2018. február 27., kedd

Madarak a buddhizmusban


A madarakban bárki könnyen talál szimbólumot – ahogyan szállnak, ahogyan tollászkodnak, fészket raknak, énekelnek. Szárnyalásukkal költőket ihletnek meg, míg a misztikus bölcselők tisztelik őket.
A buddhizmusban a madarak segítségével erkölcsös viselkedést tanítanak és elméleti téziseket magyaráznak el. A madarakat metaforaként használjuk a zavarodott, ügyetlen önmagunkra, de szimbolizálják a legjobb, nem-én önmagunkat is.

Sziddhártha és a hattyú
Amikor a jövendőbeli Buddha, Sziddhártha még csak gyerek volt, egy napon unokatestvérével, Dévadattával sétálni indultak az erdőbe. Dévadatta mohó vadászként sehová sem ment íja és nyílvesszői nélkül. Így, amikor egy V alakban szálló hattyúcsapat húzott el fölöttük, megcélozta a vezető madarat és meglőtte a szárnyát. Amikor a hattyú leesett a földre, mindkét fiú elindult felé, és Sziddhártha ért oda elsőként. Átfogta karjaival a sebesült jószágot és vigasztaló szavakat suttogott a hajlékony, puha nyakába. Ezután kihúzta a nyílvesszőt, és bedörzsölte a sebet hűvös és gyógyító növénnyel.

Ezután Dévadatta is odaért Sziddhárthához és kérte, hogy adja át neki a hattyút, de Sziddhártha visszautasította. Amikor Dévadatta tovább erősködött, Sziddhártha azt javasolta, vigyék az ügyet a király elé, így az egész udvar színe előtt Dévadatta és ő is megvédhetik az álláspontjukat. Ott azonban mindketten annyira meggyőzően érveltek, hogy az udvar sem tudott dönteni: volt, aki szerint a hattyú Dévadattát illeti, mert ő lőtte meg, míg mások szerint Sziddhártháé, mert ő ápolta azt.

Ekkor egy idős ember jelent meg, és a király kikérte az ő véleményét is. Az idős ember azt felelte:
-- Minden élőlény legértékesebb tulajdona az élete. Ezért egy lény nem ahhoz tartozik, aki megpróbálja elvenni az életét, hanem ahhoz, aki megvédi azt.

E bölcs gondolatok hatására az udvar Sziddhárthának ítélte a hattyút. Ő pedig addig ápolta, amíg teljesen fel nem gyógyult, és azután szabadon engedte. (a történelmi Buddha unokatestvéréről, Dévadattáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

Az arany lúd
A hagyomány szerint Buddha gyakran mesélt követőinek történeteket előző életéből, hogy általuk erkölcsi tanításokat adjon. Egyik ilyen történet szerint Buddha olyan emberként halt meg, aki halála után arany lúdként született újra. Új életében is emlékezett még régi családjára, és bánatosan gondolta arra, hogy az ő halála óta milyen nehéz a sorsuk. Így elment hozzájuk, és a lábuk előtt elhagyott egyet az értékes tollazatából.
-- Mindig gondoskodni fogok rólatok – ígérte lúdként. Ezután minden nap adott a családnak egy tollat, egészen addig, amíg annyi aranyuk nem lett, hogy puha ágyat és bőséges ennivalót tudtak vásárolni maguknak.

De a volt felesége kapzsisága egyre nőtt, és egy napon édes szavakkal csalogatta magához a ludat. Majd megragadta, és magához szorítva verdeső szárnyait, lekopasztotta az összes ragyogó tollát. Így a lúd nem tudott elrepülni. A feleség bedobta őt egy hordóba, és ételmaradékokkal etetve várta, hogy kinőjenek újra a tollai. De amikor ez megtörtént, a feleség csalódva látta, hogy a várva várt arany tollak helyett az újak hófehér színűek lettek.

