A buddhizmus és a taoizmus

A buddhizmus i.sz. 1. században jutott el Indiából Kínába, de kezdetben lassan vert gyökeret. Idegen, “barbár” vallásának számított, olyan idegen gondolatokkal, amely elmélkedésre, az egyén fejlődésére teszi a hangsúlyt a hagyományos társadalmi szerepkeresés helyett. Ezért kezdetben inkább a taoista filozófusok fordultak érdeklődéssel a buddhizmus felé.

Az i.sz. 3. századtól kezdve indultak el kínai buddhista szerzetesek a történelmi Buddha szülőföldjére, és ekkor még olyan buddhista szútrákat vittek haza magukkal, amelyeket hibásan másoltak, rosszul fordítottak kínaira és sok félreértelmezett fogalmat tartalmazott.

A zavaros kínai politikai viszonyok miatt egyre többen fedezték fel maguknak a mahájána buddhizmust, amely mindenki számára elérhetővé tette a megváltást, és a halál utáni életet is szemléletesen festette le. Olyannyira gyorsan terjedt, hogy a 6. század végén Észak-Kínában már negyvenezer buddhista kolostor állt, Dél-Kínában pedig kétezer.

A taoizmus i.e. 1. évezred közepe körül alakult ki Kínában. Eredetileg filozófiai iskola volt, amelyet a hagyomány elsősorban Lao-ce nevéhez köt. (később ez a filozófiai taoizmus vallási taoizmussá formálódott, amelyben fő szerepet kapott a hosszú – esetleg örök – élet elérésére való törekvés, mellette a meditáció és a különféle szexuális gyakorlatok, mágiák, rituálék, alkímia, stb. )

Lao-ce állítólag i.e. 6-5. században élt, neki tulajdonítják a Tao-te-king (Az Út és az Erény könyve) című művet, amelyben a taoizmus filozófiáját fogalmazza meg verses formában. A tao – az “út” – egy személytelen rend és harmónia az univerzumban.

“Az örökkévaló Tao szavakban ki nem fejezhető.

(...)

A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak.

Tao megismerésére csak a teljes megtisztult lélek juthat.

A szenvedélyek rabja csak a külső természetet láthatja.

A láthatatlan Tao és a látható természet tulajdonképpen egyetlen fenséges élettenger.

Csakhogy a Tao a kifürkészhetetlen ősok, a titokzatos szülőanya.”

(...)

A bölcs ezt nem téveszti szem elől. Tanít bőbeszédűség nélkül, cselekszik megerőltetés nélkül, teremt birtokvágy nélkül, működik hiúság nélkül.

S mivel csak lelki javakat gyűjt, örök kincshez jut.”

(Laoce Életbölcselete Tao-te-king – 1-2. fejezet Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1993)

Tehát a tao szerint a bölcs ember a “nem-cselekvés”, a wu-wei állapotára törekszik, azaz vágynélküliségre, a világi dolgokról való lemondásra, szemlélődésre, a természettel való harmóniára és a dolgok természetes folyásába való be nem avatkozásra. A bölcs emellett még jó és erkölcsös.

Buddhizmus és taoizmus találkozása

A két filozófia/vallás a fent említett időben és módon találkozott egymással Kínában, és szinte azonnal elég erőteljesen befolyásolták egymást.

Ahogy már említettem, bizonyos buddhista gondolatok eleinte idegenek voltak a kínai, konfuciánus mentalitás és népi hagyomány számára, elsősorban a karma és az újraszületés. A Tao-te-king című művében Lao-ce jobbára a hosszú, boldog életre és halhatatlanságra utal, és a később kialakuló vallási taoizmusban is az örök életre való törekvés kerül előtérbe.

A karma és az újraszületés tanát leszámítva több volt a hasonlóság, mint a különbség a buddhizmus és taoizmus között. Ezt fokozta még az is, hogy a buddhista szent szövegeket kínaira fordítók eleinte jobb híján taoista kifejezéseket és értelmezéseket használtak, így még hasonlóbbnak tűnt a két filozófia/vallás.

Csak a későbbi fordítók - köztük elsőként Kumáradzsíva (i.sz. 344-409/413) - kezdték el az i.sz. 4-5. században kijavítani a félrefordításokat, újra meghatározni a buddhista fogalmakat, korrigálni a torzításokat, kiegészíteni a kihagyásokat a már lefordított szent szövegekben. Ezzel egyidejűleg létrejött a buddhizmus egy újabb ága, a kínai buddhizmus, amely mahájána alapokról indult.

