Miben különbözik egymástól a tibeti buddhizmus négy fő hagyománya/iskolája?

A négy tibeti hagyomány/iskola között rengeteg közös pont van, a legtöbb különbség az üresség értelmezésében és az elme működésének leírásában jelentkezik. Ebben a bejegyzésben felsorolok néhány hasonlóságot és különbséget a nyingmapa, szakjapa, kagyüpa és a gelukpa iskolák között.

Kolostori/szerzetesi hagyományok

A buddhizmus úgy tudja, hogy a történelmi Buddha által alapított, eredetileg egységes szerzetesi közösségből legkevesebb tizennyolc különböző iskola alakult ki Buddha halála után. Ezek közül mostanra mindössze háromféle fő kolostori/szerzetesi leszármazási vonal maradt fenn.

Ezek

-- a théraváda – Délkelet-Ázsiában

-- a dharmagupta – Kelet-Ázsiában

-- a mulaszarvasztiváda – Tibetben és Közép-Ázsiában.

Mind a négy tibeti iskola teljes mértékben a mulaszarvasztiváda kolostori leszármazási vonalát követi az újonc szerzetesek és apácák fegyelmi esküjében, és mind a négy iskola rendelkezik világi követőkkel. Ugyanakkor, akárcsak a théraváda irányzatban, a mulaszarvasztivádában sincsenek teljesen felszentelt apácák – az ilyenek csak a dharmagupta irányzatban találhatóak meg –, mivel az apácák teljes felszentelési leszármazási vonala sosem került át Tibetbe.

A nyingmapa hagyomány – amely önmagát Padmaszambhavá koráig vezeti vissza - rendelkezik ngagpa/mantrika felszenteléssel is. A ngagpák egy sokrétű tantrikus fogadalomcsoporthoz tartják magukat, és a világi közösség meditációs vezetését és a szertartások végrehajtását végzik. A szerzetesség intézményéhez képest ezt a fajta felszentelést rendszerint nagyon kevesen választották, így a ngagpák mindig is ritkaság számba mentek.

Tanulmányok, szertartások és meditáció 

Mind a négy tibeti hagyomány alkalmazza a szútra és a tantra tanulmányokat a szertartásokban és a meditációban. A buddhista tanítás mindegyikben együtt jár a Tan szövegeinek memorizálásával és az értelmezésük szertartásos vitájával. Apróbb értelmezési különbségek nem csupán a négy tibeti iskola között jelennek meg, hanem még egyes iskolákon belül is, a különböző kolostorok szövegkönyvei között. Az ilyen jellegű különbségek nehezítik a vitákat és a tisztább megértést.

Tanulmányaik sikeres befejezésekor a gelukpák a “geshe” címet kapják, a másik három iskolában a “kenpo” titulust. Emellett a “kenpo” címet az apátokra is alkalmazzák. Mind a négy hagyományban létezik a reinkarnált lámák “tulku” rendszere is. Mindegyik tulku és apát megkapja a “rinpocse” címet, függetlenül tanulmányaik szintjétől.

Mind a négy hagyományban a rituálék közé tartozik a kántálás - cimbalom, dobok és kürtök kíséretében –, és tormák – megformázott, kúp alakú tortafélék, amelyeket árpalisztből és vajból készítenek – felajánlása. A kántálás és a zenei stílus általánosságban hasonló, bár a kontrabasszus torokkántálás felhangokkal gyakoribb a gelukpa szerzeteseknél. (a tantrikus kellékekről ITT, a megszentelésről, táncról ITT és a felajánlási szertartásokról ITT írtam bejegyzést)

Mind a négy hagyomány elvárja követőitől, hogy elvégezzék a ngondro előkészítők különböző ismétléses gyakorlatait, mint amilyen a 100 ezer leborulás és a guru-jóga. A recitált versek mennyisége és az elvégzett gyakorlatok száma iskolánként természetesen némileg eltérő lehet.

A meditáció mindegyik hagyományban magában foglalja a napi gyakorlást, a néhány hónapos rövid elvonulásokat és a három éves elvonulásokat. Leginkább abban különböznek, hogy a gyakorló mikor végezze el ezeket elvonulásokat. A szakjapa, a nyingmapa és a kagyüpa a ngondrot és az elvonulásokat inkább a képzések korábbi szakaszában csináltatja, míg a gelukpák későbbre teszik.

