Nyolc meditációs probléma

A meditáció gyakorlatához még a buddhizmuson belül sem egyforma módon viszonyulnak a különféle iskolák. Egyénenként változó, hogy kinek milyen jellegű meditáció válik be, tehát nincsen általános, mindenki által egyformán alkalmazott modell.  

A meditációval kapcsolatban nem csupán a kezdőknél, hanem bárkinél, bármikor felmerülhetnek gondok, függetlenül attól, hogy nem egyforma buddhista meditációt gyakorlunk. Ezek közül nyolcat sorolunk fel. Feltehetőleg egyik sem lesz ismeretlen.

1. Stresszoldás vagy spirituális gyakorlás?

Először is, tisztáznunk kell, hogy miért meditálunk. A meditációt nyugaton elsősorban egyfajta természetes stresszoldóként, nyugtatóként hirdetik. Nyilván csökkentheti a stresszt, de az eredeti célja mégis csak az, hogy segítsen a megvilágosodásban.

Tehát, ha valaki inkább biztonságos és természetes nyugtatóként használná, akkor napi pár perces éberség meditáció erre alkalmas lehet. (Az éberség meditációnak vannak árnyoldalai. Erről már ITT írtam bejegyzést. a ford. megjegyzése)

Ha a buddhista meditációt spirituális célból végeznénk, akkor máshogy kell megközelíteni. Nem árt, ugyanis, tisztában lenni azzal, hogy a helyesen végzett buddhista meditáció nem mindig relaxáló hatású, sőt.

Ettől függetlenül rendszeres gyakorlás esetén elképzelhető, hogy úgy érzed majd, könnyebben kezeled a stresszt, mint azelőtt.

2. Ne várj megüdvözülést!

A meditáció a szanszkrit (és páli) bhávaná szóból származik, aminek “elme ápolása” vagy “fejlesztés” lehet a jelentése. Ebben az esetben az “elme ápolásába/fejlesztésébe” nem csupán a gondolkodás és az értelmi szint ápolása/fejlesztése tartozik, hanem a nem-intellektuális dolgoké is, mint amilyenek az érzékelés, figyelem, érzelmek, magatartás, stb.

Tehát a bhávaná az edzés, a fejlesztés egyik fajtája. Fejlesztjük az elménket, hogy ne a szokott formában, hanem másféle módon érzékeljünk, tapasztaljunk és értelmezzünk dolgokat. Így a buddhista meditációt népszerűsítő reklámszövegekkel ellentétben, nem az lényeg, hogy “megüdvözülj” vagy hogy elmenekülhess a problémáid elől gondolatban a “nyugalom szigetére”. Természetesen a rendszeres gyakorlás képessé tehet majd arra, hogy a gondjaid forrásáig eljutva megtaláld az okokat és elengedhesd őket, de ez mindenképpen ellentéte a menekülésnek.

Ha a vadzsrajána irányzat iskoláinak egyikében meditálsz, akkor megtaníthatnak arra, hogy tantrikus istenségeket vagy mandalákat vizualizálj. Azonban maguk a tanítók is arra kérnek, hogy saját magadnak ne idézz fel képeket vagy ne erőltesd semmiféle testen kívüli élmény megtapasztalását. Előfordulhat, hogy ilyen jellegű gyakorlás során lesznek érdekes érzékelési élményeid, ezekre majd nem árt odafigyelned. (arra hajlamosok egyéneknél a különféle vizualizációs technikák, de maga a hosszas meditálás is túlságos megemelheti az agyban a dopaminszintet, ami könnyen érzékcsalódáshoz, realitásvesztéshez, esetleges eufóriához vezethet. Ha ezek valamelyikét tapasztaljuk, célszerű rögtön abbahagyni a meditációt. És ha következő gyakorlás során újra előjönnek ezek a tünetek, akkor jobb minél előbb orvoshoz fordulni, mielőtt még a probléma súlyosabbá nem válik. a ford. megjegyzése)

Mi a helyzet a szatorival? Ez már inkább egy hirtelen intenzív örömérzet? Lehetséges, viszont létezik egy túl korai, idő előtti szatori, ami akkor történik, ha valaki még az előtt erőlteti magát mély meditációs állapotba, hogy teljesen készen állna rá. Az eredmény jobb esetben is nagyon frusztráló lehet, a rosszabbikban pedig kifejezetten veszélyes.

3. Ne kritizáld önmagad!

Ez alatt nem azt értjük, hogy ne ítéld meg önmagadat meditáció közben vagy után. Ha elkezdtél gyakorolni, de közben aggódsz amiatt, hogy ez nem olyan, mint amit vártál, akkor hagyd abba az aggodalmaskodást. Mert ha a legjobbat hozod ki magadból, akkor nem a meditációddal van a baj, hanem az elvárásaiddal. Ez utóbbiakat nem árt elengedni.

A gyakorlott meditálók sokszor az intenzív meditatív elvonulások alatt szokták önmagukat erősen megkritizálni. Pedig bárkivel, bármikor előfordulhat, hogy hatalmas erőfeszítéssel kell átvergődnie a meditációs időszak álmos vagy kényelmetlen részein, vagy képtelen koncentrálni, mert a munkájára, a házasságára vagy a befizetetlen számláira gondol. Így amikor az elvonulásos időszak végére érünk, frusztráltak és elégedetlenek leszünk önmagunkkal, mert azt gondoljuk, hogy nem jól csináltuk.

Önmagunk indokolatlan bírálata két ok miatt sem igazán szerencsés. Az egyik az, hogy ha nem tudunk túllépni ezen a negatív érzésen, akkor az áthúzódik a következő meditációs periódusra, majd pedig az azt követőre is, és így tovább.

A másik ok pedig az, hogy néha azok a gyakorlások, amikor éppen fáj a térdünk vagy az elménk nem marad nyugton, kiváló edzési lehetőségek lehetnek. Olyasmi ez is, mint egy testi tréning, néha nem árt kicsit megdolgozni azért, hogy erősebbek legyünk. És könnyen előfordulhat, hogy egy tényleg “szörnyű” meditációs periódust követ majd egy fantasztikus. Tehát ne ragadjunk bele az önbírálatba!

4. A testhelyzet fontossága

A buddhizmus bizonyos iskolái szigorúbbak a meditációs testhelyzetekkel kapcsolatban, mint mások. A többségük lehetőséget ad a lábtartás megválasztásához, sokszor még azt is megengedik, hogy széken meditálj. De ez nem jelenti azt, hogy azok a tanítók, akik ragaszkodnak egy bizonyos testhelyzethez és akik rendszeresen kijavítanak, amikor görnyedten ülsz, okvetetlenkedő kukacoskodók volnának.

