Buddha és Visnu – Buddha-bhagavatizmus

Visnu eredetileg védikus isten volt, aki az indo-árják panteonjában még nem töltött be nagy szerepet. Ahogyan az indo-árja törzsek elkezdtek szétrajzani az Indiai-félszigeten és megindult a keveredésük a helyi lakosokkal, úgy olvadt egybe Visnu személye más védikus és nem-védikus istenség és helyi legendás hős (pl. Krisna-Vaszudéva) alakjaival.

Visnu kultusza – a bhagavatizmus - a Maurja-dinasztia uralma alatt (i.e. 4-3. század) kezdett elterjedni India-szerte.

(a bhagavatizmus egy Legfelsőbb Lény, a Bhagaván – a vaisnavák esetén Visnu, a saivák esetén Siva – imádatára irányul. A vaisnavizmus hatására széles körben elterjedt a nem-ártás elve - ahimszá -, amibe beletartozott az állatáldozat tiltása és a vegetarianizmus)

A vaisnavák úgy tartják, hogy Visnu többször is testet öltött/ölt a földön, valahányszor veszélyben van az emberiség. A hagyományuk szerint ez tíz alkalommal történt/történik meg, és Visnu kilencedik avatárja volt Sziddhártha Gautama.

(a tizedik megtestesülése a jövőben következik majd be. Amikor csak káosz, gonoszság uralkodik a földön, akkor jelenik meg Kalki alakjában. Kalki fehér lovon ül, kivont kardja üstökösként fénylik. Véget vet a Kali-jugának, hogy ezzel egyidőben megkezdje a Szatja-jugát. Shambala és Kalki kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)

Buddhát, Visnu reinkarnációjaként, a vaisnavák eltérő módon ítélik meg. Vannak olyan iratok, mint például bizonyos puránák, amelyek szerint Visnu azért testesült meg Buddhaként, hogy megtévessze az embereket és elterelje őket a Védák helyes útjáról. Míg mások szerint Visnu Buddha alakjában állította le a véres állatáldozatokat, és terjesztette el a nem-ártás elvét. Ezt fogalmazza meg az i.sz. 13. században élt vaisnava költő, Dzsajadéva, aki Gíta-govinda című művének első énekében felsorolja Visnu tíz megtestesülését. A kilencedikről ebben így ír:

A szigorú Véda Tanán igazít a te békéd:

tiltod az áldozat állatölését,

Buddha, te irgalmat szerető,

egek ura, üdv Hari, üdv!

(a mű Weöres Sándor fordításában ITT olvasható)

A buddhista hagyomány nem fogadja el azt, hogy Buddha Visnu egyik avatárja volna. Ők fordítva, Krisnát vették át, és építették be alakját több Dzsátakába – ‘Születés regék’ –. Ezekben a tanmesékben Krisna-Vaszudéva Buddha tanítványa lesz annak előző életeinek egyikében. Ezzel együtt, természetesen, a Bhagavad-gítá alapját adó Ardzsuna-Krisna párbeszéd sem jelenik meg a ‘Születés regékben’.

A hinduizmus és a buddhizmus közötti szellemi, spirituális és vallásos téren való összefonódás már időszámításunk kezdeti időszakában megindult. A folyamat akkor gyorsul fel, amikor a Gupta-uralkodók (i.sz. 300-550) kiterjesztették bráhmanista jellegű támogatásukat a buddhista létesítményekre.

Ahogyan már írtam a buddhista kolostorokról – vihárákról – szóló bejegyzésemben, az eredetileg az esős évszak idejére kialakított építmények idővel egyre nagyobbakká váltak. Már nem csak tartós szállást biztosítottak a buddhista szerzeteseknek, apácáknak, hanem hatalmas komplexumokká alakultak, amelyek a tanulás-tanítás, a vallásos áhítat és a meditáció központjai is lettek. Az i.sz. 400 körüli időszaktól kezdve egészen az i.sz. 600-as évek közepéig számos kínai buddhista zarándok látogatta meg ezeket a kolostorokat, illetve maradványaikat, és hiteles, jó beszámolókat írtak működésükről, a rendelkezésükre álló anyagi javaikról, és állapotukról.