Meghatározások és nézőpontok

A főbb különbségek közül néhány a meghatározásokból és az eltérő szakkifejezésekből származik.

Például az “állandó/állandótlan” szópárt használhatják a “statikus/nem-statikus” értelemben, de az “örökké/ideiglenes” értelemben is. Amikor a gelukpák azt mondják, hogy az elme állandótlan, arra tényre utalnak, hogy az elménk a különböző tárgyakra minden egyes pillanatban figyelnek, így sosem lehet mereven statikus. Ugyanakkor, ha a kagyüpák és a nyingmapák azt állítják, hogy az elme állandó, ők csak arra a tényre utalnak, hogy az elme saját természete sosem változik, és nincs kezdete vagy vége. Tehát alapvetően mindkét oldal egyetért a másik kijelentésével, annak dacára, hogy az elme állandótlanságával vagy állandóságával kapcsolatos álláspontjuk felületesen nézve homlokegyenest ellenkezőnek tűnik.

A nézőpontbeli különbség abban is megnyilvánulhat, hogy a Tant a gelukpák az átlagos lények szempontjai szerint értelmezik, a szakjapák az ösvényen régóta járó, a valódi belátáshoz közel állók szempontjai szerint, míg a kagyüpa és a nyingmapa a megvilágosodott lények szemszögéből. Tehát, például, a gelukpák azt mondják, hogy a legfinomabb elmében is megjelenthet a tudatlanság, mint ahogyan a halál pillanatában is; a szakjapák szerint a legfinomabb elme már üdvözültté vált az ösvényen való haladás során; míg a kagyüpa és a nyingmapa úgy véli, hogy a  legfinomabb elmében már minden teljes és tökéletes, akárcsak a Buddhák esetében.

Továbbá a gelukpák és a szakjapák a fokozatosan haladó, bármilyen gyakorló szemszögéből nézik a dolgokat, míg a kagyüpa és nyingmapa a jóval ritkább, az ösvényen már nagyon előrehaladott gyakorlók oldaláról.

Az üresség magyarázata és az ürességről való meditáció módja

Mind a négy hagyomány egyetért abban, hogy az üresség magyarázatát – a valójában és ténylegesen létező dolgok ürességét – a madhjamika iratok írják le a legalaposabban. Abban viszont eltérnek, hogy a madhjamikát miképpen osztják alosztályokba, és hogy miben térnek el egymástól ezek az alosztályok. A végpont az üresség nem-fogalmi észlelésének megvalósítása az elme durvább szintjével a szútrában, és a legfinomabb tiszta elme vagy rigpa éberségével a magasabb tantrában. Ez nem más, mint az elme egy bizonyos állapotának elérése és egy bizonyos tárgynak, az ürességnek, mint az elme tárgyának megvalósítása. A gelukpa a meditáció során a tárgyra helyezi a hangsúlyt, míg a szakjapa, kagyüpa és a nyingmapa az elme oldalára.

Úgyszintén mindegyik hagyomány a saját technikáját tanítja a nem-fogalmi megértés elérésének és a legfinomabb elméhez való bejutásnak és aktiválásnak az érdekében. Amit a gelukpa “nem-fogalmi”-nak nevez, azt a szakjapa, kagyüpa és nyingmapa “szavakon és fogalmakon túli”-nak.

Az elme és tárgya közötti kapcsolatról a gelukpa iskola azt állítja, hogy elménk a tárgyak létezését szavakkal és fogalmakkal tudja meghatározni; de természetesen az elme fogalmakkal és szavakkal való címkézése nem jelenti azt, hogy ezek önmagukban alkotnának bármiféle valódi és létező tárgyat. A szakjapa, a kagyüpa és a nyingmapa az elme és tárgyának nem-kettősségét hangsúlyozza, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanazok volnának. Hanem inkább azt, hogy nem létezhetnek egymástól függetlenül. Úgy említik ezt, mint az elme és megjelenésének elválaszthatatlanságát. Láthatjuk, hogy e tárgykörben sem képviselnek a tibeti iskolák ellentétes álláspontot.

