Általános félreértések a buddhizmusról (Dharmáról)

Alexander Berzin: Félreértések a Dharmáról/Tanról

Az előző két részben leírt félreértések rámutatnak egy jóval nagyobb problémára a Dharmával/Tannal kapcsolatban. Ez pedig az, hogy szemezgetünk és válogatunk a Dharmán belül - tulajdonképpen a buddhizmuson belül -, csak azt kiválasztva, ami tetszik nekünk és kidobjuk vagy nem veszünk arról tudomást, amit nehéz vagy kellemetlen elfogadnunk. Ez az úgynevezett "cenzúrázott/megtisztított" buddhizmus - cenzúrázzuk vagy megtisztítjuk azoktól a dolgoktól, amik valamiért gondot okoznak számunkra.

Például elvetjük az olyan történeteket, amik a föld alá menő és magukból aranyat kiválasztó elefántokról szólnak*, vagy valami hasonlóról, és azt mondjuk, hogy "Ugyan már! Ezek tündérmesék gyerekeknek!", és nem vesszük észre, hogy némi tanulság van bennük. Akár szó szerint értelmezzük ezeket, akár nem (ahogy némely tibeti is teszi), nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ne utasítsuk el, hiszen ez része a tanításnak. Vagy például a mahájána szútrákban szereplő kifejezés, miszerint a Buddhák 100 millió lényt tanítanak; és 100 millió Buddha kíséri ezt figyelemmel és minden Buddha pórusaiban újabb 100 millió van, és így tovább. Az ilyesmitől zavarba jövünk, mondván, "Ez túl bizarr " és nem fogadjuk el.

Így szemezgetjük és válogatjuk ki azokat a részeket, amik nekünk tetszenek vagy nem tetszenek. Léteznek speciális tantrikus és bódhiszattva fogadalmak azzal szemben, ha valaki csak a tanítás egy részét fogadja el, és nem vesz a többiről tudomást, és csak azt fogadja el, ami neki tetszik. Ugyanis, ha tényleg el akarjuk szellemi utunkként fogadni a buddhizmust, akkor legalább annyira meg kell nyílnunk, hogy képesek legyünk kimondani: "Nem értem ezt vagy azt a tanítást", még akkor is, ha nagyon bizarrnak tűnik számunkra, és képesek legyünk ezt gondolni-mondani: "Legalább addig visszafogom a véleményemet erről vagy arról, amíg jobban megértem vagy jobb, mélyebb magyarázatot nem kapok rá". És nem csupán elzárjuk elménket, és azonnal elvetjük a számunkra valamiért nem elfogadható gondolatokat.

Egy másik félreértés az szokott lenni a Tannal kapcsolatban - még abban az esetben is, ha elfogadjuk az újraszületést -, hogy azt képzeljük, hogy olyan egyszerű lesz majd értékes emberi testben újraszületnünk. Gyakran vélekedünk úgy, hogy "Persze, persze, hiszek az újraszületésben, és természetesen ember leszek majd, és természetesen meglesz minden lehetőségem a gyakorlás folytatására, " és így tovább. Ezek azonban nagyon, nagyon naiv gondolatok. Különösen, ha belegondolunk abba, hogy mennyi időn át viselkedtünk romboló módon, mennyi időn át tettünk mindenfélét nyugtalanító/zavaró érzelmek - mint harag, mohóság, önzés stb. - hatása alatt, és mindezeket összevetjük azzal az időmennyiséggel, amit tiszta szeretettel és együttérzéssel a szívünkben töltöttünk, akkor egészen világossá válik, hogy nagyon nehéz lesz értékes emberi formában újraszületni.

És egy másik téveszme, ami még idetartozik, az egy félreértés az újraszületéssel kapcsolatban: mivel kötődünk barátainkhoz, családtagjainkhoz, így azért teszünk erőfeszítéseket az értékes emberi formában való újraszületésért, hogy megint velük lehessünk. Vagy ugyanígy azt gondoljuk, hogy ha elérjük az újabb értékes emberi születést, akkor, természetesen, találkozni fogunk minden barátunkkal és rokonunkkal és minden szerettünkkel. Ez mind téveszme. Hiszen hány és hány létforma, hány érző lény létezik? Így bármilyen formában újraszülethetünk. És egyáltalán semmiféle garancia nincs arra - valójában jóval nagyobb a lehetősége annak, hogy nagyon sok idő el fog telni addig -, hogy újra találkozunk majd bárkivel ebből az életünkből. Lehet, hogy fogunk, mert egyáltalán nem kizárt. De az egy félreértés, hogy ez olyan könnyű vagy hogy ez garantált.

Forrás: Általános félreértések a buddhizmusról (angolul)

* A történet szerint egy idős magadhai férfinek fia született, ugyanakkor, mint egy arany elefánt. A fiút Hszianghu-nak, vagyis az elefántok védelmezőjének nevezték el. Az arany elefánt együtt nőtt fel a fiúval, mindenhová követte őt. Az elefánt minden váladéka a földet érve arannyá változott. Hszianghu gyakran beszélt erről az elefántról az ötszáz társának, amikor családjaik titkait megosztották egymással. Adzsátasatru herceg szintén e társaságba tartozott. Azt gondolta magában, "Amikor én leszek a király, megkaparintom magamnak ezt az elefántot." Hamarosan, miután megkoronázták, a palotába rendelte Hszianghut és az arany elefántját. Hszianghu apja figyelmeztette fiát: " Adzsátasatru kegyetlen, könyörtelen és kapzsi ember, aki még a saját apjával is rosszul bánik. Senkivel sem viselkedik jóindulatúan. Azért kért meg téged, hogy menj a palotába, hogy elvegye az elefántodat." Erre Hszianghu ezt felelte: "Senkinek sincs elég ereje ahhoz, hogy megkaparintsa az én elefántomat." Ezután apja és fia felültek az elefántra és a király palotájába mentek. Ott a király étellel és itallal kínálta. Majd Hszianghu búcsút vett a királytól, aki azt kérte tőle, hogy hagyja ott nála az elefántját. Hszianghu beleegyezett és apjával gyalog indult haza. Kis idő múltán az elefánt eltűnt a föld alá és a palota kapuján kívül bukkant fel újra, hogy hazavigye gazdáit. Később Hszianghu elhagyta otthonát és aszkéta lett az erdőben, hogy a király üldözése elől megmeneküljön. (Angolul ITT és ITT olvasható. Fődi Attila szíves közlése szerint magyarul is elérhető: Elefántvédte (42. történet). Tibetiből ford. Komár Lajos. In: A Bölcs és a Balga: Tibeti buddhista történetek. Budapest: Palatinus, 1999. pp. 117-121.)