A buddhizmus által elutasított átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban

Alexander Berzin előadása

2012. április, Berlin, Németország

Bevezetés

Arra kértek, hogy ezen az estén beszéljek a buddhizmussal szembenálló szánkhja és njája iskolákról.

Eredetileg hat nagy indiai filozófiai iskola (darsana) volt, amelyek a buddhizmus megszilárdulása után a buddhisták ellenfeleiként és a kialakuló kolostori rendszerekben vitapartnereiként jelentek meg. Ez a hat iskola később kettesével félig-meddig összeolvadt. Így alakult ki a njája és vaisésika, a szánkhja és jóga, a mímánszá és védánta kettősei. Ezek közül a szánkhja-jóga és a njája-vaisésika volt az, amelyek leginkább kölcsönhatásba kerültek a buddhizmussal.

-- A többé-kevésbé egybeolvadt szánkhja és a jóga iskolák között a fő különbséget az jelentette, hogy a jóga feltételezett egy felsőbb lényt, Ísvarát – aki nem teremtő Isten, hanem inkább Legfelsőbb Irányító  –, míg a szánkhja szerint ilyen nem létezik. Ebben a kettős iskolában a szánkhja az elméleti alapot, a világképet adja, a jóga pedig a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit.

-- A njája iskola eleinte félig-meddig, később azonban teljes mértékben összeolvadt a vaisésika iskolával, és navja-njája néven virágzott, sőt tanításaikat a tibeti buddhista hagyományok is magukba építették. A njája nagy hangsúlyt fektetett a logikára és érvelésre, míg a vaisésika a dolgok megkülönböztetésére, kategóriákban való csoportosítására.






Azonban a kérdés valójában az, hogy milyen célból foglalkozunk ezekkel az iskolákkal? Azért tesszük ezt, hogy megismerjünk egy olyan általános módszert, amit az úgynevezett indiai dharmikus hagyományokban követtek – a ‘dharmikus’ szó egy vallástudományi kifejezés, amit a mai hindu iskolákra, a dzsaina iskolára, az összes buddhista irányzatra és a szikhizmusra használnak.

Ez az általános módszer szanszkrit nyelven a purva paksha, aminek a jelentése “másik oldal”. Ennek az a lényege, hogy amikor valamiről teszünk egy kijelentést, akkor elkezdünk ellenvetéseket felhozni e kijelentéssel kapcsolatban – tehát ez az a bizonyos ‘másik oldal’ –, és megpróbáljuk ezeket az ellenvetéseket megválaszolni. Ez egy olyan módszer, amit, természetesen, vitákban a legjobb használni, akár úgy, hogy különböző indiai filozófiai iskolák követőivel vagy saját kolostori közösségünk tagjaival vitázunk – a hagyományos tibeti buddhizmusban rendszerint ezzel kapcsolatban folytattak tanulmányokat a kolostorokban –, vagy akár úgy, hogy saját meditációnk során vitázunk saját magunkkal, olyan formában, hogy a Dharma tanítások valamelyik pontját kiemelve próbálunk meg vele szemben ellenvetéseket felhozni.

Tehát a purva paksha, a ‘másik oldal’ az, hogy feltesszük a kérdést: “Vajon mi lenne az ellenvetés erre a kijelentésre?” És nagyon fontos, hogy képesek legyünk megválaszolni minden ellenvetést, mert így nem csupán alaposabban megértjük a tanítás bármely pontját, hanem ez a megértésünk nagyon szilárd is lesz. Ez nagyon, nagyon fontos annak érdekében, hogy képesek lehessünk a Dharma tanítások bármely pontján való meditálásra. Ha kifejlesztjük az egyhegyű elméjű összpontosítást vagy az elmélyedő/elmerülő összpontosítást - bár ezek mind különböző technikai kifejezések, amelyek az összpontosítás szintjeire vonatkoznak...

Tehát, ha kifejlesztjük ezt az összpontosítást, bármi legyen is az, amire fókuszálunk vagy bármelyik összpontosítást is érjük el a meditáció két fajtája közül, akkor annak feltétlenül helyesnek kell lennie, nem pedig helytelennek. Mert meditáció során nem merülhetnek fel kételyek bennünk: “Ez tényleg ilyen?” vagy “Ebben nem vagyok teljesen biztos” vagy “Némi kételyem van ezzel kapcsolatosan”. Az összpontosításunk nem lehet ilyen ködös, hanem pontosnak, hibátlannak, szilárdnak kell lennie.

Miért kell tanulmányozni a különböző iskolákat?

Tehát azért tanulmányozzuk a különböző ellenvetéseket és a nem-buddhista iskolák különféle típusait – de akár még a buddhizmuson belüli, a különféle buddhista irányzatokat is –, hogy egy nagyon letisztult és szilárd meditációs tárgyat kapjunk. Mert így akkor egyre mélyebbre és mélyebbre mehetünk és bensőnkké tehetjük azokat, majd eljuthatunk a megvalósításig és a valóságig, amelyek szükségesek a megszabadulás és megvilágosodás eléréséhez. Tehát ez a cél. Nem pedig valamilyen vitaklub létrehozása, ahol lehet vitatkozni vagy ilyesmi.

