Buddhista zarándoklatok (szent) helyei 2.

2. Bódh-Gajá – a megvilágosodás helye

Sziddhattha Gótama – a jövendőbeli Buddha - megvilágosodásának történetét élete egyik leghitelesebb részének tekinthetjük. Ezt a különböző tanbeszédeiben maga is többször elbeszélte tanítványainak, hallgatóságának.

Miután a jövendőbeli Buddha otthontalanságba távozott, egymás után két mester tanítványa lett. Azonban egyikük tanaival sem volt elégedett, így elhagyta mindkettőt. Vándorlása során a Magadha tartományban lévő Uruvélá (mai Bódh-Gajá) település közelébe ért, ami a Nérandzsará folyó mellett volt.

Ekkor csatlakozott öt szigorú aszkézist folytató remetéhez. És itt kezdett bele olyan erőteljes koplalásba, hogy majdnem belehalt. Felismerte, hogy ez a kegyetlen önsanyargatás sem vezet el a megvilágosodáshoz, így felhagyott vele. (egy fiatal anya, Szudzsatá adott tejben főtt rizst Sziddhattha Gótamának, aki ezáltal kissé megerősödött) Az öt aszkéta követője látván, hogy újra ételt vesz magához, elfordult tőle és otthagyta őt.

Ő maga egy pípalfa (Ficus religiosa) tövébe leülve még azon az éjszakán elérte a megvilágosodást.

(a hagyomány szerint megvilágosodásnak éjszakáján megjelent Mára, a démon, aki megpróbálta megzavarni őt a mély meditációjában, de végül Buddha győzedelmeskedett Mára fölött)

Vadzsrászana - "gyémánt trón"

A Mahábódhi-templom

Ezek után a mai Bódh-Gajá, mint a megvilágosodás színhelye, buddhista zarándoklatok egyik fő célpontjává vált. Feltehetőleg tanítói vándorútja során maga Buddha is többször visszatért Bódh-Gajába.

Körülbelül 200 évvel Buddha megvilágosodása után Asóka király látogatott el ide, hogy megalapítson egy kolostort, létrehozzon egy síremléket és kialakítson egy szentélyt. Az első kettő ma már nem látható, de erre az Asóka-féle szentélyre építették rá a jelenlegi piramis alakú Mahábódhi-templomot a Gupta időszakban (kb. i.u. 6-7. században). Asóka király közvetlenül a bódhi-fa alatt emeltetett egy “gyémánt trónt” (Vadzsrászana), egy homokkőből készült, oldalán vésett lapot, ami a megvilágosodás helyét jelképezi.

Az eredeti templomot – ahogy fentebb írtam – Asóka király emeltette, de azóta többször is átépítették. A mostani, piramis alakú formáját körülbelül i.u. 7. században nyerte el.

A 12. századtól kezdve a buddhizmus majdnem teljesen letűnt az indiai-félszigeten, és Bódh-Gaját és környékét a muszlim csapatok szállták meg. Ebben az időszakban a Mahábódhi-templom erőteljesen megrongálódott és jobbára elhagyatottá vált.

Jóval később, a 19. században, a gyarmatosítás idején az angolok restaurálták. Mivel a buddhizmus ekkora már teljesen megszűnt létezni Indiában, így a felújított Mahábódhi-templomot hindu papok használták. Csak a második világháború után került a templom igazgatása egy hindu-buddhista vegyes bizottság irányítása alá.

A templom belsejében egy kolosszális Buddha-szobor látható, bhúmi-szparsha-mudrá tartásban. (‘föld tanúságul hívó’ mudra. A mudrákról ITT írtam bejegyzést)

Azt mondják, hogy ez a szobor 1700 éves, és kelet felé néz, pontosan úgy, ahogyan egykor Buddha ült megvilágosodásakor.

A bódhi-fa

A pípalfa (Ficus religiosa) nem csupán a buddhizmusban számít szentnek, hanem a hinduizmusban és a dzsainizmusban is.

A Mahábódhi-templomcsoportban a főtemplom hátoldalán, nyugati felől van egy nagyon öreg pípalfa vagy bódhi-fa. Erre a jelenlegi fára úgy tekintenek, mint az eredeti leszármazottjára.

A hagyomány szerint Asóka király felesége titokban levágatta, mert féltékeny lett arra, hogy Asóka olyan sok időt töltött itt. De a fa újra kinőtt, és még akkor egy védőfalat építettek köré.

