Száriputta

A történelmi Buddha két legkiválóbb tanítványainak egyike volt Száriputta (szanszkrit alakban: Sáriputra). A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy nagyon jól tudott  tanítani. Neki tulajdonítják azt, hogy elsajátította Buddha tanításait az Abhidammáról, és azt is, hogy megszerkesztette, így az Abhidhamma a páli kánon, a Tipitaka 'Hármas kosár', harmadik nagy alkotórészévé vált.

A buddhista hagyományoknak megfelelően Száriputta bráhman családba született, valószínűleg Nálanda környékén. Eredeti neve Upatissza volt. Ugyanazon a napon született, mint Buddha másik nagy tanítványa, Mahámoggallána, és ők ketten már fiatal koruktól fogva barátok lettek. Száriputta és Mahámoggallána megfogadták, hogy elérik a megvilágosodást, így együtt lettek vándorló aszkéták. Egy napon találkoztak Buddha első tanítványával, Asszadzsival. Száriputtát lenyűgözte Asszadzsi derűs nyugalma, és tanítást kért tőle. Asszadzsi ezeket mondta:

"Mindazon dolgok közül, amik egy okból keletkeznek,

A Beérkezett az okot ebből megnevezte;

És hogyan lehet ezeket elűzni, szintén megmondotta,

Ez a Nagy Remete tana."

Ezen szavak hallatán Száriputta ráérzett a megvilágosodás közelségére, és Mahámoggallánával együtt elindultak, hogy felkeresvén Buddhát, tanításokat kapjanak tőle.

A páli szövegek szerint két héttel azután, hogy Buddha tanítványa lett, Száriputta Buddhát hallgatva, elérte a nagy megvilágosodást és arahanttá vált. Ekkorra Mahámoggallána szintén megvalósította a megvilágosodást.

Száriputta és Mahámoggallána életük végéig barátok maradtak, és egymással megosztották tapasztalataikat, meglátásaikat. Száriputta a szanghán belül még Ánandával állt szorosabb barátságban.

Száriputta nemeslelkű emberként mindig kész volt arra, hogy segítsen másoknak is elérni a megvilágosodást. Ha ehhez kiméletlenül őszintének kellett lennie (és ezzel esetleg népszerűtlenné vált), akkor is felvállalta ezt. Szándékai önzetlenek voltak, és nem azért kritizált másokat, hogy önmagát jobb színben tüntesse fel.

Fáradhatatlanul segített társainak, sokszor még fel is takarított utánuk. Meglátogatta a betegeket, ellátta a legfiatalabb és legidősebb szerzeteseket is a szanghában. Több, Száriputta által tartott tanbeszéd is bekerült a páli kánon Szutta-pitaka, a 'Beszédek kosara' részébe. Ilyen például az MN 28. - A nagy elefántlábnyom-hasonlat, amit magyarul is olvashatunk Fenyvesi Róbert fordításában A Buddha Ujján. Ebben a szuttában Száriputta a Függő Keletkezésről, a jelenségek átmeneti természetéről és az "én"-ről beszél. Amikor ennek az igazságát felismerjük, mondja a szuttában, semmi sem marad, ami szenvedést okozna.

"Ha egy ember megsért, rágalmaz, ingerel és zaklat egy szerzetest [aki ezt észreveszi], akkor az minderre így tekint: egy fül[nél keletkezett] - érintkezésből eredő fájdalmas érzés keletkezett bennem. És ez függ valamitől, nem független. Mitől függ? Az érintkezéstől függ.’ És látja, hogy az érintkezés állandótlan, az érzés állandótlan, az észlelés állandótlan, a tudatosság állandótlan. A tudata - a föld-elemmel mint annak támaszával - előretör, magabiztosság, rendíthetetlenné és eloldódottá válik."

(idézet az MN 28. szuttából, amit teljes egészében A Buddha Ujján olvashatunk)

A páli nyelvű kánon, a Tipitaka 'Hármas kosár' harmadik nagy "kosara" a Vinaja- pitaka és Szutta-pitaka mellett az Abhidhamma 'A legfelsőbb tan foglalata' (szanszkrit formában Abhidharma). Ez egy pszichológiai és filozófiai alapfogalmakat felsoroló-elemző mű.

A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy Buddha - még életében - felment az istenek birodalmába, és ott beszélt az Abhidhammáról. Visszaérkezve az emberi világba, Buddha az Abhidhamma lényegét elmondta Száriputtának, aki teljesen elsajátította, majd érthetően megszerkesztette. Ezzel a legendával szemben a tudósok szerint az Abhidhamma jóval később, i.e. 3. században keletkezett, körülbelül két évszázaddal Buddha és Száriputta halála után.

Amikor Száriputta megérezte, hogy hamarosan meg fog halni, hazalátogatott szülőhelyére, édesanyjához. Édesanyjának megköszönte mindazt, amit érte tett. A fia jelenléte megnyitotta az édesanya számára az utat a belátásra, és a megvilágosodás ösvényére terelte. Száriputta abban a szobában halt meg, amelyikben született. A legjobb barátja, Mahámoggallána, aki éppen máshol tartózkodott ekkor, szintén hamarosan meghalt, de egészen más körülmények között. Mindketten 84 évesek voltak. Buddha sem sokkal élte túl két nagyszerű tanítványát.