Természetesen annak idején, a buddhizmus megszilárdulása idejében, ezekben a kolostori vitákban szerepet kaptak társadalmi tényezők és gazdasági tényezők egyaránt. Némely tudós szerint ezek a kolostori viták – és én is egyetértek velük ebben –  olyanok voltak, mint a különböző csapatok közötti futballmeccsek. Jó, ha önök is tudják, ezek a kolostorok egészen nagyok voltak, és gazdag pártfogók segítették őket abban, hogy etessék szerzeteseiket és fedezzék minden kiadásukat. És így aki nyert ezekben a vitákban, gazdag pártfogók támogatásaihoz jutott. Tehát egy bizonyos értelemben ez egy igazi verseny volt. Ezt a társadalmi-gazdasági tényezőt fontos megemlíteni, amikor ezekről a vitákról beszélünk. De itt most számunkra a lényeg ennek a módszernek - ahogy az előbb mondtam, szanszkrit nyelven purva paksha - az alkalmazása volt. Azaz megnézni a kijelentések, megállapítások másik oldalát is, ami gyakorlati meditációs szinten számunkra nagyon fontos.

Erről a két iskoláról, a szánkhjáról és njájáról, két nagyon részletes cikkem  - egy-egy mindkét iskoláról – olvasható a honlapomon, a berzinarchives.com-on. Ott minden részlet megtalálható ezekről az iskolákról. Nem gondolom, hogy szükséges volna most mindezt elismételnem, mert nem hinném, hogy egy egyetemi jellegű összehasonlító vallástudományi előadást szeretnének hallani. Így ahelyett, hogy részletesen végigmennék ezeken az iskolákon, ami kicsit túl sok volna egy esti előadásnak, az gondoltam, hogy egyetlen tárgyra fókuszálnánk. És ez nagyon, nagyon lényeges tárgy, amelyiknek az átman – az ‘én’ – témája. Ez olyan központi, sarkalatos kérdés, aminek a helyes megértése elengedhetetlen a megszabadulás és a megvilágosodás elérésében.

Az indiai hagyományok közös vonásai

Azt gondolom, szintén nagyon fontos annak a felismerése, hogy ezek az indiai hagyományok  - akár a buddhizmusról, dzsainizmusról, vagy hinduizmusról beszélünk – mindegyike ugyanazon a jellegű kérdésen elmélkedik. Hasonlóan, mint a mi ábrahámi vallásainkban (ez a kifejezést használják a összehasonlító vallástudományban a judaizmusra, kereszténységre és iszlámra). Mindhárom ábrahámi vallás ugyanolyan jellegű kérdésekről beszél Istennel, mint Teremtővel kapcsolatban, és a hozzá kapcsolódó dolgokról, ez mindhárom vallás közös alapja. Ugyanígy az indiai hagyományoknak is – amik azonban jelentősen eltérnek ezektől az ábrahámi hagyományoktól – mind közös az alapjuk.

Az indiai hagyományok kiindulópontja az újraszületés. Kivéve egyet, egy kicsi iskolát, a csárvákát/lókajatát, [amiről ITT írtunk bővebben], ami tagadja az újraszületést és a karmát. De ettől eltekintve, mind az újraszületés tényéből indul ki, a karma hatása miatt bekövetkező újraszületés tényéből. És a karmának a tudatlanságból való keletkezéséről, és arról, hogy milyen módon létezik az ‘én’. Nyilván, bizonyára vannak olyanok is ezekben az indiai hagyományokban, akik azt feszegetik, hogy mennyire létezik általános valóság, de elsődlegesen az a lényeg, hogy az ‘én’ milyen módon létezik. És mindegyik hagyomány végső célja a megszabadulás. Mindegyiknek van etikai fegyelmi gyakorlata, meditációja. Ebben mind megegyezik. Szamatha, vipasszaná – ezek is mindegyik hagyományban megtalálhatóak; nem csak a buddhizmusra jellemzőek. És mindegyik célja az, hogy megszerezze a bölcsességet – bár nem igazán igazán kedvelem ezt a ‘bölcsesség’ szót, inkább jobb szeretem a ‘megkülönböztető éberség’ kifejezést használni, tehát észrevenni a különbséget aközött, hogy mi realitás és mi nem, felismerni hogyan léteznek valójában a dolgok és mi az, ami csak a fantázia kivetülése. És mindezek megértése hozza majd el a megszabadulást. Ez is közös minden indiai hagyományban.

Átman-Brahman

A buddhista tanításokban is a szamszárából való megszabadulást tűzzük ki célul, ahol a szamszára a korlátozás nélküli, mindig visszatérő újraszületést jelenti. Itt is az okozza az újraszületést, hogy alapvetően nem vagyunk tudatában annak, hogy hogyan létezünk, az ‘én’ - átman - hogyan létezik, és ez a ‘nem-tudatában levés’ alapvetően nem tudást jelent. (...) Nos, ezért nem szeretem ezeket a szavakat, hogy “tudatlanság” vagy “bölcsesség”, mert itt nem arról van szó, hogy hülyék vagyunk; mindössze annyi, hogy valamit nem tudunk. Tehát más indiai iskolákban is a ‘nem-tudatában levés’ ugyanazt jelenti, hogy mi nem tudjuk vagy számunkra nem egyértelmű, nem világos, hogy hogyan létezünk.

(folyt. következik)

Forrás: A buddhizmus által tagadott átman fogalma a szánkhja és njája iskolákban (angol nyelven)

            Darsana (magyarul)