Amikor Gupta-uralkodói hatásra ezekben az intézményekben megjelent a bráhmanista befolyás, ez megkönnyítette annak felismerését, hogy az elmúlt évszázadokban történő fokozatos összefonódás miatt egyre kevésbé észrevehető a különbség a buddhizmus és bráhmanizmus között. Az, hogy a bhagavatizmus ideológiájába Visnu egyik avatárjaként beépítették Buddhát, ezt az összefonódási folyamatot felgyorsította.

A buddhista létesítményekben elkezdtek világi tantárgyakat is tanítani, és elismerték a Védákat és sásztrákat – ‘elv, szabályok, kézikönyv’– , mint ahogyan erről a kínai zarándokok tudósítottak. A felfogásbeli változás egyéb dolgokra szintén hatással volt: a kolostori szertartásosság helyett a szellemi és spirituális tanítások irányába tolódott el a képzés. Ez és a számos világi tantárgy tantervben való megjelenése a mahájána buddhizmust haladóbbá, a tanítási rendszerét pedig nagyon változatossá és népszerűvé tette. Ezek eredményeként a szerzetesi oktatás szellemi és spirituális középpontja fokozatosan azonossá vált a bráhmanista gondolatokkal.

Mindehhez még hozzájött a mahájána filozófia panteisztikus kiterjesztése, amelyik bráhmanikus mintára létrehozta saját istenségeinek panteonját a nekik megfelelő tulajdonságaikkal és szimbólumaikkal. Ezért a Buddha-bhagavatizmus – ahogyan némely esetben a mahájána buddhizmust nevezni szokták – alig különbözött a hindu-bhagavatizmustól.

A világi buddhisták inkább tűntek hinduknak a mahájána kultuszban, mint a világi hinduk buddhistának, akik a bhagavatizmus hatására több humanista tulajdonsággal is átitatódtak. Valójában a két bhagavatizmus olyan találkozási pont volt, ahol e két vallást megkülönböztető tényezők lényegtelenné váltak. Ezért már nem igazán látszott semmiféle vallásos vagy ideológiai akadály, amelyik meggátolta volna a hinduizmus és a buddhizmus közötti egybefonódás folyamatát.

Azonban ez korántsem volt így a Nyugat-Himalájai kolostorokban. Ezek a létesítmények sorvadoztak, mivel ők nem részesültek királyi patronálásban vagy más bőkezű támogatásban. Ehhez hozzájött még az, hogy a Gupta-időszak neo-bráhmanista reneszánsza a lakosság körében egyértelműen lekörözte a buddhizmust. Ennek hatására olyan pszichológiai légkör alakult ki, amiben a buddhista kolostorok háttérbe szorultak a bráhmanista létesítményekkel szemben, vagy átnevezték őket úgy, ahogyan az a bráhmanizmus számára kényelmes volt.

Az i.sz. 5. századtól kezdve Észak-Indiában rossz napok köszöntöttek a buddhizmusra, mert külső támadással is szembe kellett nézniük. A fehér hunok i.sz. 440 körül megszállták az észak-nyugati régiókat Gandharában és Kasmírban, és hatalmas pusztítást végeztek. Összesen ezerhatszáz létesítményt, sztupákat és szangharamákat – ‘kolostorok’ – romboltak le. Ekkor még a hun seregek elvonulása után viszonylag hamar újraépítették vagy újonnan hoztak létre kolostorokat.

A 12. században Észak-Indiát újabb hordák támadták meg - immáron muszlim csapatok –, és ekkor mindkét vallás, a hinduizmus és buddhizmus is hatalmas csapást szenvedett.

A pusztítás azonban jobban sújtotta a buddhizmust, mivel erre az időszakra már szinte teljes mértékben intézményesített vallássá alakult, amely hatalmas mennyiségű kincsekkel, művészi ikonokkal és kéziratokkal teli vihárákba és mahávihárákba zárta magát. Ezért ezek a kolostorok lettek a kincsvadászok és képromboló fanatikusok legcsábítóbb, ugyanakkor legvédtelenebb célpontjai.

A segítséget hiába váró szerzetesek elmenekültek Nepálba és Tibetbe. Így világi követőik vallásos irányítása olyanokra maradt, akik már végképp nem láttak különbséget a buddhizmus és hinduizmus között.

.

