2009. június 19., péntek

Nietzsche és a Buddhizmus

Előző posztommal kisebb vihart kavartam. Látván, hogy csendesedik gondolom megérett a helyzet pár újabb sarkos megjegyzésre:

Azzal, hogy a kereszténységet elítéljük, nem szeretnénk elkövetni semmiféle igazságtalanságot sem egy olyan rokon vallással szemben, amely, hívői számát tekintve, a kereszténységen még túl is tesz: a buddhizmussal szemben. Mint nihilisztikus vallás együvé tartoznak – mindkettő décadence-vallás –, ugyanakkor fölöttébb figyelemre méltó módon különböznek is egymástól. A kereszténység bírálója mély hálával tartozik az indiai tudósoknak azért, hogy e vallásokat most összehasonlíthatja. – A buddhizmus a kereszténységnél százszor realisztikusabb; – megvan benne az objektív és hűvös problémafelvetés tradíciója, egy évszázadokon át tartó filozófiai mozgalom után tűnik fel a színen, s „Isten” fogalmán már akkor túl vannak, mikor az megjelenik. A buddhizmus az egyetlen tulajdonképpeni pozitivista vallás, amit a történelem felmutat számunkra, még ismeretelméletében is (egy szigorú fenomenalizmus felől nézve –), már nem „a bűn ellen” hirdet harcot, hanem – maradéktalanul megadva a valóság jogát – „a szenvedés ellen”. Már maga mögött hagyja – s ebben mélyen más, mint a kereszténység – a morális fogalmakkal végzett öncsalást, vagyis saját szóhasználatommal élve: túl van jón és rosszon. – Az a két fiziológiai tény, melyeken nyugszik, s melyeket szemrevételez, az alábbi: először is az érzékek túlságosan is nagy ingerelhetősége, amely a fájdalom iránti kifinomult képességben mutatkozik meg, azután pedig egyfajta túlméretezett szellemiség, egy – fogalmakkal és logikai eljárásokkal – önmagát túlélt élet, melynek során a személyes ösztön a „személytelennel” szemben kárt szenved (– mindkettő olyan állapot, melyet legalábbis néhány olvasóm, az úgynevezett „objektívek”, hozzám hasonlóan tapasztalatból ismernek majd meg). E fiziológiai feltételek alapján valamiféle depresszió alakult ki: ez ellen lép fel, higiéniai szempontból, Buddha. Ellenszerül a szabad ég alatt eltöltött életet, a vándoréletet, az étkezést illetően pedig a mértékletességet és választékosságot ajánlja; elővigyázatosságot minden szeszes itallal szemben; hasonlóképpen elővigyázatosságot minden olyan affektussal szemben, amely epéssé tesz és vérforraló; ne gyötörjön semmiféle gond, sem önmagunkért, sem pedig másokért. Olyan elképzeléseket akar, melyek vagy nyugalommal töltenek el, vagy pedig felvidítanak – eszközöket ajánl arra, hogy elszokjunk a többiektől. A jóságot és a szívélyességet úgy fogja fel, mint ami jó az egészségnek. Az imádkozás ki van zárva, éppúgy, mint az aszkézis; nincs kategorikus imperatívusz, s egyáltalán semmiféle kényszer, még a szerzetesi közösségben sem (– az ember újfent elhagyhatja azt –). Mindez eszközül szolgálna ama túlságosan is nagy ingerelhetőség erősítéséhez. Éppen ezért a másként gondolkodókkal szemben semmiféle harcot nem követel meg; tanítása semmi ellen sem védekezik oly erőteljesen, mint a bosszú, az ellenszenv, a ressentiment érzése ellen (– „a gyűlölséget nem gyűlölség szünteti meg”: így hangzik az egész buddhizmus megható refrénje...). S teljes joggal: pontosan ezek az affektusok azok, melyek a dietétikai alapszándékot illetően a leginkább egészségtelenek. Úgy indít harcot a szellemi kimerültség ellen, mellyel szembetalálja magát, s amely egyfajta túlságosan is nagy „objektivitásban” (azaz az egyéni érdek meggyengülésében, illetve a súlypont, az „egoizmus” elvesztésében) fejeződik ki, hogy még a szellemi érdekeket is erőteljesen a személyre vezeti vissza. Buddha tanításában az egoizmus kötelességgé lesz: egy „szükséges dolog”, (11) vagyis az, hogy te „miképpen szabadulsz meg a szenvedéstől” szabályozza és határolja be ezt az egész szellemi diétát (– e ponton talán arra az Athénire emlékezhetünk vissza, aki a tiszta „tudományosság” ellen hasonlóképp szállt hadba, Szókratészre, aki a személyes egoizmust még a problémák birodalmában is a morál szintjére emelte).