A mohóság/vágy kakasa/madara

Ahogy a lét kerekéről (bhavacsakra) szóló bejegyzésemben írtam, a kör közepén három állat található, a disznó, a kígyó és a madár/kakas. Ez a három képviseli a buddhizmusban a három mérget. (ezt ITT fejtettem ki bővebben)

A disznó képviseli a tudatlanságot, a kígyó a gyűlöletet, a madár a mohóságot, vágyat. Mi ezt a madarat általában kakasnak szoktuk fordítani, de Ringu Tulku tibeti tanító szerint ez nem teljesen pontos. Tudomása szerint ez a madár nem él a nyugati országokban. Azért képviseli ez a madár a vágyat, ragaszkodást, mert szinte rögeszmésen ragaszkodik a társához.


Páva
A pávakakas fémesen csillogó kék nyakával és szemekkel díszített gyönyörű farkával a buddhizmus fantáziáját is megragadta.

A páváról úgy hírlik, hogy mérgező növényeket, kígyókat és rovarokat is képes elfogyasztani, és egy cseppet sem árt neki, hanem kifejezetten jól fejlődik ezektől. Ezért ezek a gyönyörű madarak olyasmit szimbolizálnak, amit összefüggésbe hozhatunk a saját szellemi és lelki mérgeinkkel.

A vadzsrajána hagyományban azt tartják, hogy úgy általában a mérgekhez háromféleképpen viszonyulhatunk. Az első, ami vitathatatlanul a legkevésbé veszélyes, hogy távol tartjuk magunkat tőle. Ha egy mérgező fa vagy növény nő a kertünkben, kivágjuk. Ugyanígy, ha érezzük, hogy kezd forrni bennünk az indulat, tartózkodunk attól, hogy szabadon engedjük. És amikor mások whiskyt isznak, mi almalét rendelünk.

De a méreg – ha helyesen használják – gyógyszer is lehet, így elképzelhető, hogy meghagyjuk azt a mérgező növényt a kertünkben. Bár helyesen kell alkalmaznunk ezt a módszert, ellenkező esetben megmérgezzük magunkat. Ha a kertünkben lévő mérgező növényt gyógyszerként akarjuk használni, elengedhetetlen, hogy tudjuk, mikor és mennyit kell belőle adagolni. Ugyanígy, ha az úgynevezett ’bűneinket’ és nem előrevivő szellemi állapotunkat akarjuk használni a megvilágosodáshoz vezető ösvényen, tudnunk kell, pontosan hogyan alakítsuk át azokat.

Végül a mérgekhez való viszonyulásunk harmadik lehetősége az, hogy a pávakakas elképzelt módszerét alkalmazzuk. A pávakakas peckesen odalépdel a kertünkben lévő mérgező fához és nagy nyugalommal lecsipkedi az összes ágat, mert a pávának a méreg nem más, mint ennivaló. Hiszen a hiedelem szerint a méreg miatt olyan gyönyörű a tollazata.

Tenzin Wangyal, a tibeti bön buddhizmus magas rangú képviselője ezt a harmadik, pávakakasos módszert spirituális kifejezésekre így fordítja le: “Ahelyett, hogy óvakodnánk a méregtől vagy manipulálnánk vele, fogadjuk be. Figyeljük meg nyers, leplezetlen éberséggel a fájdalmat vagy mérget közvetlenül, és fedezzük fel, hogy a létezés valódi alapja sosem mérgeződik meg. Ily módon cselekedvén, a fájdalom felszabadul saját maga által.”

Garuda története
A bámulatos és fantasztikus Garuda, a madarak királya a hindu és a buddhista hagyományban egyaránt megtalálható. A legendák szerint Garuda 500 éven át volt a tojásban, és azután teljes formájában kelt ki. Úgy ragyogott az arany teste, hogy azt hitték róla, ő Agni, a tűz istene. A szárnyai pedig olyan erőteljesek voltak, hogy földrengést okoztak. (Garudáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

