Valódi Buddha-idézetek a hamis Buddha-idézetekről

Vannak, akik azt állítják, hogy Buddha túl “spirituális” volt ahhoz, hogy érdekelje az, ha hibásan, pontatlanul idézik szavait vagy tanításait. A buddhista tanbeszédekből azonban egyértelműen kitűnik, hogy nagyon is foglalkozott ezzel a kérdéssel.

Például az Abhasita szuttában (AN 2.23) ezt mondja:

“Szerzetesek, ez a kettő rágalmazza meg a Tathágatát [Buddhát]. Melyik kettő? Az, aki kifejti, hogy mit mondott vagy miről beszélt a Tathágata, pedig nem mondta azt vagy nem beszélt arról a Tathágata. És az, aki kifejti, hogy mit nem mondott vagy miről nem beszélt a Tathágata, pedig mondta azt vagy beszélt arról a Tathágata. Ez a kettő, aki megrágalmazza a Tathágatát. “

Emellett még több tanbeszédben (pl. MN 22-ben vagy az MN 38-ban) ismétlődik ez a megrovó mondat némely tanítvány félreértése, helytelen állítása hallatán: “Balgatag ember, honnét veszed, hogy én ilyen tanítást hirdetek?” 

Az MN 63 – Málunkjáputta című tanbeszédben pedig ez áll: “Ezért, Málunkjáputta, ha valamiről nem beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy nem fejtettem ki; ha valamiről beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy kifejtettem.”

Buddha tanítóbeszédeiben azt szorgalmazza, hogy gyakorlásunk részeként azonosítsuk be és utasítsuk el a hamis Buddha-idézeteket.

A Maháparinibbána szuttában (DN 16) a következőket tanácsolja, ha valaki a tanításával kapcsolatban állít valamit:

“Ne fogadjátok el vagy ne vessétek el annak a bhikkhunak az állítását. Helyette, figyelmesen jegyezzétek meg azokat a szavakat és kifejezéseket, és nézzétek meg, hogy benne vannak-e a tanítóbeszédekben vagy megtalálhatók-e a fegyelmi szabályzatban. Ha nincsenek benne a tanítóbeszédekben vagy nem találhatók a fegyelmi szabályzatban, akkor le kell vonni a következetést: ‘Természetesen ez nem a Buddha szavai. Nem helyesen jegyezte meg az a bhikkhu – vagy az a közösség vagy azok az idősek vagy az az idős bhikkhu.’ És ilyen módon el kell vetnetek.”

Buddha tisztában volt azzal, hogy a tanítása idővel felhígulhat, és akár még hamis Buddha-idézetek is keletkeznek. Az Áni szuttában (SN 20.7 - A fadarab) megjósolta, hogy a tanait végül úgy hallgatják majd, mint “költők verseit, amelyek szépen szólnak, ékes beszédűek, amelyek kívülállók munkái, tanítványok szavai” inkább, mintsem az ő saját tanításai. Ebben a szuttában ezt a felhígulási folyamatot egy olyan hatalmas dobhoz hasonlította, amelyik fokozatosan némul el, ahogyan az évek során mindig egy-egy faszegeccsel toldozgatják, egészen addig, amíg az eredeti fából készült dongás teste el nem tűnik, és csak egy halom fadarab, faszegecs marad. (az SN 20.7 szuttát Fenyvesi Róbert fordításában ITT lehet magyarul olvasni, a Buddha Ujja oldalon)

Ez talán eltúlzott aggodalomnak tűnik, de mit gondoljunk akkor, amikor a Facebook-on vagy különféle blogok-on terjedő “Buddha-idézetek” többsége hamis? Mivel szinte mindannyian jobbára - de néha majdnem teljes mértékben - a modern forrásokra támaszkodunk a Dharma megértésével kapcsolatban, elengedhetetlen, hogy ezek a források megbízhatóak és hitelesek legyenek. És ezután megfogadhatjuk Buddha (Tathágata) tanácsát (további idézet az SN 20.7 szuttából):

“Így kell gyakorolnotok: ‘Jól oda fogunk figyelni, amikor a tanítóbeszédeket recitálják, amelyek a Tathágata mélységes, mély jelentésű, páratlan, az ürességre vonatkozó szavai. Hegyezni fogjuk a fülünket, kitárjuk a szívünket a megismerésük felé. Úgy tekintünk rájuk, mint amit megéri megragadni és mesterévé válni’ – Hát, így kell gyakorolnotok.”

Forrás: Valódi Buddha-idézetek a hamis Buddha-idézetekről (angol nyelven)

Démoni erők: A négy Mára 2. rész

Vissza az 1. részre

A halál Márája (mrtjumára)

A spirituális gyakorlásunkban természetesen a halál tényének gondolata okozza a legnagyobb zavarokat. Bizonytalan, hogy következő életünkben kedvező emberi újraszületésünk lesz-e, olyan lehetőségekkel, amelyek megengedik számunkra a lehető legtöbb akadálytalan gyakorlást. Még ha ez sikerül is, a spirituális ösvényen újra el kell indulnunk, gyerekként. Ezenkívül, a halál minden egyes élet végén irányíthatatlanul bekövetkezik.

Ha nem tudatosítjuk magunkban a halál tényét, akkor a következő problémák merülhetnek fel, amelyek zavarokat okoznak a spirituális tanulmányainkban és gyakorlásunkban:

- Nem ismerjük a Dharmát

- Ha ismerjük is, nem ültetjük át azt a gyakorlatba

- Ha át is ültetjük a Dharmát a gyakorlatba, nem tesszük azt olyan tisztán

- Veszítünk abból az eltökéltségünkből, hogy a gyakorlást minden alkalommal komolyan végezzük

- Romboló tetteink által képtelenek leszünk eljutni a megszabadulásig

- Mindezeket a halálunk pillanatában meg fogjuk bánni.

