2018. október 5., péntek

Buddha és Visnu – Buddha-bhagavatizmus

Visnu eredetileg védikus isten volt, aki az indo-árják panteonjában még nem töltött be nagy szerepet. Ahogyan az indo-árja törzsek elkezdtek szétrajzani az Indiai-félszigeten és megindult a keveredésük a helyi lakosokkal, úgy olvadt egybe Visnu személye más védikus és nem-védikus istenség és helyi legendás hős (pl. Krisna-Vaszudéva) alakjaival.

Visnu kultusza – a bhagavatizmus - a Maurja-dinasztia uralma alatt (i.e. 4-3. század) kezdett elterjedni India-szerte.
(a bhagavatizmus egy Legfelsőbb Lény, a Bhagaván – a vaisnavák esetén Visnu, a saivák esetén Siva – imádatára irányul. A vaisnavizmus hatására széles körben elterjedt a nem-ártás elve - ahimszá -, amibe beletartozott az állatáldozat tiltása és a vegetarianizmus)

A vaisnavák úgy tartják, hogy Visnu többször is testet öltött/ölt a földön, valahányszor veszélyben van az emberiség. A hagyományuk szerint ez tíz alkalommal történt/történik meg, és Visnu kilencedik avatárja volt Sziddhártha Gautama.
(a tizedik megtestesülése a jövőben következik majd be. Amikor csak káosz, gonoszság uralkodik a földön, akkor jelenik meg Kalki alakjában. Kalki fehér lovon ül, kivont kardja üstökösként fénylik. Véget vet a Kali-jugának, hogy ezzel egyidőben megkezdje a Szatja-jugát. Shambala és Kalki kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)



Buddhát, Visnu reinkarnációjaként, a vaisnavák eltérő módon ítélik meg. Vannak olyan iratok, mint például bizonyos puránák, amelyek szerint Visnu azért testesült meg Buddhaként, hogy megtévessze az embereket és elterelje őket a Védák helyes útjáról. Míg mások szerint Visnu Buddha alakjában állította le a véres állatáldozatokat, és terjesztette el a nem-ártás elvét. Ezt fogalmazza meg az i.sz. 13. században élt vaisnava költő, Dzsajadéva, aki Gíta-govinda című művének első énekében felsorolja Visnu tíz megtestesülését. A kilencedikről ebben így ír:
A szigorú Véda Tanán igazít a te békéd:
tiltod az áldozat állatölését,
Buddha, te irgalmat szerető,
egek ura, üdv Hari, üdv!
(a mű Weöres Sándor fordításában ITT olvasható)

A buddhista hagyomány nem fogadja el azt, hogy Buddha Visnu egyik avatárja volna. Ők fordítva, Krisnát vették át, és építették be alakját több Dzsátakába – ‘Születés regék’ –. Ezekben a tanmesékben Krisna-Vaszudéva Buddha tanítványa lesz annak előző életeinek egyikében. Ezzel együtt, természetesen, a Bhagavad-gítá alapját adó Ardzsuna-Krisna párbeszéd sem jelenik meg a ‘Születés regékben’.

A hinduizmus és a buddhizmus közötti szellemi, spirituális és vallásos téren való összefonódás már időszámításunk kezdeti időszakában megindult. A folyamat akkor gyorsul fel, amikor a Gupta-uralkodók (i.sz. 300-550) kiterjesztették bráhmanista jellegű támogatásukat a buddhista létesítményekre.

Ahogyan már írtam a buddhista kolostorokról – vihárákról – szóló bejegyzésemben, az eredetileg az esős évszak idejére kialakított építmények idővel egyre nagyobbakká váltak. Már nem csak tartós szállást biztosítottak a buddhista szerzeteseknek, apácáknak, hanem hatalmas komplexumokká alakultak, amelyek a tanulás-tanítás, a vallásos áhítat és a meditáció központjai is lettek. Az i.sz. 400 körüli időszaktól kezdve egészen az i.sz. 600-as évek közepéig számos kínai buddhista zarándok látogatta meg ezeket a kolostorokat, illetve maradványaikat, és hiteles, jó beszámolókat írtak működésükről, a rendelkezésükre álló anyagi javaikról, és állapotukról.