A Mahábharatában található történet szerint egy napon Garuda anyja, Vinata és Vinata nővére, Kadru – a kígyók, a nágák anyja - vitázni kezdtek azon, hogy milyen színe van az egyik mennyei lónak. Kadru csalása miatt Vinata elvesztette a fogadást, így Kadru szolgájává kellett válnia. Garuda meg akarta szabadítani Vinatát, ezért cserébe a kígyók a halhatatlanság nektárját, az amritát követelték, amelyet az istenek őriztettek. Az elszánt Garuda több hősies cselekedetet megtéve és rengeteg nehézséget – többek között az istenek jó részét is - legyőzve megszerezte a nektárt, anélkül, hogy ő maga akár egyetlen cseppet is ivott volna belőle. Visnu isten ezt az önzetlen tettet látva lecsillapodott, és felajánlotta neki, hogy teljesíti kívánságát. Garuda halhatatlanságot kért, amit meg is kapott. Cserébe ő lett Visnu hátasa.

Ezek után még Indrával, az istenek királyával egyezett meg. Indra ugyanis azt kérte, hogy ne adjon senkinek sem az amitrából. Garuda elmondta neki, hogy miért volt szüksége a halhatatlanság nektárjára, és az is közölte Indrával, hogy amint eljuttatta a nektárt a céljához, Indra eljöhet érte és elviheti. Indra ennek megörült, és ő is felajánlott neki egy kívánságot. Garuda azt kérte, hogy ezentúl a kígyók legyenek a fő eledele, mivel ők juttatták anyját szolgaságra.
Az amritával megérkezvén a kígyókhoz, Garuda kérte, hogy engedjék el anyját, ők maguk pedig vegyenek tisztító fürdőt, mielőtt a nektárt elfogyasztanák. A kígyók beleegyeztek. És amikor elmentek fürdőzni, Indra gyorsan visszavette a magára hagyott nektárt tartalmazó csuprot. A kígyók visszatérvén látták, hogy hiányzik a csupor. Mivel úgy gondolták, hogy nektár pár cseppje esetleg ott maradt a kusafüvön, elkezdték azt nyalogatni. A fű éles széle hosszában bevágta nyelvüket, azóta van a kígyóknak villás nyelvük. És mivel az amrita érintkezett a kusafűvel, így ez a növényt (Desmostachya bipinnata) onnantól kezdve szentnek tekintik Indiában. (A korai buddhista leírások szerint Buddha kusafüvön ülve érte el a megvilágosodást. A Rigvéda is megemlíti ezt a növényt, amelyet szent szertartásoknál használtak, és a papok ülőhelyéül szolgált. A Bhagavad Gítában Krisna (Visnu nyolcadik megtestesülése) meditációhoz javasolja ideális ülőhelyként a kusafűből készült szénát.)

Eredetileg Garudát egyértelműen hatalmas, erős madárnak ábrázolták, de később már “madár-emberként jelenítették meg. A tibeti ikonográfiában emberi teste és karjai vannak, a lába azonban tollakkal borított és karomban végződik, a feje pedig bősz sasra emlékeztet. Úgy tartják, hogy a két szarva a két igazságot, a relatív és a végső igazságot szimbolizálja, míg a két angyalszerű szárnya az eszköz és a bölcsesség egybefonódását. Mivel Garuda teljesen éretten kelt ki a tojásból, azt a vadzsrajána buddhista nézetet képviseli, mely szerint a megvilágosodás egyszerre is megtörténhet, hosszas készülődés nélkül. Szárnyai korlátlanul és félelem nélkül a magasba nyújthatja, az abszolút magabiztosságot képviseli.




A tibeti mitológiában Garuda, mint az ég ura, hagyományosan az oroszlán – a föld urának - ellenfele. De a tibeti mitológia szerint ezek az ellenfelek egymással párzanak, nászukból egy szörny születik, aminek oroszlán teste van és olyan a szárnya és feje, mint Garudának.
A föld és az ég egyesülésének szimbóluma, a Garuda-oroszlán egyike annak a három győztes teremtménynek, amelyek a diszharmónia és a széthúzás, viszály ellen harcolnak. A másik kettő szintén állatformájú, a hagyományok szerinti ellenfelek szülöttei: a vidra és a hal, a krokodilszerű tengeri szörny és a vízicsiga nászából lesznek az egyetemes szeretet szimbólumai. A vidra-hal formájú utód teste sima, fényes, sötét vidra bundájú, de a nyakán pikkelyes és halfeje van. A makara-csiga egy sárkányszerű vízi szörny, amelynek a feje és sörénye egy vízicsigából tör elő.


