2019. március 21., csütörtök

A sajt és a környezetvédelem

Ahogyan írtam a Vegetarianizmussal környezetünk védelméért című bejegyzésemben, a húsfogyasztás hatalmas kárt okoz Földünk éghajlatára nézve. Ez, feltehetőleg nem újdonság a vegetáriánusoknak és vegánoknak, akik közül nagyon sokan környezetvédelmi okok miatt is mondanak le a húsevésről.




















































Még 2011-ben az amerikai székhelyű Environmental Working Group (EWG) összeállított egy olyan listát, amely azt szemlélteti, hogy a különböző fehérjeforrások előállítása milyen szintű kárt okoz az üvegházhatás szempontjából. 
A listát a bárány vezeti, a második a szarvasmarha. A harmadik “bűnös” a sajt. Bár kétségtelen, hogy nagyon le van maradva az első kettőtől, de ezen a listán megelőzi a disznót, a csirkét és a halat, és lényegesen rosszabb más olyan tejtermékektől, mint a tej vagy joghurt.

Mi teszi a sajtot olyan környezetszennyezővé? Mert sok tejre van szükség a készítéséhez. 10-12 liter tejből lesz körülbelül 1 kg kemény sajt. A tejet termelő szarvasmarhák hatalmas mennyiségben bocsátanak ki metángázt, ami a globális felmelegedést 25-ször jobban fokozza, mint a szén-dioxid. A tehenek ürülékéből nitrogén-dioxid keletkezik. Mindehhez még hozzájön annak a takarmánynak az ökológiai lábnyoma, amit feletetünk a tehenekkel, a kukoricától kezdve egészen a lucernáig és más gabonáig.

Azt sem árt tudnunk, hogy a gázok kibocsátásának szempontjából nem sok a különbség a nagyüzemi tehenészetben tartott és a “mezőn legelésző, boldog” tehenek között. A gázkibocsátás leginkább attól függ, hogy mi a tehenek fő eledele és mennyi tejet adnak.

Az EWG által összeállított lista 2011-es megjelenése óta rengeteg cikk foglalkozik a sajt környezetre ártalmas hatásával és ad tanácsokat az egészségesebb és/vagy környezetbarátabb sajtfogyasztás érdekében. Ezek részben egymással megegyező dolgokat javasolnak, részben ellentmondóakat.
Abban a cikkek egyetértenek, hogy a kecske-vagy juhtejből készített sajtok – üvegházhatás szempontjából – sem jobbak, mint a tehéntejből készítettek. A kecskesajt körülbelül azonos szinten van a tehénsajttal, de a juhsajt rosszabb, mert a juhok több metánt bocsátanak ki az általuk termelt tej mennyiségéhez viszonyítva.

A cikkek szinte mindegyike javasolja azt, hogy egészségünk szempontjából válasszunk alacsony zsírtartalmú, kevésbé tömény sajtot. A tejből a feldolgozás során zsírt távolítanak el, hogy vajat, tejfölt, tejszínt készítsenek belőle. A magasabb zsírtartalmú sajtok több káros anyagot tartalmaznak, mivel a tehenek szervezetébe kerülő mérgek, akár a levegőből, akár a talajból vagy vízből származnak, jobbára a zsírokban tárolódnak. Így azt lehet mondani, hogy általában véve minél alacsonyabb a sajtok – vagy bármilyen egyéb tejtermék – zsírtartalma, annál kevesebb méreg van bennük.

Az egyik legalacsonyabb zsírtartalommal a túró, illetve a belőle készült friss túrósajt rendelkezik, míg a szokványos krémsajtok, ezen belül is pl. a mascarpone nagyon zsírosak. De magas a zsírtartalma az ementálinak vagy parmezánnak, a camembertnek és más érlelt sajtoknak. Ugyanakkor alacsony zsírtartalmú a ricotta vagy a különböző sajtok “light” változata.

Azonban környezetvédelmi szempontból nézve, bizonyos cikkek szerint a zsírdúsabb krémsajtok kevesebb kárt okoznak, mint például a joghurt előállítása.

Abban sincs egyetértés, hogy kitől célszerűbb sajtot vásárolni? A kis magántehenészetekből származót vagy a nagyüzemben gyártottat? Vannak cikkek, akik szerint annak ellenére, hogy a kis magántehenészetek gázkibocsátása sem sokkal jobb, mint a nagyüzemieké, talán jobb, ha mégis a helyi, humánusabb jellegű, fenntartható gazdálkodásból vásárolunk.

