A gasso gesztus a buddhizmusban

A gasso japán szó, aminek jelentése “a két tenyér összetétele”. Magát a gesztust a hinduizmusban és a buddhizmus több iskolájában is használják üdvözlésre, hála kifejezésére vagy kérés esetén.

De alkalmazzák meditációban szimbolikus kéztartásként, mudraként is. (a mudrákról ITT írtam bejegyzést)

A gassot a japán zen irányzatban a következő módon végzik: a két tenyerüket egymáshoz szorítva emelik az arcuk elé, kinyújtott ujjakkal. Körülbelül egy ökölnyi távolságot hagynak az orr és a kezek között. Az ujjhegyek az orral azonos magasságban vannak, míg a könyöküket enyhén eltartják a testüktől.

A gasso-t gyakran kíséri meghajlás, amit egyenes háttal végeznek, a csípő megdöntésével. Amikor meghajlással együtt végzik, akkor gasso rei-nek nevezik. (a buddhista meghajlásokról ITT lehet olvasni részletesebben)

Ken Yamada, a Tiszta Föld buddhizmus iskolát képviselő Berkeley Higasi Hongandzsi Templomból erről így vall:

 “Gasso több, mint egy kéztartás. Azt a Dharmát szimbolizálja, ami az igazság az életről. Például, amikor összetesszük a jobb és a bal kezünket, amelyek egymás ellentétei, az más ellentétek eggyé válását is jelenti: te és én, fény és sötétség, tudatlanság és bölcsesség, halál és élet.

Szimbolizálja még a tiszteletet és a buddhista tanításokat. Kifejezi a hála érzéseit és a másokkal való összekapcsolódásunkat. Jelenti azt a felismerést is, hogy életünk fenntartásában megszámlálhatatlan ok és feltétel van jelen.”

A tendai japán buddhista iskola kolostorában tanult Uszui Mikao az 1920-as években dolgozott ki egy gyógyító és önfejlesztő módszert, amit reiki-nek nevezett el. Ebben a meditáció során alkalmazzák a gasso kéztartást, amelyet minden reiki gyakorlat bevezető elemének tekintenek.

Kínában a shaolin harcos szerzetesek gyakran csak a jobb kezük felemelésével üdvözlik egymást (“fél-gasso”). Ez Bódhidharma első tanítványának, Huike történetét szimbolizálja, és az ő odaadását és elköteleződését a csan gyakorlás iránt.

A legendák szerint Bódhidharma volt az, aki elkezdte a nehéz és hosszú meditációban elfáradt szerzetesek fizikai kiképzését valamikor az i.sz. 5-6. században. Neki tulajdonítják a csan buddhizmus megalapítását is, így őt tekintik az első csan pátriárkának.

A legenda úgy tartja, hogy Bódhidharma kezdetben elzárkózott attól, hogy tanítványául fogadja Huikét. Pedig az állhatatos Huike egész éjjel Bódhidharma meditációs barlangja előtt állt a szakadó hóesésben, egészen addig, amíg a hó már a derekáig ért. Amikor reggel Bódhidharma megkérdezte tőle, hogy miért van itt, Huike azt felelte, hogy olyan tanítót szeretne, aki “megnyitja az egyetemes könyörületesség elixírjének kapuját, hogy minden lény megszabaduljon”.

Bódhidharma elutasította, mondván, “hogyan is reménykedhetnél egy igaz vallásban kevés erkölcsi tisztasággal, kevés bölcsességgel, sekély szívvel és egy öntelt elmével? Csak hiábavaló fáradtság volna.”

Végül, hogy bebizonyítsa szándékát, Huike levágta bal karját és felajánlotta az első pátriárkának eltökéltsége zálogául. Bódhidharma ezután elfogadta őt tanítványául, és megváltoztatta nevét Shenguangról Huikéra, aminek jelentése “Bölcsesség és tehetség”.

Ezért a shaolin szerzetesek manapság is üdvözlik egymást csak jobb kézzel, hogy tisztelegjenek e legenda előtt, és kifejezzék elkötelezettségüket és odaadásukat e keleti küzdősport iránt.

(a shaolin szerzetesek és a Shaolin-kolostor valódi történelméről ITT írtam bejegyzést)

Forrás: A gasso gesztus a buddhizmusban (angol nyelven)

            Reiki - a japán jóga

            The Hand Salute by Chen Miaoshan

A buddhista mitológia alakjai: a sárkányok

A buddhizmus közel kétezer évvel ezelőtt érkezett Indiából Kínába. Megtelepedése során idomult a kínai kultúrához, és kölcsönösen hatottak egymásra. Itt találkozott a buddhizmus a sárkányokkal.

Már legalább 7 ezer éve képezik a sárkányok a kínai kultúra részét. Az erőt/hatalmat, kreativitást, mennyországot és a jó szerencsét szimbolizálják. Úgy gondolták róluk, hogy hatalmuk van a víztömegek, eső, áradás és vihar fölött.

