2015. január 18., vasárnap

Istenek a buddhizmusban

A buddhizmust “ateista vallás”-nak szokták nevezik. Ez a kifejezés azt feltételezi, hogy a buddhisták tagadják az istenek vagy egyetlen teremtő Isten létezését. Mivel ez a kijelentés nem állja meg a helyét, ezért célszerűbb a buddhizmust “nem teista” vallásnak tekinteni – ami azt jelenti, hogy ha meg is jelennek benne az istenek, nem a bennük való hit határozza meg a vallás lényegét.
Tény, hogy már a buddhizmus korai irataiban feltűnnek olyan isten-szerű lények, amelyeket déváknak neveznek. Emellett a vadzsrajána buddhizmus ezoterikus gyakorlataiban is használja a tantrikus istenségeket (a tantrikus istenségekkel való azonosulásról már ITT írtunk).

Ugyanakkor az is tény, hogy a buddhizmus egyik iskolája, a Tiszta Föld iskola követői Amitábha Buddhában hisznek, őt idézik meg és őbenne bíznak, hogy majd eljuttatja őket a nyugati Tiszta Földre, Szukhávatíra. (Az öt meditációs (dhjáni) buddháról, köztük Amitábha Buddháról ITT olvasható bejegyzés, és hogy mik azok a Tiszta Földek, arról ITT írtunk)
Akkor vannak vagy nincsenek istenek a buddhizmusban?

Kiket nevezünk isteneknek?
Legelőször is kezdjük a politeizmus, a többistenhit isteneivel. A világ vallásaiban ezeket is többféleképpen értelmezik. A legelterjedtebb felfogás az, hogy az istenek természetfölötti lények, valamilyen dolognak, jelenségnek a képviselői (föld istene, ég istene, szél, nap, hajnal, éjszaka, álom, győzelem, bosszúállás, szerelem, stb. istene). Ők azok, akik beleszólhatnak az időjárásba vagy éppen valamiben győzelemre segíthetnek. Jó példái ennek az értelmezésnek az ókori görög és római istenek és istennők. De idetartoznak az ókori egyiptomi, babiloni, germán vagy az óindiai, óiráni istenségek is.
A vallás ebben az esetben leginkább azt jelenti, hogy az emberek különböző szertartások, rituálék során megpróbálják elnyerni az istenek jóindulatát. Ha az összes ilyen szertartást kitörölnénk belőlük, akkor maga a vallás sem létezne.

Ezzel szemben a buddhizmusban megjelenő dévákat a legtöbb esetben olyan lényekként ábrázolják, akik a számos létbirodalom egyikében laknak, amelyik teljesen elkülönül az emberi birodalomtól. Így semmilyen szerepet nem játszanak az emberek életében. Ezért nincs értelme a hozzájuk való imádkozásnak, még akkor sem, ha valaki hisz bennük, mert a dévák nem tesznek semmit sem az érdekünkben. (a buddhista kozmológiáról, a különféle létbirodalmakról, a lét kerekéről (bhavacsakra) ITT írtunk)
Akár léteznek dévák, akár nem, nincsenek hatással a buddhista gyakorlásra. Bár szólnak különböző allegorikus történetek dévákról, de lehet valaki teljes mértékben elkötelezett buddhista anélkül, hogy bármilyen formában is hinne bennük vagy gondolna rájuk.
Ez lényeges különbség a politeista vallások istenei és a buddhizmusban lévő dévák között.

A tantrikus istenségek
És most néhány szót a tantrikus istenségekről. A buddhizmusban a tantra különféle rituálék, szimbólumok és jógagyakorlatok használata abból a célból, hogy képessé tegye a gyakorlót a megvilágosodás elérésére. A buddhista tantra legismertebb gyakorlata, hogy egy meghatározott istenségként képzeljük el magunkat. Tehát ebben az esetben az istenségek inkább archetípusok, semmint természetfölötti lények. (tantráról és tantrikus istenségekről több bejegyzés is olvasható, a legjobb talán ezzel kezdeni ITT)
És itt következik egy nagyon lényeges dolog: a tantrikus buddhizmus főleg a vadzsrajána irányzatra jellemző. Ugyanakkor a vadzsrajána a másik nagy irányzat, a mahájána buddhizmus tanításaiból alakult ki. A mahájána buddhizmus szerint egyetlen dolognak vagy jelenségnek sincs objektív, minden mástól független létezése. Sem az istenségeknek, sem nekünk, sem a macskánknak, semminek sem. Ez a súnjata vagy üresség tana. E szerint a dolgok egyfajta viszonylagos módon léteznek, önazonosságuk a más jelenségekhez viszonyított funkciójukból és más jelenségekhez viszonyított helyzetükből fakad. A mahájána buddhizmus úgy tanítja, hogy nincsen semmi sem, ami teljes mértékben leválasztható vagy független volna bármi mástól.
Természetesen a buddhizmusban az üresség tana ellenére politeista módon is értelmezhetik a tantrikus istenségeket. A buddhisták jó része tekint úgy rájuk, mint az ókori görögök az isteneikre, természetfölötti lényekként, teljesen független létezéssel, akik tehetnek valamit az érdekünkben, ha szépen kérjük őket. De a tantrikus istenségek igazából nem erre valók, sőt, ez a szerepük nem igazán felel meg a mahájána és vadzsrajána tanításoknak.

