Szükség van-e hitre a buddhizmusban?

A buddhizmusról már némi ismerettel rendelkező nyugatiak gyakran meghökkennek, amikor ezzel a vallással kapcsolatban a ‘hit’ szót megemlítik. Ugyanis a ‘hit’ szót, úgy általában valamiféle hajlíthatatlan, merev és megkérdőjelezhetetlen elfogadásként értelmezzük. Hogy valójában is ezt kellene-e jelentenie, az egy másik kérdés. A Miben hisznek a buddhisták című bejegyzésben már említettem, hogy a történelmi Buddha azt tanította, ne fogadjunk el semmilyen tanítást, beleértve az ő tanítását is, anélkül, hogy kipróbálnánk és megnéznénk, jó-e nekünk vagy sem. (Erre nagyszerű példa Káláma szutta, az AN 3.65, amit ITT, a Buddha Ujján lehet elolvasni kétféle fordításban is)  

 

Úgy vélem, hogy a hitnek, mint olyannak, több fajtája létezik, és ezeken belül több út is kínálkozik, amelyek a buddhista gyakorláshoz szükségesek.

 

A szanszkrit nyelvű sraddhá vagy a páli nyelvű saddhá szót általában ‘hit’-nek szokták fordítani, de jelenthet bizalmat, meggyőződést vagy hűséget is. A buddhista iskolák nagy része szerint a sraddhá kialakulása a gyakorlás korai szakaszában megjelenő fontos elem. Az elején, amikor csak ismerkedünk a buddhista tanokkal, olyan tanításokkal kerülünk szembe, amelyeknek nem igazán tudjuk még felfogni az értelmét, és amelyek úgy tűnnek, hogy teljes mértékben ellentétesek a magunkról és a világról kialakított belső szemléletünkkel. Ráadásul, amikor a buddhista tanítónk elmondja ezeket a legelső tanításokat, még azt is hozzáteszi, hogy mindezeket pusztán vakhit alapján ne fogadjuk el. Mit tehetünk ekkor?

 

Két lehetőségünk van. Megtehetjük, hogy első lendületből elutasítjuk ezeket a tanításokat. Mivel nem egyeznek az évtizedek óta meglévő világfelfogásunkkal, azt is gondolhatjuk, hogy ezek a tanítások rosszak. Viszont ne felejtsük el, hogy a buddhizmus szerint önmagunkról és az életünkről való tapasztalataink illúziókra épülnek. Tehát, ha elutasítjuk a buddhista tanításokat anélkül, hogy megvizsgálnánk őket úgy, mint a valóság egy másfajta nézetét, az azt jelenti, hogy az utunknak már akkor vége, mielőtt elkezdődött volna.

 

A tanítások feldolgozásának másik lehetősége az, hogy megpróbáljuk intellektuális módon megkeresni bennük az “értelmet”, ami alapján ezután különféle nézeteket és véleményeket alakíthatunk ki arról, hogy miről szólnak ezek a tanítások. Azonban a történelmi Buddha több alkalommal is óvta tanítványait ettől. Mert amikor már elkezdünk kötődni a bennünk kialakult korlátolt, helyesen vagy helytelenül kialakult nézetekhez, a tisztaság vagy átlátszóság utáni keresés véget is ért.

Ekkor jön a képbe a sraddhá vagy saddhá. Bhikkhu Bódhi, théraváda szerzetes és tudós ezt mondja: “A buddhista ösvény egy tényezőjeként a hit (saddhá) nem vakhitet jelent, hanem arra való hajlandóságot, hogy bizalmat előlegezzünk meg olyan állításoknak, amiket saját magunk a fejlődésünk jelenlegi szakaszában nem tudunk személyesen igazolni vagy megerősíteni.”

Tehát az igazi próbatételünk nem csupán az, hogy a vakhitet vagy a teljes hitetlenkedést, kételkedést elkerüljük, hanem a valamiféle korlátolt nézethez, véleményhez való ragaszkodást is. Mindezek helyett meg kell tanulnunk bizalmat kiépíteni a gyakorlás felé, és nyitottak maradni a belátás kialakítására.

