Vegetarianizmussal környezetünk védelemért

A környezetvédelmi problémák megoldására többféle stratégiát alkalmazunk. Ilyenek a megújuló energiaforrások, az ipari gázok, gépjárművek levegőszennyező hatásának csökkentése és így tovább. De létezik egy olyan probléma is, amiről talán kevesebbet beszélünk, és ez a hústermelés-és fogyasztás károsító hatása. A környezetünk védelme érdekében a húsfogyasztás csökkentésére és a vegetarianizmus szorgalmazására irányuló intézkedéseknek nem csupán gazdaságilag volna értelme, de a vallások és életfilozófiák jó része is támogatná.

Minden társadalomban – akár fejlett, akár fejlődő - a hús fogyasztását a jólét jelének tekintik. Amikor egy ember kiemelkedik a szegénységből, első törekvéseinek egyike, hogy megengedhesse magának a húsevést. Bár a húsban található fehérje sokat segít az alultápláltságon, az már jó ideje bizonyított tény, hogy a szükségesnél több hús fogyasztása ártalmas az egészségre, mert növeli a szívbetegségek és bizonyos rákfajták kockázatát.

Ha megnézzük a gazdasági oldalát is, láthatjuk, hogy bár a húsipar (hústermelés, feldolgozás) nagyon sok embert foglalkoztat, a növekvő húsfogyasztás hosszabb távú gazdasági és környezeti ártalmai felülmúlják ezt a hasznot.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) felmérése szerint a Föld üvegházhatású gázainak 18 %-a vágóállatok végtermékéből keletkezik. Vagyis azoknak az állatoknak a vizeletéből és ürülékéből, amelyeket levágásra nevelnek. Világszerte a disznók és csirkék csak önmagukban fél millió kilogramm ürüléket termelnek minden másodpercben. Ez hatvanszor több, mint a teljes emberi népesség végterméke. Ebből az állati hulladékból 40 %-al több üvegházhatást okozó gáz keletkezik, mint amennyit a Föld összes gépjárműve bocsát ki – és ebbe beletartoznak a repülőgépek és hajók is.

Ha az összes adatot megnézzük, ami az emberi fogyasztásra szánt állatok felneveléséhez kapcsolódik, a számok még megdöbbentőbbek. Az ENSZ felmérése szerint az összes mezőgazdasági terület 70 %-án - ami ténylegesen a teljes földfelszín 30 %-a – termesztenek állati takarmányt, ugyanakkor mindössze 8 %-án folyik emberi fogyasztásra szánt növénytermesztés, a maradék területet bio-üzemanyag termesztésre használják. Továbbá 28.4 millió liter vizet használnak másodpercenként(!) a háziállatok itatására és azon takarmánynövények öntözésére, amit velük etetnek fel. A takarmánymennyiség növelése érdekében kiirtott erdőterületek hiánya talajeróziót okoz. Ennek mértéke 40 billió tonna talaj évente. Ha pedig összeszámoljuk mindazt a fosszilis alapú energiafogyasztást, ami a takarmány termesztéséhez, a tápüzembe való eljuttatásához, a tápüzem működtetéséhez szükséges, ehhez hozzáadjuk azt az energiamennyiséget is, ami az állatok vágóhídra való szállításához, a vágóhíd üzemeltetéséhez, a hús feldolgozóüzemekbe való továbbjuttatásához, ezen üzemek működtetéséhez elengedhetetlen, végül megtoldjuk azzal az energiamennyiséggel, amennyit a feldolgozott hús boltokba jutása és hűtése igényel, akkor nagyon elborzasztó adatot kapunk: tizenegyszer több fosszilis alapú energia szükséges 1 állati fehérjéből származó kalória előállítására, mint amennyi 1 növényi fehérjéből származó kalória megtermelésére.

Azt is meg kell említeni, hogy az ipari méretekben nevelt állatoknak antibiotikumot adnak a zsúfoltságból adódó betegségek elkerülése érdekében. Egy felmérés szerint 2012-ben Németországban 1 kilogramm hús előállításához kb. 170 mg antibiotikumot használtak fel. Ez rendkívüli mértékben növeli az antibiotikumok hatástalanságát a húst elfogyasztó emberek szervezetében, ráadásul az újabb és újabb gyógyszerek kifejlesztése is nagyon sok pénzt emészt fel.

