Jama - a buddhista poklok ura és az állandótlanság szimbóluma

Jamát a dharmapálákról és a buddhista poklokról szóló bejegyzéseimben már említettem, és ugyanígy a Bhavacsakra – ‘A létezés kereke’ címűben is.

A buddhista mitológiában ő a poklok birodalmának ura, és ő tartja karmaival a lét kerekét. Emellett az állandótlanságot is képviseli.

Jama a théraváda buddhizmusban

Jama, mint a halál istene, jóval a buddhizmus kialakulása előtt már a Rig-védában feltűnik. A későbbi hindu történetekben az alvilág bírájaként jelenik meg, aki meghatározta a halottak számára kiszabandó büntetést.

A páli kánonban hasonló pozíciót töltött be, azzal a különbséggel, hogy az elé kerülő halottak további sorsa fölött nem ő, hanem az elhunytak saját karmája “döntött.” Jama feladata elsősorban az volt, hogy emlékeztessen a karmára és az állandótlanságra azzal, hogy elküldi a hírvivőit – betegség, öregség és halál, stb. – az emberek birodalmába.

Ez történik, például, az MN 130.-ban  (Az isteni hírvivők szutta), amelyben egy frissen elhunyt, gonosz ember kerül Jama elé. A pokol őrei elmondják, hogy ez az ember életében rosszul bánt a szüleivel, bráhmanokkal, egyéb szent emberekkel és és másokkal.

Jama faggatni kezdte, hogy látta-e az első isteni hírvivőt, akit küldött hozzá. Az ember azt felelte, hogy nem.

-- Nem láttál az emberek között egy fiatal újszülöttet saját vizeletében és székletében fekve? – kérdezte Jama.

-- Láttam – felelte az ember. Az újszülött volt Jama első isteni hírvivője, ezzel figyelmeztetve, hogy a férfit, hogy ő sem mentesül a születés alól.

Jama ezután a második isteni hírvivő iránt érdeklődött, és amikor a férfi megint azt felelte, hogy nem látott ilyet, Jama visszakérdezett:

-- Nem láttál az emberek között egy idős nőt vagy férfit – nyolcvan, kilencven vagy száz éves korút – hajlott hátút, kísérőire támaszkodót, remegve járót, törött fogút,  szürke hajút, stb.?

-- Láttam – felelte a férfi

Ez egy újabb jelzés volt arra, hogy ő  sem menekül az öregség elől.

Jama harmadik isteni hírvivője a mindenkit elérő betegségre figyelmeztetett, a negyedik a bűnözőkre, akiket megkínoznak és lenyakaznak, az ötödik pedig a több napos, felpuffadt holttestekre. Ezeket a hírvivőket Jama azért küldte, hogy a férfi figyeljen oda a gondolataira, szavaira és tetteire, de az nem vett ezekről tudomást. A kivallatás után a férfinek a különböző poklokban szörnyűbbnél szörnyűbb szenvedésekkel kellett vezekelnie bűneiért egészen addig, amíg le nem tölti büntetését.

A modern théraváda országokban Jamát ugyanilyen jellegű szerepben ábrázolják. Tehát öregséget, betegséget, büntetést és egyéb szerencsétlenséget küld az emberek közé, arra figyelmeztetve őket, hogy viselkedjenek jól. Amikor meghalnak, Jama elé kerülnek, aki megvizsgálja azt, hogy milyen emberek voltak és meghatározza további sorsukat, illetve újraszületéseik helyét akár a földön, akár a mennyek vagy poklok valamelyikében. Néha két vagy négy Jamát is elképzelnek, akik mindegyike egy-egy meghatározott pokol fölött uralkodik.

Jama a mahájána buddhizmusban

A kínai mitológiában is jelen van Jama, Jan király vagy Janluo néven. Megjelenítése az évszázadok során nem változott: Jan ember formájú, hatalmas, mogorván összehúzott szemöldökű, vörös arcú, kidülledő szemű és hosszú szakállú. Itt sem csupán uralkodója, hanem az alvilág bírája is, aki ítéletet hoz minden halott fölött. Mindig férfi formában ábrázolják, hagyományos köpenyben és bírói süvegben vagy egy koronával, amin a ‘király’ szó van.

A pokol két ijesztő őre, Bivaly-fej és Ló-arc hozzák elő egyesével az újonnan elhunytakat Jan elé ítéletért. Akik sok jó cselekedetet hajtottak végre, jó jövendőbeli élettel jutalmazza vagy akár feléledést az előzőben. Azok, akik rossz dolgokat cselekedtek, kínzásokban vagy szörnyű jövendőbeli életben lesz részük.

Itt is kihangsúlyozzák, hogy sem a büntetések, sem a jó dolgok nem tartanak örökké, éppen úgy véget érnek, mint az emberi élet, és akkor minden kezdődik elölről.

Ez a kínai hiedelem terjedt el Koreában és Japánban is.

Bár Jama az alvilág ura, ő maga sem mentes a kínzások alól. Vannak olyan mahájána történetek, amelyekben Jama és főbb segítői folyékony fémet isznak, hogy megbüntessék magukat azért, hogy felügyelik a büntetéseket.

Ahogy már írtam a dharmapalákról szóló bejegyzésemben, egy tibeti mítosz szerint egy szent ember meditált egy barlangban. Azt mondták neki, hogy ha 50 évig meditál, bekerül a nirvánába. Már majdnem letelt az 50 év, de a legutolsó napon rablók jöttek a barlangba egy lopott bikával, és levágták a bika fejét. Amikor észrevették, hogy a szent ember meglátta őket, az ő fejét is levágták.