Az i.sz. 4-5. század körül kialakult kínai buddhista iskola, a csan – neve a szanszkrit ‘dhjána’ (elmélyedés) szóból ered – egyértelműen a taoizmus hatását viseli magán. A csan szerint a dolgok lényegét, természetét nem lehet szavakkal visszaadni. A buddhista szövegek tanulmányozása mellett a közvetlen megtapasztalást javasolták. És mivel a Lao-ce szerint “A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak”, így az “örökkévaló, megnevezhetetlen Tao” megtalálható mindenhol és mindenben.

Emiatt a csan iskola kolostoraiban a szerzetesek termelőmunkát is végeztek, hiszen nézeteik szerint a megvilágosodás bárhol megtörténhet. Szakítottak azzal az indiai hagyománnyal, mely szerint a szerzetesek és apácák csak a szent szövegek tanulmányozásával, elmélkedéssel és oktatással foglalkoztak kolostoraikban.

Mivel a csan szerzetesek a termelőmunkájukkal saját megélhetésüket fedezni tudták, ezért nehezen, de sikerült átvészelni a Vu-cung császár által elrendelt i.sz. 841-845 közötti nagy buddhista üldöztetés időszakát.

"A harcművészetek bölcsője" A Shaolin kolostor bejárata

Ugyanilyen buddhista-taoista keveredés történt az ókor óta nagy hagyományokkal bíró kínai harcművészetben, a vusuban. Nem csupán Észak-Kína Henan tartományának i.sz. 500 körül felépített Shaolin-kolostorában, hanem más buddhista kolostorokban szintén buddhista szerzetesek taoista mesterekkel együtt fejlesztették tökélyre a kínai harcművészetet. 

Így a ma is művelt különböző külső és belső stílusok, iskolák, irányzatok a buddhizmus és taoizmus egyesüléséből és kölcsönös egymásra hatásából keletkeztek. (a Shaolin-kolostor történelméről ITT írtam bejegyzést)

Forrás: Buddhizmus 

            Világvallások - Képes Enciklopédia Magyar Könyvklub, Budapest, 1999

            Simon-Székely Attila: Lélekenciklopédia I. L'Harmattan Kiadó, 2015

            Shaolin harcos szerzetesek öröksége

A lótusz Kínában

Shi Yan Zhuo, shaolin mester írása

(Shi Yan Zhuo a kínai Zhengzhou-ban található Shaolin Templom Kulturális Központ Főmestere)

 

Az emberiség ősidők óta használ üzeneteket közvetítő, hordozó szimbólumokat. Mivel elvonatkoztatott fogalmakat vagy egy meghatározott társadalom világnézetét képviselik, ahhoz, hogy helyesen értelmezzük őket, ismernünk kell azt az adott kultúrát, ahol azokat a szimbólumokat alkalmazzák. Annál is inkább, mert jelentésüket hosszadalmas írásbeli magyarázat nélkül hordozzák, így még inkább lehetőség van egyéni értelmezésre is. A szimbólumok fontos szerepet töltenek be a kínaiak életében és sokat elárulnak a viszonyulásukról a világmindenséghez és a köröttük lévő természethez.
A lótuszról így ír egy régi kínai költemény:
“A levelek a zöld szár börtönét áttörve kinyújtóznak, és zöld, egyenetlen szélű tavacskává formálódnak. Ezután a virág éppen olyan méltóságteljesen emelkedik ki a víz mérhetetlen felületéből, akár egy gyönyörű nő a fürdőjéből.”

A kínaiak mindig is kedvelték a lótuszvirágot (lian-hua) ábrázoló festményeket. Ezeket a virágokat olyan nemes személyhez hasonlították, aki annak ellenére tiszta és egészséges, hogy szennyes a környezete. A kínai lótuszvirág a kedvezőtlen környezet közepette is meglévő alkotóerőt és tisztaságot képviseli. Ugyanakkor a hetedik hónapnak, a nyárnak is a szimbóluma. A kínai költők a lótuszvirág hasonlatával buzdítják az embereket arra, hogy a nehézségek ellenére se adják fel törekvéseiket és hogy a legjobb tulajdonságaikat mutassák a külvilág felé, nem számít, mennyire rosszak a körülmények. Éppen úgy, mint a lótusz virága, mi is legyünk képesek szépséget és fényt hozni a tó alján lévő homályos sötétségből is.