Jobbára azért nem gyakoroljuk a Dharmát tisztán, mert nem veszünk tudomást a halálról, és beleragadunk ennek az életnek a nyolc mulandó tényezőjébe (a nyolc világi Dharma). Az itt következő, párba állított dolgok közül az első tag hatására elégedettek vagyunk és jól érezzünk magunkat, és elégedetlenek, szomorúak vagy csalódottak a második tag miatt:

- Dicséret vagy kritika

- Jó vagy rossz dolgok hallása – beleértve az általunk szeretett illetőről való értesülés vagy annak hiánya, illetve kellemes vagy kellemetlen hang meghallása

- Nyereség vagy veszteség – ilyenek a pénz vagy egyéb tulajdontárgy

- Dolgok jól vagy rosszul állása, haladása – például, ha egészségesek és boldogok vagyunk vagy betegek és levertek

Egykedvűséget alakíthatunk ki e nyolc mulandó dologgal szemben, ha elfogadjuk a kadam hagyomány tíz drágakőszerű legbelső hozzáállását. Ezek a következők: a négy teljes bizalommal való elfogadás, a három gyémánt-erős meggyőződés, és az érett hozzáállás a kiközösítéssel, felismeréssel és megvalósulással kapcsolatban.

Az első négy teljes bizalommal való elfogadás:

- Legalapvetőbb életszemléletünk az, hogy készek vagyunk teljes bizalommal elfogadni a Dharma szabályait

- Legalapvetőbb hozzáállásunk a Dharma szabályaival kapcsolatban, hogy készek vagyunk elfogadni azokat teljes bizalommal, még olyan áron is, ha koldusokká válunk

- Legalapvetőbb hozzáállásunk a Dharma szabályaival kapcsolatban, azon túl, hogy koldussá válhatunk, hogy készek vagyunk elfogadni azokat teljes bizalommal, még akkor is, ha meg is kell halnunk

- Legalapvetőbb hozzáállásunk a Dharma szabályaival kapcsolatban, azon túl, hogy meghalunk, hogy készek vagyunk elfogadni azokat teljes bizalommal, még akkor is, ha barátok nélkül és egyedül kell meghalnunk egy üres barlangban.

A három gyémánt-erős meggyőződés:

- Habozás nélkül elkezdjük a Dharma gyakorlást, azon való töprengés nélkül, hogy mások mit gondolnak rólunk ezzel kapcsolatban

- Megtartjuk az állandó mély éberségünket és elköteleződésünket

- Folyamatosan haladunk tovább anélkül, hogy haszontalan gondolatokba gabalyodnánk bele.

Az érett hozzáállás a kiközösítéssel, felismeréssel és megvalósulással kapcsolatban:

- Készen állunk arra, hogy kiközösítenek az úgynevezett “normális” emberek

- Készen állunk arra, hogy felismerjük, sokszor kutyába se vesznek

- Teljes mértékig átadjuk magunkat annak a gondolatnak, hogy elérjük egy Buddha isteni rangját.

Természetesen mélyebb szinten a halál Máráját csak az üresség megértésével győzhetjük le, ilyen módon elnyerjük a megszabadulást és nem leszünk többé kitéve a halálnak és újraszületésnek a szamszárában.

A zavaró érzelmek és viselkedés Márája (klesamára)

Zavaró érzelmek és viselkedés, szennyeződések (klésa/kilésza) kialakításával óriási problémákat okozunk a spirituális tanulmányainkban és gyakorlásunkban. Ezek közül a főbbek a sóvárgó vágy vagy kötődés, rosszindulat vagy harag, hiszékenység, büszkeség, zavaró ingadozás és áltató életszemlélet a mulandó dolgokkal kapcsolatban.

Amikor ezen szennyeződések közül bármelyik jelenlétét erősnek érezzük magunkban, gyakorolhatjuk a tonglen-t (tibeti nyelven gtong-len, küldés és elfogadás). Ezt a meditációs technikát úgy is végezhetjük, hogy azokra gondolunk, akiknek szintén ugyanilyen jellegű szennyeződéseik vannak, és tudatosítjuk magunkban, hogy nem csupán nekik és nekünk okoz ez problémát, hanem mindenki másnak is. Ez a fajta gondolkodás ésszerű és indokolt, hiszen minden szamszárában lévő lénynek hasonló gondjai vannak, és mi csupán egyek vagyunk ezen lények közül. Ezért kell általánosnak és mindenki számára érvényesnek tekinteni a problémánkat.

Az öt halmaz Márája (szkhandamára)

Az öt halmaz Márája a szennyezett halmazokra (szkandha/khandha) utal, amelyek a szamszárában megtalálható, mindent átható és érintő szenvedéseknek okai. A páli szuttákban Sákjamuní Buddha az összes halmazban megtalálható lényként azonosította Márát.

A testünket és elménket azért tekinthetjük az öt halmaz Márájának, mert ha azonosítjuk magunkat bármelyik halmazzal vagy sajátunknak tekintjük bármelyiket, azzal a hamis tudattal, hogy azok a mi “én”-ünk, akkor szenvedést okoznak. Ezek a szenvedések pedig akadályoznak bennünket a megvilágosodáshoz vezető úton, és elpusztíthatják a megszabadulás esélyét. (az öt halmazról ITT írtam bejegyzést)

Mára, az istenek fia (devaputramára)

Eredetileg a “Mára, az istenek fia” kifejezés visszautal arra a hindu mítoszra, mely szerint Mára, mint Káma, megpróbálta mély meditációjában megzavarni Sivát. Átvitt értelemben véve pedig ezzel a megzavarással és az éberség elterelésével képtelenné tehet bennünket arra, hogy legyőzzük magunkban az első három Márát. Ezen kívül szimbolizálja még a gyönyörök, élvezetek, kényelem utáni sóvárgást.

Vonatkozhat még a nem-buddhisták hamis nézeteire is, mint például arra a 62 helytelen nézetre, amelyet a 18 nem-buddhista irányzat (tírthika/titthija) állított.

Továbbá Maitreya, a A Filigree of Realizations (szanszkrit nyelven Abhisamayalamkara) írásában 46 olyan hibát sorol fel, ami a bódhiszattváknál zavart okoz a bölcsesség kifejlesztésében. Ezeket a hibákat szintén Márának, az istenek fiának művének tulajdonítják.

 Forrás: Dr. Alexander Berzin: Démoni erők: A négy Mára (angol nyelven)

             Négy Mára (angol nyelven)

Démoni erők: A négy Mára 1. rész

Káma, a szerelem istene

Mára a hindu mitológiában

A hindu mitológiában Mára megegyezik Kámával, a szerelem istenével. Ezt az azonosságot a buddhizmus is átvette.