A felbőszült – és ezek szerint nem annyira szent – ember feltette nyakára a bika fejét, és Jama lett belőle. Megölte a rablókat, megitta vérüket és megfenyegette egész Tibetet. A tibetiek Mandzsusrít, a bölcsesség bódhiszattváját hívták, hogy védje meg őket. Mandzsusrí felöltötte magára Jamantaka ijesztő formáját és hosszú, ádáz küzdelemben legyőzte Jamát. Mindkettő ezután dharmapala, a buddhizmus védelmezője lett.

Jamát különböző formában ábrázolják a tantrikus ikonográfiában. Majd mindig bika arca van, koponyából koronája és harmadik szeme, bár néha emberi arccal is megjelenítik. A pózai és szimbólumai szintén változóak, ami szerepének különböző oldalait és erejét képviseli.

Bár Jama ijesztő, mégsem gonosz. Éppen úgy, mint sok rémesnek tűnő ikonikus figura, az ő szerepe is az, hogy rádöbbentsen arra, hogy figyeljünk arra, hogy mit gondolunk, mondunk és teszünk  – és az isteni hírvivőkre –, és gyakoroljunk szorgalmasan.

Forrás: Jama, a pokol és az állandótlanság buddhista ikonja (angol nyelven)

             Jama (angol nyelven)

Madarak a buddhizmusban

A madarakban bárki könnyen talál szimbólumot – ahogyan szállnak, ahogyan tollászkodnak, fészket raknak, énekelnek. Szárnyalásukkal költőket ihletnek meg, míg a misztikus bölcselők tisztelik őket.

A buddhizmusban a madarak segítségével erkölcsös viselkedést tanítanak és elméleti téziseket magyaráznak el. A madarakat metaforaként használjuk a zavarodott, ügyetlen önmagunkra, de szimbolizálják a legjobb, nem-én önmagunkat is.

Sziddhártha és a hattyú

Amikor a jövendőbeli Buddha, Sziddhártha még csak gyerek volt, egy napon unokatestvérével, Dévadattával sétálni indultak az erdőbe. Dévadatta mohó vadászként sehová sem ment íja és nyílvesszői nélkül. Így, amikor egy V alakban szálló hattyúcsapat húzott el fölöttük, megcélozta a vezető madarat és meglőtte a szárnyát. Amikor a hattyú leesett a földre, mindkét fiú elindult felé, és Sziddhártha ért oda elsőként. Átfogta karjaival a sebesült jószágot és vigasztaló szavakat suttogott a hajlékony, puha nyakába. Ezután kihúzta a nyílvesszőt, és bedörzsölte a sebet hűvös és gyógyító növénnyel.

Ezután Dévadatta is odaért Sziddhárthához és kérte, hogy adja át neki a hattyút, de Sziddhártha visszautasította. Amikor Dévadatta tovább erősködött, Sziddhártha azt javasolta, vigyék az ügyet a király elé, így az egész udvar színe előtt Dévadatta és ő is megvédhetik az álláspontjukat. Ott azonban mindketten annyira meggyőzően érveltek, hogy az udvar sem tudott dönteni: volt, aki szerint a hattyú Dévadattát illeti, mert ő lőtte meg, míg mások szerint Sziddhártháé, mert ő ápolta azt.

Ekkor egy idős ember jelent meg, és a király kikérte az ő véleményét is. Az idős ember azt felelte:

-- Minden élőlény legértékesebb tulajdona az élete. Ezért egy lény nem ahhoz tartozik, aki megpróbálja elvenni az életét, hanem ahhoz, aki megvédi azt.

E bölcs gondolatok hatására az udvar Sziddhárthának ítélte a hattyút. Ő pedig addig ápolta, amíg teljesen fel nem gyógyult, és azután szabadon engedte. (a történelmi Buddha unokatestvéréről, Dévadattáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

Az arany lúd

A hagyomány szerint Buddha gyakran mesélt követőinek történeteket előző életéből, hogy általuk erkölcsi tanításokat adjon. Egyik ilyen történet szerint Buddha olyan emberként halt meg, aki halála után arany lúdként született újra. Új életében is emlékezett még régi családjára, és bánatosan gondolta arra, hogy az ő halála óta milyen nehéz a sorsuk. Így elment hozzájuk, és a lábuk előtt elhagyott egyet az értékes tollazatából.

-- Mindig gondoskodni fogok rólatok – ígérte lúdként. Ezután minden nap adott a családnak egy tollat, egészen addig, amíg annyi aranyuk nem lett, hogy puha ágyat és bőséges ennivalót tudtak vásárolni maguknak.

De a volt felesége kapzsisága egyre nőtt, és egy napon édes szavakkal csalogatta magához a ludat. Majd megragadta, és magához szorítva verdeső szárnyait, lekopasztotta az összes ragyogó tollát. Így a lúd nem tudott elrepülni. A feleség bedobta őt egy hordóba, és ételmaradékokkal etetve várta, hogy kinőjenek újra a tollai. De amikor ez megtörtént, a feleség csalódva látta, hogy a várva várt arany tollak helyett az újak hófehér színűek lettek.

