értelmezése is keletkezett. Az eredetileg egységes szanghából egyre több iskola vált ki, köztük a mahászanghika, amelyet a mahájána irányzat egyik előfutárának is tekinthetünk. Úgy tartják, hogy egy idő után több, legalább 18 különféle irányzat keletkezett, az élen a szthaviravádin vagy röviden szthavira iskolával. (ők támogatták az eredeti tanításokat, és belőlük mára csak a théraváda irányzat maradt fenn, és az ő szent iratuk a páli nyelvű kánon, a Tipitaka - 'Hármas kosár', amelyet az összes többi irányzat is elfogad).

Több modern tudós véli úgy, hogy a mahászánghika irányzat fegyelmi szabályzatának gyűjteménye (Vinaja), a legrégibb fennmaradt buddhista Vinaja. Reginald Ray - amerikai buddhista akadémikus és tanár - szerint a mahászanghika Vinaja egészen máshogy mutatja be Dévadatta alakját, mint a szthávira irányzat fegyelmi gyűjteményei, azaz például a Tipitaka első részét képező Vinaja. 1994-ben Reginald Ray megjelentette a Buddhist Saints in India ('Buddhista szentek Indiában') című könyvet, amely a buddhista irodalom "erdei szentjeiről" szól. Ebben elmondja, hogy az eredeti buddhista szentek eszményképei a vad, kiszámíthatatlan erdei bölcsek voltak, de ezt a szerepet a későbbi évek megfontolt, szabályokhoz kötött kolostori szerzetesei vették át. Emellett úgy vélte, hogy a szthavira irányzat volt az, amelyik Dévadattából negatív figurát csinált.

Ezzel szemben Ajahn Sujato (ausztrál théravéda szerzetes) "Miért nem volt Dévadatta szent?" című esszéjében cáfolja meg Ray állítását. A teljes esszé szövege angolul ITT tölthető le  én ebből az esszéből a legelejét, a rövid Kivonat részt fordítottam le, és a legvégét, az Összegzés/Befejezés részt. 

Kivonat:
Dévadatta minden buddhista hagyományban negatív hősként szerepel. De Reginald Ray amellett érvel, hogy Dévadatta erdei szent volt, akit igazságtalanul rágalmazott  meg a késői kolostori buddhizmus. Bár [Ray] munkája erőteljes befolyással bír, de alapvetően kihagyásokra és forrásainak téves olvasatára épít. Ray azt állítja, hogy 'nincs átfedés [Dévadatta történetének megjelenítésében] a mahászanghika és az öt [szthávira]iskola feldolgozása között' . Ez az állítás azonban nem igaz. Ugyanis, az ahogyan Dévadattát ábrázolják a mahászanghika iskola irataiban, nagyjából hasonlít a szthávira leíráshoz. A köztük lévő különbözőségek is inkább irodalmiak, nem pedig a tantételre vonatkozóak. Dévadatta gonosz tettének története egyre szörnyűbbé formálódott a késői buddhizmusban, de ez [minden valllás] mítoszt teremtő folyamatának normális vonása, és nem valamiféle kibékíthetetlen ellentétet jelent az erdei szekták és kolostoriak között. Tény és való, a korai források egyhangúan ítélik el Dévadattát amiatt, mert a buddhista közösségben ő szította az első szakadást.

Összegzés/Befejezés:
Reginald Ray azt állítja, hogy Dévadatta egy erdei szent volt, akit igazságtalanul bemocskoltak a kései kolostori buddhisták. Azok az olvasatok, amelyekre támaszkodik, félreértések vagy rossz értelmezések. Ez nem pusztán szubjektív vélemény, hiszen ő tényleg rosszul értelmezi a szövegeket. Viszont amikor ezek a félreértések tisztázódnak, akkor az egész állítás szétesik.
[A valóságban] Dévadatta egy ígéretes fiatal szerzetes volt, Buddha tehetséges rokona, aki áldozatául esett a szokásos emberi gyengeségnek: a féltékenységnek és önteltségnek. Buddha rokonszenvének elvesztése drámai, de még mindig lett volna remény a helyrehozásra. Ezt a történetet mindegyik hagyomány következetesen elmondja. De mint Buddha életének minden népszerűbb eseményét, az utókor ezt is mindenféle módon igyekezett eltúlozni. Ebben a [mítoszt teremtő] folyamatban Dévadatta valódi, történelmi alakja sűrű ködbe veszett.