A hindu istenek azt kérték Kámától, hogy térítse magához Sivát mély meditációjából, aki ezek után minden bizonnyal érdeklődni kezd felesége, Párvatí iránt, aki majd megszüli Kárttikéya nevű gyermeküket. Erről a gyermekről azt jövendölték, hogy hét napos korában meg fogja ölni Táraka démont.

Hogy felriassza Sivát, Káma öt nyilat lőtt ki íjából. Ezek a nyilak

- elragadtatást keltenek,

- vágyakozást keltenek,

- elkábítanak, ami talán azt sugallja, hogy valakit szórakozottá tesznek,

- lefogyasztanak és kiszárítanak, ami ebben a szövegkörnyezetben megviselt, éhes és szomjas állapotot jelenthet, és amely miatt a meditáló feladja gyakorlását. Más szövegkörnyezetben talán Márának arra a művére utalhat, hogy kiszáradttá válunk és a könyörületesség nedve elfogy belőlünk.

- megölnek, ami – ebben a környezetben – talán Sivában aggodalmat kelt, hogy meghal, mialatt meditál, és ettől való félelmében abbahagyja a meditációt.

Ezt az ötöt hívják az öt problémának, ami Mára műve.

Siva bosszús lett, hogy megzavarják, és a harmadik szeme tüzével hamuvá égette Kámát. Ezután Káma feleségének, Ratínak kérésére – Párvatí közbenjárására - Siva beleegyezett, hogy Káma Pradjumnaként szülessen újra, immáron Krisna isten és Rukminí fiaként. Amikor Pradjumna hat éves lett, Sambara démon ellopta őt és bedobta a tengerbe, mivel egy jóslat szerint Pradjumna felnőve megöli Sambarát. Pradjumnát lenyelte egy hal, amit aztán kifogtak, és a gyomrában talált fiút odaadták egy Sambara házában dolgozó nőnek, aki felnevelte őt, és aki nem volt más, mint Ratí reinkarnációja, Májávatí. A felnőtt Pradjumna megölte Sambarát, majd feleségül vette Májávatít.

Ezért Márát isteni lénynek lehet tekinteni. A buddhista kozmológiában a vágyak világában, az istenek (dévák) birodalmának legmagasabb pontján, a Meru-hegy tetején lakik. (a vágyak világának hat birodalmáról ITT írtam bejegyzést)

Mára a buddhista mitológiában

A buddhizmusban Mára a helytelen nem-buddhista nézeteket személyesíti meg. Ezek voltak a legutolsók azon nézetek közül, amiket Buddhának le kellett győznie a bölcsesség harmadik szemével. Ez hasonlatos ahhoz a hindu mitológiai leíráshoz, amely szerint Káma megpróbálta megzavarni Sivát, és Siva elpusztította őt a harmadik szemének tüzével.

Különböző szuttákban bukkan fel Mára, hogy megkísértse akár Buddhát, akár tanítványait, de mindig alulmarad.

(Márának a buddhizmusban betöltött szerepéről két bejegyzést is írtam, ITT és ITT)

A négy Mára

A mára kifejezés a szanszkrit mr szótőből származik, ami ‘gyilkos’-t jelent. Ezért átvitt értelemben úgy is vehetjük, hogy Mára az, aki “meggyilkol” bennünket, korlátolt lényeket, zavart, feszültséget kelt bennünk és azokban az építő tetteinkben, amelyek a három spirituális célhoz vezetnek: jobb újraszületéshez, megszabaduláshoz és megvilágosodáshoz. Mára jelentheti még azt is, hogy ‘ami véget vet’ (szanszkrit nyelven antaka) – azaz ami véget vet a szellemi gyakorlásnak.

A Mára négy típusa:

- Mára, a Halál Ura (szanszkrit nyelven: mrtjumára)

- A zavaró érzelmek, szennyeződések Márája (klesamára)

- Az öt halmaz Márája (szkhandamára)

- Mára, az istenek fia (devaputramára)

(2. rész)

Forrás: Dr. Alexander Berzin: Démoni erők: A négy Mára (angol nyelven)

            Négy Mára (angol nyelven)

Öt tárgy az elmélkedéshez

Az öt tárgy az elmélkedéshez az az öt igazság, amin elmélkednünk kell és amit mindannyian el kell fogadnunk. A történelmi Buddha tanítása szerint, ha ezeken elmélkedünk – legyünk nők, férfiak, világiak vagy kolostoriak  –, megalapozzuk a nemes nyolcrétű ösvényt. Az ösvényen járva pedig a béklyók eloldódnak és a sóvárgás, megszállottság elmúlik.

Ezt az öt tárgyat az AN 5.57 szutta sorolja fel (magyarul a Buddha Ujján ITT lehet olvasni Csikós Henriett fordításában).

A Tiszteletreméltó Thích Nhát Hanh sokszor tanít ezekről. Az általa alapított Plum Village-ben az öt tárgy egyik változata része a kántáló szertartásnak. (Thích Nhát Hanh-ról és gyerekek kérdéseire adott válaszairól ITT olvasható egy bejegyzés)

Az öt tárgy

1. Ki vagyok téve az öregedésnek. Nincs lehetőségem arra, hogy elkerüljem az öregedést.

2. Ki vagyok téve a betegségnek. Nincs lehetőségem arra, hogy elkerüljem a betegséget.

3. Meg fogok halni. Nincs lehetőségem arra, hogy elkerüljem a halált.

4. Mindenki és minden, akit és amit szeretek, megváltozik, és el kell válnom tőlük.

5. Felelős vagyok a tetteimért, és nem szökhetek el a következményeik elől.

Első olvasatra ezek a gondolatok lehangolónak tűnnek. Thích Nhát Hanh azonban Understandig Our Mind (Parallax Press, 2006) című könyvében azt írta, hogy nem szabad elnyomnunk felismeréseinket a gyarlóságunkról és állandótlanságunkról. Ezek olyan félelmek, amelyek a tudatunk mélyén lapulnak, és ezen félelmektől való megszabaduláshoz fel kell hagynunk azzal, hogy ellenségként tekintünk rájuk. Ehhez viszont hívjuk segítségül az öt tárgyat.