Ezek az adatok világosan mutatják, hogy a hústermelés-és fogyasztás milyen iszonyatos terhet ró a környezetre, a világgazdaságra – és nem utolsósorban ránk, emberekre is. Ha ez így megy tovább, még több húst termelünk és még nagyobb kárt okozunk környezetünknek. Ez a folyamat azonban hosszabb távon tarthatatlan és csak szerencsétlen véget érhet. Ha a Földön minden ember annyi húst fogyasztana, mint amennyit a fejlett országokban (ez 79 kg/fő/év), akkor nem jutna elég termőföld, sem pedig víz a takarmánynövények termesztésére és ezzel együtt a vágóállatok tenyésztésére. Tehát jelenleg a legégetőbb kérdések egyike, hogy hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot.

A nem vallásos emberek számára a józan ész is azt diktálja, hogy a vegetarianizmus – vagy legalábbis a húsfogyasztás drasztikus csökkentése – az egyetlen logikus útirány. Hiszen elég belegondolni azokba a következményekbe, amelyekkel a gyerekeink és unokáink szembesülnek majd, ha ezt a folyamatot most nem állítjuk meg.

Ha pedig valaki profitorientáltan gondolkozik, még azt az egyértelmű gazdasági szempontot is figyelembe veheti, hogy a tovább növekvő húsfogyasztás jelenlegi folyamatának hosszú távú negatív hatásai messze túlmutatnak a húsipar rövidtávon jelentkező hasznán.

Akik pedig valamilyen vallást vagy életfilozófiát követnek, felismerhetik, hogy ezek nagy többsége valamilyen formában támogatja a vegetarianizmust.

A buddhizmus a minden érző lény iránti könyörületességet tanítja, és a szenvedőkkel való együttérzésre (karuna) ösztönöz. Ha belegondolunk abba, hogy például egy csirketenyésztő telepen a szerencsétlen állatok egy éjjel-nappal erős fénnyel megvilágított, szellőzők szüntelen zúgásától és több ezer sorstárs baromfi folyamatos csipogásától hangos, napfénytől elzárt épületben nőnek fel 6 hét alatt, majd egyik éjjel összefogdossák és belezsúfolják őket pici ketrecekbe, és teherautókra felrakodva elszállítják a vágóhídra, akkor át kell éreznünk mindazt a szenvedést, amit ezek az állatok végigélnek rövid, másfél hónapos életük folyamán – a végéről pedig már nem beszélve.

A buddhista iratok közül a vegetarianizmust leginkább a Brahmadzsála Szútra ajánlja. Ebben a tíz fő bódhiszattva eskühöz hozzáadtak még 48-at, ezek egyike a húsevéstől való tartózkodás. Emiatt a kelet-ázsiai hagyományokban a mahájána buddhisták nem fogyasztanak húst.

A hinduizmus egy másik olyan nagy világvallás, ahol a vegetarianizmus megtalálható. Akik Visnunak és annak egyik fő megtestesülésének, Krisnának a hívei, lakto-vegetáriánus étrendet követnek. Ennek általában három fő oka van. Az első az erőszakmentesség, a nem-ártás elve (ahímszá), amit állatokra is kiterjesztenek. A második, a hús fogyasztása ártalmas az elmére és a spirituális fejlődésre. Harmadik ok, hogy a hús tisztátalannak számít és csak tiszta ételeket lehet felajánlani Visnunak (Krisnának), majd utána megenni. A Bhagavad-Gítá, a hinduk legszentebb könyve ezt írja a 9. fejezet, 26. versében: “Ha valaki szeretettel és áhítattal áldoz nekem egy levelet, virágot, gyümölcsöt vagy egy kis vizet, én elfogadom azt.”

A dzsainizmus követői még szigorúbb vegetáriánusok, mint bármely más vallásé. A vegetarianizmus ott ténylegesen minden hívő számára kötelező. Ez a megszorítás összhangban áll azzal, hogy a dzsainizmus rendkívül nagy hangsúlyt helyez az erőszakmentességre és a tisztaságra az élet minden területén. A hús viszont teljes mértékben tisztátalannak számít.