Ahogy már a Bevezetés a tantrikus buddhizmusba című bejegyzésemben is olvasható, ezt írta Láma Thubten Jese az istenségekkel való azonosulásról:
“A tantrikus meditációs istenségeket nem szabad összetéveszteni a különböző vallások isteneivel, istenségeivel, akikre a tantrikus istenek és istennők említésekor szinte automatikusan asszociálhatunk. Itt az egyes istenségeket azért választjuk magunknak, hogy képviselje a bennünk rejtőző alapvető minőségeket a gyakorlásunkhoz. A [nyugati] pszichológia nyelvét használva, egy ilyen istenség egyfajta archetípusa saját legmélyebb természetünknek, a tudatosságunk legbelsőbb szintjének. A tantrában a figyelmünket ilyen archetípusos alakra fókuszáljuk, és azonosulunk is vele annak érdekében, hogy felkeltsük a lényünk legmélyebb, legbelsőbb jellegeit és hogy áthozzuk ezeket a jelenlegi valóságunkba.” (Bevezetés a tantrába: A teljesség látása, 1987-es kiadás)

(Arról, hogy hogyan fogjunk hozzá az istenekkel való azonosuláshoz, és hogy mi is az a vizualizálás és hogyan kell csinálni, ITT írtam bejegyzést)

Egyéb istenszerű lények a mahájána buddhizmusban
Kevés tantrikus elem a mahájána buddhizmusban is megtalálható. Az egyik legismertebb istenszerű lény Avalókitésvara, a végtelen könyörületesség istensége. (Avalókitésvaráról ITT és mantrájáról, az Om Mani Padme Humról ITT írtunk)
A másik nagyon népszerű istenség Amitábha Buddha. Vannak, akik olyan istenségnek képzelik Amitábhát, mint akinek hatalmában áll követőit eljuttatni a Nyugati Tiszta Földre - bár természetesen ezt sem örök időkre. Mások úgy értelmezik a Tiszta Földet, mint az elme egy állapotát, Amitábha pedig a saját elkötelezett gyakorlásunk kivetülése. De ne felejtsük, nem az a lényeg, hogy hiszünk-e egyikben vagy a másikban.

És mi a helyzet monoteizmus Istenével?
Végül elérkeztünk a nagybetűs Istenhez. Róla mit mondhatott Buddha? Amennyire ma ezt tudni lehet, semmit sem. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelmi Buddha idejét közvetlenül megelőző évszázadokban  - i.e. 8. század körül - keletkező újfajta indiai tanítások, a legősibb Upanisádok már egyáltalán nem tulajdonítanak jelentőséget az isteneknek. Így Buddha sem foglalkozott velük. A Buddha tanításaira közvetlenül ható Upanisádokról ITT és ITT olvasható bejegyzés. a ford. megjegyzése)
Az egyetlen és teremtő és mindenható Isten fogalma a zsidó kultúrkörben keletkezett. (Bár már az ókori Egyiptomban több, mint négy ezer évvel ezelőtt is használták “az egyetlen Isten, akin kívül nincs másik” – kifejezést különböző istenekre. Amon, Ré, Atum vagy Aton istenek sokszor fáraónként változó kultuszát sok tudós a későbbi zsidó egyetlen teremtő Isten alakjának egyik lehetséges előzményének tekint. a ford. megjegyzése)

Amint látjuk, a buddhizmusban sem az isteneknek, sem az Istennek nincs szerepe a természet törvényeiben. A dolgok egyfajta természeti törvény következtében alakulnak ki, amelyet Függő Keletkezésnek neveznek. A tettek következménye a karma által alakul ki, ami a buddhizmusban szintén egyfajta természetes törvény, és ami nem igényel természetfölötti kozmikus bírót. Ha létezik egyetlen Isten, akkor ő is mi vagyunk. A létezése éppen úgy függő és feltételekhez kötött, mint a miénk. (a karmáról ITT írtam már bejegyzést)

Tehát arra a kérdésre, hogy léteznek-e vagy sem istenek a buddhizmusban, nem igazán lehet egyetlen ‘igen’-nel vagy ‘nem’-mel válaszolni. De nem is ez a lényeges. Hanem az, hogy hogyan értelmezzük őket. Ez az, amit számít.