Öregség, betegség és halál

A nyugati társadalmakban e három tényező figyelmen kívül hagyása elterjedt jelenség. A 21. századi kultúránkban mindenfelől zúdulnak ránk a tanácsok, ötletek, hogy hogyan maradjunk egészségesek egész életünkre, feltéve, ha képesek vagyunk megvalósítani azokat.

Ez a magyarázata sok étkezési divathóbortnak – nyerskoszt diéta, lúgosító étrend, “tisztító” kúrák, “paleo”-diéta, vércsoport szerinti étrend, stb.

Emellett virágoznak a különböző plasztikai sebészetek, szépségklinikák, amelyek – szintén egész életünkre - vonzó és fiatalos külsőt ígérnek, feltéve, ha van elég pénzünk rá.

Természetesen nagyon helyes, ha odafigyelünk magunkra, de a betegségektől semmilyen különleges étrend nem fog teljesen megvédeni. Ugyanígy, ha elég hosszan élünk, az öregedés is mindannyiunkat elér – plasztikai beavatkozás ide vagy oda. Ezt nehéz elhinni, amíg az ember fiatal és egészséges, de a fiatalság és egészség csak átmeneti állapot.

Napjainkban a haláltól való elhatárolódás a legerőteljesebb. A haldoklás jobbára kórházi elfekvő osztályokon zajlik, így ezzel a legtöbbünknek nem kell szembesülnie. Ennek ellenére minden élőlény meg fog halni – még mi magunk is.

Elveszíteni azokat, akiket és amiket szeretünk 

Ácsán Cshá

Egy tanítvány elbeszélése szerint egyszer Ácsán Cshá, théraváda buddhista tanító így szólt a körötte lévő hallgatósághoz:

“- Látjátok ezt a poharat? – kérdezte tőlünk –  Szeretem ezt a poharat. Csodálatosan néz ki, amikor víz van benne. Ha a nap megcsillan rajta, gyönyörűen visszatükrözi. Ha megkocogtatom, kellemesen megcsendül. Mégis, számomra ez a pohár már törött. Mert amikor a szél feldönti vagy a könyökömmel leborítom a polcról és leesik a földre és eltörik, azt mondom, ‘Ez természetes’. Ha elfogadom, hogy ez a pohár már törött, minden perc, amit vele töltök, értékes.”

Ez az elmélkedéshez való negyedik tárgy azt próbálja megértetni velünk, hogy ne ragaszkodjunk olyan dolgokhoz, ami nem állandó. De ez a ‘ne ragaszkodjunk’ nem jelenti azt, hogy nem szerethetünk és nem értékelhetünk embereket és dolgokat. Csak annyit jelent, hogy ne függjünk tőlük. Sőt, ha tisztában vagyunk valakinek vagy valaminek az állandótlanságával, akkor jobban tudjuk értékelni, mint ahogyan azt Ácsán Cshá világosan kifejtette az előbbi történetben.

Thích Nhát Hanh

Tetteink birtoklása

Thích Nhát Hanh ezt írta egy másik könyvében erről az utolsó tárgyról:

“A tetteim az egyetlen valódi dolgaim. Nem szökhetek el tetteim következményei elől. A tetteim az a talaj, amin állok.”

(The Heart of the Buddha’s Teaching, page 124)

Ez a karma találó megfogalmazása. El kell fogadnunk saját karmánkat, és nem másokat hibáztatni problémáink miatt. Ez elengedhetetlen lépés a szellemi érettség felé.

A szenvedés magjainak átalakítása

Thích Nhát Hanh a belátás kifejlesztését javasolja azért, hogy felismerjük a félelmeinket és tudomásul vegyük őket. “Szenvedéseinket, nem előrevivő mentális képződményeinket el kell fogadni, mielőtt átalakítjuk őket.”- írta - “Minél jobban harcolunk velük, annál erősebbek lesznek.”

Amikor elmélkedünk az öt tárgyon, ezeket az elnyomott félelmeinket hívjuk felszínre.

“Amikor a belátás fényével megvilágítjuk őket, a félelmeink csökkennek és egy napon teljesen átalakulnak”- mondja Thích Nhát Hanh.

Forrás: Öt tárgy elmélkedéshez (angol nyelven)

            Hamis Buddha-idézetek (angol nyelven)

            Thích Nhát Hanh: Understanding Our Mind: Easyread Comfort Edition (angol nyelven)

Hogyan segítsünk másokon?

Nagyon sok ember és állat él át szenvedést minden áldott nap. Többféleképpen is segíthetünk rajtuk, de hogy melyiket találjuk a legjobbnak, az a helyzettől függ. Nem elegendő az együttérzés és ügyesség – rendelkeznünk kell idővel, önfegyelemmel, türelemmel, kitartással, figyelemmel és bölcsességgel is. Felsorolok tizenegy lehetőséget arra, hogy hogyan segítsünk másokon. Ezzel nem csupán velük tehetünk jót, de nekünk is lehetőséget teremt arra, hogy kitörjünk az én-központúságból és értelmet adjunk életünknek.

1. Törődjünk a szenvedőkkel

Törődnünk kell a betegekkel, a rokkantakkal és azokkal, akiknek fájdalmaik vannak. Ha látjuk, hogy valaki nehéz súllyal vagy egy bonyolult feladattal küszködik, menjünk oda és osztozzunk a terhein.

2. Finoman tereljük azokat, akik nem tudják, hogyan segítsenek magukon

Adjunk tanácsot azoknak, akik nem tudják, hogy mit tegyenek egy bonyolult helyzetben – de csak akkor, ha kérik. Vagy legalább hallgassuk meg őket.

Ha a kutyánk vagy macskánk bent ragad a lakásunkban, kinyitjuk neki az ajtót, hogy kimehessen. Ugyanezt a módszert alkalmazhatjuk, amikor egy légy röpköd bent az ablak körül. A légy nem akar a szobánkban lenni; ki akar menni, így nyissuk ki az ablakot, hogy elszállhasson.