Száriputta a mahájána szútrákban is gyakran feltűnik. Ahogy írtam a mahájána szent iratokról szóló bejegyzésben, ezek legtöbbje i.e.100 és i.u. 500 között keletkezett, és vannak köztük olyanok, amik még ettől is fiatalabbak. A szerzőik nagyrészt ismeretlenek. Sok mahájána szútrában Száriputta képviseli a hínajána 'kisebb/hitványabb szekér' irányzatot. (A történelmi Buddha halála, kb. i.e.480 után, az India -szerte szétterjedő buddhizmuson belül megjelentek az eredeti tanítások többféle értelmezései. Ennek aztán az lett a vége, hogy a buddhizmuson belül több, egymástól különböző irányzat alakult ki. Ebből vált ki a mahájána irányzat 'nagyobb/nagyszerűbb szekér', és amelynek képviselői a többi iskolát lekicsinylően hínaja 'kisebb/hitványabb szekér' néven nevezte. ) A Szív Szútrában, például, Avalókitésvara Száriputtának magyarázza el az üresség fogalmát. A Vimalakírti Szútrában Száriputtát egy istennő átváltoztatja nővé, hogy bebizonyítsa azt, hogy a Nirvánába (Nibbána) lépéshez nem számít az, hogy ki milyen nemű.

Ugyanakkor a Lótusz Szútrában Buddha megjövendöli, hogy egy napon Száriputta buddhává válik.

Forrás: Száriputta élete (angol nyelven)

Moggallána

A történelmi Buddha egyik legfontosabb tanítványa Mahámoggallána volt (szanszkrit alakja Maudgaljájana). Néhol azt írják róla, hogy mágikus erővel is rendelkezett. Egy életen át tartó barátság fűzte Buddha másik nagy tanítványához, Száriputtához.

Moggallána gazdag és dicső bráhman családba született, a mai indiai Bihar államban. Eredeti neve Kolita volt. Kolita családja szoros kapcsolatban állt egy, a közelükben lakó másik bráhman családdal. A másik család fia ugyanazon a napon született, mint Kolita. Őt Upatisszának nevezték. A két fiú egy életen át tartó, elválaszthatatlan barátságot kötött.

Egy napon, már fiatal férfiként, mindketten résztvettek egy több napon át tartó szórakoztató ünnepségen. Kolita és Upatissza kezdte kényelmetlenül érezni magát ezen az ünnepségen. Életük értelmére vonatkozó kérdések merültek fel bennük, és az is, hogy előbb-utóbb mindenkit elér az öregség és halál, ami elől sem ők, sem az ünnepség egyéb résztvevői nem tudnak elmenekülni.

Kolita és Upatissza egyre boldogtalanabb lett, végül megfogadták, hogy vándorló aszkéták lesznek és megtalálják a választ nyomasztó gondolataikra. Feladták otthonukat, gazdagságukat és előjogaikat azért, hogy koldusként vándorló aszkétákká váljanak.

Ahogy írtam a történelmi Buddha társadalmi és vallási környezete bejegyzésemben, abban az időben a kolduló szerzetesek, remeték, vándor aszkéták látványa megszokott volt. Mindannyian "lelki/szellemi útkeresők" voltak, akiknek többsége elutasította a papok által hirdetett bráhmanikus vallás alapgondolatait és a szertartásokba való hitet. Többségük nem magányos remeteként élt, hanem különböző szellemi közösségeket alapítva az erdőkben, egy-egy jól ismert tanító köré csoportosult. Ezek egyike volt Szandzsája, aki azt tanította, hogy a létezés természetéről szóló mély kérdéseket nem lehet logikai vagy filozófiai elmélkedéssel megválaszolni.

Emiatt Szandzsája elhatárolódott az olyan tanoktól, amelyek a lélek létezésével vagy a halál utáni élettel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztak. Helyette azt tanította tanítványainak, hogy szemléljék tárgyilagosan a léthez kapcsolódó kérdéseket, nézeteket.

Kolita és Upatissza eleinte vonzónak találták Szandzsája tanításait, de később úgy érezték, hogy nem igazán képesek választ adni az őket nyugtalanító kérdésekre. Így elhagyták Szandzsáját, és útra keltek. Vándorlásaik során több híres bölccsel és misztikussal ismerkedtek meg, de kénytelenek voltak arra a megállapításra jutni, hogy ezek az állítólagos bölcs emberek nem tudnak többet, mint ők maguk. 20 évnyi vándorlás után visszatértek arra a területre, ahol felnőttek. De még mindig nem kaptak megnyugtató választ kérdéseikre.

Egy nagyon Upatissza találkozott egy igazán derűs és nyugodt aszkétával, Asszadzsival. Asszadzsi egyike volt annak az öt szerzetesnek, akiknek Buddha legelőször mondta el tanait. Asszadzsi csak egy pár szót szólt a Tanról, ami nagyon megérintette Utapisszát. Rohant barátjához, hogy beszámoljon neki arról, amit, szerinte, egy igazi tanítótól hallott. A barátok elhatározták, hogy elmennek Buddhához, aki éppen a közelben tartózkodott.