Két elengedhetetlen oka van annak, hogy néhány buddhista iskolában nagyon fontosnak tartják a meditációs testi formulákat. Az egyik az, hogy azokban az iskolákban amelyekben a meditáció egyet jelent a szinte mozdulatlan üléssel, már nagyon régóta megfigyelhették, hogy melyek a biztonságos és melyek a nem biztonságos módjai ennek elvégzésére. Különösen akkor, ha fizikailag kevésbé vagy csúcsformában, egy hosszú ideig tartó, mozdulatlan ülés rendkívül fájdalmas lehet. Ráadásul, ha nem jól csinálod, akkor megsérülhetnek az ízületeid, összenyomhatod alhasi szerveidet és elszoríthatod a lábad vérkeringését. A gyakorlók hosszú-hosszú generációi alakították ki ezeket a testhelyzeteket pontosan olyanra, hogy ne legyen komolyabb fájdalmuk vagy sérülésük, és ezért ezek a “hivatalos” meditációs testhelyzetek.

A másik ok az, hogy ezek a testhelyzetek valóban hatással vannak a meditációs gyakorlásra. A buddhista meditáció nem csak a fejedben végzett gyakorlat, hanem az egész testedet és elmédet egyszerre veszi igénybe.

Gyakorlott meditálók a legtöbb esetben tisztán fel tudják mérni azt, hogy a gerincük egyenesen áll-e vagy sem, milyen kéztartásokat (mudrákat) használnak, a mellkasukat “nyitottnak” vagy “zártnak” érzik-e. Ezek mindegyike hatással van az elmére is, ezért hatalmas különbséget eredményeznek a meditációs gyakorlásban.

5. Nem kívül és nem belül

Általában a kezdő meditációs csoportokban a tanítók el szokták mondani, hogy a bölcsesség nem “kívül” van, de önmagadban sem. Ez általában arra ösztönzi a legtöbb kezdőt, hogy még jó pár éven keresztül úgy beszéljen erről a dologról, mint egy megfoghatatlan M (‘Megvilágosodás’) pontról.

Igen, ez a bizonyos pont nem kívül van és nem belül. Vagy pedig kívül is van és belül is; valamelyik. A “kívül” és “belül” önkényes megjelölések, amelyek semmi fontosat sem jelentenek. Amikor már ott vagy, akkor felismered, hogy az M” pont bárhol lehet. Csak gyakorolj!

6. Nem túl erősen, nem túl lazán

A történelmi Buddha a gyakorlást egy húros zenei hangszerhez hasonlította. Ha a húrok túl szorosra vannak húzva, akkor elpattanhatnak; ha túl lazák, akkor nem lehet rajtuk játszani.

Ez érvényes az élet egyéb területeire is. Hiszen nagyon sokan nagyon sokszor hatalmas lelkesedéssel vetik magukat bele a buddhista gyakorlásba – vagy bármilyen új tevékenységbe –, és lehetetlen, majdnem teljesíthetetlen terveket és célokat tűznek ki maguk elé. Aztán kiégnek és feladják. Ez olyan, mint a szoros húr, ami elpattan. Míg szintén nagyon sokan, nagyon sokszor nem igazán kötelezik el magukat a gyakorlás iránt – vagy bármilyen új tevékenység iránt –, csak alkalmanként meditálnak, és nem jutnak el sehová sem, előbb-utóbb ők is feladják; olyan ez, amint a túl laza húr, nem lehet rajta játszani.

Vannak, akik teendőkkel már eleve zsúfolt életükbe szeretnék beletuszkolni a meditációs gyakorlást. Nekik célszerűbb visszafogott célt felállítaniuk; elég, ha mondjuk 5-10 percet gyakorolnak, de azt naponta. Ha úgy érzik, bármikor lehet emelni ezen az időtartamon. De jobb minden nap öt percnyi meditációt tervezni, mint szombatonként egyszerre két órát – ez utóbbi a legtöbb esetben úgysem valósul meg.

7. A tanító szerepe

A meditációhoz többféle könyv és internetes oldal szolgálhat jó útmutatóval. Ennek ellenére célszerű a buddhizmus valamelyik elismertebb iskolájában egy gyakorlott meditációs tanító irányítását kérni.

Ez esetben a tanító keresése nem azt jelenti, hogy elkötelezzük magunkat egy guru felé vagy kivonulunk a társadalomból. Akár még az is elég lehet, ha a meditációs mentorunkat egyszer-kétszer látjuk egy évben a hétvégi elvonuláskor.

Semmiképpen sem árt, ha van olyan oktatónk, aki ismer bennünket és, aki ha szükséges, tanácsot is tud adni.

Ahogy fentebb már írtuk, a meditációs gyakorlatok veszélyesek lehetnek, de az évszázados-évezredes hagyományokkal rendelkező iskolák ismerik ezeket és vannak módszereik a kezelésükre. De mivel mostanában a meditációs foglalkozások nagyon népszerűek, ezért könnyen előfordulhat, hogy olyanok is tanítanak meditációt és vezetnek elvonulást, akiknek nincs a buddhista hagyományok szerinti képzésük, és akik nem igazán ismerik fel, ha valami gond van. Ezért oda kell figyelni erre is!

8. Ne barikádozd el az “én”-edet!

A buddhista meditáció egyik fontos része az “én”-hez való kötődésünk meglazítása. A tanítások szerint a gondjaink abból erednek, hogy folyamatosan megkülönböztetünk: aki ebben a bőrben lakik, az “én” vagyok, és minden, ami bőrön túl van, az a “másik”. És bár mindannyian nagy valószínűséggel azért kezdtünk el meditációt gyakorolni, hogy gyógyírt találjunk saját magunk számára, de ha a gyakorlásunk őszinte, akkor sokkal érzékenyebbek leszünk a mások szenvedései iránt és szeretnénk, hogy mások is jobban éreznék magukat. Ám, ha ez az “átfordulás” valamiért nem következik be, akkor a meditációs gyakorlásunk inkább a saját “én”-ünk konzerválását fogja jelenteni, amely megerősíti az “én” és “nem-én” kettőséget, ahelyett, hogy feloldaná azt.

Emiatt válik nagy mértékben fontossá a másokkal együtt való meditálás. Még egyszer, ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen muszáj valamilyen buddhista közösséghez, szanghához csatlakozni. Talán hetente vagy kéthetente be lehet ülni egy meditációs csoportba a környékeden.

A szinte kizárólagosan önmagadban való gyakorlás egyik lehetséges veszélye az, hogy kialakulhat benned egy olyan jellegű érzés, mely szerint ez a te gyakorlásod, csak a tiéd, és meg kell alkudnod magaddal, ha ez megosztod másokkal. Ezen a fázison sokan keresztülmennek, de fontos, hogy ne ragadjunk itt le. A meditációs gyakorlás egyik gyümölcse lehet az, hogy szinte természetes módon tudjuk lazítani az önmagunkba való kapaszkodást. Tehát a másokkal való gyakorlás erre is lehetőséget ad.