3. Ne feledkezzünk meg azokról, akiknek sokat köszönhetünk

Nagyon fontos, hogy értékeljük mások munkáját, amivel hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a világ jól működjön. És próbáljunk meg segíteni azoknak – például szüleinknek –, akik olyan sokat tettek értünk. Tegyük mindezt őszinte hálából, nem bűntudatból vagy kötelességérzetből.

4. Nyugtassuk meg és védelmezzük azokat, akik félnek

Próbáljunk meg minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy megnyugtassuk az ijedt embereket és állatokat. Ha ismerősünknek muszáj olyan helyre elmennie, ahol esetleg baja eshet, ajánljuk fel a társaságunkat, és védjük meg.

A szörnyű múltjuk elől menekülő földönfutóknak adjunk biztonságot és segítsünk nekik letelepedni. Azok, akiket háború vagy a jogtalanság bármilyen formája sújtott, különösen igénylik a megértésünket és segítségünket arra, hogy begyógyuljanak a lelki sebeik.

5. Vigasztaljuk meg a gyászolókat

Amikor ismerőseink válás vagy szeretteik halála miatt gyászolnak, együtt érző módon vigasztaljuk meg őket. Ne lekezelő sajnálkozással bánjunk velük, hanem éljük bele magunkat a helyzetükbe, és osztozzunk fájdalmukon.

6. Nyújtsunk anyagi segítséget a szegényeknek

Nemes cselekedet, ha segélyszervezeteknek adományozunk, de az is fontos, hogy az utcán lévő koldusoknak adjunk.

Győzzük le az esetleg bennünk lévő viszolygást. Különösen akkor, ha a hajléktalan kéregetők koszosnak és visszataszítónak tűnnek, és még egy pillantást sem szeretnénk rájuk vetni, mégis tiszteljük meg őket egy mosollyal, és kezeljük őket emberként. Mert gondoljunk bele, ha esetleg az utcán élők bármelyike az anyánk, a gyerekünk vagy a legjobb barátunk volna; el tudnánk-e menni mellette olyan hidegen, mintha csak valami büdös szemétkupac lenne?

7. Beszéljünk a dharmáról azoknak, akikkel napi kapcsolatunk van

Azokon is segítenünk kell, akik mindig köröttünk vannak. Mivel szeretnénk, hogy ne függjenek tőlünk, így ha ezt tapasztaljuk, megpróbálhatunk segíteni azzal, hogy alapvető buddhista módszereket tanítunk meg nekik abból a célból, hogy hogyan legyenek boldogabbak és hogyan segítsenek másoknak – és maguknak. De csak akkor beszéljünk a Tanról, ha érdeklődést mutatnak. Ez nem jelent hittérítést, csupán annyit, hogy általános segítséggel és tanáccsal szolgálunk. Ilyen módon a kapcsolatunkat értelmessé, függőségtől mentessé tehetjük.

8. A kívánalmaiknak megfelelően segítsünk másoknak

Segítségnyújtáskor azt kell adnunk, amire másoknak szükségük van. Ha valaki azt kéri tőlünk, hogy tanítsuk meg őket valami számukra fontos dologra, és mi képesek vagyunk rá, akkor próbáljuk meg a legjobbat kihozni magunkból, még akkor is, ha nem ez a kedvenc elfoglaltságunk.

Vagy például, amikor étterembe megyünk a barátainkkal, önző és másokat semmibe vevő dolog, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ott és azt együk, amit mi akarunk. Alkalmanként elmehetünk oda is, ahová a többiek szeretnének. Éppen úgy, mint bármilyen kapcsolatban, folyamatos egyezségre van szükségünk aközött, hogy mi az, amit mi akarunk és mi az, amit mások akarnak. Nem szólhat mindig minden rólunk, és arról, amit mi szeretünk.

9. Bátorítsuk azokat, akik egyenes életet élnek

Dicséretünkkel segíthetünk azoknak, akik egyenes életet élnek  – olyan embereket, akik helyes úton járnak és jó dolgokat cselekszenek –, de vigyázzunk arra, hogy ne tegyük őket önteltté. A dicséret akkor különösen helyénvaló, ha alacsony önbizalmú emberekről van szó. Abban az esetben viszont, ha az egyenes életet folytató illető enyhén elbizakodott, ne szemtől szembe dicsérjük, hanem másoknak beszélhetünk pozitívan róluk. Az ilyen embereket bátoríthatjuk, hogy használják képességeiket mások javára, de a büszkeségük csökkentésében azzal segíthetünk, ha rámutatunk azokra a hibákra, amelyeket elkövethetnek.

10. Ha lehetséges, tanítsunk építő viselkedést önromboló életmódot folytatóknak

Amikor olyan emberekkel találkozunk, akik nagyon önpusztító életet élnek, ne küldjük el, ne utasítsuk vissza és ne ítéljük el őket. Bíráskodás helyett próbáljuk megmutatni nekik az utat ahhoz, hogyan győzzék le a negatív viselkedésüket. De természetesen csak akkor, ha nyitottak a változtatásra.

11. Ha minden kötél szakad, használjuk a különleges képességeinket

Vannak olyanok, akik nem szokványos képességekkel rendelkeznek. Például, lehet, hogy nagyon jók vagyunk a küzdősportokban, de nem dicsekszünk úton-útfélen ezzel a tudásunkkal. Viszont, ha látjuk, hogy valakit megtámadnak, használnunk kell ezt a képességünket, hogy legyőzzük a támadót, ha nincs más mód a megfékezésére.

Nagyon sokféle módon lehetünk mások hasznára. Jó, ha megvan bennünk a készség arra, hogy ne csak azt tudjuk, kinek és hogyan tudunk segíteni, hanem hogy mikor ajánljuk fel segítségünket és mikor vonuljunk vissza. Akik egyértelműen szenvednek, akár fizikailag, akár mentálisan, azonnali odafigyelést igényelnek.

De a segítséget csak helyes mértékben szabad alkalmazni – nem túl sokat és nem túl keveset. Állítsuk talpra az elesetteket, de a legjobb hosszú távú segítség az, ha lehetőséget és eszközt nyújtunk nekik ahhoz, hogy később is megálljanak saját lábukon.

 Forrás: 11 mód arra, hogyan segítsünk másoknak (angol nyelven)

A tibeti buddhista kolostoriak az átlagostól jobban félnek a haláltól?