Idővel a kínai buddhista művészetben a megvilágosodás szimbólumává vált a sárkány.

A templomok tetejét és kapuit díszítették őrző sárkányokkal, amelyek jelzik a a sárkány tisztaságának erejét is. Gyakran a mani ékkövet karmaikban tartva ábrázolják őket, ez Buddha tanítását képviseli.

Sárkányok a csan (zen) irodalomban

A hatodik században Kínában alakult ki a csan, a buddhizmus jellegzetes iskolája. A csan a kínai kultúrából táplálkozott, így sárkányok is gyakran feltűntek irodalmában. A sárkány a megvilágosodás és saját magunk szimbóluma is. Például, “sárkánnyal találkozni a barlangban” kifejezés jelenti a saját legmélyebb félelmeinkkel és akadályainkkal való szembenézést.

Sárkány, a helyes beszéd szimbólumaként

A következő kínai népmesét az “igazi sárkányról” számtalan tanító használja példázatként:

Egy Je Kung-cu nevű ember nagyon szerette a sárkányokat. Tanulmányozta a sárkányokról szóló tanokat, otthonát is sárkányokat ábrázoló festményekkel és szobrokkal díszítette. Folyton csak a sárkányokról beszélt mindenkinek.

Egy napon egy sárkány hallomást szerzett Je Kung-curól, és azt gondolta, milyen kedves, hogy ez az ember ennyire nagyra becsüli őket, sárkányokat. Úgy gondolta, bizonyára boldog lenne ez az ember, ha találkozhatna egy igazi sárkánnyal.

Így a jóindulatú sárkány elrepült Je Kung-cuhoz és bement a házába, ahol a férfi éppen aludt. Hamarosan Je Kung-cu felébredt és meglátta a sárkányt az ágyánál tekeregni, pikkelyeit és fogait a holdfényben megcsillanni. A rémülettől Je Kung-cu felsikított. Mielőtt a sárkány elmondhatta volna, miért jött, Je Kung-cu felkapott egy kardot és rátámadt. Erre a sárkány elrepült.

Csan és zen mesterek generációi emlegették tanításaikban az igazi sárkány történetét. Dógen (a japán szótó zen megalapítója) így írt erről: “Könyörgök nektek, nemes barátok, a tapasztalás útján való tanulásban ne szokjatok hozzá olyan képzetekhez, amikből az igazi sárkány kiábrándít benneteket.”

(A tanmese jelentését talán nem kell magyarázni, hiszen egyértelműen arról szól, hogy amikor valaki illúziókkal telve éli életét és egy szép napon szembetalálkozik a valósággal, akkor megijed tőle. A ford. megjegyzése)

Nágák és sárkányok

Nágák kígyó-szerű lények, amelyek a Páli Kánonban is feltűnnek. Néha azonosnak tekintik a sárkányokkal, pedig az eredetük is különböző.

A “nága” szanszkrit szó, a kobrára használják. Az ősi indiai művészetben a nágákat emberi felsőtesttel és deréktól lefelé kígyóként ábrázolják. A hindu és buddhista irodalomban néha úgy jelenítik meg, mint aki át tud változni emberből kígyóvá.

A Mahábhárata hindu epikus költeményben a nágákat leginkább gonosz lényeknek ábrázolják, akik hajlamosak másoknak ártani. Ebben a költeményben a nagy sas-király, Garuda, a nágák ellensége.

A Páli Kánonban a nágák már rokonszenvesebbek, de a garudákkal változatlanul örök háborúban állnak, kivéve azt a rövid fegyverszünetet, ami Buddha segítségével jött létre – ezt a DN 20. Maha-samaya szuttában említik. Későbbiekben a nágák a Meru-hegy és Buddha védelmezőivé váltak. A mahájána mitológiában a nágáknak, mint a szútrák őrzőinek, fontos szerepük van.  Buddhát és más bölcseket gyakran ábrázolják egy nagy kobra (nága) csuklyájának sátra alatt.

Ahogy a buddhizmus Kínán át Japánba és Koreába is eljutott, a nágákat egyre inkább a sárkányok egy fajtájának tekintették. Az eredetileg nágákról szóló történetekben Kínában és Japánban már sárkányokat szerepeltettek.

Viszont a tibeti buddhista mitológiában a sárkányok és nágák egyértelműen különböző lények. Tibetben úgy tartják, hogy a nágák általában kellemetlen vízben lakó szellemek, amik járványt és szerencsétlenséget okoznak. Míg a tibeti sárkányok a buddhizmus védelmezői, akik mennydörgő hangjukkal felébresztenek bennünket a káprázatból/magunkhoz térítenek bennünket az illúzióinkból.

Forrás: Sárkányok a buddhista mitológiában (angol nyelven)