Forrás: Dasávatára (angol nyelven)

             Gautama Buddha a hinduizmusban (angol nyelven)

             O. C. Handa: Buddhist Art & Antiquities of Himachal Pradesh, Upto 8th Century A.D. 

             (Indus Publishing Company, New Delhi, 1994. page 39-41)

Shambala a buddhizmusban

Alexander Berzin 2010-es moszkvai előadásának jegyzete, 3. rész
(2. rész)

(1. rész)

Most hadd magyarázzam el egy kicsit, hogy a buddhista irodalomban hogyan jelenik meg Shambala és mi a szerepe.

Ahogy már említettem, a buddhizmusban a Kálacsakra ('idő körforgása') rendszerének irodalmában tűnik fel. Ez a rendszer Indiában bukkant fel, a buddhista történelem szempontjából nézve egészen későn. Nehéz pontosan meghatározni, hogy mikor jelent meg, de azt mondanám, hogy talán a kilencedik, tizedik században. És bár azt még nehezebb megmondani, hogy eredetileg hol keletkezett, saját személyes teóriám, hogy ez azon a vidéken történhetett, ami jelenleg Afganisztán keleti területe, Észak-Pakisztán és Kashmír.

Amikor ilyen [buddhizmusra vonatkozó] történelmi dolgokat vizsgálunk, akkor tudnunk kell, hogy létezik, természetesen, egy buddhista változata is annak a történelmi dolognak, és létezik egy - hogy is mondjam? - tudományosabb, buddhológiai nézete annak a történelmi dolognak. Természetesen a buddhista történelem úgy tartja, hogy Buddha maga tanította a kálacsakra szövegeket, ami jóval régebben volt, mint a kilencedik-tizedik század. A kálacsakra rendszer szerint Buddha korábban élt, az ő számításaik azt adják ki, hogy i.e. 880-ban. [A kálacsakra szerint] abban az időben, Shambala egy északon elterülő ország volt. És Shambala királya, ahogy említettem az előadás elején, eljött Indiába. Itt Buddha megtanította neki a kálacsakrát, és a király visszavitte ezeket a tanításokat Shambalába, ahol beváltak és jól működtek.

Ahogy szintén az előadásom elején említettem, [a kálacsakra szövegek szerint] Shambalában később hét király uralkodott egymás után, az utolsónak Kalki volt a neve. Kalki jelentése 'kasztok egyesítője (vagy birtoklója)'. Tehát ez a Kalki uralkodott ezen a királyságon, aminek a lakói különböző vallásokat követtek, beleértve a hinduizmust és buddhizmust és a muzulmán vallást is. Tehát buddhológiai, tudományosabb, nézőpontból nézve, ezért gondolhatjuk, hogy ez az a terület volt, amit említettem: az afganisztáni -pakisztáni- kasmíri vidék, mert a népesség ott ilyen összetételű volt, és mert India középső részétől északra esett.

Akkor ez az első Kalki király arra figyelmeztetett, hogy majd valamikor, a jövőben, az országukat meg fogják támadni. És ha a társadalom kasztokra osztott, ha az emberek még nem is étkezhetnek együtt, arról már nem is beszélve, hogy szövetségre lépjenek egymással, akkor el fognak veszni ezen puszító erők által. Ha meg akarják tartani a békét a földön, akkor mindenkinek egyetlen kasztba kell gyűlnie. Így Kalki király egy beavatásban vagy felhatalmazásban egyesítette népét, a kálacsakra meditációs rendszerben. Mert mindenki, aki a kálacsakrába felhatalmazást (vagy beavatást) kap, vadzsra fivérré és nővérré válnak, így tehát ők egy család lesznek. A tanítások tovább virágoztak, mert ez a háború és támadás csak huszonöt generációval később, a jövőben fog bekövetkezni.