A mohóság/vágy kakasa/madara

Ahogy a lét kerekéről (bhavacsakra) szóló bejegyzésemben írtam, a kör közepén három állat található, a disznó, a kígyó és a madár/kakas. Ez a három képviseli a buddhizmusban a három mérget. (ezt ITT fejtettem ki bővebben)

A disznó képviseli a tudatlanságot, a kígyó a gyűlöletet, a madár a mohóságot, vágyat. Mi ezt a madarat általában kakasnak szoktuk fordítani, de Ringu Tulku tibeti tanító szerint ez nem teljesen pontos. Tudomása szerint ez a madár nem él a nyugati országokban. Azért képviseli ez a madár a vágyat, ragaszkodást, mert szinte rögeszmésen ragaszkodik a társához.

Páva

A pávakakas fémesen csillogó kék nyakával és szemekkel díszített gyönyörű farkával a buddhizmus fantáziáját is megragadta.

A páváról úgy hírlik, hogy mérgező növényeket, kígyókat és rovarokat is képes elfogyasztani, és egy cseppet sem árt neki, hanem kifejezetten jól fejlődik ezektől. Ezért ezek a gyönyörű madarak olyasmit szimbolizálnak, amit összefüggésbe hozhatunk a saját szellemi és lelki mérgeinkkel.

A vadzsrajána hagyományban azt tartják, hogy úgy általában a mérgekhez háromféleképpen viszonyulhatunk. Az első, ami vitathatatlanul a legkevésbé veszélyes, hogy távol tartjuk magunkat tőle. Ha egy mérgező fa vagy növény nő a kertünkben, kivágjuk. Ugyanígy, ha érezzük, hogy kezd forrni bennünk az indulat, tartózkodunk attól, hogy szabadon engedjük. És amikor mások whiskyt isznak, mi almalét rendelünk.

De a méreg – ha helyesen használják – gyógyszer is lehet, így elképzelhető, hogy meghagyjuk azt a mérgező növényt a kertünkben. Bár helyesen kell alkalmaznunk ezt a módszert, ellenkező esetben megmérgezzük magunkat. Ha a kertünkben lévő mérgező növényt gyógyszerként akarjuk használni, elengedhetetlen, hogy tudjuk, mikor és mennyit kell belőle adagolni. Ugyanígy, ha az úgynevezett ’bűneinket’ és nem előrevivő szellemi állapotunkat akarjuk használni a megvilágosodáshoz vezető ösvényen, tudnunk kell, pontosan hogyan alakítsuk át azokat.

Végül a mérgekhez való viszonyulásunk harmadik lehetősége az, hogy a pávakakas elképzelt módszerét alkalmazzuk. A pávakakas peckesen odalépdel a kertünkben lévő mérgező fához és nagy nyugalommal lecsipkedi az összes ágat, mert a pávának a méreg nem más, mint ennivaló. Hiszen a hiedelem szerint a méreg miatt olyan gyönyörű a tollazata.

Tenzin Wangyal, a tibeti bön buddhizmus magas rangú képviselője ezt a harmadik, pávakakasos módszert spirituális kifejezésekre így fordítja le: “Ahelyett, hogy óvakodnánk a méregtől vagy manipulálnánk vele, fogadjuk be. Figyeljük meg nyers, leplezetlen éberséggel a fájdalmat vagy mérget közvetlenül, és fedezzük fel, hogy a létezés valódi alapja sosem mérgeződik meg. Ily módon cselekedvén, a fájdalom felszabadul saját maga által.”

Garuda története

A bámulatos és fantasztikus Garuda, a madarak királya a hindu és a buddhista hagyományban egyaránt megtalálható. A legendák szerint Garuda 500 éven át volt a tojásban, és azután teljes formájában kelt ki. Úgy ragyogott az arany teste, hogy azt hitték róla, ő Agni, a tűz istene. A szárnyai pedig olyan erőteljesek voltak, hogy földrengést okoztak. (Garudáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

A Mahábharatában található történet szerint egy napon Garuda anyja, Vinata és Vinata nővére, Kadru – a kígyók, a nágák anyja - vitázni kezdtek azon, hogy milyen színe van az egyik mennyei lónak. Kadru csalása miatt Vinata elvesztette a fogadást, így Kadru szolgájává kellett válnia. Garuda meg akarta szabadítani Vinatát, ezért cserébe a kígyók a halhatatlanság nektárját, az amritát követelték, amelyet az istenek őriztettek. Az elszánt Garuda több hősies cselekedetet megtéve és rengeteg nehézséget – többek között az istenek jó részét is - legyőzve megszerezte a nektárt, anélkül, hogy ő maga akár egyetlen cseppet is ivott volna belőle. Visnu isten ezt az önzetlen tettet látva lecsillapodott, és felajánlotta neki, hogy teljesíti kívánságát. Garuda halhatatlanságot kért, amit meg is kapott. Cserébe ő lett Visnu hátasa.

Ezek után még Indrával, az istenek királyával egyezett meg. Indra ugyanis azt kérte, hogy ne adjon senkinek sem az amitrából. Garuda elmondta neki, hogy miért volt szüksége a halhatatlanság nektárjára, és az is közölte Indrával, hogy amint eljuttatta a nektárt a céljához, Indra eljöhet érte és elviheti. Indra ennek megörült, és ő is felajánlott neki egy kívánságot. Garuda azt kérte, hogy ezentúl a kígyók legyenek a fő eledele, mivel ők juttatták anyját szolgaságra.