Továbbá mindkét oldal megegyezik abban, hogy semmi sem létezik önmagában, minden mástól függetlenül és csak önmagán alapulva; az ok és okozat elve mindig működik. A gelukpa iskola szerint a valójában és ténylegesen észlelhető létezés megjelenései olyanok, mint egy illúzió, abban az értelemben, hogy nem felelnek meg semmiféle valóságosnak; míg a másik három hagyomány azt hangsúlyozza, hogy a valójában és ténylegesen észlelhető létezés egyértelműen egy illúzió.

Az észlelés elmélet

A nem-gelukpa iskolák azt mondják, hogy amit mi nem-fogalmilag észlelünk, az csak egy érzéklet – az egyik érzékszerv érzékszervi tapasztalata, például színes formák a szemünkkel. Továbbá, egyszerre csak egyetlen pillanatot észlelünk. Mégis a hétköznapi tárgyakat több különböző érzékszervünk segítségével ismerhetjük meg: az almát látjuk, szagoljuk, ízleljük vagy kezünkkel megérintjük, és ez az észlelés pillanatainak sorozata által történik. Emiatt a szakjapa, a kagyüpa és a nyingmapa azt állítja, hogy csak hagyományos, hétköznapi tárgyakat, mint például alma, ismerhetünk meg fogalmilag. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy almák csak a fogalmi elménkben léteznek, hanem azt, hogy csupán fogalmi mentális konstrukció által ismerhetjük meg.

A gelukpa kijelenti, hogy még a nem-fogalmi észlelés során sem csak a színes formák egyetlen pillanatát látjuk, hanem az észlelés minden pillanatában látjuk az olyan hétköznapi tárgyakat, mint például alma, amelyeket különféle érzékszervek által ismerhetünk meg, és ez a megszerzett ismeret gyakorlatilag egy életen át megmaradhat. A kapcsolat a fogalmi gondolat és hétköznapi tárgyak között nem csupán az, hogy a tárgyakat csak fogalmilag lehet megismerni, és nem is az, hogy ezek kizárólag a fogalmi gondolkodásunk alkotásai. Sokkal inkább az, hogy a hétköznapi tárgyakat a fogalmi gondolkodásunk segítségével mentális címkékkel látjuk el, és így tudjuk meglétüket megmagyarázni. Ezért mindkét oldal egyetért abban, hogy a fogalmi gondolkodás szerepének megértése a világ megismerésében elengedhetetlen ahhoz, hogy felülkerekedjünk a valósággal kapcsolatos zavarodottságunkon és tudatlanságunkon, és megszabadulhassunk mindettől.

Összegzés

Nagyon fontos, hogy ne határolódjunk el egyik hagyománytól sem a másik javára, ahogyan ezt Őszentsége, a Dalai Láma is folyamatosan hangsúlyozza. Semmi szükség nincs arra, hogy úgy osztályozzuk a hagyományokat/iskolákat, mint a futball csapatokat, azt gondolván róluk, hogy egyik jobb, mint a másik. Az elhatárolódás legjobb ellenszere a tanulmányozás. Minél többet tanulmányozzuk a különböző hagyományokat, annál jobban látjuk, hogy hogyan illeszkednek egymásba, még akkor is, ha gyakran különbözőképpen értelmeznek bizonyos dolgokat. Ilyen módon mindegyik iskola tanításait tisztelni fogjuk.

Forrás: Alexander Berzin: Hogyan különböznek egymástól a tibeti buddhista hagyományok? (angol nyelven)

A jóga és a buddhista gyakorlás

A modern hatha jógafélék - mint amilyen az astanga vinyásza, Iyengar vagy minden olyan jóga, amely a testhelyzetekre – ászana - helyezi a hangsúlyt - számos előnyt nyújthatnak a buddhista gyakorláshoz:

-- A napi ászana gyakorlás erősíti önfegyelmünket, ezáltal a meditáció rendszeres végzése sem okoz gondot.