A kínai lótuszvirágnak van egy másik szimbolikus jelentése is, ami abból a megfigyelésből származik, hogy bár a szára könnyen hajlítható, nagyon nehéz eltörni, mert sok erős és rugalmas rostja van. A költők a lótusznak ezzel a tulajdonságával az olyan széttörhetetlen emberi kapcsolatokat próbálják meg szimbolizálni, akár két szerető, akár családtagok között, amelyekben nem számít, hogy fizikailag milyen messze élnek egymástól, lélekben azonban semmi sem választhatja el őket egymástól.

A lótusz a buddhizmusban a hitet is szimbolizálja. A buddhista szútrákban említett arany lótusznak két jelentése van: egyik a megvilágosodás elérésének szimbóluma, a másik túlmutat az igazi virágon és túl a mi normális észlelésünkön is. Képviseli még a testnek, a beszédnek és az elmének a szennyeződésektől való teljes megtisztulását és az előrevivő cselekedetek teljes virágzását az üdvös megszabadulásban.

A mahájána irányzatban a lótuszvirág a megújulást, a tökéletességet, a fiatalkori virágzást és a halhatatlanságot szimbolizálja. A buddhizmus szent virága. A zárt virágzatú lótusz a lehetőséget képviseli. A szirmok számaitól függően, a szám szimbolizmusának megfelelően változik a lótusz jelentése. Például a nyolc szirom egyetemes harmóniát jelent. A csan buddhizmusban a lótusz szára, virágja és gyümölcse szimbolizálja a múltat, jelent és a jövőt. A kék lótuszvirág (qing) a tisztaságot és szerénységet jelenti.

A buddhista kozmológia szerint a lótusz a kozmikus világ kezdetekor a legelsőként virágzó virág. Ebben a “Bhadda Kappa” világkorszakunkban öt szent lótusz jelent meg legelőször, öt Buddha megvilágosodását megjövendölve a jelenlegi világunkban. Ez a legegyedülállóbb eseménye a buddhizmusnak. (a buddhista kozmológia szerint a jelenlegi kappa/világkorszak neve Bhadda (‘kedvező’) kappa, ebben négy megvilágosodott Buddha már feltűnt, Kakusandha, Konagamana, Kasszapa és Gótama – ez a legutolsó a történelmi Buddha. Az ötödik Buddha, Maitréja, az eljövendő korok Buddhája, még nem tűnt fel. Ezekről a Buddhákról ITT írtunk bővebben. a ford megjegyzése)

“Az összes virág közül [a Buddha] a lótusz virágát választotta ki arra, hogy a Lótusz Szútrát szimbolizálja. Ennek oka van... Minden más szútra haszna bizonytalan, mert azt tanítják, hogy először üdvös dolgokat kell felhalmozni és csak ezután, egy későbbi időben válhat valakiből Buddha. De ha a Lótusz Szútrát tekintjük, amikor ezt valakinek a keze felemeli, az a kéz azonnal eléri a buddhaságot, és amikor ezt valakinek a szája elkántálja, az a száj maga a Buddha...”  (Nicsiren Daishonin írásai, 1099. oldal)  (a Lótusz Szútráról ITT írtunk)

 

Forrás: Lótuszvirág (angol nyelven)

A buddhista mitológia alakjai: a sárkányok

A buddhizmus közel kétezer évvel ezelőtt érkezett Indiából Kínába. Megtelepedése során idomult a kínai kultúrához, és kölcsönösen hatottak egymásra. Itt találkozott a buddhizmus a sárkányokkal.

Már legalább 7 ezer éve képezik a sárkányok a kínai kultúra részét. Az erőt/hatalmat, kreativitást, mennyországot és a jó szerencsét szimbolizálják. Úgy gondolták róluk, hogy hatalmuk van a víztömegek, eső, áradás és vihar fölött.

Idővel a kínai buddhista művészetben a megvilágosodás szimbólumává vált a sárkány.

A templomok tetejét és kapuit díszítették őrző sárkányokkal, amelyek jelzik a a sárkány tisztaságának erejét is. Gyakran a mani ékkövet karmaikban tartva ábrázolják őket, ez Buddha tanítását képviseli.