Az amritával megérkezvén a kígyókhoz, Garuda kérte, hogy engedjék el anyját, ők maguk pedig vegyenek tisztító fürdőt, mielőtt a nektárt elfogyasztanák. A kígyók beleegyeztek. És amikor elmentek fürdőzni, Indra gyorsan visszavette a magára hagyott nektárt tartalmazó csuprot. A kígyók visszatérvén látták, hogy hiányzik a csupor. Mivel úgy gondolták, hogy nektár pár cseppje esetleg ott maradt a kusafüvön, elkezdték azt nyalogatni. A fű éles széle hosszában bevágta nyelvüket, azóta van a kígyóknak villás nyelvük. És mivel az amrita érintkezett a kusafűvel, így ez a növényt (Desmostachya bipinnata) onnantól kezdve szentnek tekintik Indiában. (A korai buddhista leírások szerint Buddha kusafüvön ülve érte el a megvilágosodást. A Rigvéda is megemlíti ezt a növényt, amelyet szent szertartásoknál használtak, és a papok ülőhelyéül szolgált. A Bhagavad Gítában Krisna (Visnu nyolcadik megtestesülése) meditációhoz javasolja ideális ülőhelyként a kusafűből készült szénát.)

Eredetileg Garudát egyértelműen hatalmas, erős madárnak ábrázolták, de később már “madár-emberként jelenítették meg. A tibeti ikonográfiában emberi teste és karjai vannak, a lába azonban tollakkal borított és karomban végződik, a feje pedig bősz sasra emlékeztet. Úgy tartják, hogy a két szarva a két igazságot, a relatív és a végső igazságot szimbolizálja, míg a két angyalszerű szárnya az eszköz és a bölcsesség egybefonódását. Mivel Garuda teljesen éretten kelt ki a tojásból, azt a vadzsrajána buddhista nézetet képviseli, mely szerint a megvilágosodás egyszerre is megtörténhet, hosszas készülődés nélkül. Szárnyai korlátlanul és félelem nélkül a magasba nyújthatja, az abszolút magabiztosságot képviseli.

A tibeti mitológiában Garuda, mint az ég ura, hagyományosan az oroszlán – a föld urának - ellenfele. De a tibeti mitológia szerint ezek az ellenfelek egymással párzanak, nászukból egy szörny születik, aminek oroszlán teste van és olyan a szárnya és feje, mint Garudának.

A föld és az ég egyesülésének szimbóluma, a Garuda-oroszlán egyike annak a három győztes teremtménynek, amelyek a diszharmónia és a széthúzás, viszály ellen harcolnak. A másik kettő szintén állatformájú, a hagyományok szerinti ellenfelek szülöttei: a vidra és a hal, a krokodilszerű tengeri szörny és a vízicsiga nászából lesznek az egyetemes szeretet szimbólumai. A vidra-hal formájú utód teste sima, fényes, sötét vidra bundájú, de a nyakán pikkelyes és halfeje van. A makara-csiga egy sárkányszerű vízi szörny, amelynek a feje és sörénye egy vízicsigából tör elő.

Ikkjú varja

1420-ban Ikkjú, az egyfelől ünnepelt, másfelől bírált zen mester és költő egy csónakban meditált a Biva-tavon. Ekkor varjúkárogást hallva hirtelen szatoriban találta magát, és utána megtapasztalta a megvilágosodást.

Erről ezt írta:

“Egy szünet minden egyes varjú

vakmerő visítása között Ikkjú, Ikkjú, Ikkjú,

Nem semmi

csak azok a téli varjak fényesen feketén a napban.”

Túl azon, hogy gyönyörű szimbólumok és túl azon, hogy erkölcsi mesék karakterei, a madarak azok, amik. De megmutathatják nekünk azt, amik mi vagyunk.

A néhai meditációs tanító, Toni Packer ezt mondta: “Felismerjük-e, hogy egy elme, amelyik önmagával van elfoglalva, nem tud szabadon figyelni? Ez nem vélemény – ez tény.  Lehetetlen számomra, hogy valaki mást meghalljak, amíg magam miatt aggódom. Nem léteznek madárdalok, sem a szellő hangjai, amikor az elme tele van saját magával.” (The Simple Presence of Attention – 3 Talks by Toni Packer)

 Forrás: Buddha madarai (angol nyelven)

             Garuda története (angol nyelven)

             Az élet kereke (angol nyelven)

             Desmostachya bipinnata 

A vágyak világának hat birodalma

A buddhista kozmológia a létezés síkjait alapvetően három nagy világra osztja. A lények ezekben születhetnek újra. Bár vannak, akik szerint ezek “valódi” helyek, a többség inkább allegóriaként tekint rájuk.

A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy a karma határozza meg egy lény létezésének helyét és minőségét. Bizonyos birodalmak kellemesebbnek tűnnek, mint mások – például a menny jobban hangzik, mint a pokol –, de a létezés mindenhol ideiglenes és nem kielégítő.

A tanítások szerint ez a három világ összesen harmincegy birodalmat foglal magába. A forma nélküli világba (szanszkritul árúpa-dhátu, páli nyelven árúpa-lóka) négy birodalom tartozik; a formák világába (szanszkritul rúpa-dhátu, páli nyelven rúpa-lóka) tizenhat; és a vágyak világába (szanszkritul káma-dhátu, páli nyelven káma-lóka) pedig összesen tizenegy. Természetesen nem szükséges ismernünk mind a harmincegy birodalmat, de esetleg bizonyos szövegek megemlíthetik.

A vágyak világába tartozó tizenegy birodalomból hat az istenek (dévák) különböző birodalmai, a fennmaradó öt pedig egyéb lények újraszületésének helyei.