Ugyanakkor más cikkek azt mondják, hogy a nagyüzemi gazdaságokban csökken a tejtermelés ökológiai lábnyoma, mivel kisebb helyen tartják az állatokat, ezért kevesebb energiát igényelnek, és több tejet is adnak (ez, természetesen, nem jó az állatnak, de itt most kizárólag környezetvédelmi szempontokról beszélünk).

Ugyanakkor összességében az elmondható, hogy minél kevesebb készítési eljáráson megy keresztül egy sajt, annál jobb a környezetvédelem szempontjából. A frissebb, kevésbé érlelt sajtok előállításához kevesebb energia szükséges, mert ahhoz, hogy a sajtokat a hosszabb – 4-6 hét, de akár 10-18 hónapon át tartó – érlelés során a megfelelő, állandó hőmérsékleten tartsák, elektromos áramot használnak (nyilván, ahol ezt erre a célra kifejlesztett és használt pincékben megtehetik, ott ez kevésbé érvényes). Ráadásul a tovább érlelt, kemény sajtokhoz általában több tejre van szükség, hosszabb ideig kell magasabb hőfokon kezelni, és készítésük átfogóbb, kiterjedtebb folyamatot igényel (ezek, természetesen, sajtfajtától függően változóak).
Mindebből kifolyólag a lágy sajtok környezetvédelmi szempontból jobbaknak tűnnek, mint a kemény sajtok.

Ha a feldolgozás folyamatát vesszük figyelembe, a feta, ricotta vagy mozzarella jellegű sajt az egyik legjobb döntés. És ha csupán erről az oldalról nézzük, a camembert és brie sajt is elfogadhatónak bizonyul, mert csak körülbelül 3-4 hét az érlelési idejük.

Mielőtt azonban a sajtot környezetvédelmi szempontból károsabbnak ítélnénk, mint a csirkét, halat vagy disznót, nem árt teljesen körbejárni ezt a témát.
Kezdve azzal, hogy a fent említett, amerikai székhelyű EWG által összeállított, fehérjeforrásokat környezetkárosító szempontból összehasonlító, 2011-es lista azonos mértékegységet vesz alapul, tehát 1 uncia hús előállítását veti össze 1 uncia sajtéval.

Ez már mindjárt árnyalja a képet. Mert amíg, például csont nélküli húsételekhez fejenként 12-20 dkg nyers húst számítanak, csontos hús esetén 18-25 dkg vagy rántott csirkecomb egy adagjához 25-35 dkg nyers, csontos csirke szükséges, addig a legtöbb ember nem eszik meg ennyi sajtot egy étkezés során (még rántott sajthoz is csak körülbelül 12 dkg sajtot szokás számítani fejenként).

Ehhez hozzátartozik még az, hogy míg a sajtok általános fehérjetartalma 22-26 gramm/100 gramm között mozog – természetesen, ez lehet több vagy kevesebb fajtától függően –, addig az ugyanilyen fehérjetartalommal bíró csirke-vagy pulykahúsok jóval kevesebb energiát adnak. Például, 10 dkg trappista sajtban 23 gramm fehérje van, és körülbelül 350 kalóriát szolgáltat, addig 10 dkg csirke-vagy pulykamellben szintén körülbelül 22-23 gramm fehérje van, de csak 114-120 kalória található benne. A disznóhúsnál körülbelül ugyanez a helyzet: a fehérjében leggazdagabb rész, a sertéskaraj 22 gramm/100 gramm fehérjét tartalmaz, és 133 kalóriát ad. A halaknál – ha csupán ezt nézzük - valamivel jobb a helyzet, a konzerv olajos szardínia 24 mg/100 gramm fehérjét és 208 kalóriát tartalmaz. Ugyanakkor viszont az energiapazarló csomagolás és a tengerek halállományának lehalászása már így is komoly környezetvédelmi problémát jelent.

Tehát mindent összevetve, több ember élelmezését lehet megoldani ugyanannyi sajttal, mint bármely hússal. Ebből a szempontból nézve kétségtelen, hogy jóval károsabb a környezetre a csirke-pulyka-vagy sertéshús fogyasztása, mint a sajtevés.

De természetesen, alapvetően mégis az a legjobb a Földünknek, ha minél kevesebb állati eredetű élelmiszert fogyasztunk. Bár, úgy hiszem, ha mindent átgondolunk, ebben semmi meglepő nincs.


