Buddha és Visnu – Buddha-bhagavatizmus

Visnu eredetileg védikus isten volt, aki az indo-árják panteonjában még nem töltött be nagy szerepet. Ahogyan az indo-árja törzsek elkezdtek szétrajzani az Indiai-félszigeten és megindult a keveredésük a helyi lakosokkal, úgy olvadt egybe Visnu személye más védikus és nem-védikus istenség és helyi legendás hős (pl. Krisna-Vaszudéva) alakjaival.

Visnu kultusza – a bhagavatizmus - a Maurja-dinasztia uralma alatt (i.e. 4-3. század) kezdett elterjedni India-szerte.

(a bhagavatizmus egy Legfelsőbb Lény, a Bhagaván – a vaisnavák esetén Visnu, a saivák esetén Siva – imádatára irányul. A vaisnavizmus hatására széles körben elterjedt a nem-ártás elve - ahimszá -, amibe beletartozott az állatáldozat tiltása és a vegetarianizmus)

A vaisnavák úgy tartják, hogy Visnu többször is testet öltött/ölt a földön, valahányszor veszélyben van az emberiség. A hagyományuk szerint ez tíz alkalommal történt/történik meg, és Visnu kilencedik avatárja volt Sziddhártha Gautama.

(a tizedik megtestesülése a jövőben következik majd be. Amikor csak káosz, gonoszság uralkodik a földön, akkor jelenik meg Kalki alakjában. Kalki fehér lovon ül, kivont kardja üstökösként fénylik. Véget vet a Kali-jugának, hogy ezzel egyidőben megkezdje a Szatja-jugát. Shambala és Kalki kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)

Buddhát, Visnu reinkarnációjaként, a vaisnavák eltérő módon ítélik meg. Vannak olyan iratok, mint például bizonyos puránák, amelyek szerint Visnu azért testesült meg Buddhaként, hogy megtévessze az embereket és elterelje őket a Védák helyes útjáról. Míg mások szerint Visnu Buddha alakjában állította le a véres állatáldozatokat, és terjesztette el a nem-ártás elvét. Ezt fogalmazza meg az i.sz. 13. században élt vaisnava költő, Dzsajadéva, aki Gíta-govinda című művének első énekében felsorolja Visnu tíz megtestesülését. A kilencedikről ebben így ír:

A szigorú Véda Tanán igazít a te békéd:

tiltod az áldozat állatölését,

Buddha, te irgalmat szerető,

egek ura, üdv Hari, üdv!

(a mű Weöres Sándor fordításában ITT olvasható)

A buddhista hagyomány nem fogadja el azt, hogy Buddha Visnu egyik avatárja volna. Ők fordítva, Krisnát vették át, és építették be alakját több Dzsátakába – ‘Születés regék’ –. Ezekben a tanmesékben Krisna-Vaszudéva Buddha tanítványa lesz annak előző életeinek egyikében. Ezzel együtt, természetesen, a Bhagavad-gítá alapját adó Ardzsuna-Krisna párbeszéd sem jelenik meg a ‘Születés regékben’.

A hinduizmus és a buddhizmus közötti szellemi, spirituális és vallásos téren való összefonódás már időszámításunk kezdeti időszakában megindult. A folyamat akkor gyorsul fel, amikor a Gupta-uralkodók (i.sz. 300-550) kiterjesztették bráhmanista jellegű támogatásukat a buddhista létesítményekre.

Ahogyan már írtam a buddhista kolostorokról – vihárákról – szóló bejegyzésemben, az eredetileg az esős évszak idejére kialakított építmények idővel egyre nagyobbakká váltak. Már nem csak tartós szállást biztosítottak a buddhista szerzeteseknek, apácáknak, hanem hatalmas komplexumokká alakultak, amelyek a tanulás-tanítás, a vallásos áhítat és a meditáció központjai is lettek. Az i.sz. 400 körüli időszaktól kezdve egészen az i.sz. 600-as évek közepéig számos kínai buddhista zarándok látogatta meg ezeket a kolostorokat, illetve maradványaikat, és hiteles, jó beszámolókat írtak működésükről, a rendelkezésükre álló anyagi javaikról, és állapotukról.