Forrás: Istenek a buddhizmusban (angol nyelven)

2015. január 5., hétfő

Étkezési szabályok a buddhizmusban

A buddhizmus, mint minden nagy vallás, sajátos étkezési szabállyal rendelkezik. Azonban ezek jó része a buddhizmuson belül is eltérhet egymástól. Például a közvélekedés úgy tudja, hogy a buddhisták mind vegetáriánusok, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Ugyanígy az alkoholra vonatkozó szabályt sem egyformán értelmezik a buddhista iskolák. Arról pedig csak nagyon kevesen hallottak, hogy a hagyma és fokhagyma fogyasztását nem javasolják a buddhista szútrák.

A húsevésről
Bár a buddhizmus minden iskolája támogatja a vegetarianizmust, a legtöbb esetben ez inkább személyes döntés kérdése, nem pedig szigorú előírás.
A történelmi Buddha legelső tanítványai még egyáltalán nem voltak vegetáriánusok. A közösségük, a szangha számára az volt az előírás, hogy egy nap csak egyszer étkezzenek, még dél előtt és minden elfogyasztott ennivalóhoz kéregetéssel, koldulással jussanak. Nem vásárolhattak ennivalót és természetesen azt sem vehették el, amit nem adtak nekik. A Vinaja –pitaka (a szerzetesi fegyelmi szabályzat) előírta, hogy minden nekik felajánlott ételt hálával kell elfogyasztaniuk, és mindet meg kell enni, nem tehettek el belőle másnapra. Ha pedig húst kaptak, akkor meg kellett enni a húst is.
Nem áll ez ellentétben a buddhisták első Fogadalmával, amely így szól, hogy tartózkodnak az élet elvételétől?
Természetesen ez a Fogadalom arra ösztönözte a későbbi korok buddhistáit, hogy egyáltalán ne egyenek húst. Azonban több oka is volt annak, hogy a korai buddhisták miért nem éltek teljes mértékben vegetáriánus étrenden. Az egyik okot az előbb már említettük: az élelmét csak koldulásból szerző ember nem teheti meg azt, hogy megválogatja, milyen ételt fogad el
Emellett tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a korai szútrák szerint Buddhának nagyon sok követője volt. Sokszor tanítványok százai kísérték őt faluról falura, és élelmet koldulva tanítottak. A száraz évszakban ezek az állandóan úton lévő koldusok nagyon hamar felélhették, kimeríthették egy-egy kisebb közösség rizs, zöldség- és gyümölcskészletét, hiszen ilyenkor csak abból kaphattak, amit az emberek félre tudtak tenni. (Akár még ez is lehetett az oka annak, hogy Buddha az első szerzetesek és apácák étkezését napi egyre csökkentette, mert így nem okoztak gondot egész napos kéregetésükkel az őket élelemmel támogatóknak)

Azt is tudnunk kell, hogy a Vinaja-pitakában található húsevéssel kapcsolatos szabály csak szerzetesekre és apácákra vonatkozik. Ők akkor sem ehették meg a felajánlott húsételt, ha felmerült a gyanúja annak, hogy azt az állatot kifejezetten az ő számukra vágták le. És ez visszavezet az első Fogadalomhoz.

A buddhista világiak maguk választhatják meg azt, hogy egyáltalán nem esznek húst vagy csak ünnepek alkalmából tartózkodnak fogyasztásától.
A húsevőkre is vonatkoztak korlátozások, a következő tíz állat húsának fogyasztása számított helytelennek: a ló, elefánt, kutya, kígyó, tigris, leopárd és a medve.

Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a vegetarianizmust teljesen lehetetlen betartani olyan hidegebb és szélsőséges időjárású helyeken, mint amilyen Tibet vagy Mongólia. (A buddhizmus és vegetarianizmus témában már ITT írtam egy bejegyzést)

Dévadatta szabálya
Dévadatta a történelmi Buddha tanítványa volt és rokona is egyben. (Róla két bejegyzést is írtam, ITT és ITT olvashatóak)
A páli iratokban Buddhára féltékeny rokonként jelenítik meg Dévadattát. A szútták szerint Dévadatta azt javasolta, hogy a szerzetesek és apácák még puritánabb módon éljenek. E szigorítások egyike lett volna az a szabály, hogy teljes mértékben hagyjanak fel a húsevéssel. Buddha azonban elutasította ezt a felvetést. Mivel ez a történet csak a páli iratokban található, a kínai/szanszkrit változatokban nem szerepel, jó okunk van azt feltételezni, hogy az eredeti szövegben nem volt benne.