Ikkjú varja
1420-ban Ikkjú, az egyfelől ünnepelt, másfelől bírált zen mester és költő egy csónakban meditált a Biva-tavon. Ekkor varjúkárogást hallva hirtelen szatoriban találta magát, és utána megtapasztalta a megvilágosodást.
Erről ezt írta:
“Egy szünet minden egyes varjú
vakmerő visítása között Ikkjú, Ikkjú, Ikkjú,
Nem semmi
csak azok a téli varjak fényesen feketén a napban.”


Túl azon, hogy gyönyörű szimbólumok és túl azon, hogy erkölcsi mesék karakterei, a madarak azok, amik. De megmutathatják nekünk azt, amik mi vagyunk.
A néhai meditációs tanító, Toni Packer ezt mondta: “Felismerjük-e, hogy egy elme, amelyik önmagával van elfoglalva, nem tud szabadon figyelni? Ez nem vélemény – ez tény.  Lehetetlen számomra, hogy valaki mást meghalljak, amíg magam miatt aggódom. Nem léteznek madárdalok, sem a szellő hangjai, amikor az elme tele van saját magával.” (The Simple Presence of Attention – 3 Talks by Toni Packer)

 Forrás: Buddha madarai (angol nyelven)
             Garuda története (angol nyelven)
             Az élet kereke (angol nyelven)
             Desmostachya bipinnata 




2018. február 20., kedd

Théraváda buddhizmus eredete

Délkelet-Ázsia legnagyobb részén, elsősorban Burmában, Kambodzsában, Laoszban, Srí Lankán és Thaiföldön a buddhista vallás fő irányzata a théraváda. Körülbelül 100 millió követője van.
A théraváda szó jelentése ‘vének tana (vagy tanítása)’.


A nagy szétválás
Bár a korai buddhizmus valódi történelmét nem ismerjük pontosan, úgy tűnik, hogy a szektariánus különbségek nagyon hamar kialakultak, feltehetően már a történelmi Buddha halála után pár évvel. Annak dacára, hogy jelentős erőfeszítéseket tettek arra, hogy a szanghán belül mindenki ugyanazokat az elveket vallja, mégis a Buddha halála után körülbelül 100 évvel megtartott zsinaton két jelentős csoport alakult ki. Ezt a kettéosztottságot szokták a nagy szétválásnak is nevezni.

A két nagy csoport önmagát mahászanghikáknak (‘nagy közösség’) és szthávíráknak (‘vének’) vagy szthaviravádinoknak (‘vének tanításai’) nevezték. A mai théraváda irányzat nem egyenes ági leszármazottja az utóbbi csoportnak. A mahászanghikát a mahájána buddhizmus előfutárának tekintik, amelyik körülbelül i. u. 2. században fejlődött ki a ‘nagy közösség’-ből.

Eredetileg a Vinaja-pitaka, a ‘fegyelem kosara’ körüli vita lehetett a szétválás első oka. Vannak olyan hagyományok, amelyek úgy tartják, hogy a szthávírák újabb szabályokat akartak hozzáadni, a mahászanghikák pedig ellenezték. Más hagyomány szerint több szerzetes megszegte a Vinaja-pitaka eredeti szabályait, ezért a ‘vének’ megfeddték őket, amit azonban a vétkesek nem fogadtak el.

A nagyon hamar kialakuló szektás időszaknak feltehetőleg több oka is volt. Részint sokan már egy ideje felhagytak a kóborló életmóddal és különböző helyeken telepedtek le, nélkülözve a központi irányítást. Ráadásul a fentebb említett nagy szétválás szintén nem kedvezett az egységes hagyomány fennmaradásának. Mindezek okaként hamarosan állítólag tizennyolc iskola fejlődött ki, de minden bizonnyal ettől jóval több létezett.