Nem csupán Indiában, hanem más országokban is több szent fát ültettek el az ókori Bódh-Gajá fájának magjaiból. Az eredeti bódhi-fa egy hajtását i.e. 3. században Asóka lánya, Szanghamittá bhikkuní vitte el magával Srí Lankára. Az ottani király, Devanámpija Tissza elültette Anurádhapurában, a Mahávíhara-kolosorban, ahol még ma is ereje
teljében van.

A bódhi-fát és a Mahábódhi-templomot egy körülbelül 2 méter magas, négy keresztrúdból álló kerítés veszi körbe. A legrégebbi részét még i.e. 150 körül kezdték el építeni, és folytatták egészen a Gupta-időszak végéig (i.u. 7. századig). A régebbiekbe – amelyek anyaga homokkő – különféle ábrázolásokat véstek, többek között a Dzsétavana-kert képét, szerelmes jeleneteket, Indra vagy Laksmí indiai isteneket, különböző állatokat: szárnyas oroszlánt, bikát, lovat, kentaurt, stb. A későbbi kerítést – amelyet durva gránitból építettek - finoman kidolgozott levél-és lótuszábrázolások, apró figurák és a sztúpák díszítik.

Bódh-Gajá újraéledése

1953 óta Bódh-Gajá zarándoklatok és a turizmus nemzetközi helyszínévé fejlődött. Buddhisták Srí Lankáról, Thaiföldről, Burmából, Tibetből, Bhutánból és Japánból kolostorokat és templomokat alakítottak ki, amelyekből könnyű sétával meg lehet közelíteni a Mahábódhi-templomcsoportot. A megvilágosodás helye az egész világból vonzza a buddhistákat és turistákat. 2002 júniusában a Mahábódhi-templomot az UNESCO Világörökség részévé nyilvánították. Így az ezen a területen található összes, a valláshoz kapcsolódó tárgyi lelet legálisan is védett.

A hűvösebb hónapokban - december és március között – folyamatosan áramlanak Bódh-Gajába a zarándokok Indiából és szerte a világból. Gyalog vagy buszokon érkeznek és körbejárva a templomot, leborulnak, és imákat mormolnak mindenféle nyelven.

Bódh-Gajá ma egy igazi, élettel teli hely, amely lehetőség ad a megvilágosodásra, és ahol a buddhizmus minden hagyománya fellelhető.

Forrás:  Bódh-Gajá - a megvilágosodás helye (angol nyelven)

             Mahabódhi-templom (angol nyelven)

             Bódhi-fa (angol nyelven)

Théraváda buddhizmus eredete

Délkelet-Ázsia legnagyobb részén, elsősorban Burmában, Kambodzsában, Laoszban, Srí Lankán és Thaiföldön a buddhista vallás fő irányzata a théraváda. Körülbelül 100 millió követője van.

A théraváda szó jelentése ‘vének tana (vagy tanítása)’.

A nagy szétválás

Bár a korai buddhizmus valódi történelmét nem ismerjük pontosan, úgy tűnik, hogy a szektariánus különbségek nagyon hamar kialakultak, feltehetően már a történelmi Buddha halála után pár évvel. Annak dacára, hogy jelentős erőfeszítéseket tettek arra, hogy a szanghán belül mindenki ugyanazokat az elveket vallja, mégis a Buddha halála után körülbelül 100 évvel megtartott zsinaton két jelentős csoport alakult ki. Ezt a kettéosztottságot szokták a nagy szétválásnak is nevezni.

A két nagy csoport önmagát mahászanghikáknak (‘nagy közösség’) és szthávíráknak (‘vének’) vagy szthaviravádinoknak (‘vének tanításai’) nevezték. A mai théraváda irányzat nem egyenes ági leszármazottja az utóbbi csoportnak. A mahászanghikát a mahájána buddhizmus előfutárának tekintik, amelyik körülbelül i. u. 2. században fejlődött ki a ‘nagy közösség’-ből.

Eredetileg a Vinaja-pitaka, a ‘fegyelem kosara’ körüli vita lehetett a szétválás első oka. Vannak olyan hagyományok, amelyek úgy tartják, hogy a szthávírák újabb szabályokat akartak hozzáadni, a mahászanghikák pedig ellenezték. Más hagyomány szerint több szerzetes megszegte a Vinaja-pitaka eredeti szabályait, ezért a ‘vének’ megfeddték őket, amit azonban a vétkesek nem fogadtak el.