Amikor Gupta-uralkodói hatásra ezekben az intézményekben megjelent a bráhmanista befolyás, ez megkönnyítette annak felismerését, hogy az elmúlt évszázadokban történő fokozatos összefonódás miatt egyre kevésbé észrevehető a különbség a buddhizmus és bráhmanizmus között. Az, hogy a bhagavatizmus ideológiájába Visnu egyik avatárjaként beépítették Buddhát, ezt az összefonódási folyamatot felgyorsította.

A buddhista létesítményekben elkezdtek világi tantárgyakat is tanítani, és elismerték a Védákat és sásztrákat – ‘elv, szabályok, kézikönyv’– , mint ahogyan erről a kínai zarándokok tudósítottak. A felfogásbeli változás egyéb dolgokra szintén hatással volt: a kolostori szertartásosság helyett a szellemi és spirituális tanítások irányába tolódott el a képzés. Ez és a számos világi tantárgy tantervben való megjelenése a mahájána buddhizmust haladóbbá, a tanítási rendszerét pedig nagyon változatossá és népszerűvé tette. Ezek eredményeként a szerzetesi oktatás szellemi és spirituális középpontja fokozatosan azonossá vált a bráhmanista gondolatokkal.

Mindehhez még hozzájött a mahájána filozófia panteisztikus kiterjesztése, amelyik bráhmanikus mintára létrehozta saját istenségeinek panteonját a nekik megfelelő tulajdonságaikkal és szimbólumaikkal. Ezért a Buddha-bhagavatizmus – ahogyan némely esetben a mahájána buddhizmust nevezni szokták – alig különbözött a hindu-bhagavatizmustól.

A világi buddhisták inkább tűntek hinduknak a mahájána kultuszban, mint a világi hinduk buddhistának, akik a bhagavatizmus hatására több humanista tulajdonsággal is átitatódtak. Valójában a két bhagavatizmus olyan találkozási pont volt, ahol e két vallást megkülönböztető tényezők lényegtelenné váltak. Ezért már nem igazán látszott semmiféle vallásos vagy ideológiai akadály, amelyik meggátolta volna a hinduizmus és a buddhizmus közötti egybefonódás folyamatát.

Azonban ez korántsem volt így a Nyugat-Himalájai kolostorokban. Ezek a létesítmények sorvadoztak, mivel ők nem részesültek királyi patronálásban vagy más bőkezű támogatásban. Ehhez hozzájött még az, hogy a Gupta-időszak neo-bráhmanista reneszánsza a lakosság körében egyértelműen lekörözte a buddhizmust. Ennek hatására olyan pszichológiai légkör alakult ki, amiben a buddhista kolostorok háttérbe szorultak a bráhmanista létesítményekkel szemben, vagy átnevezték őket úgy, ahogyan az a bráhmanizmus számára kényelmes volt.

Az i.sz. 5. századtól kezdve Észak-Indiában rossz napok köszöntöttek a buddhizmusra, mert külső támadással is szembe kellett nézniük. A fehér hunok i.sz. 440 körül megszállták az észak-nyugati régiókat Gandharában és Kasmírban, és hatalmas pusztítást végeztek. Összesen ezerhatszáz létesítményt, sztupákat és szangharamákat – ‘kolostorok’ – romboltak le. Ekkor még a hun seregek elvonulása után viszonylag hamar újraépítették vagy újonnan hoztak létre kolostorokat.

A 12. században Észak-Indiát újabb hordák támadták meg - immáron muszlim csapatok –, és ekkor mindkét vallás, a hinduizmus és buddhizmus is hatalmas csapást szenvedett.

A pusztítás azonban jobban sújtotta a buddhizmust, mivel erre az időszakra már szinte teljes mértékben intézményesített vallássá alakult, amely hatalmas mennyiségű kincsekkel, művészi ikonokkal és kéziratokkal teli vihárákba és mahávihárákba zárta magát. Ezért ezek a kolostorok lettek a kincsvadászok és képromboló fanatikusok legcsábítóbb, ugyanakkor legvédtelenebb célpontjai.

A segítséget hiába váró szerzetesek elmenekültek Nepálba és Tibetbe. Így világi követőik vallásos irányítása olyanokra maradt, akik már végképp nem láttak különbséget a buddhizmus és hinduizmus között.