Szthávíra
Maguk a szthaviravádinok is elég hamar legalább három al-iskolára osztódtak, az egyiket úgy nevezték, hogy vibhaddzsaváda – ‘elemzés tana’. Ez az iskola a kritikai elemzésre, a tapasztalásra helyezte a hangsúlyt, nem a vak hitre. A vibhaddzsavádából később legalább két – bizonyos források szerint több – iskola alakult ki, amelyek egyike lett a théraváda.

Asóka király (i.e. 268-tól 232-ig uralkodott) támogatása segített megszilárdítani a buddhizmust, és segített abban is, hogy Ázsia egyik legfőbb vallásává váljon. Egy Mahinda nevű szerzetest, aki a krónikák szerint saját fia volt, küldte el Srí Lankára, körülbelül i.e. 246-ban, hogy ott terjessze a vibbhaddzsaváda iskola tanait. A vibhaddzsavádának ezt az ágát tamraparnija, azaz ‘a Srí-Lankai ág’ néven nevezték. A viddhaddzsaváda buddhizmus többi ága kihalt, csak a tamraparnija élte túl, és théraváda – ‘a vének tanításai‘ - néven kezdték hívni.
Így a théraváda a szthávíra irányzat egyetlen ma is létező iskolája.

Páli kánon
A théravádának köszönhető az addig szóban továbbhagyományozott kánon írásban történő rögzítése. Az i.e. 1. században Srí-Lanka-i szerzetesek írták le a teljes kánon, a Tipitaka szövegét pálmalevelekre, páli nyelven.
A Tipitakát ezenkívül még szanszkrit és egyéb nyelveken is rögzítették, de ezek változataiból mindössze töredékek maradtak fenn. Amit “kínai” Tipitakának neveznek, azt jobbára a mára már elveszett szanszkrit példányok korai kínai fordításaiból rakták össze. Bizonyos szövegek csak páli nyelven léteznek.

A teljes páli kánon legrégibb fennmaradt másolata is csak körülbelül 500 éves, ezért nem tudhatjuk, hogy mennyiben ugyanaz, mint amit i.e. 1. században írtak le. A fordítók szerint egyértelmű, hogy ez a körülbelül 500 éves másolat számos utólagos betoldást tartalmaz.

A théraváda irányzat Srí Lankáról terjedt tovább Délkelet-Ázsia több országába.

Kevés eltérés az irányzaton belül
A mahájána irányzathoz képest nincsenek igazán jelentős eltérések a théravádán belül. Természetesen bizonyos gyakorlások változhatnak egyik templomról a másikra, de a tanok nem különböznek.
A legtöbb  théraváda templomot és kolostort a nemzeti határokon belüli szerzetesi szervezetek igazgatják. Ázsiában a théraváda buddhista létesítmények és egyházi közösségek gyakran élveznek némi állami támogatást, ugyanakkor valamilyen szintű állami felügyelet alá is tartoznak.

Irodalma
A théraváda csak a páli nyelvű Tipitakát fogadja el. A mahájána irányzat egyéb szuttáit  – tanbeszédeit – a théraváda nem tartja mérvadónak.
Emellett a théraváda a páli nyelvet használja a buddhista kifejezésekre, nem pedig a szanszkritot.

Meditáció
A théraváda irányzatban a megvilágosodás eléréséhez való elsődleges eszköz a vipasszaná vagy ‘belátás’ meditáció. A vipasszaná a test és a gondolatok, érzelmek, illetve ezek összekapcsolódásának fegyelmezett és irányított önmegfigyelése. (arról, hogy hogyan végezzük a vipasszaná meditációt, ITT és ITT írtam)

A mahájána irányzat némely iskolájában szintén nagy hangsúlyt kap a meditáció, de vannak olyan iskolái, ahol nem meditálnak.