A felsorolt okokon kívül van még egy dolog, amiért Buddha elutasíthatta ezt a feltétlen érvényességű szabályt a húsevésről. A buddhizmusban ugyanis nincsenek parancsoló, feltétlen és ellentmondást nem tűrő szabályok. (a buddhista világiak öt Fogadalma közül az elsőt a Biblia Tízparancsolatán felnőtt nyugatiak csak nemes egyszerűséggel úgy fordítják, hogy “Ne ölj!” – Eredetiben azonban ez így hangzik: “Tartózkodni az élet elvételétől”  a ford. megjegyzése)

Ez nem azt jelenti, hogy buddhizmusban nem lényegesek a szabályok vagy nem fontos a helyes életvitel! Sokkal inkább arról van szó, hogy ha valaki mereven ragaszkodik egy szabály betartásához azért, hogy “jó buddhista” legyen, akkor az már egyfajta ragaszkodás valamihez, ami egyértelműen ellentétes a buddhizmus céljával. Tehát a buddhizmus szempontjából nézve helyénvalóbb, ha alkalmanként megeszünk egy kevéske húst, mint ha fanatikussá válunk a húsevés teljes feladásában. (mindannyian ismerünk olyanokat, akik annyira ragaszkodnak saját vegetarianizmusukhoz, hogy ezt úton-útfélen hangoztatják magukról, ugyanakkor megvetően, szinte gyűlölettel beszélnek mindenki másról, aki húst fogyaszt. Ez a viselkedés szintén ellentétes a buddhizmussal)

Vegetarianizmus a mahájána buddhizmusban 
Amikor a buddhizmus időszámításunk első évezredében megjelent Kínában, az ottani kultúra megváltoztatta a kolostori életet. Nem csupán Kínában, hanem Kelet-Ázsia egyéb részein is önellátókká váltak a kolostori közösségek. Koldulás helyett megtermelték a szükségleteiket vagy megvásárolták az élelmiszert. Ha egy kolostor húst vett, akkor egészen bizonyosra vehető volt, hogy azokat az állatokat kifejezetten a szerzetesek számára vágták le.
Talán emiatt törekednek a mahájána kolostorok évszázadok óta arra, hogy csak vegetáriánus ételt készítsenek maguknak. Néhány mahájána szútrában pedig azt írják, hogy a Buddha-követőknek – akár világiak, akár kolostorban élnek – teljes mértékben tartózkodniuk kellene a húsevéstől.
Ennek ellenére, a buddhizmus legtöbb iskolájában a vegetarianizmus választása személyes döntés. És miért nem egyértelmű szabály? Erre a kérdésre az adja meg a választ, hogy hogyan értelmezi a buddhizmus a lemondást: amikor az ember önmaga ismeri fel a valamiről való lemondás lényegét, akkor ezt belülről jövő szándékból, belső indítékból teszi. De amikor valaki külső indíték hatására csak azért ad fel valamit, mert mások ezt mondják neki, akkor az nem ugyanaz a dolog.

Más élelmiszerek
Mámort okozó vagy bódító italok és átható szagú fűszerek
Az ötödik Fogadalom azt tanácsolja, hogy tartózkodjunk a részegítő italoktól, amelyek mámort okoznak. Általánosságban a théraváda buddhisták úgy értelmezik ezt a fogadalmat, hogy teljesen tartózkodjunk alkohol fogyasztásától. Ugyanakkor a mahájána buddhisták úgy gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy mértékletességgel szabad inni.
Végül az öt átható szagú fűszerről. Ezek a hagyma, fokhagyma, mogyoróhagyma, póréhagyma és metélőhagyma. Vannak olyan iratok, amelyek szerint jobb, ha tartózkodunk ezek fogyasztásától, először is mert afrodiziákumnak számítanak, másodsorban az ezektől keletkező rossz szájszag bánthatja azokat, akik hallgatják a Tanról szóló tanításokat. Bizonyos iskolákban ez még mindig érvényes szabálynak számít, ugyanakkor más iskolák ezt teljesen figyelmen kívül hagyják. (A hinduk szentnek tekintett irata, a Bhagavad-Gítá sem ajánlja ennek az ötféle átható szagú fűszernek a fogyasztását. Ők azért nem, mert ezek a fűszerek az ájurvéda rendszere szerint a két alsóbb rendű csoportba, a radzsaszba és tamaszba sorolhatóak, amelyek a szenvedély és a tudatlanság csoportjai. Emellett ők is afrodiziákumnak tartják a fokhagymát, amely megnehezítheti a cölibátusi fogadalom betartását)

Egy másik bejegyzésemben a húsevésnek a környezetvédelemre gyakorolt hatásáról és a többi vallásnak a vegetarianizmushoz való viszonyáról írok ITT.


Forrás: Buddhizmus és ennivaló (angol nyelven)
           Fokhagyma és hagyma (angol nyelven)