A nagyon hamar kialakuló szektás időszaknak feltehetőleg több oka is volt. Részint sokan már egy ideje felhagytak a kóborló életmóddal és különböző helyeken telepedtek le, nélkülözve a központi irányítást. Ráadásul a fentebb említett nagy szétválás szintén nem kedvezett az egységes hagyomány fennmaradásának. Mindezek okaként hamarosan állítólag tizennyolc iskola fejlődött ki, de minden bizonnyal ettől jóval több létezett.

Szthávíra

Maguk a szthaviravádinok is elég hamar legalább három al-iskolára osztódtak, az egyiket úgy nevezték, hogy vibhaddzsaváda – ‘elemzés tana’. Ez az iskola a kritikai elemzésre, a tapasztalásra helyezte a hangsúlyt, nem a vak hitre. A vibhaddzsavádából később legalább két – bizonyos források szerint több – iskola alakult ki, amelyek egyike lett a théraváda.

Asóka király (i.e. 268-tól 232-ig uralkodott) támogatása segített megszilárdítani a buddhizmust, és segített abban is, hogy Ázsia egyik legfőbb vallásává váljon. Egy Mahinda nevű szerzetest, aki a krónikák szerint saját fia volt, küldte el Srí Lankára, körülbelül i.e. 246-ban, hogy ott terjessze a vibbhaddzsaváda iskola tanait. A vibhaddzsavádának ezt az ágát tamraparnija, azaz ‘a Srí-Lankai ág’ néven nevezték. A viddhaddzsaváda buddhizmus többi ága kihalt, csak a tamraparnija élte túl, és théraváda – ‘a vének tanításai‘ - néven kezdték hívni.

Így a théraváda a szthávíra irányzat egyetlen ma is létező iskolája.

Páli kánon

A théravádának köszönhető az addig szóban továbbhagyományozott kánon írásban történő rögzítése. Az i.e. 1. században Srí-Lanka-i szerzetesek írták le a teljes kánon, a Tipitaka szövegét pálmalevelekre, páli nyelven.

A Tipitakát ezenkívül még szanszkrit és egyéb nyelveken is rögzítették, de ezek változataiból mindössze töredékek maradtak fenn. Amit “kínai” Tipitakának neveznek, azt jobbára a mára már elveszett szanszkrit példányok korai kínai fordításaiból rakták össze. Bizonyos szövegek csak páli nyelven léteznek.

A teljes páli kánon legrégibb fennmaradt másolata is csak körülbelül 500 éves, ezért nem tudhatjuk, hogy mennyiben ugyanaz, mint amit i.e. 1. században írtak le. A fordítók szerint egyértelmű, hogy ez a körülbelül 500 éves másolat számos utólagos betoldást tartalmaz.

A théraváda irányzat Srí Lankáról terjedt tovább Délkelet-Ázsia több országába.

Kevés eltérés az irányzaton belül

A mahájána irányzathoz képest nincsenek igazán jelentős eltérések a théravádán belül. Természetesen bizonyos gyakorlások változhatnak egyik templomról a másikra, de a tanok nem különböznek.

A legtöbb  théraváda templomot és kolostort a nemzeti határokon belüli szerzetesi szervezetek igazgatják. Ázsiában a théraváda buddhista létesítmények és egyházi közösségek gyakran élveznek némi állami támogatást, ugyanakkor valamilyen szintű állami felügyelet alá is tartoznak.

Irodalma

A théraváda csak a páli nyelvű Tipitakát fogadja el. A mahájána irányzat egyéb szuttáit  – tanbeszédeit – a théraváda nem tartja mérvadónak.

Emellett a théraváda a páli nyelvet használja a buddhista kifejezésekre, nem pedig a szanszkritot.

Meditáció

A théraváda irányzatban a megvilágosodás eléréséhez való elsődleges eszköz a vipasszaná vagy ‘belátás’ meditáció. A vipasszaná a test és a gondolatok, érzelmek, illetve ezek összekapcsolódásának fegyelmezett és irányított önmegfigyelése. (arról, hogy hogyan végezzük a vipasszaná meditációt, ITT és ITT írtam)

A mahájána irányzat némely iskolájában szintén nagy hangsúlyt kap a meditáció, de vannak olyan iskolái, ahol nem meditálnak.

A théraváda és mahájána irányzat főbb közös pontjairól és különbségeikről két részletben ITT és ITT írtam összefoglalót.