Forrás: A sajt megöli a földünket? (angol nyelven)
             Kalóriaguru

2019. március 11., hétfő

Jama - a buddhista poklok ura és az állandótlanság szimbóluma

Jamát a dharmapálákról és a buddhista poklokról szóló bejegyzéseimben már említettem, és ugyanígy a Bhavacsakra – ‘A létezés kereke’ címűben is.
A buddhista mitológiában ő a poklok birodalmának ura, és ő tartja karmaival a lét kerekét. Emellett az állandótlanságot is képviseli.



Jama a théraváda buddhizmusban
Jama, mint a halál istene, jóval a buddhizmus kialakulása előtt már a Rig-védában feltűnik. A későbbi hindu történetekben az alvilág bírájaként jelenik meg, aki meghatározta a halottak számára kiszabandó büntetést.

A páli kánonban hasonló pozíciót töltött be, azzal a különbséggel, hogy az elé kerülő halottak további sorsa fölött nem ő, hanem az elhunytak saját karmája “döntött.” Jama feladata elsősorban az volt, hogy emlékeztessen a karmára és az állandótlanságra azzal, hogy elküldi a hírvivőit – betegség, öregség és halál, stb. – az emberek birodalmába.

Ez történik, például, az MN 130.-ban  (Az isteni hírvivők szutta), amelyben egy frissen elhunyt, gonosz ember kerül Jama elé. A pokol őrei elmondják, hogy ez az ember életében rosszul bánt a szüleivel, bráhmanokkal, egyéb szent emberekkel és és másokkal.

Jama faggatni kezdte, hogy látta-e az első isteni hírvivőt, akit küldött hozzá. Az ember azt felelte, hogy nem.
-- Nem láttál az emberek között egy fiatal újszülöttet saját vizeletében és székletében fekve? – kérdezte Jama.
-- Láttam – felelte az ember. Az újszülött volt Jama első isteni hírvivője, ezzel figyelmeztetve, hogy a férfit, hogy ő sem mentesül a születés alól.
Jama ezután a második isteni hírvivő iránt érdeklődött, és amikor a férfi megint azt felelte, hogy nem látott ilyet, Jama visszakérdezett:
-- Nem láttál az emberek között egy idős nőt vagy férfit – nyolcvan, kilencven vagy száz éves korút – hajlott hátút, kísérőire támaszkodót, remegve járót, törött fogút,  szürke hajút, stb.?
-- Láttam – felelte a férfi
Ez egy újabb jelzés volt arra, hogy ő  sem menekül az öregség elől.

Jama harmadik isteni hírvivője a mindenkit elérő betegségre figyelmeztetett, a negyedik a bűnözőkre, akiket megkínoznak és lenyakaznak, az ötödik pedig a több napos, felpuffadt holttestekre. Ezeket a hírvivőket Jama azért küldte, hogy a férfi figyeljen oda a gondolataira, szavaira és tetteire, de az nem vett ezekről tudomást. A kivallatás után a férfinek a különböző poklokban szörnyűbbnél szörnyűbb szenvedésekkel kellett vezekelnie bűneiért egészen addig, amíg le nem tölti büntetését.

A modern théraváda országokban Jamát ugyanilyen jellegű szerepben ábrázolják. Tehát öregséget, betegséget, büntetést és egyéb szerencsétlenséget küld az emberek közé, arra figyelmeztetve őket, hogy viselkedjenek jól. Amikor meghalnak, Jama elé kerülnek, aki megvizsgálja azt, hogy milyen emberek voltak és meghatározza további sorsukat, illetve újraszületéseik helyét akár a földön, akár a mennyek vagy poklok valamelyikében. Néha két vagy négy Jamát is elképzelnek, akik mindegyike egy-egy meghatározott pokol fölött uralkodik.

Jama a mahájána buddhizmusban
A kínai mitológiában is jelen van Jama, Jan király vagy Janluo néven. Megjelenítése az évszázadok során nem változott: Jan ember formájú, hatalmas, mogorván összehúzott szemöldökű, vörös arcú, kidülledő szemű és hosszú szakállú. Itt sem csupán uralkodója, hanem az alvilág bírája is, aki ítéletet hoz minden halott fölött. Mindig férfi formában ábrázolják, hagyományos köpenyben és bírói süvegben vagy egy koronával, amin a ‘király’ szó van.