Először azonban meglátogatták régi tanárukat, Szandzsáját, és hívták őt is, hogy tartson velük, legyen ő is Buddha tanítványa. De Szandzsája, aki már több éve volt körülrajongott tanítója sok hízelgő és alázatos tanítványnak, nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy őbelőle újra tanítvány legyen.

Amikor a két barát végre Buddha elé jutott, Buddha kijelentette, hogy ők ketten lesznek az ő vezető tanítványai. Attól fogva Upatissza neve Száriputta lett. (jelentése: Szári fia, mivel édesanyját Szárinak hívták) Kolitát a törzse után Mogallánának nevezte el. Ezt toldották meg a "mahá" előtaggal, aminek jelentése "nagy, nagyszerű", így lett a teljes neve Mahámoggallána.

A kanonikus iratok megemlítik Moggallaná több olyan természetfölötti képességét, mint a telepátia, a tisztánhallás, látnoki képesség, utazás különböző létbirodalmak között. 

Ahogy Buddha megjósolta, Moggallaná és Száriputta vezető tanítványaivá váltak. Ezeket mondja róluk Buddha a többi szerzetesnek az MN 141-es szuttában, amit Fenyvesi Róbert fordításában A Buddha Ujján teljes egészben is elolvashatunk:

"--Szerzetesek! Csatlakozzatok Száriputtához és Moggallánához! Kövessétek Száriputtát és Moggallánát! Bölcs szerzetesek ők, együttérzők a szent életet élő társaikkal. Akár az anya, aki életet ad: ő Száriputta. Akár a dajka, aki a kisgyereket neveli születése óta: ő Moggallána."

Moggallaná és Száriputta 84 éves korukig éltek, de különbözőképpen haltak meg. Száriputta, ahogy a róla szóló bejegyzésben írtam, halála előtt hazalátogatott édesanyjához, és békében halt meg abban a szobában, amiben született. Körülbelül két héttel később Moggallanát - aki akkor egyedül élt egy erdei kunyhóban - egy másik szekta tagjai (vagy azok által felbérelt emberek) megtámadták és eltörték combjait. Az idős Moggallaná törött lábbal és vérző sebekkel még el tudta magát vonszolni valahogy mesteréhez, Buddhához és békében halt meg annak lábainál.

 Forrás: Maudgaljájana (angol nyelven)

             Mahá-moggallána (angol nyelven)

A történelmi Buddha társadalmi és vallási környezete

Az Indus- völgyében már i.e.3000-2500 körül virágzott egy magas fokú civilizáció, amelynek legjelentősebb városai Harappa és Mohendzsó-Dáró voltak. Nagyon gazdag kultúrával rendelkeztek, ami kb. i.e 1900 -1500 között hanyatlott le. Ennek pontos okát nem ismerjük. Régebben úgy vélték, hogy az északnyugat felől, i.e.1500 körül beáramló indoárja törzsek hódításai pusztították el e városokat. Az utóbbi időkben azonban azt feltételezik, hogy  természeti okok vezettek e városok pusztulásához, így az ideérkező árja törzsek már egy lehanyatlott, könnyen uralmuk alá vehető kultúrát találtak. (a hódítók és meghódítottak hatottak egymásra és keveredtek egymással, ez mind a nyelvben, mind a vallásban megnyilvánult, ugyanakkor kialakult a máig ható kasztrendszer is)

A kutatók szerint az indoárja törzsek földművelő közösségekben telepedtek le, amelyek az évszázadok során kis fejedelemségekké vagy városállamokká fejlődtek. Ezek a megerősödött fejedelemségek később egymással is harcoltak. Egy ilyen, i.e.900 körül lejátszódott véres háborút (az is lehet, hogy a leghatalmasabbat) jelenít meg az egyik nagy indiai, szanszkrit nyelvű hősköltemény, a Mahábhárata, amely a mai napig népszerű Indiában. A másik, szintén ma is népszerű nagy eposz, a Rámájana, amiről úgy tartják, hogy a dél felé nyomuló árja törzsek befolyását, hódításait örökíti meg irodalmi formában.

Erre az időszakra jellemző vallás a bráhmanikus vallás volt, amely az első szent iratok, a Védák hagyományai által meghatározott, különféle szertartások - amelyekben a tűz nagy szerepet kapott -  végrehajtásából állt. Ezeket a szertartásokat, áldozatokat szigorúan csak a legfelsőbb kasztba születő papok végezhették. Megszilárdult a kasztrendszer, amely szerint a négy főkaszt (papok, harcosok, kereskedők, szolgák) között nincs átjárhatóság, azt, hogy ki melyikbe tartozik, kizárólag a kasztokba való születés határozza meg. (illetve egyetlen kitörési lehetőség nők számára az volt, hogy férjhez mehettek magasabb kasztban lévő férfihez).