A théraváda buddhizmusról, kialakulásáról, a páli nyelvről, az alaptanokról ITT, a Buddha Ujja oldalon is lehet egy hosszabb cikket olvasni.

Forrás: A théraváda buddhizmus eredete (angol nyelven)

             Théraváda buddhizmus (angol nyelven)

             Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája - Kossuth Kiadó 

Hittérítés és a buddhizmus

Annak ellenére, hogy a történelmi Buddha tanításaiban egyértelműen megnyilvánult, hogy nem ért egyet több kortársa tanaival, nézeteivel, tanítványait mégis arra kérte, hogy tiszteljék a más véleményen lévőket.

A buddhizmus legtöbb iskolájában nem szorgalmazzák az agresszív hittérítést.

Úgy általánosságban azt nevezzük hittérítésnek, amikor valaki vagy valakik arról győzködnek egy egyént vagy embercsoportot, hogy térjen át az ő (vagy ők) vallására vagy egyik vallásról/hitről egy másikra. Még azt is idesorolhatjuk, ha úgy vitatkozunk, hogy azt állítjuk, a mi álláspontunk az egyetlen helyes álláspont, míg másoké rossz, helytelen.

Lényeges dolog, hogy az nem számít hittérítésnek, ha erőltetés, “nyomulás” vagy nyomásgyakorlás nélkül beszélünk valakinek a vallásos hitünkről, nézetünkről.

Vannak olyan vallások vagy vallási irányzatok, amelyek szinte megkövetelik híveiktől a hittérítést. Azonban a buddhizmus hagyománya szerint, amely a történelmi Buddha idejéig nyúlik vissza, addig nem beszélnek a Tanról, amíg nem kérdezik őket. Némely iskola azt is előírja, hogy háromszor kell kérdezni.

A páli nyelvű Vinaja-pitaka – a ‘szerzetesi fegyelem kosara’ – megtiltja, hogy szerzetesek és apácák olyan embereknek prédikáljanak, akik nem érdeklődnek a Tan iránt, vagy tiszteletlenek vele szemben. Az is a tiltások között szerepel, hogy olyan embereknek beszéljenek a Tanról, akik járművön utaznak, akik sétálnak vagy akik ülnek, mialatt a szerzetesek vagy apácák állnak.

Tehát röviden, a legtöbb iskola szerint nem illik idegenek az utcán leszólítani és Buddhával vagy tanításaival kapcsolatban kérdezgetni őket vagy beszélni nekik.

A keresztények közül nagyon sokan értetlenek ezzel az állásponttal kapcsolatban. Ők, ugyanis, irgalmasságból, könyörületből térítik az embereket.

Nyilván a buddhisták is szeretnék, ha minél több ember ismerné meg tanaikat. A történelmi Buddha idejében a tanítványok egyik helyről a másikra vándoroltak, ilyen módon sikerült a tanításokat elérhetővé tenni minden érdeklődő számára. Ennek ellenére a buddhisták többsége nem próbálkozik áttérítéssel.

Buddha vonakodása a tanítástól

A páli kánonban szereplő tanbeszédben – amely ITT olvasható teljes egészében -  Buddha maga mondja el, hogy megvilágosodása után tartózkodni akart mások tanításától.

“Ezt a tan mély, nehezen felfogható, nehezen érthető, nyugalmat adó, magasrendű, ésszel fel nem érhető, titkos, csak bölcseknek szóló. Számomra világos lett. Ám az emberek vágyaik rabjai, vágyaikon csüggenek, vágyaikat élvezik (...) Ha tehát hirdetni fogom a tant, és a többi ember nem érti meg tanításomat, csak baj háramlik belőle rám.” (idézet ‘A Buddha tanító útjának kezdete’ című szuttából, Vekerdi József fordításában)

Buddha úgy gondolta, hogy a tanbeszédek elmondása nem csupán elvek és intelmek átadása. Inkább egyfajta előkészítése annak, hogy az emberek saját maguk tapasztalják meg a Tant, és lássák be azt, hogy az ösvényen járás elkötelezettséget és céltudatosságot igényel.

Éppen emiatt az emberek ezt képtelenek megtenni addig, amíg személyes motiváltságot nem éreznek, teljesen mindegy, hogy mennyire erőltetik rájuk. És pontosan ezért jobb, ha olyanok számára teszik elérhetővé a tanításokat, akik érdeklődnek irántuk.