A théraváda és mahájána irányzat főbb közös pontjairól és különbségeikről két részletben ITT és ITT írtam összefoglalót.

A théraváda buddhizmusról, kialakulásáról, a páli nyelvről, az alaptanokról ITT, a Buddha Ujja oldalon is lehet egy hosszabb cikket olvasni.

Forrás: A théraváda buddhizmus eredete (angol nyelven)
             Théraváda buddhizmus (angol nyelven)

2018. február 13., kedd

Milinda-panyhá (Menandrosz király kérdései)

A harci szekér hasonlat
Bár a Milinda-panyhá vagy “Menandrosz király kérdései” nem része a páli kánonnak, mégis fontos korai buddhista szöveg. Nagy tiszteletnek örvend, mivel a Milinda-panyhá a buddhizmus legbonyolultabb tanításaival foglalkozik, amelyeket szellemességgel és tiszta, világos érthető módon magyaráz el.

A szöveg leghíresebb része a harci szekér hasonlat, amely azt a célt szolgálja, hogy segítségével meglehessen érteni az anatta vagy nem-én elvét.

Milinda-panyhá háttere 
A Milinda-panyhá formája párbeszéd, amely I. Menandrosz király (páli nyelven Milinda) és egy megvilágosodott buddhista szerzetes, Nágaszena között zajlik.

I. Menandrosz az indo-görög ókori királyság, Baktria uralkodója volt, feltehetőleg körülbelül i.e. 160-tól 130-ig uralkodott.
Baktria a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán területét és Pakisztán egy kis részét foglalta magába.

A források szerint Menandrosz hívő buddhista volt, így elképzelhető, hogy a Milinda-panyha ismeretlen szerzőjét a király és egy megvilágosodott tanító közötti valódi beszélgetés inspirálta.
Ennek ellenére a tudósok szerint csak a szövegnek egy része származik i.e. 1. századból. A többit később írhatták Srí Lankán.

A Milinda-panyhát nem-kánonikus szövegnek is nevezik, mert nem része a Tipitakának, a páli
kánonnak. Feltehetőleg azért, mert a páli kánont már körülbelül i.e. 3. századra véglegesítették, még jóval Menandrosz előtt.

Ennek ellenére a páli kánon burmai változatában a Milinda-panyhá megtalálható, a Khuddaka Nikája - ‘A kisebb gyűjtemény’ - 18. könyve.

Milinda király kérdései
A Milinda-panyhához tartozó befejezésben az áll, hogy a mű 262 kérdést tartalmaz, de a napjainkban fellelhető kiadványokban már csak 236 található.
Milinda király – többek között – rákérdez Nágaszenától a nem-én tanára; arra, hogy hogyan lehetséges újraszületés lélek nélkül; mi jellemzi a bölcsességet; mi az öt khandha vagy léthalmaz; milyen az, amikor tudva vagy tudatlanul rosszat tesz valaki, stb. (a khandháról vagy öt léthalmazról ITT írtam bejegyzést)

Nágaszena minden kérdésre metaforákkal, párhuzamokkal és hasonlatokkal válaszol.

A harci szekér hasonlat
A király egyik legelső kérdése az ‘én’ természetével és a személyiséggel kapcsolatos. Amikor a király Nágaszenához érkezett, és megkérdezte a bölcstől a nevét, az illendően bemutatkozott. Azonban azt is hozzátette, ez a  “Nágaszena” csak egy elnevezés; ugyanis nem található egy állandó “Nágaszena” személyiség (nincs lélek).

A király tovább kérdezősködött, hogy ha nincs állandó személyiség (nincs lélek), akkor ki hord ruhát, ki eszik, ki él erkölcsös életet, ki szenteli magát meditációnak, kinek a célja a Nibbána elérése? Vagy pont az ellenkezője, ki öl másokat, ki követ el gaztetteket?