Ráadásul, ha ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy “én meg tudom egyedül is csinálni”, akkor ez a ragaszkodásod megmarad. Ez egy intő jel lehet, tehát ha azt veszed észre, hogy a másokkal való meditálásnak már a gondolatától is ideges leszel, akkor beszélj a tanároddal.

Forrás: Nyolc általános meditációs hiba (angol nyelven)

A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban 5. rész

Alexander Berzin előadása
2012. április, Berlin, Németország

Az előadás 1. része
Az előadás 2. része
Az előadás 3. része
Az előadás 4. része

A tantételen alapuló “én” három jellemzője, amit a buddhizmus elutasít

És most beszéljünk az átman három tulajdonságáról, amit a buddhizmus elutasít. Vagyis az átman, vagy “én” vagy lélek tantételen alapuló felfogásának meghatározott jellemzőiről: változatlan, nem összetett, létezhet testtől és elmétől függetlenül.

 

A szánkhja álláspont

Mit mond a szánkhja? Azt mondják, hogy az átman- Purusa változatlan: semmi sem hat rá. Semmit sem csinál, teljesen passzív. Nem tapasztal semmilyen megismerési tárgyat. A test az, ami teszi a dolgokat, de az átman – Purusa nem csinál semmit, csak passzívan szemlélődik, és semmi sem hat rá. Ennek ellenére – és ez mindig különös ezekben a kijelentésekben – valahogy megtapasztalja a karma eredményeit. Az, hogy hogyan történik ez, ez nem olyan egyszerű. A lényeg, hogy az átman- Purusa, hogy nem tesz semmit sem, nem tapasztal semmit, sosem változik. A test, ami teszi a dolgokat, a test, ami cselekszik.

 

Nem összetett. A szánkhja szerint az anyag (prakriti) három minőségből vagy alapvető alkotóelemből áll (a három guna), ezek a szattva, a radzsasz és a tamasz. Ezeket többféle módon lehet pontosan meghatározni. De alapjában minden anyag –  amit egyébként ősanyagnak hívnak – ebből a három dologból áll össze, olyan módon összefonódva, mint egy kötél fonata. Eredetileg a három guna egyensúlyban volt egymással, és az egyensúly megbillentésével épült fel a világegyetem és mindenféle dolog. Az ősanyag, a prakriti, az átmannal-Purusával ellentétben dinamikus, mozgékony, változékony. Tehát ez jelenti, hogy minden fizikai jelenségnek vannak részei, de az átmannak nincsenek. (az aktív prakriti és a szemlélődő, passzív Purusa kapcsolatát a vak és a béna hasonlatával szemléltetik: az anyag (prakriti) a Purusa nélkül vak, a Purusa a prakriti nélkül béna. Kettejük egységéből indul ki a fejlődés. a ford. megjegyzése)

 

Ekkor azon kezdünk elmélkedni, hogy “Létezik-e valamilyen hasonló a nyugati gondolkodásban, tudományban?” És rájövünk, hogy igen, létezik. Ha atomokban és atomi részecskékben gondolkozunk, létezik pozitív töltés, negatív töltés és semleges. Vannak protonok, elektronok és neutronok – atomokat alkotó részecskék. Minden anyag pozitív vagy negatív vagy semleges alkotórészekből épül fel, amelyek nincsenek egyensúlyban, mert különböző összetételűek. És ez örök, sosem változik; mindössze arról van szó, hogy különböző összetételben, különböző módokon állnak össze. Ez tehát nem annyira idegen a mi nyugati gondolkodásunkhoz, ugye? Ha akarjuk, nevezhetjük ezeket is szattvának, radzsasznak és tamasznak. Miért ne? Ezek csak nevek. A lényeg az, hogy a nyugati gondolkodásban is van valami hasonló ehhez. Tehát ez nem annyira szokatlan számunkra sem.

 

Az “én”, a Purusa-átman nem ilyen. Ha ezt is le akarjuk fordítani nyugati gondolkodásmódra, akkor ez így szól: Az “én” nem épül fel pozitív, negatív és semleges részecskékből. Tehát változatlan, nem hat rá semmi sem. A Purusa csak passzív szemlélődő. Nem szattvából, radzsaszból és tamaszból épül fel. Sőt, egyáltalán semmiféle részekből nem épül fel. És az anyagtól függetlenül létezik, mert tőle teljesen elválasztható. Ez tehát az az “én”, amit a szánkhja tanít, és aminek ez a három jellemzője van: változatlan, nem részekből épül fel, mint az anyag, és tőle – az anyagtól - teljesen elválasztva létezhet.

A szánkhja szerint az “én” szenvedését az a tudatlanság okozza, hogy az “én” azonosnak tekinti magát az anyaggal, pedig erről szó sincs.

Nos, gondolhatjuk-e mi is ezt, hogy az a szenvedésünk oka, hogy azonosnak tekintjük magunkat ezzel a testtel, ezekkel a zavaró érzelmekkel és ilyesmikkel, ugyanakkor van egy olyan “én”, ami teljesen önállóan létezik ettől a testtől és zavaró érzelmektől, egy tiszta “én”, ami csak egy megfigyelő? Úgy vélem, hogy ez valami olyasmi, amin érdemes elgondolkodni.

 

A njája álláspont

A njája azt mondja, hogy az “én, az átman örökkévaló és határtalan. Bár az átman birtokolja a tudást, de csak a manasszal (az elmével, érzékelő és tapasztaló tudattal) való kapcsolatán keresztül ismer és tesz dolgokat. A manasz eszköze az átmannak a tudás megszerzéséhez, az érzékelő és a cselekvő szerveket is működteti. A njája szerint a szenvedést az okozza, hogy az emberek azonosítják az átmant a testükkel, érzékszerveikkel, képességeikkel és ehhez ragaszkodnak. Holott az átman teljesen különbözik ezektől, hiszen a test, a szervek, képességek elpusztulnak, még a tudás és az értelem is, ezzel szemben az átman és a manasz örökkévaló.

 

Nem összetett, abban az értelemben, hogy a manasz nem leválasztható minősége egy egésznek vagy résznek.

Ugyanakkor az átman is létezhet teljesen függetlenül a testtől. A njája szerint ötféle őselem van, amikből képződnek az érzékelési tárgyak és az érzékminőségek. A megszabadulás útja az, hogy hagyjunk fel a testtel, szerveinkkel, képességeinkkel, tudásunkkal való azonosulásunkkal, hagyjunk fel a valóság ilyen jellegű félreértésével, és akkor tökéletesen és véglegesen megszabadulunk.