Nietzsche: Antikrisztus 20. fejezet (Ictus Kiadó Bt. 1993.)

2009. április 18., szombat

Buddha és az Ateizmus

Buddha nem volt ateista. Gyermekkorától vallásos nevelésben részesült. Síva volt az istene. Megvilágosodását követően sem fordult szembe az által elfogadott és tanult istenekkel. Csak a megvilágosodáshoz nincs szükség istenre. Ez az Ember saját belső egyéni útja által érhető el.
Mi a helyzet a "nyugati tanítványokkal"?
Számunkra sem az agnoszticizmus, sem a teizmus nem járható út. Mivel mindkettő egy az indiaitól merőben eltérő istenképhez viszonyulást fejez kis.
Buddha elnéző lehetett a saját isteneivel szemben. Mivel azok nem követeltek meg kizárólagosságot, így megengedtek rajtuk túlmutató megszabadulást is. Ezzel szemben az Egy Igaz Isten kizárólagos, mert aki nem általa nyeri el az üdvösséget az nem is nyerheti el azt.
Emiatt a nyugati féltekén a keresztény, zsidó hagyományokból jövők nem lehetnek oly toleránsok a istennel, - mint volt Buddha - mert ez az isten kirekesztő. Egy ilyen istenképet nem lehet szép szóval megkerülni, túlhaladni. Ezzel szemben csak az elutasítás lehet a megfelelő válasz.
Így a Nyugati Buddhizmusnak az ATEIZMUST kell képviselnie, míg az istenhez való viszony, és isten szerepe nem válik annyira áttetszővé, hogy már ne okozzon fejtörést a megvilágosodás keresésében.
Míg ez nem jön el, addig viszont kőkeményen a jelenlegi évezredes istenképpel szemben kell meghatározni a saját nézőpontunkat.

Ezért ha kérdenek azt kell mondanod, hogy
- Buddhista vagyok és ateista.
Vagy fordítva...

2009. április 15., szerda

Két szélsőség

Két szélsőséget kell elkerülni annak (többek között) aki a középúton kíván maradni.

  1. Buddha felismerése, tanítása egyetemes.
  2. Buddha felismerése, tanítása unikális.
Vegyük először az egyetemességet. Közkedvelt nézet, hogy lényegében minden világvallás azonos dolgokról szól. Kerülni a rosszat, tenni a jót, és törekedni valami magasztosabb felé. Ez így még védhető is, mivel tényleg mindenki az által képviselt jó felé törekszik. Viszont a célban és az alkalmazandó eszközökben Mózes, Konfucius, Buddha, Jézus és Mohamed sem értett egyet. Aki azt vallja, hogy ezen tanítások lényege azonos, az magát a lényegi különbségeket nem látja, vagy nem akarja látni. Mondhatjuk persze, hogy az egyetemes emberi kultúra egységes. És ez igaz is, ha a csimpánzok vagy az UFOk kultúrájával vetjük össze. De az emberi kultúrán belül ezek éles töréseket mutatnak, melyek eltérő társadalmakban gyökeresen különböző válaszokat adtak az örök kérdésekre.
Ha Buddhát azonosnak veszünk másokkal akkor egy generál szósszal leöntött valamit kapunk, ami ízében egyetlen összetevőjére sem emlékeztet.