 

Azt is gondolhatjuk, hogy addig szükségtelen a hit vagy bizalom kiépítése, amíg ki nem alakul bennünk a megértés a tanításokkal kapcsolatban. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a bizalomra még a megértés előtt szükségünk van. Nágárdzsuna (a buddhizmus i.u. 2. században élt legnagyobb hatású filozófusa) ezt mondta:

“Vannak, akik a hitre alapozva kerülnek kapcsolatba a Tannal, és vannak, akik igazi megértéssel rendelkeznek; e kettő közül az igazi megértés a vezető, mégis a hité az elsőbbség.”

 

Nagy hit, nagy kétség

A buddhizmus zen hagyományában úgy tartják, hogy egy tanulónak legyen nagyon nagy hite, nagyon sok kétsége és nagyon erős elhatározása. Bizonyos szempontból nézve a nagyon nagy hit és nagyon sok kétség ugyanaz. Mindkét dolog, a hit és a kétség a bizonyosságra való szükségletünk elengedéséről szól, és egy új, még nagyon is bizonytalan tudás felé nyitásról. És szól az elbizakodottságunk, önteltségünk levetkőzéséről és a megszokott, ismerős világlátásunkból való bátor kilépésről.

A bátorság és a buddhista ösvényen való haladás magabiztosságot igényel. Mert sok esetben a letisztulást fényévnyi távolságra érezzük magunktól. Ilyenkor azt is hihetjük, hogy nem rendelkezünk azzal, ami szükséges ahhoz, hogy a zűrzavart és az illúzióinkat képesek legyünk elengedni. Pedig ez a lehetőség mindannyiunkban megtalálható.

Természetesen, ehhez az is hozzátartozik, hogy képesek legyünk megfelelő és elegendő bizalmat előlegezni a buddhista tanítónknak is, aki segít nekünk és vezet bennünket ezen az ösvényen. (a tanítókkal/gurukkal kapcsolatos általános félreértésekről ITT írtunk egy bejegyzést)  

 

Talán nem árt tudni, hogy ez a fajta önálló gondolkodásra és szemléletváltozásra való igény megtalálható más vallásoknál is, például a kereszténységnél is. A német református írópáros, Elke Endrass  és Siegfried Kratzer így ír erről:

 

“Az önálló gondolkodás fáradságos dolog, különösen akkor, ha az ember nem szokott hozzá, hogy megkérdőjelezze a tényeket. Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb átvenni bizonyos előre gyártott gondolkodásmódokat – még akkor is, ha azok szolgaságba taszítják az embert. Sokan ezért maradnak szívesebben régi elképzeléseik foglyai, semmint, hogy új lehetőségekkel ismerkedjenek meg.

  

Nagyon sokan érzik úgy, hogy hitük korlátozza és rabbá teszi őket, és mégis: nem mindenki számára jó dolog elhagyni a [az eredeti hitünk által kialakított] ‘barlang’ meleg, védelmező terét. Hiszen minden tudatbővülés hosszú és főként fáradságos folyamat, mert nem csupán alapvető változtatásokat tesz szükségessé, hanem gyakran olyan viselkedésmódokat is eredményez, amelyek értetlenségbe ütköznek az érintett addigi környezetében. Ráadásul kinn, ‘a barlang’ előtt nem süt mindig a nap, olykor jeges szél támad, s az ember ekkor legszívesebben visszamászna a ‘barlang’ védelmébe és biztonságába. De csak az nőhet fel, aki előre megy.

S még valami: A szabadsághoz vezető úton az embernek szüksége van egy ‘embercsempészre’, aki kivezeti őt a barlangból – ám az illető csak egy darabig kísérhet el bennünket. Egyszer elérkezik az a pont, ahonnan egyedül kell továbbmennünk. Ezzel is tisztában kell lennünk.

De megéri az út.”

 

(Elke Endrass – Siegfried Kratzer: Megbetegítő hit? Kiutak a válságból Magyarországi Református Egyház

Kálvin János kiadója

Budapest, 2006

Forrás: Hit a buddhizmusban (angol nyelven)