 

A buddhista álláspont

Mit mond a buddhizmus? A buddhizmus azt mondja, hogy az “én” nem változatlan, hanem változó. Állandóan változó. Mindig tesz dolgokat és mindig befolyásolják más dolgok, még akkor is, amikor arhatok vagyunk, azaz megszabadult lények. Még akkor is, amikor buddhák vagyunk.

Arhatok is cselekszenek, tesznek dolgokat, például meditálnak. Nem az van, hogy nem csinálnak semmit, nem csupán valamiféle átmeneti állapotban vannak. Miközben meditálnak, néha egyfajta üdvösséget éreznek. Néha valamilyen nagyon semleges boldogságot vagy boldogtalanságot tapasztalnak, főleg, amikor nagyon mély meditációs állapotban vannak. Természetesen nem szenvednek, de cselekszenek – tapasztalnak valamit, tudnak valamit.

 

A buddhizmus azt mondja, hogy az “én” részekből áll. Miért vannak részei? Mert abba az öt halmazba valónak tulajdonítjuk, amelyek állandóan változnak. Ez az öt halmaz különböző jellemzőkből, különböző részekből áll. Az “én”nem létezhet és nem megismerhető az alapjától, az öt léthalmaztól elkülönítve, még akkor sem, ha valaki már megszabadult, még akkor sem, ha Buddha.

 

Tehát ezt mondja a buddhizmus. Az “én” állandóan változik, pillanatról pillanatra. Részei vannak, mert a léthalmazokon alapul, és mert a léthalmazoknak vannak részei. Tehát részekből áll. És sosem létezhet az alapjától, a testtől és elmétől függetlenül.

 

És a buddhizmussal kapcsolatban itt botlunk bele egy félreértésbe, tévedésbe. Mert az igaz, hogy nem akarjuk, hogy az”én” kötődjön ahhoz a testhez, ami megbetegszik és megöregszik, majd egy következő életben újra keresztül kell mennie a gyerekkoron és minden egyében ismét. És emiatt azt gondolhatjuk, “Nos, akkor nincs test egyáltalán.” És ugyanígy, nem akarunk olyan elmét, amely korlátozott és amely nem tud mindent és csak azt képes meglátni, ami a szemünk előtt van, és így tovább. Tehát mit gondolunk? Azt, hogy meg tudunk ezektől szabadulni? És ha igen, akkor mi van? És itt ez a lényeg, hogy és akkor mi van? Azt is gondolhatjuk, hogy nagy semmi sem lesz ezután. Ez azonban nem igaz.

 

(folytatás következik)

Vissza az 1. részhez

Vissza a 2. részhez

Vissza a 3. részhez

Vissza a 4. részhez

Forrás: A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban (angol nyelven)

              dr. Héjjas István: India ősi bölcsessége 

A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban 4. rész

Alexander Berzin előadása

2012. április, Berlin, Németország

1. rész

2. rész

3. rész

Hogyan ismeri az “én” a dolgokat?

Kérdés: A buddhista nézet szerint hogyan ismeri az “én” a dolgokat?

Alex: Hogyan ismeri az “én” dolgokat? Úgy ismeri, hogy a besorolásának alapja a tudat, ismeri. Ezért nyugodtan mondhatod, hogy “Én tudom”. De “Én”, az “én”, nem elme. De nem is tudatosság. Az “én” egy nem-állandó jelenség.

A nem-állandó jelenségeknek három típusa van. Nem állandó – ezt gyakran állandótlannak fordítják –, ami azt jelenti, hogy pillanatról pillanatra változik. Ezek háromfélék lehetnek:

1. Egyik a fizikai jelenségek formája: látás, hallás,szaglás, ízlelés, testi érzékelések. És aztán vannak a kifinomultak is, mint amit látsz az álmaidban, amiket hallasz az álmokban, és így tovább.

2. Léteznek módok, eszközök arra, hogy valaminek a tudatában legyünk. De csak valaminek lehetünk a tudatában. A “tudatában lenni” kifejezés az egy olyan valamire vonatkozó kifejezés, amivel kapcsolatban tudással bírunk. Így tudatában lehetünk a látásunknak, hallásunknak, gondolkodásunknak, haragunknak, kötődésünknek, szerelmünknek, összpontosításunknak, törődésünknek, stb. Mindegyik egy módja annak, hogy tudatában vagyunk valaminek, és mindenféle dolognak lehetünk tudatában.

3. És aztán a harmadik csoportba azon dolgok tartoznak, amelyek pillanatról pillanatra változnak, de a fentiek közül egyik típusba sem sorolhatók. Erre a legkönnyebben érhető példa az idő. Az idő nem a fizikai jelenségek egy formája, sem pedig annak egy módja, hogy tudatában vagyunk valaminek, ugyanakkor az idő pillanatról pillanatra változik.

Az “én” is ebbe a harmadik csoportba tartozik. Mivel pillanatról pillanatra változik, és nem annak egy módja, hogy tudatában legyünk valaminek, ugyanakkor nem is fizikai vagy testi jelenségek egy formája.

És az “én” is csak akkor ismert, amikor a rá vonatkozó alapja ismert. Mint ahogyan az időt sem ismerhetjük magában. Az időt mindig csak valaminek a változásával kapcsolatban ismerjük, az óra mozgása vagy a bolygók Nap körüli mozgása alapján. De csak önmagában nem lehet megismerni. Az idő, éppen úgy, mint az “én”, nem olyan, amit önmagában meg lehet ismerni. Viszont, ha van egy érvényes viszonyítási alapunk, akkor ismerhetjük az időt, ismerhetjük az“én”-t.

Ismerlek téged. De hogyan ismerhetlek téged? Csak annak alapján, amit látok belőled és amit mondasz és így tovább. Nem arról van szó, hogy én téged csak elvonatkoztatva ismerlek. Ez lehetetlenség. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy te az elméd vagy. Ez téveszme. Ténylegesen körbe kell ezt járnunk: általában mivel is azonosítjuk magunkat? És a legtöbben valójában az elmével azonosítják magukat.

Meg kell néznünk, hogy milyen következményei vannak az ilyen módon való gondolkodásnak? Ha az elmémmel azonosítom magam, akkor mi van? Ebből milyen jellegű zavar, milyen jellegű problémák merülnek fel? Vegyük azt a példát, amikor valaki Alzheimer kóros lesz és szenilissé válik. Azért hoztam ezt fel, mert anyámnak Alzheimer kórja volt. Az anyám nem ismerte fel az embereket. Amikor az ágyára tettem, azt sem tudta, hogyan feküdjön le. Nem tudta, hogyan tegye fel a szemüvegét, semmit sem tudott. Ekkor a nővérem ezt mondta, “Ez már nem a mi anyánk.” Nos, tényleg már nem a mi anyánk? Nincs többé elméje. Nos, akkor kicsoda a mi anyánk? Ki ez a személy? Ilyen kérdésekig juthat el az ember, ha csak az elmével azonosítja magát.