-- Testünk erősebb és hajlékonyabb lesz, ami az ülő meditációs foglalkozások során hasznos lehet. A szamatha (elnyugtatás vagy lehiggadás) meditációban, ahol célunk a lecsendesített elmeállapot, a testhelyzet nagyon fontos. Ebben az ászanák sokat segíthetnek.

-- Ha képesek vagyunk összpontosított állapotban maradni az ászanák végzése közben, könnyebben tudjuk figyelmünket hosszabb ideig befelé fordítva megtartani. Éppen úgy, mint amikor a pránájáma (légzés szabályozása) gyakorlásban a légzésre fókuszálunk.

--A savászana (hullapóz) segít a relaxáció elsajátításában – ez nagyon fontos, amikor a szamatha kifejlesztésére és tökéletesítésére törekszünk.

A két vallás mögött húzódó elmélet azonban ettől jóval összetettebb, mert több kulcsfontosságú elvet teljesen másként értelmez a jóga és másként a buddhizmus. Ha azt tervezzük, hogy a hatha jógát és a buddhizmust egyaránt gyakoroljuk, akkor nagyon fontos, hogy ne keverjük e két rendszer filozófiai nézeteit.

Hasonlóságok a jóga és a buddhizmus filozófiájában

-- Mindkét hagyomány elfogadja a halál és újraszületés körforgását (szamszára) és az ebből való kitörést, megszabadulást tekinti alapvető céljának.

-- A valóságot a nem-tudás (avidjá) által eltorzított módon látjuk – a tudatlanságunk miatt nem ismerjük fel azt, hogy a dolgok hogyan léteznek valójában. Ez vezet a karmához és az újraszületéshez.

-- Az eltorzított látásmódunk miatt keletkeznek a szennyeződések (klésák) – a zavaró érzelmek, mint a harag, ragaszkodás és önteltség.

-- Az út, amin haladva feladhatjuk ezt az eltorzított látásmódot, a bölcsességen (pradzsnyá) keresztül vezet – ez nem más, mint annak a megértése, hogy mi is a valóság.

-- Hogy ehhez a megértéshez eljussunk, le kell csillapítani az elmét, ehhez pedig összpontosítás (szamádhi) szükséges.

-- A szamádhi állapotának eléréséhez a legalsó lépcsőfok az erkölcsi fegyelem megtartása. A jógában ezt erkölcsi tilalomnak (jáma) és erkölcsi követelménynek (nijáma), a buddhizmusban pedig erénynek vagy helyes magaviseletnek (síla) nevezik.

-- A különböző zavaró tényezők kiküszöbölésére alkalmazhatóak az isteni állapot (brahmavihára) gyakorlatok: az önzetlen jóindulat (maitrí), az együtt érző részvét (karuna), együtt örülés (muditá) és a felülemelkedettség, derűs nyugalom (upéksá) elsajátítása.

-- Elménk ilyen módon való alakításával elérhetjük a karmától és az újraszületések körforgásából (szamszára) való végső megszabadulást.

Mindkét elmélet nagyban hasonlít egymáshoz – hiszen azonos talajon alakultak ki, azonos kérdésekre keresnek választ -, de félreértéshez vezet, ha általánosítunk és azt gondoljuk, hogy ezek a kifejezések teljesen ugyanazt jelentik.

Különbségek a jóga és a buddhizmus filozófiája között

Bár a fenti lépések hasonlónak tűnnek, a részletek nagyban különbözőek.

-- A jógával kapcsolatos írásokban gyakran megtalálható az a kijelentés, hogy a valóság illúzió (májá), ami nem létezik. A buddhizmus szerint a valóság létezik, de tudatlanságunk (avidjá) miatt nem úgy érzékeljük, ahogy az ténylegesen van.

-- A jóga teisztikus rendszernek tekinthető. Elképzelésük szerint Ísvára - aki bár nem teremtő Isten - iránti odaadás egyik lehetséges útja a megszabadulásnak. A buddhizmusban találhatóak ugyan istenek, de semmiféle szerepük nincs.

-- A jóga szerint a végső megszabadulás a kaivalja állapot, amely az önvaló, “én”, lélek (purusa) és az anyag (prakriti) teljes elkülönítése, a prakritihez való kötődés teljes felszámolása.