Az istenek hat létbirodalmát eggyé összevonva a vágyak világa összesen hat birodalomból áll. Ezt a hatot a bhavacsakra vagy létkerék ábrázolja. (a létkerékről – bhavacsakráról - ITT írtam bejegyzést)

Azt sem árt tudnunk, hogy vannak olyan buddhista iskolák, amelyek a dévák és az aszurák (félistenek) birodalmát is összevonják, emiatt náluk csak öt birodalom létezik.

A buddhista ikonográfia szerint mindegyik birodalomban egy-egy bódhiszattva lakik, aki abban segít a lényeknek, hogy kikerüljenek onnan. Ez lehet Avalókitésvara, a könyörületesség bódhiszattvája. De akár Ksitigarbha is, aki bármelyik birodalomban megjelenhet, de elsősorban arra esküdött, hogy nem pihen addig, amíg meg nem szabadít minden lényt a pokolból. (Avalókitésvaráról ITT, Ksitigarbháról ITT lehet olvasni)

1. Déva-gati – a dévák (istenek) és mennyei lények birodalma

A dévák birodalmát istenszerű lények népesítik be, akik jó erőnek, egészségnek, hosszú életnek örvendenek. Pompában és boldogságban élnek. Azonban még a dévák is megöregszenek és meghalnak. Az előjogaik és magas rangú státuszuk pedig vakká teszi őket mások szenvedéseivel szemben, így hosszú életük dacára, sem bölcsességgel, sem könyörületességgel nem rendelkeznek. Ezek a dévák haláluk után a hat birodalom valamelyikében születnek újra. (az istenek szerepéről a buddhizmusban ITT írtam)

2. Aszura-gati – az aszurák (félistenek, titánok) birodalma

Az aszurák erősek és hatalmasak, akiket sok esetben a dévák ellenfeleiként jelenítenek meg. Ezekre a félistenekre, titánokra a kegyetlen irigység a jellemző. A gyűlölet és féltékenység karmája okozza az aszurák birodalmában való újraszületést.

3. Préta-gati – az éhes szellemek birodalma

Az éhes szellemeket (prétákat) hatalmas, üres gyomorral, de tűhegynyi méretű szájjal ábrázolják és olyan vékony nyakkal, amellyel nem tudnak nyelni. Az éhes szellemek azok, akik mindig kívülről várják azokat az új dolgokat, amik kielégíthetik a bennük rejlő sóvárgást. Az éhes szellemeket csillapíthatatlan éhség és sóvárgás jellemzi. Őhozzájuk társítják még a függőséget, a megszállottságot és a kényszerességet is.

4. Naraka-gati – a pokol birodalma

Ahogy azt sejthetjük, a hat birodalom közül a pokol birodalma a legszörnyűbb. A pokol lényei hamar dühbe gurulnak, minden felmérgesíti őket. És dühüket pusztán agresszióval képesek kezelni. Zavarja őket a szeretet és kedvesség, helyette inkább más pokolbéli lények társaságát részesítik előnyben. A zabolátlan düh és agresszió a pokol birodalmában való újraszületést eredményezi. (a buddhista poklokról ITT írtam bejegyzést)

5. Tirjagjoni-gati – az állatok birodalma

Az állati lényeket butasággal, előítélettel és önteltséggel jellemzik. Védett életet élnek, távol tartják magukat a kényelmetlenségtől vagy bármitől, ami kedvezőtlen. Az állatok birodalmában való újraszületést a tudatlanság okozza. Azok az emberek, akik tudatlanok és nem akarnak ezen változtatni, könnyen kerülhetnek az állatok birodalmába. Ugyanakkor az is meglehet, hogy már most ott vannak.

6. Manusja-gati, az emberi birodalom

A buddhista hagyomány szerint az emberi birodalom az egyetlen hely a hatból, ahonnan a lények kitörhetnek a szamszárából. Egyrészt azért, mert az emberi élet alapvetően nem csak testi és lelki szenvedésből áll, tehát találhatunk lehetőséget arra, hogy elgondolkozzunk a világról és önmagunkról. Másrészt viszont nem teljes gondtalanság és gyönyörűség, amely elterelné a figyelmet az élet véges voltáról.

Tehát ezen a helyen a megvilágosodás az orrunk előtt van, de csak néhányan nyitják ki a szemüket és látják meg. Az emberi birodalomban való újraszületés feltétele a szenvedély, a kétely és vágy.

Forrás: A vágy hat birodalma (angol nyelven)

A három méreg

A létezés kereke vagy létkerék (bhavacsakra) közepén ábrázolva találunk, általában egymás farkába harapva, három állatot. A disznót/vaddisznót, a kakast/madarat és a kígyót. Az ő energiájuk tartja mozgásban a létforgatag (szamszára) kerekét, amelyben a megszabadulatlan lények vándorolnak, és amelyben újra és újra átélik a születést, halált és újraszületést. (létkerékről ITT írtam bejegyzést)

Ez a három állat képviseli a három mérget vagy három ártalmas gyökeret, amely minden “rossz” és negatív elmeállapot forrása.

A három méreg a moha, dvesa/dosza, rága/lobha, amit tudatlanságnak, gyűlöletnek és kapzsiságnak/vágynak szokták fordítani. E háromra együtt a szanszkritban az akusala-múla, a páliban az akuszala-múla kifejezést használják, aminek jelentése: “ártó gyökér”. Így ezt a három mérget a rossz gyökerének vagy olyan gyökérnek tekintik, amelyből az összes ártalmas cselekedet ered.