Azt is szoktuk mondogatni, hogy “Úgy elvesztettem az eszemet, hogy már nem is önmagam voltam”. Mit is jelent ez valójában? Nagyon sok olyan furcsa kifejezésünk van, amelyek nem csupán a gondolkodásunk kifejezései, hanem az érzéseinké is. Ezen sem árt gondolkozni.

(...)

És most arról, hogy a névnek, a nevünknek mi köze van az “én”-hez.

Az elme-folytonosságunk pillanatról pillanatra változik. Ebben az elme-folytonosságban az “én”-t azonosnak tartjuk a nevünkkel. De az “én” nem a nevem. Nem egy szó, bár maga a szó az “én”-re utal.

Hogy érthetőbb legyek, mondanék egy klasszikus példát a mozi világából. Itt van például a Csillagok háborúja film. Ebben a filmben minden változik, pillanatról pillanatra. Azonban maga a Csillagok háborúja film nem azonos a Csillagok háborúja filmcímmel. Az csak a neve. Az még nem maga a film, hanem csak a film neve, címe. És a Csillagok háborúja nem csak egyetlen pillanata a filmnek. És a film összes pillanatának halmaza lett az alapja a nevének, címének: Csillagok háborúja, ami utal magára a Csillagok háborúja film egészére.

Az egész Csillagok háborúja film a film egyetlen pillanatában játszódik? Nem. De van olyan film, hogy Csillagok háborúja? Igen. Láttad a Csillagok háborúját? Igen. Mi az, amit láttál? Hiszen a filmből mindig csak egy pillanatot láttál egyszerre. Amikor a második pillanatot nézted, akkor az első pillanat már elmúlt. Mit láttál akkor?

Nos, az “én” is hasonló ehhez, az “én” szó utal a tapasztalásunk összes pillanatának összegzésére. És tapasztalásunk minden pillanata, a nem- kezdettől a nem-végéig, öt halmazból tevődik össze, a tapasztalat öt halmaztényezőjéből, ami azonban csak egy besorolási rendszer. Öt képzeletbeli dobozból álló besorolási rendszer. És minden pillanatban tapasztalunk egy vagy több dolgot ezekből a képzeletbeli dobozokból. Ezek mindegyike különböző mértékben változik, tehát semmi sem állandó vagy változatlan. Éppen úgy, mint a Csillagok háborúja című filmben is minden változik, semmi sem változatlan (itt most nem magáról a filmszalagról, a tényleges műanyag tekercsről beszélünk). Tehát a mozifilmben semmi sem változatlan, és ezt a mozifilmet a neve azonosítja be. A mi esetünkben, az “én”-t a személynév azonosítja be. Különböző neveink vannak minden életben, egy-egy személynév. Ez azonban nem lényeges. Maga az “én”az, ami egyedi, az a lényeges. A Csillagok háborúja mozifilmnek adhatunk bármilyen más címet, de attól még magából a filmből nem lesz Egri csillagok vagy A kőszívű ember fiai. Egyetlen, rá jellemzően egyéni mozifilm marad.

 Kép az Egri csillagok filmből

Az egyetlen halmaz, amiben a tudatosság valamilyen szintje mindig megjelenik, a megismerésé (páli nyelven vinnyána, szanszkrit nyelven vidzsnyána). Akár a teljes egészről beszélünk (csak érzéstudatosság), akár fogalmi szintről, akár álmodásról, vagy a legkifinomultabb szintről.  Mindig ott van. És mert a megismerés mindig tudatában van valaminek, még akkor is, ha nincsenek érzékszervi információk, például, amikor alszunk, akkor is mondhatjuk, hogy az “én” ismer, mert az “én”-t ebbe a halmazba valónak tulajdonítjuk.

Mi a különbség az “én” és az elme között?

Kérdés: Miben különbözik az “én” az elmétől?

Alex: Abban különbözik, hogy az elme egy eszköze annak, hogy tudatában legyünk dolgoknak, viszont az “én” nem eszköze annak, hogy valaminek a tudatában legyünk, és nem is fizikai jelenségek egy formája. Az elme inkább egyfajta működésre, tevékenységre való utalás. Az elme nem egy dolog. Általában úgy gondolunk az elmére, mint az agyra vagy valami ilyesmire. De nem az. Az elme egy mentális tevékenység. És ez a tevékenység egyik pillanatról a másikra történik. És ennek a tevékenységnek három jellemzője van:

1. Mentális hologram vagy lenyomat keletkezése

Ezt a világosság, tisztaság, átlátszóság szavak fejezik ki. Ezek nem azt jelentik, hogy valami bekerül egy fókuszpontba, és a képe kitisztul. Csak annyit jelent, hogy valami keletkezik és kitisztul, de ez megint nem azt jelenti, hogy a fókuszpontban van. Hologram mindig keletkezik. A nyugati nézet szerint: fotonok és elektronok érik a szem retináját, ami elektromos impulzussá és valamilyen kémiai dolgokká fordítja át ezeket az ingereket. Tehát valami olyasmivé alakul át, amit egyszerűen csak mentális hologramként írhatunk le, és ez az, amit felismerünk, amikor látunk. Tehát ez az egyik jellemzője a mentális tevékenységnek.

2. Megismerési, észlelési összekapcsolódás.

Tehát, ami keletkezik, az egy mentális hologram, lenyomat. Bár az előbb a szem működéséről beszéltem, azonban a hologram szót nem szükségszerűen csak vizuális ingerek hatására keletkező lenyomatra használjuk. Ha vizuális hologram összekapcsolódik egy megértéssel, lesz belőlük a látás. Ha hallás által keletkező hologram kapcsolódik össze a megértéssel, lesz a hallás. És lesz a szaglás. És lesz a gondolkodás. Tehát hologram lehet egy gondolat is, lehet egy érzelem is. Valami, ami keletkezik. És ennek a hologramnak, lenyomatnak a megértése a megismerési, észlelési összekapcsolódás.

3. És akkor a harmadik kifejezés: csak az, csupán az.

Ami azt jelenti, hogy nincsen külön “én”, aki néz vagy irányít. És nincsen külön elme, ami olyan mint egy doboz, egy gép, amit az “én” működtet és tesz megtörténtté. Csak tevékenység van, ami mindig egyik pillanatról a másik pillanatra változik. Az “én”-t ide lehet besorolni. Az “én” nem ugyanaz, mint az elme. De az “én” nem is valami olyan, ami teljesen különbözik az elmétől és egyáltalán nem ismer, nem tud.

