Madarak a buddhizmusban

A madarakban bárki könnyen talál szimbólumot – ahogyan szállnak, ahogyan tollászkodnak, fészket raknak, énekelnek. Szárnyalásukkal költőket ihletnek meg, míg a misztikus bölcselők tisztelik őket.

A buddhizmusban a madarak segítségével erkölcsös viselkedést tanítanak és elméleti téziseket magyaráznak el. A madarakat metaforaként használjuk a zavarodott, ügyetlen önmagunkra, de szimbolizálják a legjobb, nem-én önmagunkat is.

Sziddhártha és a hattyú

Amikor a jövendőbeli Buddha, Sziddhártha még csak gyerek volt, egy napon unokatestvérével, Dévadattával sétálni indultak az erdőbe. Dévadatta mohó vadászként sehová sem ment íja és nyílvesszői nélkül. Így, amikor egy V alakban szálló hattyúcsapat húzott el fölöttük, megcélozta a vezető madarat és meglőtte a szárnyát. Amikor a hattyú leesett a földre, mindkét fiú elindult felé, és Sziddhártha ért oda elsőként. Átfogta karjaival a sebesült jószágot és vigasztaló szavakat suttogott a hajlékony, puha nyakába. Ezután kihúzta a nyílvesszőt, és bedörzsölte a sebet hűvös és gyógyító növénnyel.

Ezután Dévadatta is odaért Sziddhárthához és kérte, hogy adja át neki a hattyút, de Sziddhártha visszautasította. Amikor Dévadatta tovább erősködött, Sziddhártha azt javasolta, vigyék az ügyet a király elé, így az egész udvar színe előtt Dévadatta és ő is megvédhetik az álláspontjukat. Ott azonban mindketten annyira meggyőzően érveltek, hogy az udvar sem tudott dönteni: volt, aki szerint a hattyú Dévadattát illeti, mert ő lőtte meg, míg mások szerint Sziddhártháé, mert ő ápolta azt.

Ekkor egy idős ember jelent meg, és a király kikérte az ő véleményét is. Az idős ember azt felelte:

-- Minden élőlény legértékesebb tulajdona az élete. Ezért egy lény nem ahhoz tartozik, aki megpróbálja elvenni az életét, hanem ahhoz, aki megvédi azt.

E bölcs gondolatok hatására az udvar Sziddhárthának ítélte a hattyút. Ő pedig addig ápolta, amíg teljesen fel nem gyógyult, és azután szabadon engedte. (a történelmi Buddha unokatestvéréről, Dévadattáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

Az arany lúd

A hagyomány szerint Buddha gyakran mesélt követőinek történeteket előző életéből, hogy általuk erkölcsi tanításokat adjon. Egyik ilyen történet szerint Buddha olyan emberként halt meg, aki halála után arany lúdként született újra. Új életében is emlékezett még régi családjára, és bánatosan gondolta arra, hogy az ő halála óta milyen nehéz a sorsuk. Így elment hozzájuk, és a lábuk előtt elhagyott egyet az értékes tollazatából.

-- Mindig gondoskodni fogok rólatok – ígérte lúdként. Ezután minden nap adott a családnak egy tollat, egészen addig, amíg annyi aranyuk nem lett, hogy puha ágyat és bőséges ennivalót tudtak vásárolni maguknak.

De a volt felesége kapzsisága egyre nőtt, és egy napon édes szavakkal csalogatta magához a ludat. Majd megragadta, és magához szorítva verdeső szárnyait, lekopasztotta az összes ragyogó tollát. Így a lúd nem tudott elrepülni. A feleség bedobta őt egy hordóba, és ételmaradékokkal etetve várta, hogy kinőjenek újra a tollai. De amikor ez megtörtént, a feleség csalódva látta, hogy a várva várt arany tollak helyett az újak hófehér színűek lettek.

A mohóság/vágy kakasa/madara

Ahogy a lét kerekéről (bhavacsakra) szóló bejegyzésemben írtam, a kör közepén három állat található, a disznó, a kígyó és a madár/kakas. Ez a három képviseli a buddhizmusban a három mérget. (ezt ITT fejtettem ki bővebben)

A disznó képviseli a tudatlanságot, a kígyó a gyűlöletet, a madár a mohóságot, vágyat. Mi ezt a madarat általában kakasnak szoktuk fordítani, de Ringu Tulku tibeti tanító szerint ez nem teljesen pontos. Tudomása szerint ez a madár nem él a nyugati országokban. Azért képviseli ez a madár a vágyat, ragaszkodást, mert szinte rögeszmésen ragaszkodik a társához.

Páva

A pávakakas fémesen csillogó kék nyakával és szemekkel díszített gyönyörű farkával a buddhizmus fantáziáját is megragadta.

A páváról úgy hírlik, hogy mérgező növényeket, kígyókat és rovarokat is képes elfogyasztani, és egy cseppet sem árt neki, hanem kifejezetten jól fejlődik ezektől. Ezért ezek a gyönyörű madarak olyasmit szimbolizálnak, amit összefüggésbe hozhatunk a saját szellemi és lelki mérgeinkkel.

A vadzsrajána hagyományban azt tartják, hogy úgy általában a mérgekhez háromféleképpen viszonyulhatunk. Az első, ami vitathatatlanul a legkevésbé veszélyes, hogy távol tartjuk magunkat tőle. Ha egy mérgező fa vagy növény nő a kertünkben, kivágjuk. Ugyanígy, ha érezzük, hogy kezd forrni bennünk az indulat, tartózkodunk attól, hogy szabadon engedjük. És amikor mások whiskyt isznak, mi almalét rendelünk.