A pokol két ijesztő őre, Bivaly-fej és Ló-arc hozzák elő egyesével az újonnan elhunytakat Jan elé ítéletért. Akik sok jó cselekedetet hajtottak végre, jó jövendőbeli élettel jutalmazza vagy akár feléledést az előzőben. Azok, akik rossz dolgokat cselekedtek, kínzásokban vagy szörnyű jövendőbeli életben lesz részük.
Itt is kihangsúlyozzák, hogy sem a büntetések, sem a jó dolgok nem tartanak örökké, éppen úgy véget érnek, mint az emberi élet, és akkor minden kezdődik elölről.
Ez a kínai hiedelem terjedt el Koreában és Japánban is.

Bár Jama az alvilág ura, ő maga sem mentes a kínzások alól. Vannak olyan mahájána történetek, amelyekben Jama és főbb segítői folyékony fémet isznak, hogy megbüntessék magukat azért, hogy felügyelik a büntetéseket.

Ahogy már írtam a dharmapalákról szóló bejegyzésemben, egy tibeti mítosz szerint egy szent ember meditált egy barlangban. Azt mondták neki, hogy ha 50 évig meditál, bekerül a nirvánába. Már majdnem letelt az 50 év, de a legutolsó napon rablók jöttek a barlangba egy lopott bikával, és levágták a bika fejét. Amikor észrevették, hogy a szent ember meglátta őket, az ő fejét is levágták.

A felbőszült – és ezek szerint nem annyira szent – ember feltette nyakára a bika fejét, és Jama lett belőle. Megölte a rablókat, megitta vérüket és megfenyegette egész Tibetet. A tibetiek Mandzsusrít, a bölcsesség bódhiszattváját hívták, hogy védje meg őket. Mandzsusrí felöltötte magára Jamantaka ijesztő formáját és hosszú, ádáz küzdelemben legyőzte Jamát. Mindkettő ezután dharmapala, a buddhizmus védelmezője lett.

Jamát különböző formában ábrázolják a tantrikus ikonográfiában. Majd mindig bika arca van, koponyából koronája és harmadik szeme, bár néha emberi arccal is megjelenítik. A pózai és szimbólumai szintén változóak, ami szerepének különböző oldalait és erejét képviseli.

Bár Jama ijesztő, mégsem gonosz. Éppen úgy, mint sok rémesnek tűnő ikonikus figura, az ő szerepe is az, hogy rádöbbentsen arra, hogy figyeljünk arra, hogy mit gondolunk, mondunk és teszünk  – és az isteni hírvivőkre –, és gyakoroljunk szorgalmasan.



             Jama (angol nyelven)

2019. március 2., szombat

Volt-e valójában felesége és fia a történelmi Buddhának?


A legtöbb buddhista hallott már Buddha családi hátteréről. Volt felesége, Jasódhara és fia, Ráhula, mindkettőjüket elhagyta, amikor a megvilágosodásra törekedett. Volt az apja, Szuddhódana király, aki megpróbálta megóvni fiát a bánattól, szomorúságtól. És volt az édesanyja, Májá, aki hét nappal Buddha születése után halt meg, és mostohaanyja, Mahápadzsápatí, aki felnevelte őt ezután.

De vajon tényleg léteztek-e ők?



A páli szuttákban a történelmi Buddha gyerek-és ifjúkoráról majdnem semmilyen részlet nem található. A tanbeszédekben Buddha személyesen többször csak annyit említ, hogy gazdag volt. Azonban elborzasztotta az “öregség, betegség és halál” tudata, és belegondolt, hogy ezek vele is megtörténnek.
Majd azt ismétli el – szintén több szuttában –, hogy fiatal férfiként hagyta el otthonát. Az ő elbeszéléseiben nincs utalás arra, hogy az apja megpróbálta megóvni őt a különféle szenvedést okozó dolgoktól, és azt sem említette, hogy palotájából kikocsizva találkozott volna az öregséggel, betegséggel és halállal.