A Shambaláról és a kálacsakra tanításról szóló hírek indiai buddhista tanítókhoz is eljutottak, és két híres indiai tanítómester is elindult, hogy megkeresse Shambalát. Tehát Roerich és mások Shambalára irányuló kutatásai nem számítanak újdonságnak. De ami igazán érdekes, hogy a két buddhista tanítómester Indiából induló expedíciója sosem jutott el Shambalába. Az első tanító elérte a Himalája hegyeit, és az egyik Kalki uralkodó elküldte neki Mandzsusrí kisugárzását - Mandzsusrí egy bódhiszattva, aki Buddha megkülönböztető éberségét testesíti meg -,  és Mandzsusrí feltárta a kálacsakra tanítást ennek az Chilupa nevű indiai mesternek. Aztán két generációval később egy másik, szintén indiai buddhista mester, az idősebb Kálacsakra-pada nevű, elindult, hogy megtalálja Shambalát. Vele is ugyanez történt, a Himalája vidékén ő is látomásban részesült, amit egy következő Kalki király küldött; és ebben a látomásban neki szintén feltárták a kálacsakra tanítást. Az első mester, Chilupa továbbadta a tanítást Pindo nevű tanítványának, ugyanakkor az idősebb Kálacsakra-padának szintén volt átadási vonala, így ez a kettő összekapcsolódott és utána Indiában több átadási vonal fejlődött ki ebből. Végül a tanítások Tibetbe kerültek, Tibetből Mongóliába, és Burjátiába, Kalmükijába, és így tovább. Tehát amikor olyasmiket olvasunk, hogy Madame Blavatskynek titkos tanításokat tártak fel, tudnunk kell, hogy ez sem újdonság az indiai hagyományokban.

Ez a hivatalos buddhista magyarázata ennek a történetnek. A buddhológusok, természetesen, ezt kétségbe vonják. Viszont úgy tűnik, hogy legalább abban meg tudtak egyezni, hogy mikor jelent meg először írásos formában ez az irodalom. 

Tehát két különböző magyarázata van [a kálacsakra megjelenésének].

A Fátimidák általi megszállás árnyékában

Szintén nagyon érdekes lehet az a történelmi időszak, amiben ez az egész kifejlődött az akkori Afganisztánban, ami az Abbászida nevű hatalmas muzulmán birodalom része volt. 

Akkoriban az Abbászidák az iszlám világ vezetői voltak. Abban az időszakban egy másik dinasztia tört hatalomra Észak-Afrikában, a Fátimidák. Az ő vazallus államuk az Abbászidák másik oldalán, Pakisztánban volt (ezt a területet Multan-nak nevezték) Mivel a Fátimidák át akarták venni az iszlám világ fölötti vezetést, és az Abbászida Birodalmat két oldalról is fenyegették, mindenki nagyon félt a támadásuktól.

Ebben a történelmi helyzetben és ezen a területen virágzott vagy fejlődött ki ez a rendszer. És a támadástól való félelem, és a vele szemben kialakítható egyesített védelem - ami a hindu irodalomban még korábban megjelent, ahogy mondtam előadásom legelején, és amit aztán szintén megtalálunk a kálacsakra irodalomban - egy nagyon jó tanítás volt, éppen annak az időszaknak megfelelő. Ha az emberek szembe akarnak szállni egy támadással és leküzdeni azt, akkor nekik együtt kell működniük egymással, nem lehetnek különböző kasztok, különböző gondolatok, amelyek gátolhatják őket ebben az együttműködésben. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek buddhistává kell válni, hanem csak annyit, hogy mindenkinek össze kell fognia. Tehát az az alapeszme, ami Európában Shambaláról kibontakozott, mely szerint ez egy olyan terület, ami a béke földje lesz és ami képes békét hozni a világnak, stb., még történelmileg is innen származik, a 10. századból, Ázsiának erről a területéről.

Forrás: Shambala: Mítosz és valóság (angol nyelven)

Shambala: Mítosz és valóság

Alexander Berzin 2010-es moszkvai előadásának jegyzete, 1. rész

Ezen az estén Shambaláról beszélünk, a mítoszról és valóságról.

Shambala legrégebbi megemlítése

A Shambala szó hallatán sok emberben romantikus képek és különféle asszociációk keletkeznek. [Ez a szó] eredetileg hindu és buddhista forrásból származik. Először egy hindu szövegben, az i.u. negyedik századból származó, "Visnu Purána" nevűben olvashatunk róla. [Ez a szöveg] a világegyetem négy korszakáról beszél, ami a Kali-jugával ("veszekedés kora") végződik. A szövegben az is áll, hogy Visnu tizedik avatárja - inkarnációja - egy Shambala nevű városban fog megszületni. [Az avatár] neve Kalki lesz, és a Shambalában pusztító hordákat fogja megsemmisíteni. Ezután egy új aranykorszak kezdődik, és ezzel befejeződik a Kali-juga.