Sárkányok a csan (zen) irodalomban

A hatodik században Kínában alakult ki a csan, a buddhizmus jellegzetes iskolája. A csan a kínai kultúrából táplálkozott, így sárkányok is gyakran feltűntek irodalmában. A sárkány a megvilágosodás és saját magunk szimbóluma is. Például, “sárkánnyal találkozni a barlangban” kifejezés jelenti a saját legmélyebb félelmeinkkel és akadályainkkal való szembenézést.

Sárkány, a helyes beszéd szimbólumaként

A következő kínai népmesét az “igazi sárkányról” számtalan tanító használja példázatként:

Egy Je Kung-cu nevű ember nagyon szerette a sárkányokat. Tanulmányozta a sárkányokról szóló tanokat, otthonát is sárkányokat ábrázoló festményekkel és szobrokkal díszítette. Folyton csak a sárkányokról beszélt mindenkinek.

Egy napon egy sárkány hallomást szerzett Je Kung-curól, és azt gondolta, milyen kedves, hogy ez az ember ennyire nagyra becsüli őket, sárkányokat. Úgy gondolta, bizonyára boldog lenne ez az ember, ha találkozhatna egy igazi sárkánnyal.

Így a jóindulatú sárkány elrepült Je Kung-cuhoz és bement a házába, ahol a férfi éppen aludt. Hamarosan Je Kung-cu felébredt és meglátta a sárkányt az ágyánál tekeregni, pikkelyeit és fogait a holdfényben megcsillanni. A rémülettől Je Kung-cu felsikított. Mielőtt a sárkány elmondhatta volna, miért jött, Je Kung-cu felkapott egy kardot és rátámadt. Erre a sárkány elrepült.

Csan és zen mesterek generációi emlegették tanításaikban az igazi sárkány történetét. Dógen (a japán szótó zen megalapítója) így írt erről: “Könyörgök nektek, nemes barátok, a tapasztalás útján való tanulásban ne szokjatok hozzá olyan képzetekhez, amikből az igazi sárkány kiábrándít benneteket.”

(A tanmese jelentését talán nem kell magyarázni, hiszen egyértelműen arról szól, hogy amikor valaki illúziókkal telve éli életét és egy szép napon szembetalálkozik a valósággal, akkor megijed tőle. A ford. megjegyzése)

Nágák és sárkányok

Nágák kígyó-szerű lények, amelyek a Páli Kánonban is feltűnnek. Néha azonosnak tekintik a sárkányokkal, pedig az eredetük is különböző.

A “nága” szanszkrit szó, a kobrára használják. Az ősi indiai művészetben a nágákat emberi felsőtesttel és deréktól lefelé kígyóként ábrázolják. A hindu és buddhista irodalomban néha úgy jelenítik meg, mint aki át tud változni emberből kígyóvá.

A Mahábhárata hindu epikus költeményben a nágákat leginkább gonosz lényeknek ábrázolják, akik hajlamosak másoknak ártani. Ebben a költeményben a nagy sas-király, Garuda, a nágák ellensége.

A Páli Kánonban a nágák már rokonszenvesebbek, de a garudákkal változatlanul örök háborúban állnak, kivéve azt a rövid fegyverszünetet, ami Buddha segítségével jött létre – ezt a DN 20. Maha-samaya szuttában említik. Későbbiekben a nágák a Meru-hegy és Buddha védelmezőivé váltak. A mahájána mitológiában a nágáknak, mint a szútrák őrzőinek, fontos szerepük van.  Buddhát és más bölcseket gyakran ábrázolják egy nagy kobra (nága) csuklyájának sátra alatt.

Ahogy a buddhizmus Kínán át Japánba és Koreába is eljutott, a nágákat egyre inkább a sárkányok egy fajtájának tekintették. Az eredetileg nágákról szóló történetekben Kínában és Japánban már sárkányokat szerepeltettek.

Viszont a tibeti buddhista mitológiában a sárkányok és nágák egyértelműen különböző lények. Tibetben úgy tartják, hogy a nágák általában kellemetlen vízben lakó szellemek, amik járványt és szerencsétlenséget okoznak. Míg a tibeti sárkányok a buddhizmus védelmezői, akik mennydörgő hangjukkal felébresztenek bennünket a káprázatból/magunkhoz térítenek bennünket az illúzióinkból.

Forrás: Sárkányok a buddhista mitológiában (angol nyelven)