A másik szélsőség, hogy Buddhát és a tanítását unikálisnak tekintjük. Eszerint az általa képviselt tanítás és felébredés más kultúrában, gondolkodók, praxis által elérhetetlen. Eckhart mester tanítása eleve téves, miként upanisádok is, mert nem buddhista terminológia szerint mondták amit mondtak. Ezzel Buddhát és a tanítását kitépjük az emberi kultúrából, a megismerésre törekvés egyetemes ígényéből. Papírmasévá válik a tanítás, mely a valóság sokszínűsége előtt áll mint egy paraván.

Mi hát a helyes út?
El kell fogadnunk, hogy Buddha olyan kérdésekre kereste a válasz, melyre rajta kívül még számosan találtak elfogadható megoldást.
Ugyanakkor nem szabad megfeletkeznünk arról sem, hogy a buddhai út egyedi, mely nem mosható össze más utakkal.
Párhuzamok vannak, de nem aztonosság.
Aki a párhuzamokat tagadja az nem látja a közöset, aki pedig az egyediséget tagadja, az nem látja a különbségeket, melyek egyedivé tesznek minden utat.


Nekünk meg lavírozni kell valahol középen, mert erre tanított aki sem nem egyedi sem nem univerzális...

2009. április 9., csütörtök

Izmusok és szabadság

Milaba már megint szólt, és bennem elindult egy folyamat.

Megölik-e az izmusok a szabadságot?
Az izmus valami kötött tanrendszerre utal legáltalánosabban, melyben a kötöttség a lényeg. A kötöttség ellentétes a szabadsággal. A felébredés az izmusok lebontásával jár.
Mégis érdemes egy finom kitételt tenni. A szabadság csak egy rendszeren belül fogalmazható meg. A korátok és a szabadság ugyanazon érme két oldala, miként a nirvána és a számszára is. Csak együtt értelmezhetőek. Számszára nélkül nincs nirvána és fordítva sem. (Így van ez a füsttel és a tűzzel is, ha érted mire gondolok.)
Tehát az izmusok kellenek a szabadsághoz, hogy legyen mit meghaladni tudva a határokat.
Ugyanakkor más és más felébredést eredményeznek a különböző izmusok. A keresztény megvilágosodása más mint a new age-esé, vagy a marxistáé, esetleg a buddhistáé.
A felébredés első lépése, hogy izmust választunk. Mert aki izmust sem választ, annak esélye sincs min felülemelkedni. Neki megmarad a sodródás.

Viszont fontos jól megválasztani az izmusunkat, mert annak tükrében érhetjük el a szabadságot, de míg el nem értük addig annak foglyai vagyunk. Talán a nácizmuson keresztül is elérhető a nirvána, de az odavezető út mocskos, és ha nem sikerül a végére jutnunk akkor csak a mocsok marad halálunkkor.

A buddhizmus szikár és sok lemondással járó út. De kimondott célja, hogy már a elején is jobb emberekké váljunk, még ha célt nem is érjük el (mint sokan mások).
Persze ilyen utat nyújt az összes világvallás, mert a destruktív hozzáállás nem marad fent évezredekig.
(A degeneratív mémek mindig feltűnnek és elenyésznek, míg a pozitívak kiállják az idő próbáját)

Ezért úgy gondolom, hogy két feladata van egy felébredést kajtatónak:

  1. Olyan izmust találni mely nem mások legyőzését tűzi ki célul, hanem a magunk felemelését megszentelését.
  2. Emellet kitartani mindaddig, míg a korlátokat át nem tudjuk lépni könnyűszerrel anélkül, hogy lerombolnánk.
Ha ezt elérjük, akkor egy izmussal lettünk szabaddá, felébredetté.