.

Forrás: Dasávatára (angol nyelven)

             Gautama Buddha a hinduizmusban (angol nyelven)

             O. C. Handa: Buddhist Art & Antiquities of Himachal Pradesh, Upto 8th Century A.D. 

             (Indus Publishing Company, New Delhi, 1994. page 39-41)

Indiai lótusz

India nemzeti virága az indiai lótusz (Nelumbo nucifera). Ma is szent virágként tisztelik, de az ókori India művészetében és mitológiájában szinte egyedülállóan kivételes szerepet töltött be.

 Az indiai lótusz a szubtrópusi éghajlat egyik legszembetűnőbb növénye, friss vizű tavacskákban, nagyobb tavakban nő. Fokozatosan és nagyon fennkölt módon virágzik ki – egyszerre csak egyetlen szirom nyílik ki, és akkor bomlik ki teljesen, amikor a nap sugarai elérik a virágot. Az irodalomban, de különösen az indiai irodalomban számtalan vers szól a nap és a lótuszvirág képzeletbeli szerelméről.

A lótusz különböző színekben pompázhat, lehet fehér, piros, kék, rózsaszín és bíbor. Több ázsiai országban is őshonos.

Az indiai lótusz ehető növény, és a hagyományos ázsiai orvoslásban évezredek óta használják gyógyászati célokra is. Alkalmazzák többek között érrendszeri problémákra, vérzéscsillapításra, méregtelenítésre, hasmenésre. A főtt lótusz gyökere segít a vérerek összehúzásában és ezáltal csökkenti a vérveszteséget például vérköhögés esetén. A magját nem csak a lép és vese erősítésére használják, hanem levest is készítenek belőle. A lótusz hatalmas leveleivel magas lázat csillapítanak, ugyanakkor csomagolásra is használják. Amit belegöngyölnek, az illatos marad hosszú időn át.

Röviden, gyakorlatilag általános csodaszernek tekintik ezt a növényt.

Laksmí

A hindu vallásban és mitológiában több istent és istennőt is lótusszal jelenítenek meg. Laksmí, a tökéletes Szépség és Jószerencse istennője rózsaszín lótuszban ül vagy áll, négy keze közül rendszerint kettőben lótuszt tart. Szaraszvatít, a bölcsesség és a lét rejtelmeit szóba foglaló költészet istennőjét, gyakran lótuszvirágon ülve ábrázolják. Visnu, a három legfőbb indiai istenség egyike, szintén gyakran tart kezében lótuszt. 
Emellett a világ teremtésének hindu leírásában is elengedhetetlen szerephez jut a lótusz: Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója a Világéjszaka, sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén nyugodott a  Végtelenség kígyóján, amikor a köldökéből kinőtt egy lótuszvirág, amelynek kelyhében Brahma, az Egynek a teremtő ereje jelenik meg.

Az lótusz szimbolikus jelentéssel is bír. Indiában nem csupán a szépség legősibb jelképe, hanem a kötődésmentességé is.

A Bhagavad Gítá erről így ír az ötödik fejezet 10. versében:

“Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, azt nem éri bűn, mint ahogyan a víz sem éri a lótuszlevelet.”

Ezt a gondolatot fejtegeti Szvámí Vivékánanda (1863-1902) a “Cselekvés titka” című esszéjében: “Mint ahogyan a lótusz levelét sem  tudja a víz benedvesíteni, úgy az önzetlen embert sem képes a cselekvése hozzákötni a cselekvés eredményéhez.” Bár a lótusz az iszapban gyökerezik, mégis viaszos vastag levelei anélkül úsznak a víz felszínén, hogy nedvesek vagy sárosak lennének. A lótusznak e tulajdonsága mutatja, hogyan kellene az embereknek élniük ebben a világban – folyamatosan tegyük a dolgainkat, de ne kötődjünk a dolgainkhoz és a környezetünkhöz. Vivékánanda még hozzáteszi:
 “Ez a világ nem állandó tartózkodási helyünk, csak egyike annak a sok állomásnak, amelyeken keresztülmegyünk.”

Forrás: Lótusz, India nemzeti virága (angol nyelven)

              Baktay Ervin: Indiai regék és mondák