Az indiai eredetű jóga, amely a nyugati társadalmakban is egyre nagyobb tért hódít, megköveteli a lakto-vegetáriánus étrendet. A jóga első lépcsőfoka a jáma, amelynek legelső eleme az ahímszá vagy nem-ártás. Ebbe az is beletartozik, hogy minél kevesebb ártalmat okozzunk táplálkozásunkkal az élőlényeknek és környezetünknek. Ez csak vegetáriánus étrenddel érhető el, amelyben tej és tejtermék fogyasztása megengedett.

Csak az Egyesült Államokban több, mint 36,7 millió jógázik (ez a felnőtt lakosság 15 %-a), akiknek mindössze fele állítja magáról azt, hogy környezetbarát módon él és fenntartható módon étkezik. Holott a jóga eredeti erkölcsi szabályai szerint addig nem is lehetne elkezdeni magát a gyakorlást, amíg valaki nem képes betartani a jáma legelső  elemét sem, magyarán nem lesz lakto-vegetáriánus.

A zsidóság és a kereszténység is szentként tiszteli a Mózes I. könyvében leírtakat. Az 1. rész 29. sorában így szól Isten az általa teremtett emberhez: “És monda Isten: Íme néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” Bár később, a 9. rész 3. sorában ez kiegészül, de azért Isten újra nyomatékosítja a növényevő étrendet: “Minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelül; a mint a zöld fűvet nektek adtam mindazokat.”

Az Ószövetség később keletkezett része (Mózes III. könyve, 11. rész) már név szerint is felsorolja, hogy mely állatok számítanak fogyasztás szempontjából tisztának és tisztátalannak, tehát akkorra a húsevés teljes mértékben elfogadottá vált. Azonban ettől függetlenül, ne felejtsük el, hogy a Mózes I. könyve szerint Isten legelső szava, amit az emberhez intézett az étkezéssel kapcsolatban, mindenképpen vegetarianizmusra buzdít.

Az iszlám vallásban az étkezésben is a Koránban megfogalmazottak a mérvadók. A Korán megengedi a hús fogyasztását, de akárcsak Mózes később keletkezett III. könyvében, itt is határozottan betartandó szabályokat találunk. Egy igazhitű muzulmán csak megfelelő módon levágott és tisztának tekintett állatot ehet, ellenkező esetben hús nélküli étrendet választ.

Tehát, röviden, a világ legnagyobb vallásainak jó része valamilyen szinten erkölcsileg támogatja azt, amit gazdasági szempontból nézve és józan ésszel belátva is célszerű volna: drasztikusan csökkenteni kellene a húsfogyasztást úgy, hogy a lehető legtöbb ember legyen vegetáriánus. De sajnos, csak azért, mert az orvostudomány, a vallások és a józan ész azt javasolja nekünk, hogy hagyjuk abba a húsevést vagy legalábbis csökkentsük a fogyasztásunk mértékét, még nem jutunk előbbre, hacsak az emberek ténylegesen meg nem fogadják ezt a javaslatot.

Mi, itt nyugaton, kedvünkre váltogathatjuk a vallásokat és filozófiákat. Aki ma még keresztény vagy ateista, az holnap buddhista vagy muzulmán lehet. Vagy a kínai filozófiákból kiábrándulván Krisna-hívő vagy a sikertelen fogyókúrázóból jógázó. (Elgondolkoztató adat, hogy az Egyesült Államokban a jelenlegi jógaoktatók 31 %-a két évnél is kevesebb ideje jógázik)

Ha egy vallás vagy filozófia igazi hívévé szegődik az ember, akkor nem külső, hanem belső átalakításra van szüksége.

Ugyanígy a húsfogyasztással kapcsolatban a viselkedésünk megváltoztatása is belső folyamat. Az igazi munkánk ott kezdődik, hogy megértjük és elfogadjuk azt, hogy az ember mekkora kárt okoz mértéktelen húsfogyasztásával ennek a bolygónak. Majd pedig ott folytatjuk, hogy átalakítjuk hozzáállásunkat és életmódunkat. Ezt a munkát mindenkinek egyénileg kell elvégeznie.

Mindegyikünk felelőssége, hogy megfontoltan és bölcsen cselekedjünk.

 Forrás: Vegetarianizmussal a környezetünk érdekében (angol nyelven)

             Ennyi húst még sosem fogyasztott az emberiség 

            Jóga Amerikában 2016 (angol nyelven)

Szükség van-e hitre a buddhizmusban?