Az i.e. 6. század eleje körül a Gangesz- vidéki India gazdagon burjánzó szellemi tevékenység korát is élte; teljes joggal hasonlították ezt a görög szellemi virágzáshoz ugyanebben a korban.

A bráhmán (papi) kasztból származó idősebb férfiak sokszor kolduló remeteként kiköltöztek az erdőbe, hogy ott éljék le hátralévő életüket. A bráhmanikus hagyományokat követő remeték mellett még léteztek a sramanák (sramana jelentése 'erőfeszítést tesz', a szó páli változata szamana), és egyéb vándoraszkéták megszámlálhatatlan csoportjai. Ezekhez viszont bármelyik kasztból csatlakozhattak, mivel a sramanák többsége elutasította a kasztrendszert. A sramanák nagyobb része egy-egy jól ismert tanító köré csoportosult, akiknek többségéről nagyon keveset tudunk. Némelyiknek csak a neve maradt fenn. Voltak köztük jógik, különféle misztikusok, varázslók, nihilisták és materialisták, a csárvákák/lókájaták előfutárai. A különböző tanítók neveit, valamint töredékesen idézett tanait legfeljebb a dzsainák és a buddhisták szövegeiből ismerhetjük. De mivel ezeket a tanokat nem csupán töredékeiben, hanem eltorzítva is idézik, így igazán pontosan nem ismerjük az akkori különféle tanításokat.

Az azonban mindenképpen valószínűsíthető hogy mindezek a sramanák az emberi lét hiábavalóságától, ugyanakkor a bráhmanikus ritualizmusba foglalt tanoktól megundorodva fordítottak hátat a világnak. Az újraszületések körforgásának mechanizmusát, és annak "mozgatórugóját", a karmát próbálták meg megérteni és valamilyen formában féken tartani. Gautama Sziddhártha (páli alakban: Gótama Sziddhattha) egy ilyen társadalmi és vallási szempontból is kavargó, átalakuló közegbe született, majd vált felnőve vándor aszkétává, mint akkor nagyon sokan mások vele együtt, hogy valamiféle választ találjanak az őket nyugtalanító kérdésekre.

Forrás:Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I.- II. kötet

Andy Puddicombe: Csak 10 tudatos perc az egész!

Upáli - a szerzetes, aki emlékezett a szabályokra

A buddhista hagyományban Upáli neve összeforrt a Vinaja-val, a szerzetesi rend szabályzatával. A Buddha halála utáni első buddhista zsinaton, ahogy említettem Ánandáról és Mahákásjapáról szóló bejegyzésben, Upáli mondta fel Buddha azon fegyelmi szabályait, amik a szerzetesekre és apácákra vonatkoztak.

De Upáli története más vonatkozása miatt is érdekes. A buddhista hagyomány azt mondja róla, hogy a súdra kasztba született, a hindu társadalom legalacsonyabb kasztjába. (A hindu kasztrendszer négy főkasztból áll, és kaszton kívülieknek számítanak az érinthetetlenek, azaz a páriák vagy dalitok) A hindu törvények szerint egy súdra nem részesülhet beavatásban, ellentétben a fölötte álló másik három kaszt tagjaival. Buddha azonban elfogadta Upálit tanítványának, és a magasabb kasztokba születettekkel egyenrangúan bánt vele.  (Buddha nem tett különbséget a négy rend között, sőt kifejezetten elítélte, nevetségesnek bélyegezte a papságnak azt a törekvését, hogy magasabb rendűnek tartsa magát a három másik rend tagjainál. Buddha kizárólag az erkölcsi magatartást tekintette értékmérőnek, a származást semmibe vette. Tanítványai között egyaránt akadtak királyfiak, papok, közrendűek (ez utóbbiak legnagyobb számban), de voltak vadászok és halászok (megvetett foglalkozások Indiában), sőt rablógyilkos is akadt. Ismételten kényszerítette a vele vitázó papokat annak beismerésére, hogy a becsületes, jóindulatú szolga vagy közrendű többet ér a hazug, rosszindulatú papnál vagy nemesnél.*) 

Az MN. 93. szutta, Vekerdi József fordításában, egy pappal való ilyen beszélgetést mutat be.

A súdrák kasztjába a szolgák és munkások tartoznak. Upáli borbély volt, a Sákja törzs székvárosában, Kapilavasztuban dolgozott, ahol Sziddhártha (páli alakban: Sziddhattha) herceg is élt, mielőtt remeteségbe távozott, hogy ott elérje a megvilágosodást.

A buddhista hagyomány szerint az egyik napon, körülbelül három évvel azután, hogy elérte a megvilágosodást, Buddha hazatért Kapilavasztuba. Mivel le akarta vágatni a haját, Upálit rendelték be hozzá a palotába. Buddhista legendák úgy tartják, Upáli első leckéjét meditációban kapta, miközben Buddha haját vágta. Azt is mondják, hogy Upáli gyorsan elsajátította a négy dzshánát (a meditáció első négy szintjét). Miután Buddha elment Kapilavasztuból, hogy visszatérjen az általa alapított szanghához, néhány herceg Buddha rokonai közül úgy döntött, elhagyják a palotát és ők is beállnak a szerzetesek közé. Ezt meghallva, Upáli könnyeket hullatott.