Nágaszena azt tudakolta a királytól, hogy hogyan jött el hozzá, gyalog vagy harci szekéren? A király azt felelte, hogy harci szekéren. Ezután Nágaszena tovább folytatta a kérdezősködést. Mi a harci szekér? A rúdja, a tengelye, a kereke, a kerék küllői, a kötelek, a járom? A király mindegyikre azt felelte, hogy nem. Akkor valami, ami kívülről jön, az teszi a harci szekeret azzá, ami? A király megint azt felelte, hogy nem.

Nágaszena erre így szólt, hogy nincsen olyan dolog, hogy harci szekér. Ekkor a király is belátta, hogy az az általános elnevezés, hogy ‘harci szekér’ csak ezen alkotórészek együttes meglétéből következik, és maga a ‘harci szekér’ kifejezés csak egy fogalom, pusztán egy név.

Ugyanígy, mondta Nágaszena, a ‘Nágaszena’ is egy elnevezés valami olyasmire, ami fogalmilag létezik. Pusztán egy név.
És még hozzátette:
“A nővérünk, Vadzsirá ezeket mondta a Magasztos jelenlétében:
Mint amikor a különböző alkotórészek együtt vannak,
és ekkor a ‘harci szekér’ szót használjuk,
éppen úgy, ha az öt khandha van jelen,
akkor ‘lény’-ről beszélünk.”
(Menandrosz király kérdései, 2. könyv, 1. fejezet, 3.1.1. Személyiség és név; A harci szekér hasonlat -Sutta Central – angol nyelven)

Vadzsirá a történelmi Buddha tanítványa volt, és ugyanezt a harci szekér hasonlatot használta egy korábbi szövegben, a Vadzsirá szuttában, az SN 5.10-ben. Bár ebben a tanbeszédben Vadzsirá Mára démonhoz beszél:
“Miért tételezel fel lényt?
Mára, megragadtál egy nézetet?
Ez csak a tiszta alakzatok halmaza:
Itt nincs [semmiféle] lény.
Csak úgy, mint az összeillesztett részekre,
A szekér szót használják,
Így, amikor az összetevők léteznek,
A “lény” szót szokás használni.”
(a teljes szutta magyarul ITT a Buddha Ujja oldalon olvasható Szabó Márta fordításában)

             Milinda-panyhá - Access to Insight (angol nyelven)
             Menandrosz király kérdései - Sutta Central (angol nyelven)

2018. február 6., kedd

A vágyak világának hat birodalma

A buddhista kozmológia a létezés síkjait alapvetően három nagy világra osztja. A lények ezekben születhetnek újra. Bár vannak, akik szerint ezek “valódi” helyek, a többség inkább allegóriaként tekint rájuk.

A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy a karma határozza meg egy lény létezésének helyét és minőségét. Bizonyos birodalmak kellemesebbnek tűnnek, mint mások – például a menny jobban hangzik, mint a pokol –, de a létezés mindenhol ideiglenes és nem kielégítő.

A tanítások szerint ez a három világ összesen harmincegy birodalmat foglal magába. A forma nélküli világba (szanszkritul árúpa-dhátu, páli nyelven árúpa-lóka) négy birodalom tartozik; a formák világába (szanszkritul rúpa-dhátu, páli nyelven rúpa-lóka) tizenhat; és a vágyak világába (szanszkritul káma-dhátu, páli nyelven káma-lóka) pedig összesen tizenegy. Természetesen nem szükséges ismernünk mind a harmincegy birodalmat, de esetleg bizonyos szövegek megemlíthetik.

A vágyak világába tartozó tizenegy birodalomból hat az istenek (dévák) különböző birodalmai, a fennmaradó öt pedig egyéb lények újraszületésének helyei.
Az istenek hat létbirodalmát eggyé összevonva a vágyak világa összesen hat birodalomból áll. Ezt a hatot a bhavacsakra vagy létkerék ábrázolja. (a létkerékről – bhavacsakráról - ITT írtam bejegyzést)

Azt sem árt tudnunk, hogy vannak olyan buddhista iskolák, amelyek a dévák és az aszurák (félistenek) birodalmát is összevonják, emiatt náluk csak öt birodalom létezik.