Ugyanúgy nem jelenik meg Buddha visszaemlékezéseiben sem feleség, sem gyerek, sőt, egyértelműen azt az utalást teszi, hogy eredetileg otthon élt a szüleivel:
“Később, még mindig fiatalon, fekete hajú fiatal férfiként, áldott fiatalsággal, életem virágjában, bár édesanyám és édesapám másként akarta, és könnyeket hullajtott, leborotváltam hajam és szakállamat, sárga ruhát öltöttem és elhagyván otthonomat, otthontalanságba távoztam.” (MN 26. szutta – A nemes keresés)

De ugyanez található az MN 36.szuttában is: „…még ifjúkorom virágjában, fejemen fényes fekete hajjal, boldog fiatalság gyönyörét élvezve, férfikorom elején, síró és jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba  távoztam…”

A feleség és gyerek említésének hiánya szembetűnő. Ha a későbbi hagyomány állításait figyelmen kívül hagyjuk, az látszik kézenfekvőnek, hogy Buddha nőtlen fiatalemberként hagyta el otthonát.
John S. Strong, a Bates Egyetem ázsiai tanulmányok professzora és több Buddha-legenda feltárásával foglalkozó könyv szerzője kiemeli a “szüleim” kifejezést. “Mit történt az édesanyjával, aki egy héttel születése után meghalt?” – teszi fel a kérdést Strong.

 A szutták egyetlen rokont azonosítanak be egyértelműen, Nandát, aki Buddha unokatestvére, anyai nagynénjének fia (Uda 3.2 – Nanda szutta). E rokoni kapcsolat kihangsúlyozása még feltűnőbbé teszi a hasonló beazonosítások hiányát, amikor más karaktereket említenek meg, akiket hagyományosan Buddha rokonainak tulajdonítanak. Sem Ráhulát, sem Mahápadzsápatít nem említik meg rokonként, mint ahogyan nincsen említés Buddha korábbi feleségéről sem.

A későbbi keletkezett buddhista iratokban megjelennek különböző természetfeletti részletek életéről. Ezeket többé-kevésbé a legtöbb buddhista ismeri: édesanyjának csodálatos megtermékenyülése, majd Buddha megszületése, újszülöttként lábra állása és kelet felé tett lépései, és önmagáról való kinyilatkoztatása vagy az, hogy hogyan emelkedett fel a Tusita mennyországba, stb.

A páli kánon Cúlavagga részében említik először, hogy Ráhulát gyerekként szentelték fel, és hogy édesanyja – akit csak egyszerűen Ráhulamata (’Ránula anyja’) néven neveznek – ezekkel a szavakkal küldi őt Buddhához, “menj, hogy megkapd az örökségedet” (ez egyfajta szertartásos kifejezés, akkor mondják, amikor egy gyereket felszentelnek). Ez a mondat sugallaná azt, hogy Buddha Ráhula apja. Azonban ez a szertartás egy ismert, régebbi hagyományon alapul, ami még több száz évvel Buddha halála után is érvényben volt.

Buddha családjának legendája különféle szövegekben található meg. Ilyen a Buddhacsarita (‘Buddha élete’), Buddha legkorábbi teljes biográfiája az i.sz. 1-2. századból, amit Asvaghósa nevű költőnek tulajdonítanak; Lalitavisztara, egy i.sz. 2-3. századra visszanyúló mahájána/szarvasztiváda élettörténet; Mahávasztu (‘Nagy esemény’), a mahászánghika/ lokottaravada iskolák prózai és verses gyűjteménye, amit az időszámításunk kezdetétől a 4. századig több részletben állítottak össze és a Nidána-kathá (‘Kezdetek története’), amely a Dzsátaka-kommentárok bevezető szövege a théraváda hagyományból, és amiben az i.sz. 5. századi Buddhaghósa foglalta össze a Buddha-legendákat.
Feltehetőleg egy közös alapból származik az összes verzió, mivel közel hasonló módon beszélik el ezeket a legendákat. Ugyanakkor az is fontos tény, hogy a legkorábbi élettörténet is csak körülbelül 500 évvel Buddha halála utána keletkezett.

Tételezzük  fel, hogy a történelmi Buddhának tényleg nem volt felesége és fia, de akkor miért kreáltak volna egy családi hátteret számára?

Elképzelhető, hogy szükségesnek érezték azt, hogy nemzőképes férfiként ábrázolják Buddhát, aki beteljesíti törzse kötelezettségeit, és így a fiatal vallással szembeni kritikát enyhíthetik. E magyarázatot támasztja alá egy korai iskola, a múlaszarvásztivádinok szövege. Ezt idézi Strong The Buddha: A Short Biography című művében, mely szerint a Buddhának még nem volt fia, amikor elhatározta, hogy otthontalanságba indul. Azon az éjszakán, amikor távozni készült, Sziddhattha szerelmeskedett a feleségével, így szólván, “Kevésbé mondják mások, hogy Sákjamuní herceg nem volt ‘férfi’, és továbbvándorolt anélkül, hogy ‘figyelmet szentelt volna’ ... feleségeinek [a bódhiszattva belépett a hálótermébe], és gondolván ‘most figyelmet szentelek Jasódharának,’ így is tett, és Jasódhara terhes lett.”