Aniruddha herceg, aki később Buddha nagyszerű tanítványává vált, észrevette Upáli szomorúságát. Aniruddha leterített egy takarót, és kérte azokat a hercegeket, akik szerzetesnek akartak beállni, hogy tegyék a takaróra aranyaikat és ékszereiket Upáli számára, mintegy utolsó fizetségként a jó szolgálataiért. Ez meg is történt, utána a hercegek elhagyták Kapilavasztut.

Upáli az ékszerekkel teli takaróval elindult hazafelé, de hamarosan megtorpant. Ha Kapilavasztu hercegei minden vagyonukon túladva csatlakozhatnak Buddhához, hogy tanítványai lehessenek, miért ne tehetné meg ő is?Felakasztotta az ékszerekkel teli takarót egy faágra, és ő is útnak indult, hogy megkeresse Buddhát. Ahogy ment, újra elgondolkozott. Hogyan is fogadhatna el Buddha tanítványául egy ilyen alacsony kasztban lévő embert? Upáli leült az út szélére, és sírni kezdett kétségbeesésében. Száriputta (szanszkrit alakban: Sáriputra), Buddha egyik híres tanítványa talált rá a könnyező Upálira, aki megkérdezte tőle, hogy súdrákat is befogadnak-e a tanítványok közé, és lehetnek-e a szerzetesi rend tagjai ők is éppen úgy, mint a papok, harcosok és kereskedők kasztjából érkezők?

Természetesen, válaszolta Száriputta, mindenki, aki képes betartani az erkölcsi fogadalmakat, az Buddha tanítványa lehet. Ezután Száriputta és Upáli együtt elindultak Buddhához.

Amikor Buddha helyére értek, látták, hogy a Sákja hercegek még nem járulhattak Buddha elé, hogy tanítványául jelentkezzenek, hanem várakozniuk kellett. Upáli is csatlakozott hozzájuk. Hamarosan a hercegeket és egykori borbélyukat Buddhához kísérték. Miután meghajoltak előtte, Buddha kérte Upálit, hogy lépjen előre.

- Azért jöttél, hogy rátalálj az útra? - kérdezte Buddha.

- Igen, nemes uram  - válaszolt Upáli alázatosan -, ha olyasvalaki is a szangha tagja lehet, aki alacsony kasztba született.

Buddha azt mondta Upálinak, hogy a szanghában nem számítanak a kasztok és az sem, hogy mi volt valakinek a foglalkozása. Az egyetlen, ami számít, a rangidősség. És még hozzátette: - Upáli, fogadd el most a felszentelésedet!

Ezután Buddha ott rögtön felszentelte a meglepett Upálit, még azelőtt, hogy ezt megtette volna a Sákja hercegekkel. Ez azt jelentette, hogy Upáli most már rangidősnek számít, és tisztelet jár neki a hercegek részéről is. Buddha azt mondta a hercegeknek, hogy magunk mögött hagyni a világot azt is jelenti, hogy magunk mögött kell hagyni a társadalmi megkülönböztetést  és a születési előjogokat.

Upáli nagyon hálás tanítvány volt, megtanulta és megtartotta a Fogadalmakat. Ahogy az sejthető esetleg, Upáli, aki betartotta a szabályokat, és minden bizonnyal másokkal is igyekezett betartatni, az elején nem volt mindig népszerű a szerzetesek és apácák körében. Megesett az is, hogy Buddha fülébe jutott, hogy Upáli megdorgált néhány fegyelmezetlen szangha-tagot. Ekkor Buddha összehívta a szerzeteseket és apácákat, és a nekik tartott beszédében nyomatékosan felhívta a figyelmet a Fogadalmak betartásának fontosságára. 

Ahogy telt az idő, úgy nőtt a szanghában az Upáli iránti tisztelet. És amikor Buddha meghalt, Upálira nagyobb szükség volt, mint valaha.

Buddha halála elszomorította a szangha tagjait, de az egyik szerzeteses örült annak, hogy most már úgy viselkedhet, ahogy neki tetszik. Mahákásjapát, ahogy írtam róla szóló bejegyzésben, nyugtalanította ezt a megjegyzés és aggódni kezdett a szangha és Buddha tanainak jövőjéért. Így egybehívta egy nagy gyűlésre a rangidős szerzeteseket, hogy megbeszéljék a Tan és a rend fennmaradásának kérdéseit. Ahogy Ánandáról szóló bejegyzésben is írtam, ez volt az a gyűlés, ahol Ánanda felmondta Buddha tanbeszédeit, Upáli pedig a szerzetesi szabályzatot. Az összegyűlt szerzetesek elfogadták azt, hogy ezek a felmondások hitelesek.

Ezek a felmondások képezik a páli nyelvű kánon, a Tipitaka ( 'Hármas kosár' ) első két részének, a Vinaja-pitakának és a Szutta-pitakának alapjait. (a théraváda szent iratokról ebben a bejegyzésben írtunk)  A Vinaja más nyelvi hagyományok szerinti változatait szintén megőrizték. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy míg a buddhizmus alapvető tanai Ánanda bámulatos memóriájára épülnek, addig a szerzetesi szanghára vonatkozó, mind a mai napig érvényes szabályokat Upáli, a szerény borbély emlékezőtehetsége alapozta meg.

