Nietzsche és a Buddhizmus

Előző posztommal kisebb vihart kavartam. Látván, hogy csendesedik gondolom megérett a helyzet pár újabb sarkos megjegyzésre:

Azzal, hogy a kereszténységet elítéljük, nem szeretnénk elkövetni semmiféle igazságtalanságot sem egy olyan rokon vallással szemben, amely, hívői számát tekintve, a kereszténységen még túl is tesz: a buddhizmussal szemben. Mint nihilisztikus vallás együvé tartoznak – mindkettő décadence-vallás –, ugyanakkor fölöttébb figyelemre méltó módon különböznek is egymástól. A kereszténység bírálója mély hálával tartozik az indiai tudósoknak azért, hogy e vallásokat most összehasonlíthatja. – A buddhizmus a kereszténységnél százszor realisztikusabb; – megvan benne az objektív és hűvös problémafelvetés tradíciója, egy évszázadokon át tartó filozófiai mozgalom után tűnik fel a színen, s „Isten” fogalmán már akkor túl vannak, mikor az megjelenik. A buddhizmus az egyetlen tulajdonképpeni pozitivista vallás, amit a történelem felmutat számunkra, még ismeretelméletében is (egy szigorú fenomenalizmus felől nézve –), már nem „a bűn ellen” hirdet harcot, hanem – maradéktalanul megadva a valóság jogát – „a szenvedés ellen”. Már maga mögött hagyja – s ebben mélyen más, mint a kereszténység – a morális fogalmakkal végzett öncsalást, vagyis saját szóhasználatommal élve: túl van jón és rosszon. – Az a két fiziológiai tény, melyeken nyugszik, s melyeket szemrevételez, az alábbi: először is az érzékek túlságosan is nagy ingerelhetősége, amely a fájdalom iránti kifinomult képességben mutatkozik meg, azután pedig egyfajta túlméretezett szellemiség, egy – fogalmakkal és logikai eljárásokkal – önmagát túlélt élet, melynek során a személyes ösztön a „személytelennel” szemben kárt szenved (– mindkettő olyan állapot, melyet legalábbis néhány olvasóm, az úgynevezett „objektívek”, hozzám hasonlóan tapasztalatból ismernek majd meg). E fiziológiai feltételek alapján valamiféle depresszió alakult ki: ez ellen lép fel, higiéniai szempontból, Buddha. Ellenszerül a szabad ég alatt eltöltött életet, a vándoréletet, az étkezést illetően pedig a mértékletességet és választékosságot ajánlja; elővigyázatosságot minden szeszes itallal szemben; hasonlóképpen elővigyázatosságot minden olyan affektussal szemben, amely epéssé tesz és vérforraló; ne gyötörjön semmiféle gond, sem önmagunkért, sem pedig másokért. Olyan elképzeléseket akar, melyek vagy nyugalommal töltenek el, vagy pedig felvidítanak – eszközöket ajánl arra, hogy elszokjunk a többiektől. A jóságot és a szívélyességet úgy fogja fel, mint ami jó az egészségnek. Az imádkozás ki van zárva, éppúgy, mint az aszkézis; nincs kategorikus imperatívusz, s egyáltalán semmiféle kényszer, még a szerzetesi közösségben sem (– az ember újfent elhagyhatja azt –). Mindez eszközül szolgálna ama túlságosan is nagy ingerelhetőség erősítéséhez. Éppen ezért a másként gondolkodókkal szemben semmiféle harcot nem követel meg; tanítása semmi ellen sem védekezik oly erőteljesen, mint a bosszú, az ellenszenv, a ressentiment érzése ellen (– „a gyűlölséget nem gyűlölség szünteti meg”: így hangzik az egész buddhizmus megható refrénje...). S teljes joggal: pontosan ezek az affektusok azok, melyek a dietétikai alapszándékot illetően a leginkább egészségtelenek. Úgy indít harcot a szellemi kimerültség ellen, mellyel szembetalálja magát, s amely egyfajta túlságosan is nagy „objektivitásban” (azaz az egyéni érdek meggyengülésében, illetve a súlypont, az „egoizmus” elvesztésében) fejeződik ki, hogy még a szellemi érdekeket is erőteljesen a személyre vezeti vissza. Buddha tanításában az egoizmus kötelességgé lesz: egy „szükséges dolog”, (11) vagyis az, hogy te „miképpen szabadulsz meg a szenvedéstől” szabályozza és határolja be ezt az egész szellemi diétát (– e ponton talán arra az Athénire emlékezhetünk vissza, aki a tiszta „tudományosság” ellen hasonlóképp szállt hadba, Szókratészre, aki a személyes egoizmust még a problémák birodalmában is a morál szintjére emelte).

Nietzsche: Antikrisztus 20. fejezet (Ictus Kiadó Bt. 1993.)

Buddha és az Ateizmus

Buddha nem volt ateista. Gyermekkorától vallásos nevelésben részesült. Síva volt az istene. Megvilágosodását követően sem fordult szembe az által elfogadott és tanult istenekkel. Csak a megvilágosodáshoz nincs szükség istenre. Ez az Ember saját belső egyéni útja által érhető el.
Mi a helyzet a "nyugati tanítványokkal"?
Számunkra sem az agnoszticizmus, sem a teizmus nem járható út. Mivel mindkettő egy az indiaitól merőben eltérő istenképhez viszonyulást fejez kis.
Buddha elnéző lehetett a saját isteneivel szemben. Mivel azok nem követeltek meg kizárólagosságot, így megengedtek rajtuk túlmutató megszabadulást is. Ezzel szemben az Egy Igaz Isten kizárólagos, mert aki nem általa nyeri el az üdvösséget az nem is nyerheti el azt.
Emiatt a nyugati féltekén a keresztény, zsidó hagyományokból jövők nem lehetnek oly toleránsok a istennel, - mint volt Buddha - mert ez az isten kirekesztő. Egy ilyen istenképet nem lehet szép szóval megkerülni, túlhaladni. Ezzel szemben csak az elutasítás lehet a megfelelő válasz.
Így a Nyugati Buddhizmusnak az ATEIZMUST kell képviselnie, míg az istenhez való viszony, és isten szerepe nem válik annyira áttetszővé, hogy már ne okozzon fejtörést a megvilágosodás keresésében.
Míg ez nem jön el, addig viszont kőkeményen a jelenlegi évezredes istenképpel szemben kell meghatározni a saját nézőpontunkat.

Ezért ha kérdenek azt kell mondanod, hogy
- Buddhista vagyok és ateista.
Vagy fordítva...