2009. április 4., szombat

Szerzetesek és Világiak

Mozgásba lendült a buddhista blogszféra. Egyre több poszt jelenik meg (ami jó), de bennem érlelődik egy kérdés, miszerint kik és kiknek írnak itt?
A buddhizmusban a kezdetektől két csoport, a Szerzetesek és a Világiak egymás mellett és egymást támogatva voltak jelen.
A praxist, a filozófiai vitákat a szerzetesek képviselték, akik "főállásban" a buddhista út mellett kötelezték el magukat. Míg a lelkes amatőrök (Világiak) hétköznapi nyelven fogalmazták meg, élték meg a tanítást, nem merülve el a filozófiai mélységeiben. Ők kolostorokat tartottak fent, szúpákhoz adták a pénzt és munkaerőt. A Tan terjesztését a szerzetesek vállalták magukra, de az infrastruktúrát, (a hallgatókat, a helyet) a világiak teremtették elő.
Ez a felosztás jól működik immáron 2500 éve.
Viszont a mai buddhista blogszféra valahogy irányt tévesztettnek tűnik, amiként a hazai buddhizmus is. Félállású szerzetesekként féláálású szerzetesekhez szólunk.
Nehéz a helyzet mert nincsenek főállású szerzeteseink és nincsenek világiak sem akik elfogadnák hogy ők (csak) világiak. Mivel nincs lehetőség sem szerzetessé válni, sem teljes értékű világivá aki saját döntése alapján választja az útját. Így félszerzetek vannak. És olyan bloggerek, kik nem tudjá "kire lőjjenek".
Nem hiszem, hogy erős szerzetesi réteg nélkül van esélye a hazai buddhizmusnak. Pláne akkor ha mindenkit műkedvelő szerzetesként definiálunk. Így a kérdések, viták egyszerre lesznek amatőrök és intellektualizálók.

Lehet hogy sikerül kialakítani egy erős és működő buddhizmust szerzetesek nélkül is (bár erre nem ismerek példát), de szerintem bizonyosan nem az az útja, hogy az amúgy világiakat néhanap beöltöztetjük szerzetessé, vagy olyan kérdésekkel problémákkal bombázzuk őket, mely megválaszolása évtizednyi szerzetesi tapasztalatot igényelne más helyen.

2009. április 3., péntek

2009. március 14., szombat

Kié a karma?

Ahogy Astus a Lelketlen Békán igen jól összefoglalja, a buddhizmus nehezen érthető meg az okság nélkül. Mégis felmerült bennem egy kétség. Ugyanis Buddha számtalanszor alapként fogadja el, mondja ki az anatman "nem lélek" tanítását. Ezek szerint nincs semmi állandó, maradandó az emberben - aminként másban sem. Viszont ha nincs semmi maradandó, akkor mi viszi tovább a jó vagy rossz karmát? Min teljesül be? Ha minden mulandó, akkor ki örökli az ÉN pillanatnyi rossz döntéseit, cselekedeteit? Ha jómagam csak formák, észlelések, érzetek, késztetések, tudomások pillanatnyi összeállása vagyok, melyek önnmagukban sem létezők - csak a helyzet által adottak, akkor ki az aki valamikor majd elszenvedi az általam most elkövetet tetteket?
Lehet-e a karmát személyesnek venni egy olyan filozófiában ahol a személy csak egy üres fogalom valós tartam nélkül?
Kié a karmám, ha én nincs is?
Nehéz kérdés...
Szerintem a karma törvénye igaz, de nem személyre szabott. Minden tettnek következménye van, a gyümölcse beérik, legyen jó vagy rossz.
Ugyanakkor a semmi a mindenséggel ér össze, mert nem különül el tőle, hisz a valami már nem semmi és nem minden. Az én tettem gyümőlcse mindenkié. Lehetne az enyém is, ha más lennék mint más, de nem vagyok senki (sem). Így a tetteim gyümölcse csak a "Nagy Közös Kalapba" (samsara) hullik be amiből meritünk folyamatosan mindahányan.
Mégsem oktalan tenni a jó tetteket, és kerülni a gonoszat, mert ezáltal Mindenkinek jobb helyzete adódik, még nekem is, bár nem vagyok más mint csomó a bokkolikrém levesben. (Kösz Taki...)