Amikor Gupta-uralkodói hatásra ezekben az intézményekben megjelent a bráhmanista befolyás, ez megkönnyítette annak felismerését, hogy az elmúlt évszázadokban történő fokozatos összefonódás miatt egyre kevésbé észrevehető a különbség a buddhizmus és bráhmanizmus között. Az, hogy a bhagavatizmus ideológiájába Visnu egyik avatárjaként beépítették Buddhát, ezt az összefonódási folyamatot felgyorsította.

A buddhista létesítményekben elkezdtek világi tantárgyakat is tanítani, és elismerték a Védákat és sásztrákat – ‘elv, szabályok, kézikönyv’– , mint ahogyan erről a kínai zarándokok tudósítottak. A felfogásbeli változás egyéb dolgokra szintén hatással volt: a kolostori szertartásosság helyett a szellemi és spirituális tanítások irányába tolódott el a képzés. Ez és a számos világi tantárgy tantervben való megjelenése a mahájána buddhizmust haladóbbá, a tanítási rendszerét pedig nagyon változatossá és népszerűvé tette. Ezek eredményeként a szerzetesi oktatás szellemi és spirituális középpontja fokozatosan azonossá vált a bráhmanista gondolatokkal.

Mindehhez még hozzájött a mahájána filozófia panteisztikus kiterjesztése, amelyik bráhmanikus mintára létrehozta saját istenségeinek panteonját a nekik megfelelő tulajdonságaikkal és szimbólumaikkal. Ezért a Buddha-bhagavatizmus – ahogyan némely esetben a mahájána buddhizmust nevezni szokták – alig különbözött a hindu-bhagavatizmustól.
A világi buddhisták inkább tűntek hinduknak a mahájána kultuszban, mint a világi hinduk buddhistának, akik a bhagavatizmus hatására több humanista tulajdonsággal is átitatódtak. Valójában a két bhagavatizmus olyan találkozási pont volt, ahol e két vallást megkülönböztető tényezők lényegtelenné váltak. Ezért már nem igazán látszott semmiféle vallásos vagy ideológiai akadály, amelyik meggátolta volna a hinduizmus és a buddhizmus közötti egybefonódás folyamatát.

Azonban ez korántsem volt így a Nyugat-Himalájai kolostorokban. Ezek a létesítmények sorvadoztak, mivel ők nem részesültek királyi patronálásban vagy más bőkezű támogatásban. Ehhez hozzájött még az, hogy a Gupta-időszak neo-bráhmanista reneszánsza a lakosság körében egyértelműen lekörözte a buddhizmust. Ennek hatására olyan pszichológiai légkör alakult ki, amiben a buddhista kolostorok háttérbe szorultak a bráhmanista létesítményekkel szemben, vagy átnevezték őket úgy, ahogyan az a bráhmanizmus számára kényelmes volt.

Az i.sz. 5. századtól kezdve Észak-Indiában rossz napok köszöntöttek a buddhizmusra, mert külső támadással is szembe kellett nézniük. A fehér hunok i.sz. 440 körül megszállták az észak-nyugati régiókat Gandharában és Kasmírban, és hatalmas pusztítást végeztek. Összesen ezerhatszáz létesítményt, sztupákat és szangharamákat – ‘kolostorok’ – romboltak le. Ekkor még a hun seregek elvonulása után viszonylag hamar újraépítették vagy újonnan hoztak létre kolostorokat.




A 12. században Észak-Indiát újabb hordák támadták meg - immáron muszlim csapatok –, és ekkor mindkét vallás, a hinduizmus és buddhizmus is hatalmas csapást szenvedett.
A pusztítás azonban jobban sújtotta a buddhizmust, mivel erre az időszakra már szinte teljes mértékben intézményesített vallássá alakult, amely hatalmas mennyiségű kincsekkel, művészi ikonokkal és kéziratokkal teli vihárákba és mahávihárákba zárta magát. Ezért ezek a kolostorok lettek a kincsvadászok és képromboló fanatikusok legcsábítóbb, ugyanakkor legvédtelenebb célpontjai.
A segítséget hiába váró szerzetesek elmenekültek Nepálba és Tibetbe. Így világi követőik vallásos irányítása olyanokra maradt, akik már végképp nem láttak különbséget a buddhizmus és hinduizmus között.
.

Forrás: Dasávatára (angol nyelven)
             Gautama Buddha a hinduizmusban (angol nyelven)