Vissza az 1. részre

Vissza a 2. részre

Vissza a 3. részre

Forrás: A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban (angol nyelven)

A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban 3. rész

Alexander Berzin előadása

2012. április, Berlin, Németország

Az előadás 1. része

Az előadás 2. része

Úgy gondoltam – remélem, nem lesz túl zavaros –, hogy most felsorolunk néhány dolgot az ‘én’-ről, az átmanról, és megnézzük, mit mond a szánkhja, mit mond a njája és mit mond a buddhizmus, hogy lássuk a különbséget, és hogy megvizsgáljuk a szánkhja és njája álláspontot. 

 

A tantételen alapuló ‘én’ három jellemzője

Általánosságban, ennek a buddhizmus által elutasított, tantételen alapuló ‘én’-nek, átmannak, három jellemzője van. (a szánkhjában ezt az ‘én’-t Purusának nevezik, amely ugyanaz, mint az átman. a ford. megjegyzése)

 

1. Változatlan

Ehelyett azt a szót is szokták használni, hogy állandó. Ez azonban nagyon félrevezető, mert az állandó szónak két jelentése van, legalábbis az angolban. Állandó jelentheti azt, hogy örökké. Nos, a buddhizmus is elfogadja, hogy az ‘én’ örökké tart, mivel nincs kezdete és nincs vége. Így az állandónak ezzel a jelentésével nincs semmi baj.

A másik jelentése az állandónak az, hogy nem változik, és azért nem változik, mert semmi sem befolyásolja. Tehát nem csinál semmit, nem hat rá semmi. Ezért jobban szeretem a változatlan szót használni itt, ami inkább azt kifejezi, hogy erre a változatlan ‘én’-re semmi sem hat.

 

2. Nem összetett

Szoktuk erre azt a szót is használni, hogy egy. Nos, mit jelent az egy? Valójában azt, hogy nem összetett, azaz nem részekből áll. Minden másnak vannak részei. Bár némely buddhista iskola részek nélküli atomokról beszél és ilyesmikről, de ebbe most ne menjünk bele!

Tehát, általánosságban, minden részekből tevődik össze, csak az ‘én’, az átman nem összetett. Emellett szokták még említeni az “átman-Brahman” azonosságát és végső célként “az univerzummal való eggyé válást”. (ezeket a gondolatokat nagyon részletesen az Upanisádokban fejtették ki, amelyek közül a legrégebbiek i.e. 800 és 500 között születtek.)  Tehát ez a második jellemző, amit általában egynek fordítanak. Ebben az esetben ezt jelenti az egy.

 

3. És a harmadik jellemző az, hogy teljesen függetlenül létezik bármilyen anyagi halmaz vagy tömeg nélkül (de akár fordítva is értelmezhetjük, azaz test vagy elme is létezhet enélkül, teljesen önállóan). A Purusának (átmannak) semmiféle kapcsolata nem lehet sem a világgal, sem pedig más átmanokkal. Az univerzumot ezek az örök, szabad, mozdulatlan Purusák népesítik be; monádok, amelyek között semmiféle kapcsolat nincs.  A szánkhja szerint a Purusához nem tapadnak jó és rossz tettek és a karmikus következmények sincsenek rá hatással, a létforgatagban egyáltalán nem vándorol.

 

Tehát alapvetően ebben a három jellemzőben gondolkodunk, mivel ezen a módon határozták meg a buddhizmusban: változatlan, egy darabból van és létezhet testtől és elmétől függetlenül. Tehát e három tényező alapján így képzelhetjük az átmant:

-- “Ő” egy test és egy elme tulajdonosa, amiket birtokol, amelyek a sajátjai.

--  A testben él, “Ő” a lakója.

--  Irányítja a testet és elmét. Emlékeznek, a kicsike ‘én’ ül a fejemben, nyomkodja a “tedd ezt vagy azt” gombokat és befogadja a szemekből érkező, filmvászonra vetített információt és a fülekből hangosbeszélőn érkezőket.

 

Mivel a testben él (“ő”a lakója), irányítja és birtokolja azt: “Ez az enyém, ez az én testem, én elmém, én személyiségem, én gondolataim.” Tehát ez az az ‘én’, amit a buddhizmus elutasít.

 

És most nézzük meg azokat a jellemző állításokat, amelyek egy ilyen ‘én’-re vonatkoznak.

Ezen iskolák mindegyike azt mondja, hogy az átman testetlen, anyagtalan. Ugyanezt mondja mindenki, hogy az ‘én’ testetlen, anyagtalan; nem pedig valamiféle típusa az anyagnak. Azt, hogy örökkévaló, szintén mindenki állítja, beleértve a buddhizmust is – mivel az ‘én’-nek nincs kezdete és nincs vége.

 

Tehát a szánkhja szerint a Purusa passzív, változatlan és szemlélődő és sohasem cselekvő. Ő csak szemlélni tud, viszont mindent észlelhet, bárhová elérhet, bárhol jelen lehet, bármekkorára kiterjedhet, mert eredeti dimenziója végtelen. A Purusa minőség nélküli, és nem vándorol, nem hatnak rá a karmikus cselekedetek.

 

A njája szerint az ‘én’-nek nincs eredendő tudása

A njája – a szánkhjával ellentétben - azt mondja, az átman az, aki hordozza és viseli a karmikus cselekvések eredményeit. Az átman az, aki a tudást birtokolja, de önmagában nincs tudása, a tudás megszerzésének eszköze az elme, a manasz. Az elme, a manasz, nemcsak az érzékelő, hanem a cselekvő szerveket is működteti. Így az átman a manasz segítségével cselekszik.

Az átmannal összekapcsolódott örökkévaló manasz is részt vesz a

karmikus következmények hordozásában.

 

Buddhizmus kijelentése az ‘én’-ről

Míg szánkhja szerint a Purusa csak passzív tiszta tudatosság, addig a njája szerint az átmannak önmagában nincs tudása, ismerete. A buddhizmus azt mondja – és most arról az ‘én’-ről beszélünk, amit nem utasít el –, hogy az ‘én’ ismeri és tudja a dolgokat.

Ugyanis a buddhizmusban az ‘én’-t a léthalmazokba vagy léthalmazati összetételbe számítják bele, tehát tudatosságnak veszik.

A njája felfogás szerint semmire sem mondhatnád azt, hogy “Én értem”, mert a njája azt állítja, hogy az “Én” nem tud semmit, akkor egyáltalán hogyan tudnád azt mondani, hogy én tudok valamit vagy én értek valamit? Viszont ez ellentmond a józan észnek, ellentmond a tapasztalásainknak, a világról való érvényes tapasztalatunknak.

És a buddhizmusban az “én”nem út, ami ahhoz visz, hogy valaminek a tudatában legyünk. Viszont a tudat, elme, valóban út ahhoz, hogy valaminek a tudatában legyünk. Tehát még egyszer, a buddhizmus szerint az “én” nem egy út ahhoz, hogy valaminek a tudatában legyünk, mégis ismeri a dolgokat, mert az alapja, a tudatosság, ismeri.