Sok évszázaddal később újra találkozunk Shambalával, már a buddhista irodalomban, különösen a kálacsakra szövegekben. Kálacsakra azt jelenti, hogy "idő kereke" vagy "idő körforgása". A buddhista történet a korábbi hindu "Visnu Purána" egyik variációja. Itt Shambala már egy egész ország, nem csak egy város, és van egy királya, aki Indiába megy, hogy Buddhától megkapja a kálacsakra tanítást, amit aztán visszavisz Shambalába. A hét generációval későbbi shambalai király egyesíteni fogja az összes kasztot, és felveszi a Kalki nevet, a Visnu avatár nevét. És ez a király megjövendöli, hogy a jövőben, sok évszázaddal később majd megtámadják őket, és mindenkinek össze kell fognia annak érdekében, hogy képesek legyenek harcolni e támadás ellen. Aztán a Kalki uralkodó utódainak sorozata következik, majd a huszonötödik utód idejében bekövetkezik ez a támadás azon erők által, akik eltökélték, hogy elpuszítják az összes szellemi gyakorlatot. A [huszonötödik] Kalki vezetésével a shambalai erők legyőzik ezeket a támadókat, és elérkezik az új aranykorszak. Ez, tehát, ugyanannak a témának egy variációja.

Shambala a Teozófiai Társaság tanításaiban

A mostani beszélgetésünkben, kicsit később, valamivel alaposabban is megszemléljük Shambala jelentésének további szintjeit a buddhista tanításokban. De most gondoljunk bele abba, hogy milyen lehetett a régi európaiaknak, akik Indiába érkezve a hindu és buddhista irodalom apró részleteivel találkoztak vagy mások ismertették meg velük. Hogyan értették meg ezeket egyáltalán? Nekik nem volt meg az a lehetőségük, ami nekünk van manapság, hogy az irodalom különböző fordításai rendelkezésünkre állnak. Valójában ők készítették a legelső szanszkrit és tibeti szótárakat is. Így [ezek az európaiak] valóban tiszteletreméltó úttörők voltak, akik megpróbálták megérteni azokat az apró részleteket, amiről tudomást szereztek és amit végül sikerült is lefordítaniuk, viszont nem állt a rendelkezésükre az egész kép.

Így legelőször 1833-ban írtak európai nyelven Shambaláról. A nagy magyar tudós, Kőrösi Csoma Sándor - ő volt az, aki a legelső tibeti-angol szótárt megszerkesztette - írt egy cikket a kálacsakráról és ebben említette Shambalát.

Ez volt, tehát, az első alkalom, hogy Európához eljutott valami Shambaláról. A következő dekádokon át mindig egy kicsivel többet lehetett megtudni e témáról. Az 1860-as években egy német, Emil Schlagintweit, írt egy könyvet, Buddhizmus Tibetben a címe, ami szintén Shambaláról szól. És azt a bizonyos hindu Visnu Purána-t is lefordították angolra.

Amikor Madame Blavatsky Indiába indult, mindössze ennyi európai forrása volt Shambaláról. Újra kérem, hogy próbáljuk meg megérteni vagy felfogni azt, hogy milyen helyzetbe került Blavatsky Indiában: nem csupán nyelvi problémákkal küszködött, hanem az sem volt teljesen egyértelmű, hogy mi pontosan a hinduizmus és mi a buddhizmus. Madame Blavatsky azonban nagyszerű úttörő volt, mert a frissen tanult dolgokat azokkal a kifejezésekkel és fogalmakkal próbálta meg elmagyarázni, amiket abban az időben az európai közönség ismert. Európában akkoriban nagy volt az érdeklődés különféle okkult/rejtett/titkos dolgok iránt, így Madame Blavatsky a buddhista és hindu irodalomban találtak lefordításaihoz felhasználta ezeket az okkultista sajátosságokat, fogalmakat. Ez, tulajdonképpen, egy nagyon intelligens módja volt a buddhista és hindu irodalom európai bemutatásának: olyan módon és olyan fogalmakkal próbálta meg bemutatni ezt az egészet, ami az [európai] emberek számára már valamelyest ismerősnek számított.