A buddhizmusban a nirvána állapotának elérése jelenti a végső megszabadulást. A nirvána az összes késztetés elnyugtatása és az összes kötődés elengedése, annak a bölcs belátásnak (vipassaná) a segítségével, miszerint az “én” vagy lélek pusztán tévképzet.

-- Ahogy fentebb már utaltam rá, mindkét rendszer kiindulópontja az erkölcsi fegyelem. Ezek között vannak közös pontok. Ilyenek a nem-ártás elve (ahímszá) vagy a hazugságtól vagy a lopástól való tartózkodás. Míg más pontok teljesen különböznek. Ilyen a jóga erkölcsi követelményei (nijáma) között szereplő aszkézis vagy egyfajta önmegtagadás (tapasz), amit a történelmi Buddha erőteljesen elítélt. Szerinte tartózkodni kell a szélsőségektől, akár a hedonizmustól, akár az aszkéta életmódtól. De ilyen erkölcsi követelmény az Ísvára iránti önfeláldozó odaadás (pranidhána) is, amely szintén távol áll a buddhizmustól.

Mindent összevetve, a jóga modern fajtáinak alkalmazása kétségtelenül előnyös a buddhista gyakorlásunkhoz. Ez azonban csak addig lehet hasznos, amíg tisztában vagyunk azzal, hogy a két vallás elmélete meddig hasonlít és mikortól tér el egymástól. Figyeljünk arra, hogy ne keverjük őket és hogy külön gyakorlás keretében végezzük egyiket és a másikat.

Forrás: A jóga és buddhista gyakorlás kombinációja (angol nyelven) 

            Héjjas István: India ősi bölcsessége (Kiadó: INOK Kft. 2005.)

            Porosz Tibor: A lélek, a tudat és a személy a buddhizmusban  (Lélekenciklopédia - Kiadó: Károli Gáspár Református Egyetem és a L'Harmattan Kiadó 2015.)

A théraváda és mahájána irányzat összehasonlítása néhány alapkérdésben

A történelmi Buddha (Sákjamuní) úgy halt meg, hogy maga helyett nem nevezett ki vezetőt a szerzetesi közösség (szangha) élére. Halála után gyorsan összehívtak egy zsinatot, ahol sikerült élőszóban rögzíteni Buddha tanbeszédeit és a szerzetesi fegyelmi szabályzat (vinaja) főbb pontjait. Ezeket akkor még minden jelenlévő szerzetes elfogadott. (a legelső zsinat három fontos személyéről, akik nélkül minden bizonnyal semmivé lett volna Buddha minden tanítása, Mahákásjapáról ITT, Ánandáról ITT, Upáliról ITT írtunk)

Mahákasjapa és Buddha

Azonban az évek múlásával a vezető nélkül maradt és amúgy is szétszórva élő közösségben (szanghában) hamarosan elkezdődött az eredeti tanítás és a szerzetesi fegyelmi szabályzat több pontjának különböző módon való értelmezése, így egy idő után elkerülhetetlenné vált a szakadás az addig egységes szanghában. A hagyomány szerint az évszázadok során legalább 18 különféle iskola keletkezett. Ebből mostanra két nagy irányzat létezik, a théraváda (a hínajána – ‘kis szekér’ irányzat egyetlen máig fennmaradó iskolája) és a mahájána – ‘nagy szekér’ irányzat. Ez napjainkra több kisebb iskolára bomlott.

A két nagy irányzat, a théraváda és mahájána közös pontjai:

1. A buddhizmus történelmi alapítójának Sákjamuní Buddhát tekintik. (ő a történelmi Buddha, azaz Sziddhattha Gótama vagy szanszkrit alakban Sziddhártha Gautama)

2. Minden buddhista iskola, még a tibeti vadzsrajána is, elfogadja a következő fogalmakat: Három Drágaság, a Négy Nemes Igazság, a Nyolcrétű Ösvény és a Függő Keletkezés 12 láncszeme.

3. Minden iskolában jelen van a Háromszoros Fogadalmi képzés, és a meditáció és a bölcsesség kihangsúlyozása.

4. A különféle irányzatok buddhista kánonjai a tanításokat három nagy csoportba osztják (szútrák – tanbeszédek, vinaja – szerzetesi fegyelmi szabályzat és sásztra – magyarázó szövegek).

