Indiai lótusz

India nemzeti virága az indiai lótusz (Nelumbo nucifera). Ma is szent virágként tisztelik, de az ókori India művészetében és mitológiájában szinte egyedülállóan kivételes szerepet töltött be.

 Az indiai lótusz a szubtrópusi éghajlat egyik legszembetűnőbb növénye, friss vizű tavacskákban, nagyobb tavakban nő. Fokozatosan és nagyon fennkölt módon virágzik ki – egyszerre csak egyetlen szirom nyílik ki, és akkor bomlik ki teljesen, amikor a nap sugarai elérik a virágot. Az irodalomban, de különösen az indiai irodalomban számtalan vers szól a nap és a lótuszvirág képzeletbeli szerelméről.

A lótusz különböző színekben pompázhat, lehet fehér, piros, kék, rózsaszín és bíbor. Több ázsiai országban is őshonos.

Az indiai lótusz ehető növény, és a hagyományos ázsiai orvoslásban évezredek óta használják gyógyászati célokra is. Alkalmazzák többek között érrendszeri problémákra, vérzéscsillapításra, méregtelenítésre, hasmenésre. A főtt lótusz gyökere segít a vérerek összehúzásában és ezáltal csökkenti a vérveszteséget például vérköhögés esetén. A magját nem csak a lép és vese erősítésére használják, hanem levest is készítenek belőle. A lótusz hatalmas leveleivel magas lázat csillapítanak, ugyanakkor csomagolásra is használják. Amit belegöngyölnek, az illatos marad hosszú időn át.

Röviden, gyakorlatilag általános csodaszernek tekintik ezt a növényt.

Laksmí

A hindu vallásban és mitológiában több istent és istennőt is lótusszal jelenítenek meg. Laksmí, a tökéletes Szépség és Jószerencse istennője rózsaszín lótuszban ül vagy áll, négy keze közül rendszerint kettőben lótuszt tart. Szaraszvatít, a bölcsesség és a lét rejtelmeit szóba foglaló költészet istennőjét, gyakran lótuszvirágon ülve ábrázolják. Visnu, a három legfőbb indiai istenség egyike, szintén gyakran tart kezében lótuszt. 
Emellett a világ teremtésének hindu leírásában is elengedhetetlen szerephez jut a lótusz: Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója a Világéjszaka, sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén nyugodott a  Végtelenség kígyóján, amikor a köldökéből kinőtt egy lótuszvirág, amelynek kelyhében Brahma, az Egynek a teremtő ereje jelenik meg.

Az lótusz szimbolikus jelentéssel is bír. Indiában nem csupán a szépség legősibb jelképe, hanem a kötődésmentességé is.

A Bhagavad Gítá erről így ír az ötödik fejezet 10. versében:

“Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, azt nem éri bűn, mint ahogyan a víz sem éri a lótuszlevelet.”

Ezt a gondolatot fejtegeti Szvámí Vivékánanda (1863-1902) a “Cselekvés titka” című esszéjében: “Mint ahogyan a lótusz levelét sem  tudja a víz benedvesíteni, úgy az önzetlen embert sem képes a cselekvése hozzákötni a cselekvés eredményéhez.” Bár a lótusz az iszapban gyökerezik, mégis viaszos vastag levelei anélkül úsznak a víz felszínén, hogy nedvesek vagy sárosak lennének. A lótusznak e tulajdonsága mutatja, hogyan kellene az embereknek élniük ebben a világban – folyamatosan tegyük a dolgainkat, de ne kötődjünk a dolgainkhoz és a környezetünkhöz. Vivékánanda még hozzáteszi:
 “Ez a világ nem állandó tartózkodási helyünk, csak egyike annak a sok állomásnak, amelyeken keresztülmegyünk.”

Forrás: Lótusz, India nemzeti virága (angol nyelven)

              Baktay Ervin: Indiai regék és mondák