A buddhista ikonográfia szerint mindegyik birodalomban egy-egy bódhiszattva lakik, aki abban segít a lényeknek, hogy kikerüljenek onnan. Ez lehet Avalókitésvara, a könyörületesség bódhiszattvája. De akár Ksitigarbha is, aki bármelyik birodalomban megjelenhet, de elsősorban arra esküdött, hogy nem pihen addig, amíg meg nem szabadít minden lényt a pokolból. (Avalókitésvaráról ITT, Ksitigarbháról ITT lehet olvasni)

1. Déva-gati – a dévák (istenek) és mennyei lények birodalma
A dévák birodalmát istenszerű lények népesítik be, akik jó erőnek, egészségnek, hosszú életnek örvendenek. Pompában és boldogságban élnek. Azonban még a dévák is megöregszenek és meghalnak. Az előjogaik és magas rangú státuszuk pedig vakká teszi őket mások szenvedéseivel szemben, így hosszú életük dacára, sem bölcsességgel, sem könyörületességgel nem rendelkeznek. Ezek a dévák haláluk után a hat birodalom valamelyikében születnek újra. (az istenek szerepéről a buddhizmusban ITT írtam)

2. Aszura-gati – az aszurák (félistenek, titánok) birodalma
Az aszurák erősek és hatalmasak, akiket sok esetben a dévák ellenfeleiként jelenítenek meg. Ezekre a félistenekre, titánokra a kegyetlen irigység a jellemző. A gyűlölet és féltékenység karmája okozza az aszurák birodalmában való újraszületést.

3. Préta-gati – az éhes szellemek birodalma
Az éhes szellemeket (prétákat) hatalmas, üres gyomorral, de tűhegynyi méretű szájjal ábrázolják és olyan vékony nyakkal, amellyel nem tudnak nyelni. Az éhes szellemek azok, akik mindig kívülről várják azokat az új dolgokat, amik kielégíthetik a bennük rejlő sóvárgást. Az éhes szellemeket csillapíthatatlan éhség és sóvárgás jellemzi. Őhozzájuk társítják még a függőséget, a megszállottságot és a kényszerességet is.

4. Naraka-gati – a pokol birodalma
Ahogy azt sejthetjük, a hat birodalom közül a pokol birodalma a legszörnyűbb. A pokol lényei hamar dühbe gurulnak, minden felmérgesíti őket. És dühüket pusztán agresszióval képesek kezelni. Zavarja őket a szeretet és kedvesség, helyette inkább más pokolbéli lények társaságát részesítik előnyben. A zabolátlan düh és agresszió a pokol birodalmában való újraszületést eredményezi. (a buddhista poklokról ITT írtam bejegyzést)

5. Tirjagjoni-gati – az állatok birodalma
Az állati lényeket butasággal, előítélettel és önteltséggel jellemzik. Védett életet élnek, távol tartják magukat a kényelmetlenségtől vagy bármitől, ami kedvezőtlen. Az állatok birodalmában való újraszületést a tudatlanság okozza. Azok az emberek, akik tudatlanok és nem akarnak ezen változtatni, könnyen kerülhetnek az állatok birodalmába. Ugyanakkor az is meglehet, hogy már most ott vannak.

6. Manusja-gati, az emberi birodalom
A buddhista hagyomány szerint az emberi birodalom az egyetlen hely a hatból, ahonnan a lények kitörhetnek a szamszárából. Egyrészt azért, mert az emberi élet alapvetően nem csak testi és lelki szenvedésből áll, tehát találhatunk lehetőséget arra, hogy elgondolkozzunk a világról és önmagunkról. Másrészt viszont nem teljes gondtalanság és gyönyörűség, amely elterelné a figyelmet az élet véges voltáról.
Tehát ezen a helyen a megvilágosodás az orrunk előtt van, de csak néhányan nyitják ki a szemüket és látják meg. Az emberi birodalomban való újraszületés feltétele a szenvedély, a kétely és vágy.

Forrás: A vágy hat birodalma (angol nyelven)