5. Abban is mind egyeznek, hogy az elmét az anyag fölöttinek tartják. Minden irányzatban, iskolában alapvetőnek számít a gondolatok és az érzelmek kordában tartása, a racionális, belátó gondolkodás.

A különbségek a théraváda és mahájána buddhizmusban

1. Buddha

Théraváda: Csak a történelmi Buddhákat (Sákjamuní) és a múltbéli buddhákat ismerik el.

Mahájána: Sákjamuní mellett más buddhák, például Amitábha és a Gyógyító Buddha is nagyon népszerűek.

2. Bódhiszattva

Théraváda: Csak Maitréja bódhiszattvát, a jövőbeli Buddhát fogadják el.

Mahájána: Maitréja bódhiszattva mellett Avalókitésvara, Mandzsusrí, Ksitigarbha és Szamantabhadra a négy jól ismert bódhiszattva.

(a bódhiszattvákról ITT írtunk bejegyzést)

3. A cél

Théraváda: Arhatság vagy a Paccséka Buddhaság elérése (A kettő között különbség van: míg az arhatok olyan illetők, akik egy buddha segítségével vagy a tanítások megértése által jutnak el a megvilágosodáshoz, addig a Paccséka Buddha olyasvalaki, aki mások segítsége nélkül, saját maga által jut el a megvilágosodáshoz. És mindezt saját maga számára teszi, mert anélkül hal meg, hogy a végső és tökéletes belátását, a megvilágosodását kinyilvánítaná a világ előtt. Ezért szokták sok esetben a Paccséka Buddhát a ‘Néma Buddha’ kifejezéssel fordítani)

Mahájána: A cél a buddhaság elérése (a Bódhiszattva-ösvényen keresztül)

4. Buddhista iratok rendszere

Théraváda: A páli kánon (Tipitaka) három részből (‘kosárból’) áll: Vinaja Pitaka – ‘szerzetesi fegyelem kosara’,  Szutta Pitaka – ‘tanbeszédek kosara’ és az Abhidhamma Pitaka – ‘tantételek kosara’. (a théraváda szent iratokról ITT írtunk)

Mahájána: A mahájána buddhista kánon szintén a Tripitaka hármas felosztását alkalmazza: a fegyelem (vinaja), tanbeszédek (szútrák) és a Tant magyarázó rész (abhidharma). Általában a témák 12 csoportra oszthatóak, mint például Okok és Feltételek és Versek. A mahájána szent iratok gyakorlatilag az egész théraváda Tipitakát magukba foglalják, emellett több olyan szútrát is, amelyik a Tipitakában nincs benne. (a mahájána szent iratokról ITT írtunk)

5. Bódhicsitta fogalom

Théraváda: Leginkább az önmegszabadításra helyeződik a hangsúly. Teljes mértékben saját magunkra támaszkodunk, hogy megsemmisítsük az összes szennyeződést.

Mahájána: Az önmegszabadítás mellett rendkívül fontos, hogy a mahájána követők segítsenek más érző lénynek.

6. Trikája (három test tana) fogalma

Théraváda: Nagyon korlátozott mértékben foglalkoznak ezzel a témával. Főként a nirmána-kája és a dharma-kája testet említik.

Mahájána: Ez a fogalom nagyon alaposan kidolgozott a mahájána buddhizmusban. A Trikája fogalmát szambhoga-kája egészíti ki. (a Trikájáról kicsit bővebben ITT írtunk)

7. Elterjedés

Théraváda: Déli buddhizmusnak is nevezik: Srí Lanka, Thaiföld, Burma, Laosz, Kambodzsa és Dél-Kelet Ázsia egyes részein terjedt el.

Mahájána: Északi buddhizmusként is ismerik: Tibet, Kína, Tajvan, Japán, Korea, Mongólia és Dél-Kelet Ázsia egyes részein található meg.

(folytatás: 2 .rész)

Forrás: Buddhista iskolák - összehasonlítás (angol nyelven)

           Paccséka Buddha  (angol nyelven)