*-gal jelölt, zárójeles rész Vekerdi József: Buddha beszédei c. könyv Utószó részéből valóak

Forrás: Upáli tanítvány (angol nyelven)

Mahákásjapa - A szangha atyja

Halála előtt a történelmi Buddha nem jelölt ki senkit a szangha további vezetésére, így halála után Mahákásjapa vállalta fel ezt a szerepet. Mahákásjapát a zen (csan) buddhizmus az egyik nagyrabecsült pátriárkájaként is számon tartja.

Neve szanszkritül Mahákásjapa, páli nyelven Mahákasszapa. "Mahá" előtag nélkül is szokták említeni, Kásjapa vagy Kasszapa formában.

Ahogy általában a buddhista hagyományokban lenni szokott, Mahákásjapa egy gazdag bráhman családba született, Magadhában, a mai Észak-kelet Indiában. Eredeti neve Pipphali volt. Gyerekkorától kezdve aszkéta szeretett volna lenni, ezt azonban szülei ellenezték, és azt akarták, hogy házasodjon meg. Pipphali engedett szülei akaratának, és elvette feleségül a gyönyörű Bhaddá Kapilánít. Bhaddá Kapilání szintén aszkéta szeretett volna lenni, így az újdonsült házaspár elhatározta, hogy házasságukban megtartóztatják magukat a nemi élettől. Bhaddá és Pipphali boldogan éltek együtt, és amikor Pipphali szülei meghaltak, a férfi átvette a családi birtok irányítását.

Egy napon felfigyelt arra, hogy miután felszántották a földjeit, madarak érkeztek oda és kihúzták a gilisztákat a frissen felforgatott földből és megették. Ekkor tudatosult benne igazán az, hogy az ő gazdagsága és kényelme miatt más lények szenvednek és halnak meg. Ezalatt odahaza a felesége, Bhaddá, magvakat szórt szét a földön, hogy száradjanak. Látta, hogy a szétszórt magvak rovarokat vonzanak, amelyekre aztán madarak jönnek, hogy felegyék őket.

A tapasztaltak után a házaspár közösen elhatározta, hogy kilépnek abból a világból, amiben eddig éltek, és elhagyják egymást is, hogy valódi aszkétákká váljanak. Minden vagyonukon és birtokukon túladtak, szolgáikat szabadon bocsátották, és elindultak kétfelé.

Buddhista hagyományok úgy tartják, hogy mikor Bhaddá és Pipphali egymástól elválva külön úton indultak el, a föld megremegett erényességük erejétől. Buddha is érezte ezeket a rengéseket, ebből tudta, hogy hamarosan lesz egy nagyszerű tanítványa.

Így is lett, Pipphali és Buddha hamarosan találkoztak és elfogadták egymást tanítványként és tanítóként. Buddha a Mahákásjapa - "nagyszerű bölcs" nevet adta Pipphalinak.

Az egyik híres történet szerint, Mahákásjapa felajánlotta Buddhának a viszonylagosan újnak tekinthető köpenyeit, hogy tanítója párnaként használhassa azokat, és cserébe azt kérte, hogy helyette Buddha elnyűtt köpenyeit viselhesse. Vannak, akik úgy vélik, ez a köpenycsere azt jelenti, hogy Buddha Mahákásjapát választotta ki arra, hogy majd valamikor ő vegye át a helyét a gyülekezet vezetőjeként. Akár szándékos volt ez a köpenycsere, akár nem, a páli kánon szövegei szerint Buddha gyakran dicsérte Mahákásjapát a dharma (Tan) tanításában való rátermettségéért. Buddha néha őt kérte fel arra, hogy helyette a gyülekezetnek beszéljen.

A történelmi Buddha i.e. 480 körül bekövetkezett halála nagyon lesújtotta a kinevezett vezető nélkül maradt, összegyűlt szerzeteseket. Az egyik szerzetes felszólalásában azt mondta, legalább többé nem kell követniük Buddha szigorúnak tartott szabályait. Ez a megjegyzés magához térítette a bánattól sújtott Mahákásjapát. Ez azt jelentené, hogy Buddha halálával kialszik a dharma fénye is? Mahákásjapa ekkor elhatározta, hogy összehívja a megvilágosodást elért szerzeteseket egy nagy találkozóra, hogy ott megbeszéljék, hogyan tarthatnák életben Buddha tanításait. Ez a találkozó volt az első buddhista zsinat, és egyike a buddhista történelem legfontosabb eseményeinek. A résztvevők mindegyike megértette és elfogadta Buddha tanításait, majd megegyeztek abban, hogy hogyan tegyék maradandóvá ezeket a  tanításokat a későbbi generációk számára.