“Ez része annak, amikor egy szentnek kikiáltott embernek meg kell felelnie egy viselkedésformának. Ő egy férfi, akinek férfiasnak kell lennie, akinek meg kell, hogy legyen a szexuális képessége arra, hogy gyereket nemzzen. A legenda kihangsúlyozza a férfiasságát,” mondja Strong. “Tényleges elvárás volt a [buddhista] hagyomány felé, hogy figyelmet szenteljen egy utódnak. A Buddhának kellett, hogy legyen fia, mert teljesítenie kellett apai kötelességeit törzse felé.”

Ha Buddhának kellett, hogy legyen egy fia, akkor ezzel együtt arra is szükség volt, hogy legyen egy felesége, akit elhagy. A legelőször kiforratlan “Rahulamata” alakjából lett Bimba vagy Gopa vagy Jasódhara a különböző hagyományokban. Miután kialakult, alakja a szomorúság és dráma jelképévé vált.

Az egyik ilyen történetben elmondják, hogy egy időben született Buddhával. És mikor Buddha elhagyta őt és otthonát, utánozni kezdte férje aszketizmusát, mivel apósának kémei tájékoztatták őt Buddha sorsáról. Levágta haját, éhezett, földön aludt.

Miután Buddhának kreáltak egy családot, az is szükségessé vált, hogy bemutassák, nem hagyta el őket. A hagyomány azt állította, hogy Buddha családjának minden tagja csatlakozott az általa alapított közösséghez, és többen közülük megvilágosodtak, ezáltal végül hasznuk származott az ő elvonulásából. “Nem csupán ők, de még az elhalálozott édesanyja is részesült ebből, mert Buddha a mennyei világban tanította neki az Abhidharmát,” mutat rá Strong.

A költők fantáziájából, a vándor történetmesélők elmésségéből, a szobrászok és festők újításaiból kialakuló mondakör - ami a zarándokhelyeken virágzott ki igazán - lett Buddha királyi gyerekkorának és fiatal felnőtt korának legendája. Talán ez az egész egy olyan formálódó vallásos kultúrából származott, ami egyszerűen nem tudott mit kezdeni az eredeti, bizonytalan, háttértörténettel nem rendelkező átlagemberrel,  Sziddhattha Gótamával, aki a törzsi nevén kívül kevés emberi dologgal rendelkezett, és ezért gyanúsnak és távolinak tűnt.

De az is lehet, hogy nem így van. Talán Buddha családjának történetei nagyon régi szájhagyományra vezethetők vissza, és egyszerűen azért hiányoznak a páli szuttákból, mert a szerzeteseket, akik kanonizálták és kántálták ezeket, jobban érdekelték a tanok és a meditációs technikák, mint Buddha családi élete és személyes története.

“Elképzelhető, hogy a páli szuttákat másfajta hallgatóságnak szánták,” mondja Vanessa Sasson, a québeci Westmountban található Marionopolis College vallásos tanulmányok professzora. Sassonnak nem tetszik az a gondolat, hogy Buddhát megfosztják családjától. “Ezt nem tehetik meg!” mondta. “Ezek a zavaros, bonyolult történetek részei a hagyománynak. Túl sokáig próbáltuk lemezteleníteni a buddhizmust, hogy csak Buddha maradjon meg belőle egyedül. Pedig az attól jóval több.”

De talán az, hogy nem vágyunk “lemezteleníteni a buddhizmust egyetlen emberré” többet mond el rólunk, mint Buddháról, mint ahogy a régi India legendái is többet árulhatnak el a régi indiai buddhistákról, mint Sziddhattha Gótamáról. Ennek ellenére jelenleg nincs lehetőségünk arra, hogy nyugvópontra jussunk ebben a kérdésben. A Buddhától származó vagy az általa ihletett tanítások bőséggel állnak rendelkezésünkre, hogy megtapasztalhassuk őket. Maga Buddha pedig, a belátható jövőben legalábbis, titokzatos, álmok és legendák alakja marad.