A Shambalával kapcsolatos európai gondolkodás két fő irányzatban fejlődött tovább. Az egyikben Shambalára úgy tekintettek, mint valamiféle szellemi-lelki Paradicsomra. A másik irányzat arra helyezte a hangsúlyt, hogy Shambala erői elpusztították az ártó támadókat vagy megszabadultak azoktól, akik megpróbáltak megsemmisíteni minden szellemi gyakorlást, így inkább káros hatást tulajdonított Shambalának. Más szavakkal, szerintük [Shambala] egy nagyon erőszakosan megtisztított világa volt az úgynevezett gonosznak.

Nos, Madame Blavatsky az első változatot vallotta magáénak, miszerint Shambala egy csodálatos szellemi/lelki ország. A buddhizmus és hinduizmus világképe szerint írta le - tehát a központjában a Meru-hegy és körötte a négy világrész  -, és összevonta ezt a leírást a születés, a buddhizmusból ismert, négy különböző típusának megnevezésével: anyaméhből születés, tojásból születés, melegből és nedvességből születés és egyfajta kisugárzás által való születés. Madame Blavatsky ehhez az ötletéhez - ami nem volt teljesen világos az őáltala feltárt irodalomban sem - hozzátette ezt a négy világrészt, olyan neveket adva nekik, amelyek ismerősnek számítottak a nyugati okkult irodalomban. Úgy mondta, hogy amikor az egyik - Lemuria nevű - világrész elsüllyedt, akkor a lakosai elköltöztek egy másik világrészre, amit ő Atlantisznak nevezett; viszont a szellemileg érett lakosok a Shambala nevű helyre mentek. Madame Blavatsky így képzelte Shambalát. Azt is mondta, hogy ez egy szent föld volt, ami a Góbi-sivatagban található meg. Ő, azonban, nem állította, hogy Shambala lett volna az ő tanításainak - "A titkos tanítás" - forrása, de követői, különösen Alice Bailey és Helena Roerich, már azt mondták, hogy a titkos tanok a shambalai mesterektől származnak. Újra kérem, ne feledkezzenek meg arról, hogy abban az időben nem rendelkeztek semmiféle más információval a buddhista vagy hindu forrásokat illetően, így Shambala gondolatát, nyilvánvalóan, csak a saját hátterükből kiindulva fejleszthették tovább. Tehát, ezzel nincs is semmi baj.

Az Oroszországgal azonosított Shambala

II. Miklós cár feleségével és gyerekeivel

Tibetben, természetesen, ismerték Shambalát a kálacsakra irodalomból. És a kálacsakra irodalomban leírják, hogy Shambala egy északon lévő területen fekszik. A tizenharmadik dalai lámának volt egy Agvan Dorzsijev nevű, burját származású tanácsadója. Ez a huszadik század elején volt, amikor az oroszok, a britek és a kínaiak Közép-Ázsia - Tibetet is beleértve - fölötti hatalomért harcoltak. És Dorzsijev megpróbálta meggyőzni a tizenharmadik dalai lámát, hogy legjobban Oroszország védhetné meg Tibetet, így azt mondta a tizenharmadik dalai lámának, hogy valójában Oroszország volt Shambala, és hogy II. Miklós cár Congkapa - a nagy tibeti mester - reinkarnációja, és hogy a Romanov dinasztia tagjai Shambala uralkodóinak leszármazottjai. Bár a tizenharmadik dalai láma nagyon reménykedett abban, hogy Oroszország megvédi őket, ez azonban hiú remény maradt.  Ennek ellenére Dorzsijev erőfeszítésének eredményeként Szentpéterváron felépült az első buddhista templom. (Dorzsijev a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után az 1920-as években fontos közéleti szerepet töltött be a Szovjetunió Burjátföld nevű tagköztársaságában. Azonban az 1930-as években a Szovjetunióban a vallásellenesség egyre erősebbé vált. 1937-ben letartóztatták Dorzsijevet is, és 1938-ban Burjátföldön, egy börtönkórházban halt meg. a fordító kiegészítése)

Az előadás folytatása következik. (2. rész)

Forrás: Shambala: Mítosz és valóság (angol nyelven)

            Agvan Dorzsijev (wikipédiás cikk magyarul)