Ahogy az Ánandáról szóló bejegyzésben írtam, a hagyomány úgy tartja, hogy ezen a legelső, több hónapon át tartó zsinaton mondta fel emlékezetből Ánanda Buddha tanító beszédeit, emellett Upáli szerzetes a szerzetesi életvitellel kapcsolatos, Buddha által hozott szabályokat ismételte el. A zsinat, amit Mahákásjapa elnökölt, arra szavazott, hogy hitelesnek fogadja el ezeket az Ánanda és Upáli által felmondott beszédeket és szabályokat, és készen állnak arra, hogy szájhagyomány útján terjesztve őrzik meg a tanításokat.

Mivel Buddha halála után a szanghát Mahákásjapa fogta össze, ezért a buddhista hagyomány őt tartja "a szangha atyjá"-nak. Az első buddhista zsinat után Mahákásjapa még sokáig élt, meditáció közben, békében érte a halál. Utána Ánanda vezette a szanghát.

(Bhaddá is Buddha követőjévé-tanítványává vált. Férjétől való elválásuk után Dzsétavana közelébe érkezett, ahol öt évet töltött, mivel akkor még a Buddha által alapított szanghába nők nem léphettek be. Később, miután Padzsápati Gótami, Buddha nevelőanyja elérte, hogy nőket is felvegyenek a szanghába, Bhaddá is megkapta a felszentelést, és elérve a megvilágosodást, arahanttá vált. Később a gyülekezet előtt Buddha azt jelentette ki róla, hogy ő legkiválóbb apáca, aki vissza tudja idézni előző életeit. A páli kánonban, a Thérígáthában is megjelenik neve. Emellett a Vinaja-pitakában is említik többször is őt.)

Mahákásjapa, a zen (csan) pátriárka

A japán Keigan Dzsókin, szótó-zen mester említi leghíresebb művében, hogy Bódhidharma, a csan (zen) buddhizmus megalapítója Mahákásjapa 28. dharma leszármazottja volt. (Keigan Dzsókin i.u. 1268-1325 között élt, és gyakran a második szótó-zen pátriárkaként említik. Leghíresebb műve a Denkóroku - "A fény továbbadása".)

Ebben írja, hogy egy nap Buddha szó nélkül felemelt egy virágot és hunyorított szemével. Ekkor Mahákásjapa elmosolyodott. A Buddha erre ezt mondta: "Az igazi Dharma szemének és a Nirvána szavakkal ki nem fejezhető elméjének kincstárát birtokolom, és átadom ezt Mahákásjapának."

Ezért a zen hagyományban Mahákásjapára úgy tekintenek, mint Buddha első dharma-örökösére, és emiatt a leszármazási vonal az ő nevét viseli Buddha után. Mivel Mahákásjapa halála után Ánanda lett a szangha vezetője, így őket hármójukat Buddhával együtt szokták ábrázolni: középen Buddha, két oldalán pedig Mahákásjapa és Ánanda, akik Buddha halála után vezették a szanghát, és akik gondoskodtak a szangha fennmaradásáról és a Tan megőrzéséről.

Forrás: A tanítvány Mahákásjapa  (angol nyelven)

              Denkóroku részlet (angol nyelven)
              Bhaddá Kapilání (angol nyelven)

Ánanda, Buddha tanítványa (Ánanda élete)

Főbb tanítványai közül a történelmi Buddhához Ánanda állt a legközelebb. Ánanda, különösen Buddha utolsó éveiben, állandó kísérője és legközelebbi társa volt mesterének. A buddhista hagyomány szerint Buddha tanító beszédeit Ánanda mondta fel emlékezetből a Buddha halálát követő első buddhista tanácskozáson.

Mi az, amit valójában tudunk Ánandáról? Abban teljes az egyetértés, hogy Buddha és Ánanda első unokatestvérek voltak. Több forrás is állítja, hogy Ánanda apja Szuddhódana király testvére volt. Úgy vélik, amikor Buddha megvilágosodása után legelőször tért haza Kapilavatthu városába, az unokatestvére, Ánanda is hallotta őt beszélni, és ennek hatására vált tanítványává.

Ezen felül azonban, jó néhány ellentmondásos történet is létezik. Némely hagyomány szerint Buddha és Ánanda ugyanabban az évben és ugyanazon a napon is születtek, így teljesen egyidősek. Más hagyomány azt állítja, Ánanda még gyerek volt, talán hét éves, amikor Buddha közösségéhez, a szanghához csatlakozott, ami viszont azt jelenti, hogy legalább harminc évvel kellett fiatalabbnak lennie Buddhánál. (a hagyomány szerint Buddha kb. 37 éves korában érte el a megvilágosodást, és ezután kezdte tanait tanítani, és ezután alapította a szerzetesi közösséget, a szanghát)

Ánanda nem csupán Buddhát élte túl, hanem a legtöbb főbb tanítványát is, ami azt jelzi, hogy inkább ez az utóbbi változat a valószínűbb.