 

Ezt az egészet elég nehéz megérteni, de láthatják, hogy a buddhizmus hogyan tartja magát távol ettől a két szélsőségtől. Egyik szélsőség, hogy az “én” önmaga egy út valami megismerésére, a másik pedig az, hogy az “én”önmagában nem ismer semmit. A buddhizmusban az ‘én’ nem egy út valami megismeréséhez, hanem  ő maga ismeri a dolgokat. Tehát, valamilyen értelemben ez olyan, mint egy középút, ami elkerüli ezt a két szélsőséget. Tehát ezek mindegyikén gondolkoznunk kell, meditálnunk kell.

(folytatása következik)

Vissza az 1. részre

Vissza a 2. részre

Forrás: A buddhizmus által elutasított átman a szánkhja és njája iskolákban (angol nyelven)

              Héjjas István: India ősi bölcsessége 

              Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története 

      

A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban 2. rész

Alexander Berzin előadása
2012. április, Berlin, Németország

Az előadás 1. része

Felfogásunk az átmanról

Így ha el akarjuk érni a megszabadulást, helyes megértéssel kell rendelkeznünk arról, hogyan létezünk és hogyan szabaduljunk meg a nem-tudástól. A következőkben ezt a kifejezést fogom megmagyarázni: felfogás a lehetetlen vagy képtelen átmanról.

Legelőször magáról az átmanról. Vannak olyanok, magamat is beleértve, akik az átman szót léleknek fordítják. Talán nyugati szavaink közül ez áll a legközelebb a jelentéséhez, de ne felejtsük, hogy a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban a léleknek több értelmezése is van. Emiatt némelyek azt szorgalmazzák, hogy az a legjobb, ha nem fordítjuk le, hanem csak átman-ként használjuk. Bár mondhatjuk helyette, hogy ‘én’, és ezt használhatjuk a személyek éntelenségére is, de azután következik a ‘minden jelenség éntelensége’ kifejezés, és ez már nagyon idegenül hangzik.
Mindenesetre most a témánk az átman lesz és ez a kifejezés, hogy ‘felfogás az átmanról’.

Ennek a szónak, hogy felfogás, elég bonyolult az értelmezése, mert valójában két szintje van. Egyik: az elménk létrehoz egy látszatot, ami a létezés szempontjából lehetetlenség vagy képtelenség (ebben az esetben ez a látszat az ‘én’, az átman) és ezt észlelni véljük. Tehát az egyik szint, amikor kialakítjuk a látszatot és észlelni véljük azt. A másik szint az, amikor elkezdünk hinni benne, ami azt jelenti, hogy azt hisszük, hogy ez megfelel a valóságnak, mert valami valódira utal - pedig ez nem így van.

 

Ez a probléma ezzel. Ha megszabadulsz attól a hittől, hogy ez valami valódira utal, akkor rendben van, már eljutottál valahová. Ezen a módon elnyerheted a megszabadulást. Mivel nem hiszel benne, ezért nem akarod megvédeni ezt a látszatot és nem akarsz kijelenteni bármit is ezzel kapcsolatban és mentes leszel a zavaró érzelmektől. De ahhoz, hogy elérd a megvilágosodást, rá kell venned az elmét arra, hogy teljesen hagyjon fel ennek a látszatnak a kivetítésével.

 

Tehát, még egyszer, ez a kifejezés, hogy ‘felfogás az átmanról’, azt jelenti, hogy az elménk létrehozza ennek a téves ‘én’-nek a látszatát, és mi azt hisszük, hogy ez az, akik valójában vagyunk, és hogy ez megfelel a valóságnak. Ez a felfogásunk az átmanról, ‘én’-ről, kétféle módon jöhet létre.

Az egyik mód, amit tantételen alapulónak neveznek, azt jelenti, hogy ezt nekünk meg kellett tanulnunk – ebben az esetben valamelyik indiai iskolától –, hogy mi is az az ‘én’. És ezen a megtanult tantételen alapulva ezt el fogjuk hinni. És ha elhisszük, akkor már azt is el tudjuk képzelni, hogy itt nyugaton nekünk is éppen úgy megtanították az egyház több dogmáját, például a lélek fogalmát, amit akkor elhittünk, és azóta is ezen a tanult módon azonosítjuk magunkat, ezen a tanult módon azonosítjuk a világot, az univerzumot.

 

Tehát ez az egyik mód, amikor az ‘én’ nem merül fel bennünk automatikusan, hanem meg kellett tanulnunk valahonnan, valamelyik hagyománytól, akár a nyugati, akár az indiai iskolák hagyományától.

 

A másik mód pedig, ezzel ellenkezőleg, az automatikusan keletkező felfogás átmanról, az ‘én’-ről. És az ‘én’ automatikus felfogása kialakítja a hitet egy ‘én’-ben... De ez egy kicsit nehéz kérdés. Csak azt a magyarázatot ismerem erre, amit a gelukpa hagyományban Congkapa mondott. Megpróbáltam más hagyományok ide vonatkozó kijelentéseit megtalálni, de nehézségekbe ütköztem.

A gelukpa úgy mondja, hogy ‘én’ az, ami önállóan megismerhető, azaz amit saját magában is meg lehet ismerni anélkül, hogy közben ismernénk bármilyen rá vonatkozó alapot.

Mit jelent ez?

Talán egy tipikus példával érthetővé válik: sokszor és sokan mondják, hogy “Azt akarom, hogy valaki önmagamért szeressen ‘engem’. Nem a testemért, nem a gazdagságomért, hanem önmagamért szeressen.”

Úgy mondják ezt, mintha lehetne bárkit is szeretni csak az ‘én’-je miatt, függetlenül a testétől, személyiségétől, nevétől, bármijétől.  

Vagy egy másik példa: “Ismerem Áront.” Nos, tényleg Áront ismerem?  Hiszen nagyon sok olyan alapról van tudomásom, amely Áronra vonatkozik. Tudom a nevét, tudom, hogyan néz ki. Nem ismerhetünk senkit sem anélkül, hogy ne volna bármilyen rá vonatkozó alapunk.

Tehát ez a fajta elképzelés, hogy ilyen módon létezünk, automatikusan keletkezik bennünk. Még az állatoknak is van ilyenjük. Mindenkinek van. Ez a nehezen felfogható lehetetlen vagy képtelen ‘én’. Sokkal többe telik, hogy ezt a felfogást száműzzük. És csak azután, hogy száműztük, érjük majd el a megszabadulást. (...)