A szövegkritika segítségével lehet némi reménységünk arra, hogy képesek legyünk különbséget tenni aközött, hogy ebben a legendában mely részek a valószínűsíthetőek és mely részek kevésbé, és ez adhat valami kis csekély rálátást magára az emberre, aki a legendák mögött van.

Viszont Ray kezében ez a rálátás is semmivé lesz, helyette kapunk tőle egy másféle karikatúrát a [buddhista]hagyomány képregényszerűen negatív  - reménytelenül és esztelenül viselkedő, kudarcra ítélt - figurája helyett. Ez a másik karikatúra is egy ugyanilyen képregényhős, de ez egy makulátlan szent, tragikusan félreértett, akinek minden gyarlósága a fondorlatos kolostori propagandisták önkényeskedő számlájára írható.

És Dévadatta élete - az ő összetett, finom árnyalatú, megfoghatatlan, törékeny, megkínzott lelke és emberi valója - még mindig rejtve maradt előlünk.

Forrás: Miért nem volt Dévadatta szent? (angol nyelven)
            Dévadatta (angol nyelvű wikipédiás cikk)

2013. március 5., kedd

Dévadatta, a Buddha ellen forduló tanítvány

A buddhista hagyományok szerint Dévadatta nem csupán a történelmi Buddha unokatestvére volt, hanem a sógora is, mert Buddha feleségének, Jasódharának volt a bátyja. Dévadatta okozta az első szakadást a korai szanghában, rábeszélt 500 szerzetest arra, hogy hagyják el Buddhát és őt kövessék helyette.

Dévadatta történetét a Tipitaka - 'Hármas kosár' -, a páli nyelvű kánon őrzi. A történet szerint Dévadatta ugyanakkor lépett be a szerzetesek rendjébe (szanghába), mint Ánanda és több más nemesifjú a Sákja törzsből. (a történelmi Buddha is ebből a törzsből származott) A szanghába való belépése után Dévadatta nagyon elszántan vetette bele magát a gyakorlásba. Egy idő után azonban csalódottá vált, mert nem sikerült eljutnia az arhanttá váláshoz. Így, ahelyett, hogy jobban igyekezett volna azon, hogy tovább fejlesztenie magát a megvilágosodás elérésében, inkább a természetfölötti erők kifejlesztésére fordította erőfeszítéseit.

A források megemlítik, hogy féltékeny is volt rokonára, Buddhára. Dévadatta szerette volna, ha Buddha helyett ő vezetné tovább a szerzetesek gyülekezetét. Egy napon Buddha elé állt és azt javasolta neki, hogy mivel Buddha már egyre öregebb, adja át őneki a szangha vezetését, hogy ekképpen enyhítsen az idős Buddha terhein. Buddha meglehetősen nyersen utasította el Dévadattát, mondván, hogy egyáltalán nem méltó rá: " - Dévadatta, még Száriputtára és Moggallánára sem akarom bízni a szerzetesek gyülekezetét, nemhogy reád, hitvány, jellemtelen emberre." (idézet a Csullavaggából, amit Buddha ellenfelei címmel teljes egészében is elolvashatunk A Buddha Ujján, Vekerdi József fordításában)

Dévadatta ekkor nagyon megharagudott Buddhára, és úgy döntött, hogy felkeresi a magadhai Adzsátaszattu herceget, és elnyeri az ő pártfogását. Adzsátaszattu herceg apja, Bimbiszára király Buddha odaadó támogatója volt. Dévadatta rábeszélte a herceget, hogy ölje meg az apját, és foglalja el helyette Magadha trónját.