Szerény és csendes embernek ismerték Ánandát, aki teljes odaadással viseltetett Buddha irányában. Azt is állítják róla, hogy bámulatos emlékezete volt, egyszeri hallás után szóról szóra vissza tudta mondani Budha minden tanbeszédét. Az egyik híres történet szerint, Ánanda győzte meg Buddhát a nők szanghába való felvételéről. Az is ismert volt róla, hogy Ánanda a megvilágosodás elérésében lassabb volt, mint más tanítványok, és csak Buddha halála után jutott el a megvilágosodásig.

A hagyomány úgy tartja, hogy amikor Buddha 55 éves volt, egy új kísérőt szeretett volna maga mellé kérni. A kísérő munkája elég összetett volt, egyfajta keveréke a szolgálónak, a titkárnak és a bizalmasnak. A kísérőnek el kellett végeznie a "házimunkát", ebben az esetben a tanító ruházatának mosását és foltozását, hogy Buddha nyugodtan koncentrálhasson a tanításra. A kísérőnek kellett az üzeneteket továbbítania, és néha kapuőrként is helytállnia, hogy Buddhához ne csődülhessen be túl sok látogató egyszerre.

Amikor Buddha az új kísérő iránti igényét a szangha elé tárta, több szerzetes is jelentkezett a munkára. Ánanda, jellemző módon, csendben maradt. Amikor Buddha őt, az unokatestvérét kérte fel, hogy fogadja el a munkát, Ánanda beleegyezett, de több feltételt is szabott. Azt kérte, hogy Buddha sose adjon neki ételt vagy ruhát vagy bármiféle különleges elhelyezést, hogy semmiképpen se járjon együtt ez az állás anyagi haszonnal. Viszont kiváltságként azt kérte, hogy bármikor megbeszélhesse Buddhával az esetlegesen felmerülő kétségeit a tanításokkal kapcsolatban. Kérte azt is, hogy Buddha ismételje el neki minden tanbeszédét, mert munkájának elvégzése miatt esetleg valamelyikről lemaradhat. Buddha beleegyezett ezekbe a feltételekbe és így Ánanda Buddha életének hátralévő 25 évében kísérőjeként szolgálta mesterét.

A páli kánon egyik legvitatottabb része az első apácák szanghába való felvételének története. Ezt a történetet részletesen leírtuk a Nők a buddhizmusban bejegyzésben, így most csak a rövid lényegét írnám: Ánanda kérte meg Buddha mostohaanyja, Padzsápatí Gótami nevében Buddhát, hogy nők is csatlakozhassanak a szanghához. Ezt azonban némely modern tudós kétli, ugyanis ha Ánanda tényleg több, mint harminc évvel volt fiatalabb Buddhától, akkor még mindig gyereknek kellett lennie, amikor Padzsápatí a szanghába való felvételét kérte Buddhától. Ez az ellentmondás azt is jelentheti esetleg, hogy ezt a történetet jóval később adták hozzá - vagy pedig újraírták - olyasvalakik, akik nem helyeselték apácák jelenlétét a közösségben. És valamiért Ánandának akarták tulajdonítani azt a tényt, hogy ő támogatta nők felvételét a szanghába.

A páli kánon egyik legmegindítóbb szövege a Mahá-parinibbána-szutta, amelyik leírja Buddha életének utolsó napjait és halálát. Ebben a szuttában feltűnő, hogy Buddha mennyit beszél Ánandához, vigasztalja, nyugtatja, utolsó tanításokat ad neki.

Buddha halála után a szangha tagjai, az ötszáz megvilágosodott szerzetes összegyűlt. A fő kérdések egyike az volt, hogy eldöntsék, miképpen őrizhetnék meg mesterük tanításait, mivel senki sem írta le Buddha egyik tanítóbeszédét sem. Bár Ánanda emlékezőtehetségét a tanbeszédekkel kapcsolatban méltányolták, ő még nem érte el a megvilágosodást, így kétséges volt, hogy jelen lehet-e ezen a gyűlésen.

Buddha halála után Ánanda kísérői munkaköre megszűnt, így immár a meditációnak szentelhette magát. A tanácskozás kezdetének előestéjén Ánanda végre elérte a megvilágosodást. Így megjelenhetett a tanácskozáson, ahol felszólították Buddha tanbeszédeinek felmondására. A következő néhány hónapon át folyamatosan mondta fel ezeket a beszédeket, és a gyülekezet megegyezett abban, hogy emlékezetükbe vésve őrzik meg ezeket a tanításokat, és szájhagyomány útján adják tovább. Ánanda "A Dharma tárának Őrzője" nevet kapta. (a páli kánonban emiatt kezdődik nagyon sok tanítóbeszéd ezzel a mondattal: "Így hallottam", mert ezzel is jelzik, hogy Ánanda hallomásból való visszaemlékezései alapján maradtak fenn)

Azt is mondják, hogy Ánanda több, mint 100 évig élt. Az i.u. 5. században egy kínai zarándok egy olyan sztúpáról számolt be, amelyben állítólag Ánanda maradványait őrizték, és amelyet apácák gondoztak nagy szeretettel. Ánanda alakja és egész élete a hűséges és odaadó szolgálat jelképévé vált.

Forrás: Ánanda, Buddha tanítványa (angol nyelven)
További info: Ananda The Guardian of the Dhamma by Hellmuth Hecker