2009. március 5., csütörtök

Új Buddhák



A Bardó blogon találtam egy igen figyelemreméltó buddhista pop kulturális posztot. Akit érdekelnek az igazán "modern" tankák, annak kihagyhatatlan. (Köszönet érte...)

2009. február 24., kedd

Zen barkochba

A modern magyar mahajána (minő alliteráció) irodalom egy gyöngyszeme került ki a mahayana.hu-ra, melyben zen mesterek barkochbáznak.

Li-Po meglátogatta Chao-Mat. Mikor elhelyezkedtek az asztalnál, Chao-Ma megkérdezte Li-Po mestert: - Barkochbázunk? - Jó - válaszolta Li-Po - Gondoltam valamire, találd ki! - mondta Chao-Ma. - Találd ki te, te gondoltad!- válaszolta Li-Po.

tovább...

2009. február 19., csütörtök

Szenvedő lények

A buddhizmusnak (is) jó pár elhasznált, valódi jelentéstartalom nélküli kifejezése van. Egyik leghétköznapibb ezek közül a "szenvedő lények".
Szenvedő lényeknek ajánljuk fel a gyakorlás során felhalmozódott érdemeinket, miattuk mondunk le a nirvánáról (már aki), és ők népesítik be a számtalan világokat. Szinte nem is buddhista, aki időnként nem hivatkozik rájuk. Viszont sokunk számára megfoghatatlanok, mivel a kultúránkból adódóan a szenvedés legfőbb képe egy megfeszített haláltusáját vívó embert. Aki ennél kevésbé szenved, az már nem is szenved igazán. Túlárazott náluk a szenvedés. Viszont a buddhizmusban máshonnan közelítenek a szenvedéshez.
Mi hát a Szenvedés?
- A születés szenvedés, a vénülés szenvedés, a halál szenvedés, a gond szenvedés, a panasz szenvedés, a fájdalom szenvedés, a szomorúság szenvedés, a csüggedés szenvedés, a vágyottat el nem érni szenvedés.
(... )
Ez a Négy Nemes Igazságban leírt definíció, mely nem csak a szögekkel átütött kezekről szól, hanem a mindennapi depresszióról, a kifizetetlen számlákról, az első ősz tincsekről is. A hétköznapi életről...
Viszont a Négy Nemes Igazság túl is mutat mindezen. Felvázolja a szenvedéstől való szabadulás útját. Aki végigmegy ezen úton, az szentté, Buddhává válik.
Ha hihetünk Buddhának, akkor a szenvedő lények nem végérvényesen elveszettek. Mert a szenvedés oka megszüntethető a megfelelő belátás, a megfelelő elhatározás, a megfelelő beszéd, a megfelelő magatartás, a megfelelő életmód, a megfelelő törekvés, a megfelelő jelenlét és a megfelelő elmélyedés által.
A "szenvedő lényekben" egyszerre lásd a tökéletesség még meglévő hiányát és lehetőségét.
- Kik hát a "szenvedő lények"?
Mi mindannyian, akik még nem léptünk túl a vágyaink kondicionálta szenvedéseken. Mi, akik élhetnénk Buddhaként, de ragaszkodunk a megszokott problémáinkhoz.
Legközelebb, ha "szenvedő lényekre" gondolsz ne éhező afrikai gyerekek, vagy egy megfeszített férfialak képe jusson eszedbe, hanem apád, anyád, gyerekeid, vagy saját magad.
A "szenvedő lények" nem üres fogalom, mert látod a tükörben, a buszon,ebéd közben.