Miután ez megtörtént, Dévadatta megkérte Adzsátaszattut, hogy adjon engedélyt arra, hogy megölesse Buddhát, és így ő vegye át a szangha irányítását. Az új király megadta az engedélyt. Dévadatta, hogy még a gyanú árnyéka se eshessen őrá Buddha meggyilkolásával kapcsolatban, egy tervet dolgozott ki. Amely úgy szólt, hogy a Buddha meggyilkolásával megbízott embert a hazafelé vezető úton majd két másik ember kivégzi, utána ezt a két embert újabb négy ember öli meg, azokat nyolc ember, végül tizenhat ember végez majd az előző nyolccal. De a terv nem sikerült, mert amikor a gyilkos-jelölt Buddhához ért, nem volt képes teljesíteni a parancsot, hanem feladta magát Buddhának. Buddha megbocsátott neki, és egy másik úton küldte haza, hogy elkerülje a gyilkosság-sorozatot.
Ezután Dévadatta saját maga próbálta meg megölni Buddhát úgy, hogy egy hatalmas sziklát akart ellenfelére gurítani. A szikla azonban nekicsapódott a hegyoldalnak és darabokra tört. A következő gyilkossági kísérlethez egy hatalmas elefántbikát használt, akit valamilyen drog segítségével megvadított, de az elefánt megnyugodott Buddha jelenlététől, és nem ölte meg.

Legvégül Dévadatta megkísérelte megosztani a szanghát úgy, hogy szigorúbb önmegtartóztatást javasolt, amit néhány új szabályban foglalt össze. Kérte, hogy mostantól ezek legyenek kötelezőek minden szerzetes és apáca számára.:
1. A szerzeseknek egész életükben az erdőben kell élniük.
2. A szerzetesek csak a koldulásból származó alamizsnát fogyaszthatják, és senkitől sem szabad elfogadniuk meghívást közös étkezésre.
3. A szerzetesek csak olyan rongyos ruhát viselhetnek, amelyet a szeméthalmokból vagy temető területéről gyűjtöttek.
4. A szerzetesek csak a fák alatt alhatnak, nem pedig tető alatt.
5. A szerzeteseknek egész életükön át tartózkodniuk kell hal- vagy húsevéstől.

Buddha erre a javaslatra úgy válaszolt, ahogy azt Dévadatta már előre sejtette: azt mondta, hogy a szerzetesek, ha akarják, követhetik az első négy önmérsékleti szabályt, de azt visszautasította, hogy kötelezővé tegye számukra. Az ötödik szabálytól teljes mértékben elzárkózott. (lásd Buddhizmus és vegetarianizmus bejegyzésünket)

Ekkor Dévadatta meggyőzött 500 szerzetest arról, hogy az ő nagyszerű önmegtartóztatási terve biztosabb út a megvilágosodáshoz, mint Buddháé, így ezek a szerzetesek követték Dévadattát, mint új vezetőjüket. Válaszul Buddha két fő tanítványát küldte utánuk, Száriputtát és Mahámoggallánát, hogy magyarázzák el újra a Tant ezeknek a bizonytalankodó szerzeteseknek. Száriputta és Mahámoggallána sikerrel járt, és az 500 szerzetes visszatért Buddhához.

Dévadatta - immáron szánalmas, megtört emberként -hamarosan súlyosan megbetegedett. Halálos ágyán mélyen megbánta gonosztetteit, és szeretett volna még egyszer utoljára Buddhával találkozni, de meghalt, mielőtt hírvivői elértek volna Buddhához. (egy másik változat szerint ő maga indult el halálos betegen, hogy megkeresse Buddhát, a Dzsétavana-ligetben, és mielőtt meghalt volna, még sikerült Buddhánál menedéket vennie)

Dévadatta története adja az alapot az MN 58-as szuttához, amelyben a helyes beszédről tanít Buddha. A szuttában ugyanis Buddhát a Dévadattára mondott nyers szavai miatt vonja kérdőre  - a dzsainák által erre felkért  - Abhája herceg: "- Uram, mond-e a Tathágata olyat, ami másoknak kellemetlen és bántó?"

 Buddha erre ekként válaszolt:

"...amiről a Tathágata tudja, hogy valótlan, hamis és haszontalan, továbbá másoknak kellemetlen és bántó is: azt nem mondja. Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és igaz, de haszontalan, emellett másoknak kellemetlen és bántó: azt sem mondja. Amiről a Tathágata tudja, hogy valós és igaz, emellett hasznos, de másoknak kellemetlen és bántó: azt alkalmas időben kifejti...."  (részlet az MN 58. szuttából, amit teljes egészében A Buddha Ujján olvashatunk el, a páli fordítócsoport fordításában)

Forrás: Dévadatta története (angol nyelven)