Egy friss felmérés eredményei alapján a kutatók meglepődve állapították meg, hogy a tibeti szerzetesek és apácák jóval több halálfélelmet tanúsítottak, mint az egyéb résztvevők.

2018. januárjában a Cognitive Science című újságban megjelentetett tanulmány összevetette az ‘én’-hez való viszonyt és a halálfélelmet különböző csoportba tartozó emberek között. A felmérés résztvevői nem-vallásos nyugatiak, hinduk, keresztények, világi tibetiek, világi bhutániak és tibeti buddhista kolostoriak voltak.

A több egyetem akadémikusainak közreműködésével készült felmérés célja az volt, hogy megvizsgálják, vajon a különböző kultúrák ‘én’-ről való nézetei hogyan befolyásolhatják az egyén halálfélelmét.

A keresztény vallásban a lélek független a testtől, és a halál után tőle levált állapotban létezik. A hindu hagyomány a reinkarnáció tanát vallja, mely szerint a lélek egyik testből a másikba vándorol. A buddhista vallásban nincsen ‘én’, ami a testtől vagy elmétől függetlenül létezne.

Pontosan ebből kiindulva, a kutatók feltételezték, hogy a tibeti kolostoriak kevésbé hajlamosak a haláltól való félelemre. A buddhista tanítások szerint a nem-én elmélet megértése, felfogása ellenszere lehet az egocentrizmusnak és a halálfélelemnek.

“Amikor felismerjük, hogy nincsen ‘én’, ami egy életen át tart, a halálfélelemnek enyhülnie kell, mivel ezzel pontosan annak alapját ássuk alá,” olvasható a cikk bevezetőjében, aminek a címe “Halál és az Én”.

De nem ez történt a tibeti kolostori résztvevőkkel.

“Meglepetésünkre,” írják a szerzők, “az ellenkezőjét találtuk. A tibeti kolostori buddhisták lényegesen nagyobb halálfélelmet mutattak, mint bármely más csoport.”

A résztvevőket kérték, hogy jelöljék be egy skálán saját halálfélelmük mértékét, és az eredmények azt mutatták, hogy a tibeti kolostoriak lényegesen jobban féltek a haláltól, mint bármely más csoport. És az egyéb vallásos résztvevőkhöz hasonlóan hittek a halál utáni életben is.

Ezeket az eredményeket annak ellenére kapták, hogy egy másik kérdésre a válaszok azt jelezték – amire eredetileg számítottak is -, hogy a tibeti kolostoriak kevésbé hittek egy ‘én-magban’, mint a többi csoport tagjai.

A résztvevőket arról is megkérdezték, hogy lemondanának-e saját életük néhány hónapjáról azért, hogy ezzel megnöveljék egy másik ember életét. A válaszok azt sugallták, hogy a tibeti kolostoriak “egocentrikusabbak”, mint a többiek. A többség (72 százalék) nem ajándékozna oda hat hónapot az életéből, még akkor sem, ha ezzel egy másik személy életét öt vagy több évvel hosszabbítaná meg.

A kutatók közölték, hogy a tanulmány nem volt teljesen átfogó, többek között azért sem, mert csak egyetlen buddhista hagyományból való kolostoriakra fókuszált. Emiatt – hangsúlyozták ki - nem világos, hogy ez a jelenség csak a kiválasztott közösségre, a tibeti buddhizmusra vagy a buddhizmus egészére jellemző.

A kutatók azt is elmondták, hogy – mint ahogyan maguk a buddhisták a múltban már felismerték – az önazonosság érzése nagyon erős egy biológiai élettartamon át. Ezért azt feltételezik, hogy talán az ösztönös halálfélelmet túlságosan nehéz gyengíteni, még azon filozófiai meggyőződés által is, hogy nincsen állandó ‘én’.

(Emellett még két lehetőség felmerülhet. Az egyik, hogy a kolostorban élő tibeti szerzetesek és apácák komolyabban vehetik a hamis beszédtől való tartózkodást. A többi csoport tagjai a társadalom által kimondatlanul is elvárt önzetlenség hatására hajlamosabbak lehetnek kevésbé önző választ adni.

Az is tény, hogy a kolostorokban élők rendszeresen foglalkoznak az elmúlással. Emiatt jobban bele tudnak gondolni ebbe, szemben a világi emberekkel, akiknek mindennapi életét kevésbé hatja át a halál, a megsemmisülés gondolata. a ford. megjegyzése)

A “Halál és az Én” tanulmány szerzői:

Shaun Nichols - Department of Philosophy, University of Arizona

Nina Strohminger – Deparment of Legal Studies and Business Ethics, The Warton School of Business, University of Pennsylvania

Arun Rai  - Central University of Tibetan Studies

Jay Garfield – Department of Philosophy, Smith College, Harvard Divinity School, University of Melbourne, Central University of Tibetan Studies

Forrás: Egy tanulmány szerint a tibeti buddhista kolostoriak az átlagostól jobban félnek a haláltól (angol nyelven)

            Halál és az Én - cikk kivonata (angol nyelven)

Madarak a buddhizmusban

A madarakban bárki könnyen talál szimbólumot – ahogyan szállnak, ahogyan tollászkodnak, fészket raknak, énekelnek. Szárnyalásukkal költőket ihletnek meg, míg a misztikus bölcselők tisztelik őket.

A buddhizmusban a madarak segítségével erkölcsös viselkedést tanítanak és elméleti téziseket magyaráznak el. A madarakat metaforaként használjuk a zavarodott, ügyetlen önmagunkra, de szimbolizálják a legjobb, nem-én önmagunkat is.

Sziddhártha és a hattyú

Amikor a jövendőbeli Buddha, Sziddhártha még csak gyerek volt, egy napon unokatestvérével, Dévadattával sétálni indultak az erdőbe. Dévadatta mohó vadászként sehová sem ment íja és nyílvesszői nélkül. Így, amikor egy V alakban szálló hattyúcsapat húzott el fölöttük, megcélozta a vezető madarat és meglőtte a szárnyát. Amikor a hattyú leesett a földre, mindkét fiú elindult felé, és Sziddhártha ért oda elsőként. Átfogta karjaival a sebesült jószágot és vigasztaló szavakat suttogott a hajlékony, puha nyakába. Ezután kihúzta a nyílvesszőt, és bedörzsölte a sebet hűvös és gyógyító növénnyel.