A buddhizmusban pontosabban ezt úgy értelmezik, hogy ameddig a gondolataink, szavaink és tetteink e három méregből erednek, addig negatív karmát alakítanak ki, és problémákat okoznak nekünk és másoknak. Az erkölcsös élet nem csupán a fogadalmak követését jelentik, hanem a mérgektől való megtisztulást is - legalábbis annyira, amennyire csak lehet. (A fogadalmakról a buddhizmusban ITT írtam bejegyzést, a tíz romboló viselkedésről pedig ITT)

Tudatlanság (moha)

Azért szokták elsőként ezt a mérget említeni – amelyet a disznó alakja képvisel –, mert a tudatlanság vezet a gyűlölethez és a kapzsisághoz. Nyanatiloka Mahathera, théraváda tudós ezt mondja:

“Minden rossz dolog és minden rossz sors valójában a kapzsiságban, gyűlöletben és tudatlanságban gyökerezik; és e három dolog közül a tudatlanság vagy illúzió (moha, aviddzsá) a legfőbb gyökér, ami a világon minden gonoszság és boldogtalanság elsődleges oka. Ha nincs több tudatlanság, nincs több kapzsiság és gyűlölet, nincs több újraszületés és nincs több szenvedés.”

A páli aviddzsá szót – vagy a szanszkrit avidjá – és a moha szavakat egyaránt “tudatlanság”-nak szokták fordítani, bár az aviddzsá elsősorban “nem-tudás”-t jelent, a moha pedig inkább zavarodottságot, eltévelyedést, illúziót, vakságot.

A buddhizmusban a tudatlanság vagy nem-tudás azt jelenti, hogy a négy nemes igazságot és a valóság természetének alapját figyelmen kívül hagyjuk. Ez abban nyilvánul meg, hogy azt hisszük, a jelenségek állandóak és változatlanok. A tudatlanság vagy moha legkritikusabb pontja a hit egy autonóm és örökké létező lélekben vagy én-ben. Ehhez a hithez való ragaszkodás és a vágy, hogy megvédjük vagy akár felmagasztaljuk az én-t, okozza a gyűlöletet és a kapzsiságot.

A tudatlanság ellentétes tényezője a nem-zavarodottság (amoha) vagy a bölcsesség (pradzsnyá).

Gyűlölet (dvesa/dosza)

A szanszkrit dvesa vagy a páli dosza a gyűlöleten kívül még jelenthet haragot, undort. A létkeréken a kígyó szimbolizálja.

A gyűlölet a tudatlanságból keletkezik, mert nem látjuk a dolgok és/vagy az élőlények közötti összefüggést, így emiatt kívülállónak, különállónak, másoktól különbnek képzeljük magunkat.

E téves elképzelésből eredően a dolgokat, élőlényeket aszerint ítéljük meg, hogy vágyakat keltenek-e bennünk – és meg akarjuk-e kapni azokat – vagy pedig undort, ellenszenvet, ezért távol akarjuk magunkat tartani tőlük.

Ugyanígy haragudhatunk bárkire, aki közénk és vágyaink tárgyai közé áll. Féltékenyek lehetünk azokra, akik pont azokat akarják, amiket mi is. Gyűlölhetjük azokat, amik/akik megijesztenek bennünket vagy fenyegetőnek tűnnek számunkra, vagy csak velünk ellentétes véleményt képviselnek.

A dvesa/dosza ellentétes tényezője a szerető kedvesség (mettá).

Kapzsiság (lobha/rága)

A létkerék ábrázolásán a kakas vagy madár szimbolizálja a lobhá-t. Azt a fajta kapzsiságot, mohóságot, vágyat jelenti, amikor olyan dolgok/élőlények után vágyódunk, amikről azt gondoljuk, hogy örömet okoznak nekünk vagy valamilyen formában jobbak, nagyszerűbbek leszünk általuk.

Arra a hajtóerőre is utal, hogy fenntartsuk és megvédelmezzük énünket. A lobha szó megtalálható a páliban és a szanszkritban is, de van, amikor a szanszkrit rága szót használják, aminek ugyanaz a jelentése.

A kapzsiság/vágy különféle formában jelentkezik. Jó példa erre, amikor azért akarunk megszerezni dolgokat, élőlényeket, hogy emeljük a státuszunkat. Vagy amikor az hajt bennünket, hogy mindig a legdivatosabb ruhákat viseljük azért, hogy népszerűek legyünk és csodáljanak bennünket.

Az is egyfajta kapzsiság, amikor fukarok, kicsinyeskedők vagyunk, annak ellenére, hogy erre semmi szükség nincs. Vagy amikor nagyravágyást keresve másokat kihasználunk.

A kapzsiság, mohóság, vágy hosszabb távon ritkán kielégítő. És sokszor lesz konfliktusunk másokkal, akik közül jó néhányan szintén nagyravágyóak, becsvágyóak.

Ha azért akarunk megkapni mindent, amit szeretnénk, hogy felnézzenek ránk, vagy hogy biztonságban érezzük magunkat, ha manipulálunk és kihasználunk másokat, hogy még többet érjünk el, akkor az irigységet, ellenérzést vált ki másokból, így előbb-utóbb elszigeteltté és magányossá válunk.

A lobha ellentétes tényezője a nagylelkűség (dána).

Forrás: A három méreg a buddhizmusban (angol nyelven)

Bhavacsakra 2. - A kerék története

A létkerék a korai buddhizmusban

A bhavacsakra szanszkrit eredetű kifejezés - páliul (magyar átírásban): bhavacsakka vagy szamszáracsakka -, amit különféleképpen lehet fordítani: az élet kereke, a létezés kereke vagy az újraszületés kereke.