Az elrontott Dharma

Emellett azt is jó tudni, hogy a hittérítés nem igazán segíti a belső nyugalmat, mert izgatottsághoz és haraghoz vezet a folyamatos összeütközés olyan emberekkel, akik nem értenek egyet a mi becses hitünkkel.

És vajon mit árul el rólunk az, amikor úgy érezzük, hogy be kell bizonyítanunk a világnak, hogy a hitünk az egyetlen helyes hit, és hogy a mi feladatunk leterelni mindenki mást a téves útjáról?

Leginkább azt, hogy erőteljesen ragaszkodunk a hitünkhöz. Ha buddhistának valljuk magunkat, ez azt jelenti, hogy rosszul csináljuk. A buddhista ösvényen való haladás valójában egy folyamat, amelynek során mindig nyitottnak kell maradunk új értelmezésekhez.

Ha úgy gondoljuk, hogy nekünk van igazunk, és mindenki más téved, akkor egyértelmű, hogy nem vagyunk nyitottak új értelmezéshez. Ha azt próbáljuk bizonygatni, hogy más vallások rosszak, akkor gyűlöletet és ellenszenvet hozunk létre elménkben (és másokéban is). Ezáltal elrontjuk a Dharmát.

Úgy mondják, hogy a buddhista tanításokat nem szabad szorosan és fanatikusan marokba szorítani, hanem nyitott kézben kell tartani, mert így a megértésünk mindig növekedhet.

Asóka király rendeletei

Asóka király az ókori India uralkodója volt i. e. 269-től 232-ig. Rendeleteit oszlopokra vésette, amelyeket szerte birodalmában állíttatott.

Buddhista misszionáriusokat küldött Ázsiába és Európába, hogy mások is megismerjék a Tant. Többek között arról is híres volt, hogy szabad vallásgyakorlást engedélyezett birodalmában, annak ellenére, hogy ő maga elkötelezett buddhistának vallotta magát. (Asókáról ITT írtam egy bejegyzést)

Upajá – ‘ügyes eszköz’

Ugyanakkor, ne felejtsük el, hogy néha egy másik vallással való közelebbi ismeretség válhat upajává – ‘ügyes eszközzé’ - ahhoz, hogy megvalósítsuk a bölcsességet. A buddhista tanításoktól eltérő tanokat járműként használhatjuk szellemi felfedezéshez és saját belsőnk kivetítéséhez. Ez is oka lehet annak, hogy a buddhisták miért nem lesznek feszültek vagy ingerültek más vallások tanításaitól.

Van, amikor maguk a buddhisták sem javasolják a buddhizmusra való áttérést. Legalábbis addig semmiképpen sem, amíg azt nem tanulmányozták és nem járták körbe rendesen. Őszentsége, a 14. dalai láma ezt írja könyvében (Őszentsége, a dalai láma - Ősi bölcsesség, modern világ, Európa Könyvkiadó, 2001. fordította: Barkóczi András):

“Abban az esetben, ha valaki hosszas és érett megfontolás után másik vallás felvétele mellett dönt, nagyon fontos, hogy ne feledkezzék meg arról a határozott hozzájárulásról, amellyel minden egyes vallási hagyomány gazdagítja az emberiséget. Fennáll a veszély, hogy a döntését mások előtt igazolni igyekvő egyén kritizálja korábbi hitét. Ezt mindenképpen kerüljük el. Azért, mert egy hagyomány többé nem viszi előre az egyént, még nem feltételezhetjük, hogy az emberiségnek sincs már hasznára. Épp ellenkezőleg, biztosra vehetjük, hogy milliókat lelkesített a múltban, milliókat lelkesít ma, és milliókat fog lelkesíteni a szeretet és együttérzés útján a jövőben is.

Fontos észben tartanunk, hogy a vallás célja végeredményben nem más, mint a szeretet, együttérzés, türelem, elnézés, megbocsátás és a többi elősegítése. Ha ezeket elhanyagoljuk, mit sem segít rajtunk a vallásváltoztatás. Ugyanígy semmire sem megyünk saját hitünk buzgó gyakorlásával, ha elmulasztjuk beépíteni mindennapi életünkbe ezeket a tulajdonságokat. Az ilyen hívó szikrányival sem különb a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő páciensnél, aki végigolvas egy orvosi tanulmányt, de nem veti alá magát a javallott kezelésnek.”

 Forrás: Hittérítés és a buddhizmus (angol nyelven)

             Őszentsége, a dalai láma - Ősi bölcsesség, modern világ (Európa Könyvkiadó)