 

És itt a következő dolog, amit nagyon fontos megértenünk, hogy a buddhizmus csak egy ilyen ‘én’ – átman - meglétének lehetetlen módját utasítja el. A buddhizmus nem azt mondja, hogy nekünk nincs ‘én’-ünk. Ez egy nihilista szélsőség. Van ‘én’-ünk; csak nem ilyen lehetetlen módokon létezik, mint ahogyan más indiai, nem-buddhista iskolák kijelentik. Csak ezt a lehetetlen módon való létezést utasítja el a buddhizmus. Nekünk van ‘én’-ünk. 

 

Dr. Alexander Berzin

Viszont itt elengedhetetlen tisztázni, hogy mi valójában az az ‘én’, amit a buddhizmus nem utasít el és melyik az az ‘én’, amit elutasít. Az ember valójában létezik, mint ahogyan én itt ülök önökhöz beszélve. Önök itt ülnek, hozzám beszélve. Nem arról van szó, hogy senki sem beszél itt önökhöz és önök senkik, és én senkikhez beszélek. Nyilvánvalóan létezünk, és egy zen mester bizonyára megütné önöket egy bottal azért, hogy bebizonyítsa, hogy igenis, léteznek. A tibeti buddhizmusban nem teszünk ilyet, bár ez nagyon hatásos módja annak, hogy meggyőzzön arról, hogy valójában létezünk. 

Tehát mi létezünk, viszont a probléma az, hogy őrült gondolataink vannak arról, hogy hogyan létezünk. Ezt úgy képzeljük, mintha valami aprócska ‘én’ ülne a fejünkben, egy olyan hang szerzője, aki állandóan beszél és ítélkezik és dönt arról, mit kellene most tennünk és aggódik: “Fognak-e engem szeretni az emberek? Elég jó vagyok? Nem vagyok elég jó.” – ez a fajta ‘én’ nyilvánvalóan látszat. Nem erről van szó. Hanem arról, amelyik a gondot okozza, mert amikor hiszünk benne, akkor agresszívek és önzők leszünk, kapzsivá és mohóvá válunk (egyre többet akarunk), ilyesmik. Tehát ez az a fajta ‘én’, amit nekünk el kell utasítanunk. Viszont ehhez tisztán kell látnunk, hogy mi az, amit elutasítunk. A buddhizmusban mindent pontosan meg kell határozni, mert akkor a megértésünk is pontos lesz. És ezután, ahogy mondtam, hatásosan fogunk tudni meditálni. Az összpontosító elmének pontos meditációs tárgyra van szüksége, amire fókuszálhat, nem lehet bizonytalan vagy ködös; annak nagyon pontosnak kell lenni. Alles klar, ahogy önök mondanák ezt németül.

 

Tehát ezért tanulmányozzuk ezeket a tanokat. És úgy vélem, az a legfontosabb, hogy tanulmányozás közben ne ítélkezzünk ilyen módon, hogy “Csak a tudatlan, elmaradott emberek gondolkoztak így”, mintha antropológusok volnánk, akik különféle primitív hiedelmeket tanulmányoznak. Inkább tartsunk önvizsgálatot, “Van-e valami ehhez hasonló bennem? Lehet az én gondolkodásom is ilyen?” És ne csak felületesen kezeljük, mondván, “Nos, természetesen én nem hiszek ilyesmiben” – hanem valóban analizáljunk, próbáljunk meg mélyebbre és mélyebbre hatolni benne, próbáljuk megismerni, hogy milyen ez a gondolkodásmód. Tehát inkább ebből a szempontból megközelítsük meg ezt az anyagot: Mennyire hasznos ez? Hogyan fog ‘nekem’ segíteni ebben az életben? Hogyan fog segíteni ‘nekem’ a meditációban?

 

(folytatása következik)

 

Vissza az 1. részre

 

Forrás: A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban (angol nyelven)

Őseredeti buddhizmus

A mostani témát EZ az idézet, s főképp a hozzászólások ihlették, ahol többen védelmére keltek annak a gondolatnak, hogy a tradicionalizmus összeegyeztethető a buddhizmussal. Ezzel én a magam részéről nem értek egyet, s röviden elmondom, miért is nem.

Nézzük először is, hogy mi az a tradicionalizmus (Pérennialisme, Traditionalist School), pontosabban azon tételei, amiket jelen esetben vizsgálandónak tartok.

Az alap elgondolás az, hogy létezik egy abszolút, ami minden vallás őseredeti hagyománya, amit minden nagy vallásalapító felfedezett, s adott tovább valamilyen szinten. Ez az eredeti hagyomány a vallások ezoterikus oldala, ami meghaladja a külső (exoterikus) vallást, s egyben magában is foglalja azt. Ez az ezoterikus tan egy és ugyanaz mindenütt. Ez az abszolútum, amellett, hogy felfoghatatlan, nem más, mint az Én (Soi, Self), vagyis az Átman. Míg személyekből sok van, addig végső Alanyból csak egy, innen a szolipszista világkép.

Ehhez képest a buddhista álláspont:

Sem a Buddha, sem a különböző iskolák mesterei nem állították azt, hogy létezne egy minden nézetet összekötő őseredeti tan. Viszont mind megkülönböztették a helyes nézetet a helytelentől, s elutasították azon filozófiákat és vallásokat, melyek a Buddha tanával nem egyező állításokat tettek. Nem fogadták el sem a Védák, sem az Upanisadok, sem a szánkhja, sem a védánta, sem a taoizmus tanait, ahogyan a kereszténységet és az iszlámot sem.

A Buddha nem hogy azt mondta volna, hogy létezik egy mindenek felett álló végső én, hanem azt éppenséggel elvetette, mint téves nézetet. Vannak, akik félreértelmezik a mahájána buddha-természet tanítását, s azt gondolják, csak mert a Nirvána szútra többek között énnek is nevezi, ezért ugyanaz, mint a hinduk szerinti én (átman). Ám a Nirvána szútra azt mondja: "Amit buddha-természetnek neveznek, az az üresség végső igazsága" (佛性者名第一義空). És azt is mondja: "Az üresség maga a buddha-természet" (虛空者即是佛性). A Lankávatára szútrában pedig Mahámati kérdésére a Buddha külön elmondja: "Amit én tathágatagarbhának nevezek, az nem azonos azzal, amit más utak követői énnek neveznek"(我說如來藏，不同外道所說之我). Az a gondolat pedig, hogy csupán egyetlen végső alany létezne (szolipszizmus), teljességgel szemben áll a Buddha tanításával az éntelenségről, az ürességről és a függő keletkezésről.

Ebből kiderül, hogy nem egyszerűen bizonyos pontokban nem egyezik a tradicionalizmus a buddhizmussal, hanem az alapvető tételekben eltérés mutatkozik. Ettől még persze a tradicionalisták úgy látják a dolgokat, ahogyan nekik tetszik, miként teszik azt mások is, akik a buddhizmusból merítenek ötleteket. A buddhista út továbbra is a nemes nyolcrétű ösvény marad, ahogyan az elmúlt két és fél évezredben.