A bhavacsakra külső köre a függő keletkezés láncolatát mutatja be 12 jelenetben. Maga a függő keletkezés részletes kifejtése többször és többféle összefüggésben található meg Buddha beszédeiben, de ő maga nem hasonlította ezt a láncolatot kerékhez. A hasonlat a Viszuddhimagga (A megtisztulás ösvénye) és más kommentárok része.  Bár a théraváda hagyomány többször is utal erre a hasonlatra, de a régészek nem tartják valószínűnek, hogy valaha is ábrázolták volna. 

Észak-Indiában, különösen Kasmírban, a szarvásztiváda* iskola vetette meg a lábát és épült ki stabilan. Ez az iskola, amellett, hogy mérhetetlen irodalmat hozott létre a Fegyelmi Szabályzatról (Vinaja) és a További Dhammáról/Felsőbb Tanról (Abhidharma), sok fontos buddhista tanítás ábrázolásmódját teremtette meg a kerék megrajzolásával.

A kerék későbbi története

Bhavacsakra-ábrázolás Adzsantában (kb. 5. sz.)

Tibeti legendák szerint, amikor Buddha a szerzeteseivel egy rizsföldön sétált, akkor körvonalazta a kereket rizsszemekből. Ez akár még lehetséges is, hiszen Észak-Indiában minden szarvásztiváda kolostorban ez a festmény ékesítette a kapukat, mély érzelmeket keltve azok szívében, akik ismerték jelentését, és kíváncsiságot ébresztve azokban, akik nem ismerték. Sajnos, az indiai buddhizmus elleni támadást nem élte túl egyetlen kolostori példány sem, ez  is jelzi azt, hogy Indiában milyen hatalmas méretű volt ez a pusztítás. Mindössze egy magányos festmény maradt fent Adzsantá 17. számú barlangjában, amiről úgy tűnik, hogy talán a bhavacsakra valamilyen ábrázolása.

Indiából a kerék motívumát Bande Jese vitte Szamjéba, az első tibeti kolostorba. Ott a rend szarvásztiváda irányzata épült ki. A kerék megjelenítésének hagyománya így került Tibetbe, ahol az éghajlati viszonyok miatt nem a kolostorok kapuira, hanem a templom előcsarnokába festették, ahol minden belépő szeme megakad rajta.

A tibeti hagyomány kétféle kerékről beszél, egy régebbi és egy újabb típusúról. A régi típusú bhavacsakra alapja egy olyan szöveg, amely Buddha és tanítványai történeteinek gyűjteményeiben szerepel. Ez a gyűjtemény Avadána* (páliul Apadána) néven ismert. A bhavacsakra alapjának vélt szöveg elmeséli azt, hogy Buddha egyik nagy tanítványa, Mahámoggallána* (varázserejénél fogva) gyakorta megfordult a különböző birodalmakban: poklokban, istenek, emberek, állatok, kísértetek birodalmaiban. Emiatt a kételkedő vagy bizonytalan tanítványokat könnyen meg tudta győzni a szenvedés egyetemes jellegéről, amelynek fő okozója a vágy. És mivel Mahámoggallána nem lehet ott mindig, minden kételkedő és bizonytalan tanítvány mellett, ezért Buddha javasolta, hogy a kolostorok kapuinál legyen egy öt részre felosztott kerék rajzolva, és ez az öt rész szimbolizálja az öt különböző birodalmat. Ezzel együtt a birodalmak keréken elfoglalt helyét is meghatározta Buddha. Ugyanígy megnevezte a legbelső körben helyet foglaló három állati jelképet: disznót, kígyót, galambot (a modern ábrázolásokban galamb helyett kakas szerepel). Elmondta, hogy átlagos lényeket is mutassanak be, akik a vízkerék forgásához hasonlóan alámerülnek alacsonyabb születésekbe, majd kiemelkednek újra. A szélére, a külső körbe pedig a függő keletkezés 12 láncszeme kerüljön. A kerék maga pedig egyértelműen mutassa be azt, hogy semmi sem állandó, mindig minden változik. Buddha rendelkezett arról is, hogy minden kolostorban ki kell nevezni olyan hozzáértő szerzetest, aki hozzáértő módon el tudja magyarázni a kerék jelentését a kolostorok látogatóinak.

Az új típusú bhavacsakra újabb elemeket mutat be. Jé Congkapa, a nagy reformer, 1357-ben született. Ő alapította meg a Gelugpa iskolát, aminek a feje Őszentsége, a Dalai láma. Je Congkapa adott felhatalmazást a kerék hatos felosztására az öt helyett, és Buddha alakja helyett Avalókitésvara bódhiszattva megjelenítésére mindegyik öt nem-emberi birodalomban.  Az új felosztás szerinti hatodik rész lett a félistenek (aszurák) birodalma.Ez a két sajátság látható az új típusú keréken.

A szamszára borzalmának, és a mindig velünk lévő erőszaknak példája Tibet kínai megszállása. A bhavacsakra ábrázolásának hagyományát mind a mai napig a tibeti művészek tartják életben, és menekültként, Indiában, a nehézségek ellenére még mindig tovább folytatják. De a Dharma bemutatásának egykori módja szélesebb ismertséget és nagyobb megbecsülést érdemelne. Szerencsére buddhista szent helyeken gyakran ábrázolják a bhavacsakrát, hogy emlékeztesse a hívőket a születés és halál örökkön örökké forgó kerekére.