A buddhizmusról már némi ismerettel rendelkező nyugatiak gyakran meghökkennek, amikor ezzel a vallással kapcsolatban a ‘hit’ szót megemlítik. Ugyanis a ‘hit’ szót, úgy általában valamiféle hajlíthatatlan, merev és megkérdőjelezhetetlen elfogadásként értelmezzük. Hogy valójában is ezt kellene-e jelentenie, az egy másik kérdés. A Miben hisznek a buddhisták című bejegyzésben már említettem, hogy a történelmi Buddha azt tanította, ne fogadjunk el semmilyen tanítást, beleértve az ő tanítását is, anélkül, hogy kipróbálnánk és megnéznénk, jó-e nekünk vagy sem. (Erre nagyszerű példa Káláma szutta, az AN 3.65, amit ITT, a Buddha Ujján lehet elolvasni kétféle fordításban is)  

 

Úgy vélem, hogy a hitnek, mint olyannak, több fajtája létezik, és ezeken belül több út is kínálkozik, amelyek a buddhista gyakorláshoz szükségesek.

 

A szanszkrit nyelvű sraddhá vagy a páli nyelvű saddhá szót általában ‘hit’-nek szokták fordítani, de jelenthet bizalmat, meggyőződést vagy hűséget is. A buddhista iskolák nagy része szerint a sraddhá kialakulása a gyakorlás korai szakaszában megjelenő fontos elem. Az elején, amikor csak ismerkedünk a buddhista tanokkal, olyan tanításokkal kerülünk szembe, amelyeknek nem igazán tudjuk még felfogni az értelmét, és amelyek úgy tűnnek, hogy teljes mértékben ellentétesek a magunkról és a világról kialakított belső szemléletünkkel. Ráadásul, amikor a buddhista tanítónk elmondja ezeket a legelső tanításokat, még azt is hozzáteszi, hogy mindezeket pusztán vakhit alapján ne fogadjuk el. Mit tehetünk ekkor?

 

Két lehetőségünk van. Megtehetjük, hogy első lendületből elutasítjuk ezeket a tanításokat. Mivel nem egyeznek az évtizedek óta meglévő világfelfogásunkkal, azt is gondolhatjuk, hogy ezek a tanítások rosszak. Viszont ne felejtsük el, hogy a buddhizmus szerint önmagunkról és az életünkről való tapasztalataink illúziókra épülnek. Tehát, ha elutasítjuk a buddhista tanításokat anélkül, hogy megvizsgálnánk őket úgy, mint a valóság egy másfajta nézetét, az azt jelenti, hogy az utunknak már akkor vége, mielőtt elkezdődött volna.

 

A tanítások feldolgozásának másik lehetősége az, hogy megpróbáljuk intellektuális módon megkeresni bennük az “értelmet”, ami alapján ezután különféle nézeteket és véleményeket alakíthatunk ki arról, hogy miről szólnak ezek a tanítások. Azonban a történelmi Buddha több alkalommal is óvta tanítványait ettől. Mert amikor már elkezdünk kötődni a bennünk kialakult korlátolt, helyesen vagy helytelenül kialakult nézetekhez, a tisztaság vagy átlátszóság utáni keresés véget is ért.

Ekkor jön a képbe a sraddhá vagy saddhá. Bhikkhu Bódhi, théraváda szerzetes és tudós ezt mondja: “A buddhista ösvény egy tényezőjeként a hit (saddhá) nem vakhitet jelent, hanem arra való hajlandóságot, hogy bizalmat előlegezzünk meg olyan állításoknak, amiket saját magunk a fejlődésünk jelenlegi szakaszában nem tudunk személyesen igazolni vagy megerősíteni.”

Tehát az igazi próbatételünk nem csupán az, hogy a vakhitet vagy a teljes hitetlenkedést, kételkedést elkerüljük, hanem a valamiféle korlátolt nézethez, véleményhez való ragaszkodást is. Mindezek helyett meg kell tanulnunk bizalmat kiépíteni a gyakorlás felé, és nyitottak maradni a belátás kialakítására.

 

Azt is gondolhatjuk, hogy addig szükségtelen a hit vagy bizalom kiépítése, amíg ki nem alakul bennünk a megértés a tanításokkal kapcsolatban. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a bizalomra még a megértés előtt szükségünk van. Nágárdzsuna (a buddhizmus i.u. 2. században élt legnagyobb hatású filozófusa) ezt mondta:

“Vannak, akik a hitre alapozva kerülnek kapcsolatba a Tannal, és vannak, akik igazi megértéssel rendelkeznek; e kettő közül az igazi megértés a vezető, mégis a hité az elsőbbség.”