Ezután Dévadatta is odaért Sziddhárthához és kérte, hogy adja át neki a hattyút, de Sziddhártha visszautasította. Amikor Dévadatta tovább erősködött, Sziddhártha azt javasolta, vigyék az ügyet a király elé, így az egész udvar színe előtt Dévadatta és ő is megvédhetik az álláspontjukat. Ott azonban mindketten annyira meggyőzően érveltek, hogy az udvar sem tudott dönteni: volt, aki szerint a hattyú Dévadattát illeti, mert ő lőtte meg, míg mások szerint Sziddhártháé, mert ő ápolta azt.

Ekkor egy idős ember jelent meg, és a király kikérte az ő véleményét is. Az idős ember azt felelte:

-- Minden élőlény legértékesebb tulajdona az élete. Ezért egy lény nem ahhoz tartozik, aki megpróbálja elvenni az életét, hanem ahhoz, aki megvédi azt.

E bölcs gondolatok hatására az udvar Sziddhárthának ítélte a hattyút. Ő pedig addig ápolta, amíg teljesen fel nem gyógyult, és azután szabadon engedte. (a történelmi Buddha unokatestvéréről, Dévadattáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

Az arany lúd

A hagyomány szerint Buddha gyakran mesélt követőinek történeteket előző életéből, hogy általuk erkölcsi tanításokat adjon. Egyik ilyen történet szerint Buddha olyan emberként halt meg, aki halála után arany lúdként született újra. Új életében is emlékezett még régi családjára, és bánatosan gondolta arra, hogy az ő halála óta milyen nehéz a sorsuk. Így elment hozzájuk, és a lábuk előtt elhagyott egyet az értékes tollazatából.

-- Mindig gondoskodni fogok rólatok – ígérte lúdként. Ezután minden nap adott a családnak egy tollat, egészen addig, amíg annyi aranyuk nem lett, hogy puha ágyat és bőséges ennivalót tudtak vásárolni maguknak.

De a volt felesége kapzsisága egyre nőtt, és egy napon édes szavakkal csalogatta magához a ludat. Majd megragadta, és magához szorítva verdeső szárnyait, lekopasztotta az összes ragyogó tollát. Így a lúd nem tudott elrepülni. A feleség bedobta őt egy hordóba, és ételmaradékokkal etetve várta, hogy kinőjenek újra a tollai. De amikor ez megtörtént, a feleség csalódva látta, hogy a várva várt arany tollak helyett az újak hófehér színűek lettek.

A mohóság/vágy kakasa/madara

Ahogy a lét kerekéről (bhavacsakra) szóló bejegyzésemben írtam, a kör közepén három állat található, a disznó, a kígyó és a madár/kakas. Ez a három képviseli a buddhizmusban a három mérget. (ezt ITT fejtettem ki bővebben)

A disznó képviseli a tudatlanságot, a kígyó a gyűlöletet, a madár a mohóságot, vágyat. Mi ezt a madarat általában kakasnak szoktuk fordítani, de Ringu Tulku tibeti tanító szerint ez nem teljesen pontos. Tudomása szerint ez a madár nem él a nyugati országokban. Azért képviseli ez a madár a vágyat, ragaszkodást, mert szinte rögeszmésen ragaszkodik a társához.

Páva

A pávakakas fémesen csillogó kék nyakával és szemekkel díszített gyönyörű farkával a buddhizmus fantáziáját is megragadta.

A páváról úgy hírlik, hogy mérgező növényeket, kígyókat és rovarokat is képes elfogyasztani, és egy cseppet sem árt neki, hanem kifejezetten jól fejlődik ezektől. Ezért ezek a gyönyörű madarak olyasmit szimbolizálnak, amit összefüggésbe hozhatunk a saját szellemi és lelki mérgeinkkel.

A vadzsrajána hagyományban azt tartják, hogy úgy általában a mérgekhez háromféleképpen viszonyulhatunk. Az első, ami vitathatatlanul a legkevésbé veszélyes, hogy távol tartjuk magunkat tőle. Ha egy mérgező fa vagy növény nő a kertünkben, kivágjuk. Ugyanígy, ha érezzük, hogy kezd forrni bennünk az indulat, tartózkodunk attól, hogy szabadon engedjük. És amikor mások whiskyt isznak, mi almalét rendelünk.

De a méreg – ha helyesen használják – gyógyszer is lehet, így elképzelhető, hogy meghagyjuk azt a mérgező növényt a kertünkben. Bár helyesen kell alkalmaznunk ezt a módszert, ellenkező esetben megmérgezzük magunkat. Ha a kertünkben lévő mérgező növényt gyógyszerként akarjuk használni, elengedhetetlen, hogy tudjuk, mikor és mennyit kell belőle adagolni. Ugyanígy, ha az úgynevezett ’bűneinket’ és nem előrevivő szellemi állapotunkat akarjuk használni a megvilágosodáshoz vezető ösvényen, tudnunk kell, pontosan hogyan alakítsuk át azokat.

Végül a mérgekhez való viszonyulásunk harmadik lehetősége az, hogy a pávakakas elképzelt módszerét alkalmazzuk. A pávakakas peckesen odalépdel a kertünkben lévő mérgező fához és nagy nyugalommal lecsipkedi az összes ágat, mert a pávának a méreg nem más, mint ennivaló. Hiszen a hiedelem szerint a méreg miatt olyan gyönyörű a tollazata.

Tenzin Wangyal, a tibeti bön buddhizmus magas rangú képviselője ezt a harmadik, pávakakasos módszert spirituális kifejezésekre így fordítja le: “Ahelyett, hogy óvakodnánk a méregtől vagy manipulálnánk vele, fogadjuk be. Figyeljük meg nyers, leplezetlen éberséggel a fájdalmat vagy mérget közvetlenül, és fedezzük fel, hogy a létezés valódi alapja sosem mérgeződik meg. Ily módon cselekedvén, a fájdalom felszabadul saját maga által.”