* A link angol nyelvű

Forrás: A születés és halál kereke (angol nyelven)

Bhavacsakra - A létezés kereke

Ahogy írtuk a dharmapálákról szóló bejegyzésünkben, a nyolc dharmapála közül talán Jama alakja a legismertebb, mert a buddhista ábrázolás szerint ő tartja hosszú karmos kezeivel és két hatalmas metszőfogával a 'létezés kerekét', a bhavacsakrát.

A létezés körforgását rendkívül szemléletes módon bemutató bhavacsakra négy koncentrikus körből álló ábra - ezt tartja Jama a kezeiben. A Jama fején lévő öt koponya-korona az öt léthalmazt (szanszkrit nyelven: szkandha, páliul: khandha) jelképezi. A homlokán lévő harmadik szem az állandótlanság megértésének bölcsességét jelzi. A négy végtagja szimbolizálja a négyféle szenvedést: a születést, a betegséget, öregséget és halált. Jamát némely esetben tigrisbőrrel díszítve ábrázolják, ami a rettenthetetlenséget jelképezi. A tigrisbőr jellemzően a kerék alsó része alól látszik ki.

A kerékhez, és az azt tartó Jama alakjához hozzátartozik a fölöttük látható telihold képe is, amely a Szamszárából (létforgatagból) való megszabadulást szimbolizálja. Szintén az ábrázolás felső részén található egy Buddha-alak, amely a hold felé mutatva jelzi a megszabadulás ösvényét.

A bhavacsakra négy körének jelentése a következő:

A legbelső körben egy disznó, egy kígyó és egy kakas található körbe rendezve, sötét háttérben. A disznó képviseli a tudatlanságot, a kígyó a gyűlöletet, a kakas pedig a vágyakozást, és gyakran egymás farkába harapva ábrázolják őket.

A második kör háttere félig fehér, félig fekete. A fehér háttérben azok az emberek jelennek meg, felfelé mozdulva a létezés körében, akik üdvös/helyes cselekedeteket tettek (jó karmát halmoztak fel). A fekete háttérben azok láthatóak, lefelé indulva meztelenül, akik nem üdvös/helytelen tetteket hajtottak végre. Őket a Halál Urának vörös és zöld kísérői vezetik.

Az istenek birodalma

A harmadik, a legszélesebb kör a létezés hat birodalmát mutatja be: istenek (dévák), aszurák (félistenek), emberek, állatok, éhes szellemek (préták) és poklok régiói. Az ábrázolásban piros vonallal választják el egyiket a másiktól.

Legfelül kezdődik az istenek birodalmát jelző ábrázolás, ezt Sakra isten (Indra) alakja jelzi, aki egy húros hangszeren játszik egy palotában. Némely hagyomány úgy tartja, hogy Indra isten ebben a formában való megjelenítése a történelmi Buddha kisugárzása.

A poklok, középen az ítélkező Jama

Ettől jobbra látható az aszurák (félistenek) birodalma. Ők az istenek alacsonyabb formái, akik állandóan konfliktusban, versengésben állnak egymással. Rögtön ezalatt az éhes szellemek (préták) birodalma látszik. Az istenek birodalmának ábrájától balra van az emberi birodalom, és alatta az állatok régiója. 

Legalul pedig a poklok birodalma található, aminek központi, kék színű, bősz alakja egy botot tart jobb kezében és egy tükröt a balban. Ő Jama, a Halál Ura, az Ítélkezés királya. (Ez a Jama-alak nem azonos a tantrikus buddhizmusban szereplő dharmapálával.) A Jama kezében tartott tükör azokat a tetteket (és azok következményeit) tükrözi vissza, amiket minden Jama elé kerülő lény a saját életében megcselekedett.

Minden birodalomban különféle lények láthatóak különböző, rájuk jellemző tevékenység közben, buddhák vagy bódhiszattvák társaságában.

Tudatlanság

A negyedik, a külső kör, 12 jelenetre osztva mutatja be a 12 láncszemből álló Függő Keletkezés folyamatát, kezdve egy vak emberi alakkal (ez a jelenet a láncolat legelső tagját, a tudatlanságot szimbolizálja). Majd az óramutató járásával megegyező irányban haladva tovább a létezés kereke körül, egészen addig, amíg a tizenkettedik, utolsó, láncszem össze nem találkozik a legelsővel. 

Halál

Ezen a legutolsó ábrán egy emberi alak begöngyölt holttestet cipel halotti máglyára. Más képeken ez a begöngyölt valami nem egy holttest, hanem a múltbéli életek felhalmozott karmája. (ez a jelenet a láncolat 12. tagját képviseli, ami nem más, mint maga a létezéshez kapcsolódó szenvedés)

Jama egyik kísérője,
amint a jó és rossz tetteket méri

A létezés kerekén belül, a pokolbéli birodalmak középpontjában lévő Jama, a Halál ura, valójában az éhes szellemek (préták) birodalmában lakik, és ő a préták királya. A préták városában, Kapilában él, ami az ókori észak-indiai várostól, Rádzsagáhától (Radzsgír) 500 mérföldnyire, a föld alatt található. Harminchat kísérőjével egyetemben lakik ott. Ennek ellenére, ahogy fentebb írtuk, a pokolbéli birodalmakban jelenítik meg őt, az üdvös és nem üdvös cselekedetek döntőbírájaként.

A buddhista kozmológiáról bővebben ITT lehet olvasni, A Buddha Ujja lapon.

Forrás: Az élet kereke (angolul)

              Bhavacsakra (wikipédiás cikk angolul)
              A teljes létkerék képe
A kép forrása: Rad des Lebens - Picasa Album