 

Nagy hit, nagy kétség

A buddhizmus zen hagyományában úgy tartják, hogy egy tanulónak legyen nagyon nagy hite, nagyon sok kétsége és nagyon erős elhatározása. Bizonyos szempontból nézve a nagyon nagy hit és nagyon sok kétség ugyanaz. Mindkét dolog, a hit és a kétség a bizonyosságra való szükségletünk elengedéséről szól, és egy új, még nagyon is bizonytalan tudás felé nyitásról. És szól az elbizakodottságunk, önteltségünk levetkőzéséről és a megszokott, ismerős világlátásunkból való bátor kilépésről.

A bátorság és a buddhista ösvényen való haladás magabiztosságot igényel. Mert sok esetben a letisztulást fényévnyi távolságra érezzük magunktól. Ilyenkor azt is hihetjük, hogy nem rendelkezünk azzal, ami szükséges ahhoz, hogy a zűrzavart és az illúzióinkat képesek legyünk elengedni. Pedig ez a lehetőség mindannyiunkban megtalálható.

Természetesen, ehhez az is hozzátartozik, hogy képesek legyünk megfelelő és elegendő bizalmat előlegezni a buddhista tanítónknak is, aki segít nekünk és vezet bennünket ezen az ösvényen. (a tanítókkal/gurukkal kapcsolatos általános félreértésekről ITT írtunk egy bejegyzést)  

 

Talán nem árt tudni, hogy ez a fajta önálló gondolkodásra és szemléletváltozásra való igény megtalálható más vallásoknál is, például a kereszténységnél is. A német református írópáros, Elke Endrass  és Siegfried Kratzer így ír erről:

 

“Az önálló gondolkodás fáradságos dolog, különösen akkor, ha az ember nem szokott hozzá, hogy megkérdőjelezze a tényeket. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb átvenni bizonyos előre gyártott gondolkodásmódokat – még akkor is, ha azok szolgaságba taszítják az embert. Sokan ezért maradnak szívesebben régi elképzeléseik foglyai, semmint, hogy új lehetőségekkel ismerkedjenek meg.

  

Nagyon sokan érzik úgy, hogy hitük korlátozza és rabbá teszi őket, és mégis: nem mindenki számára jó dolog elhagyni a [az eredeti hitünk által kialakított] ‘barlang’ meleg, védelmező terét. Hiszen minden tudatbővülés hosszú és főként fáradságos folyamat, mert nem csupán alapvető változtatásokat tesz szükségessé, hanem gyakran olyan viselkedésmódokat is eredményez, amelyek értetlenségbe ütköznek az érintett addigi környezetében. Ráadásul kinn, ‘a barlang’ előtt nem süt mindig a nap, olykor jeges szél támad, s az ember ekkor legszívesebben visszamászna a ‘barlang’ védelmébe és biztonságába. De csak az nőhet fel, aki előre megy.

S még valami: A szabadsághoz vezető úton az embernek szüksége van egy ‘embercsempészre’, aki kivezeti őt a barlangból – ám az illető csak egy darabig kísérhet el bennünket. Egyszer elérkezik az a pont, ahonnan egyedül kell továbbmennünk. Ezzel is tisztában kell lennünk.

De megéri az út.”

 

(Elke Endrass – Siegfried Kratzer: Megbetegítő hit? Kiutak a válságból Magyarországi Református Egyház

Kálvin János kiadója

Budapest, 2006

Forrás: Hit a buddhizmusban (angol nyelven)

A megvilágosodás keresztény útja

Az imént jelent meg a Konzervatóriumon egy írás, melyben XVI. Benedek méltatja John Henry Newmann életútját. Blogunk szempontjából főleg a szöveg második fele érdekes, melyben a pápa a keresztény életet egy a tökéletesség felé vezető rögös úthoz hasonlítja, melyen Newmann halad.
Ha maga a pápa így látja a kereszténységet, akkor talán van olyan érintkezési pont a buddhizmussal, melyen át párbeszéd alakulhat ki a vallások között...

Törekedjünk fáradhatatlanul ezen is.