Garuda története

A bámulatos és fantasztikus Garuda, a madarak királya a hindu és a buddhista hagyományban egyaránt megtalálható. A legendák szerint Garuda 500 éven át volt a tojásban, és azután teljes formájában kelt ki. Úgy ragyogott az arany teste, hogy azt hitték róla, ő Agni, a tűz istene. A szárnyai pedig olyan erőteljesek voltak, hogy földrengést okoztak. (Garudáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

A Mahábharatában található történet szerint egy napon Garuda anyja, Vinata és Vinata nővére, Kadru – a kígyók, a nágák anyja - vitázni kezdtek azon, hogy milyen színe van az egyik mennyei lónak. Kadru csalása miatt Vinata elvesztette a fogadást, így Kadru szolgájává kellett válnia. Garuda meg akarta szabadítani Vinatát, ezért cserébe a kígyók a halhatatlanság nektárját, az amritát követelték, amelyet az istenek őriztettek. Az elszánt Garuda több hősies cselekedetet megtéve és rengeteg nehézséget – többek között az istenek jó részét is - legyőzve megszerezte a nektárt, anélkül, hogy ő maga akár egyetlen cseppet is ivott volna belőle. Visnu isten ezt az önzetlen tettet látva lecsillapodott, és felajánlotta neki, hogy teljesíti kívánságát. Garuda halhatatlanságot kért, amit meg is kapott. Cserébe ő lett Visnu hátasa.

Ezek után még Indrával, az istenek királyával egyezett meg. Indra ugyanis azt kérte, hogy ne adjon senkinek sem az amitrából. Garuda elmondta neki, hogy miért volt szüksége a halhatatlanság nektárjára, és az is közölte Indrával, hogy amint eljuttatta a nektárt a céljához, Indra eljöhet érte és elviheti. Indra ennek megörült, és ő is felajánlott neki egy kívánságot. Garuda azt kérte, hogy ezentúl a kígyók legyenek a fő eledele, mivel ők juttatták anyját szolgaságra.

Az amritával megérkezvén a kígyókhoz, Garuda kérte, hogy engedjék el anyját, ők maguk pedig vegyenek tisztító fürdőt, mielőtt a nektárt elfogyasztanák. A kígyók beleegyeztek. És amikor elmentek fürdőzni, Indra gyorsan visszavette a magára hagyott nektárt tartalmazó csuprot. A kígyók visszatérvén látták, hogy hiányzik a csupor. Mivel úgy gondolták, hogy nektár pár cseppje esetleg ott maradt a kusafüvön, elkezdték azt nyalogatni. A fű éles széle hosszában bevágta nyelvüket, azóta van a kígyóknak villás nyelvük. És mivel az amrita érintkezett a kusafűvel, így ez a növényt (Desmostachya bipinnata) onnantól kezdve szentnek tekintik Indiában. (A korai buddhista leírások szerint Buddha kusafüvön ülve érte el a megvilágosodást. A Rigvéda is megemlíti ezt a növényt, amelyet szent szertartásoknál használtak, és a papok ülőhelyéül szolgált. A Bhagavad Gítában Krisna (Visnu nyolcadik megtestesülése) meditációhoz javasolja ideális ülőhelyként a kusafűből készült szénát.)

Eredetileg Garudát egyértelműen hatalmas, erős madárnak ábrázolták, de később már “madár-emberként jelenítették meg. A tibeti ikonográfiában emberi teste és karjai vannak, a lába azonban tollakkal borított és karomban végződik, a feje pedig bősz sasra emlékeztet. Úgy tartják, hogy a két szarva a két igazságot, a relatív és a végső igazságot szimbolizálja, míg a két angyalszerű szárnya az eszköz és a bölcsesség egybefonódását. Mivel Garuda teljesen éretten kelt ki a tojásból, azt a vadzsrajána buddhista nézetet képviseli, mely szerint a megvilágosodás egyszerre is megtörténhet, hosszas készülődés nélkül. Szárnyai korlátlanul és félelem nélkül a magasba nyújthatja, az abszolút magabiztosságot képviseli.

A tibeti mitológiában Garuda, mint az ég ura, hagyományosan az oroszlán – a föld urának - ellenfele. De a tibeti mitológia szerint ezek az ellenfelek egymással párzanak, nászukból egy szörny születik, aminek oroszlán teste van és olyan a szárnya és feje, mint Garudának.

A föld és az ég egyesülésének szimbóluma, a Garuda-oroszlán egyike annak a három győztes teremtménynek, amelyek a diszharmónia és a széthúzás, viszály ellen harcolnak. A másik kettő szintén állatformájú, a hagyományok szerinti ellenfelek szülöttei: a vidra és a hal, a krokodilszerű tengeri szörny és a vízicsiga nászából lesznek az egyetemes szeretet szimbólumai. A vidra-hal formájú utód teste sima, fényes, sötét vidra bundájú, de a nyakán pikkelyes és halfeje van. A makara-csiga egy sárkányszerű vízi szörny, amelynek a feje és sörénye egy vízicsigából tör elő.

Ikkjú varja

1420-ban Ikkjú, az egyfelől ünnepelt, másfelől bírált zen mester és költő egy csónakban meditált a Biva-tavon. Ekkor varjúkárogást hallva hirtelen szatoriban találta magát, és utána megtapasztalta a megvilágosodást.

Erről ezt írta:

“Egy szünet minden egyes varjú

vakmerő visítása között Ikkjú, Ikkjú, Ikkjú,

Nem semmi

csak azok a téli varjak fényesen feketén a napban.”

Túl azon, hogy gyönyörű szimbólumok és túl azon, hogy erkölcsi mesék karakterei, a madarak azok, amik. De megmutathatják nekünk azt, amik mi vagyunk.

A néhai meditációs tanító, Toni Packer ezt mondta: “Felismerjük-e, hogy egy elme, amelyik önmagával van elfoglalva, nem tud szabadon figyelni? Ez nem vélemény – ez tény.  Lehetetlen számomra, hogy valaki mást meghalljak, amíg magam miatt aggódom. Nem léteznek madárdalok, sem a szellő hangjai, amikor az elme tele van saját magával.” (The Simple Presence of Attention – 3 Talks by Toni Packer)

 Forrás: Buddha madarai (angol nyelven)

             Garuda története (angol nyelven)

             Az élet kereke (angol nyelven)

             Desmostachya bipinnata