De a méreg – ha helyesen használják – gyógyszer is lehet, így elképzelhető, hogy meghagyjuk azt a mérgező növényt a kertünkben. Bár helyesen kell alkalmaznunk ezt a módszert, ellenkező esetben megmérgezzük magunkat. Ha a kertünkben lévő mérgező növényt gyógyszerként akarjuk használni, elengedhetetlen, hogy tudjuk, mikor és mennyit kell belőle adagolni. Ugyanígy, ha az úgynevezett ’bűneinket’ és nem előrevivő szellemi állapotunkat akarjuk használni a megvilágosodáshoz vezető ösvényen, tudnunk kell, pontosan hogyan alakítsuk át azokat.

Végül a mérgekhez való viszonyulásunk harmadik lehetősége az, hogy a pávakakas elképzelt módszerét alkalmazzuk. A pávakakas peckesen odalépdel a kertünkben lévő mérgező fához és nagy nyugalommal lecsipkedi az összes ágat, mert a pávának a méreg nem más, mint ennivaló. Hiszen a hiedelem szerint a méreg miatt olyan gyönyörű a tollazata.

Tenzin Wangyal, a tibeti bön buddhizmus magas rangú képviselője ezt a harmadik, pávakakasos módszert spirituális kifejezésekre így fordítja le: “Ahelyett, hogy óvakodnánk a méregtől vagy manipulálnánk vele, fogadjuk be. Figyeljük meg nyers, leplezetlen éberséggel a fájdalmat vagy mérget közvetlenül, és fedezzük fel, hogy a létezés valódi alapja sosem mérgeződik meg. Ily módon cselekedvén, a fájdalom felszabadul saját maga által.”

Garuda története

A bámulatos és fantasztikus Garuda, a madarak királya a hindu és a buddhista hagyományban egyaránt megtalálható. A legendák szerint Garuda 500 éven át volt a tojásban, és azután teljes formájában kelt ki. Úgy ragyogott az arany teste, hogy azt hitték róla, ő Agni, a tűz istene. A szárnyai pedig olyan erőteljesek voltak, hogy földrengést okoztak. (Garudáról ITT és ITT írtam bejegyzést)

A Mahábharatában található történet szerint egy napon Garuda anyja, Vinata és Vinata nővére, Kadru – a kígyók, a nágák anyja - vitázni kezdtek azon, hogy milyen színe van az egyik mennyei lónak. Kadru csalása miatt Vinata elvesztette a fogadást, így Kadru szolgájává kellett válnia. Garuda meg akarta szabadítani Vinatát, ezért cserébe a kígyók a halhatatlanság nektárját, az amritát követelték, amelyet az istenek őriztettek. Az elszánt Garuda több hősies cselekedetet megtéve és rengeteg nehézséget – többek között az istenek jó részét is - legyőzve megszerezte a nektárt, anélkül, hogy ő maga akár egyetlen cseppet is ivott volna belőle. Visnu isten ezt az önzetlen tettet látva lecsillapodott, és felajánlotta neki, hogy teljesíti kívánságát. Garuda halhatatlanságot kért, amit meg is kapott. Cserébe ő lett Visnu hátasa.

Ezek után még Indrával, az istenek királyával egyezett meg. Indra ugyanis azt kérte, hogy ne adjon senkinek sem az amitrából. Garuda elmondta neki, hogy miért volt szüksége a halhatatlanság nektárjára, és az is közölte Indrával, hogy amint eljuttatta a nektárt a céljához, Indra eljöhet érte és elviheti. Indra ennek megörült, és ő is felajánlott neki egy kívánságot. Garuda azt kérte, hogy ezentúl a kígyók legyenek a fő eledele, mivel ők juttatták anyját szolgaságra.

Az amritával megérkezvén a kígyókhoz, Garuda kérte, hogy engedjék el anyját, ők maguk pedig vegyenek tisztító fürdőt, mielőtt a nektárt elfogyasztanák. A kígyók beleegyeztek. És amikor elmentek fürdőzni, Indra gyorsan visszavette a magára hagyott nektárt tartalmazó csuprot. A kígyók visszatérvén látták, hogy hiányzik a csupor. Mivel úgy gondolták, hogy nektár pár cseppje esetleg ott maradt a kusafüvön, elkezdték azt nyalogatni. A fű éles széle hosszában bevágta nyelvüket, azóta van a kígyóknak villás nyelvük. És mivel az amrita érintkezett a kusafűvel, így ez a növényt (Desmostachya bipinnata) onnantól kezdve szentnek tekintik Indiában. (A korai buddhista leírások szerint Buddha kusafüvön ülve érte el a megvilágosodást. A Rigvéda is megemlíti ezt a növényt, amelyet szent szertartásoknál használtak, és a papok ülőhelyéül szolgált. A Bhagavad Gítában Krisna (Visnu nyolcadik megtestesülése) meditációhoz javasolja ideális ülőhelyként a kusafűből készült szénát.)

Eredetileg Garudát egyértelműen hatalmas, erős madárnak ábrázolták, de később már “madár-emberként jelenítették meg. A tibeti ikonográfiában emberi teste és karjai vannak, a lába azonban tollakkal borított és karomban végződik, a feje pedig bősz sasra emlékeztet. Úgy tartják, hogy a két szarva a két igazságot, a relatív és a végső igazságot szimbolizálja, míg a két angyalszerű szárnya az eszköz és a bölcsesség egybefonódását. Mivel Garuda teljesen éretten kelt ki a tojásból, azt a vadzsrajána buddhista nézetet képviseli, mely szerint a megvilágosodás egyszerre is megtörténhet, hosszas készülődés nélkül. Szárnyai korlátlanul és félelem nélkül a magasba nyújthatja, az abszolút magabiztosságot képviseli.

A tibeti mitológiában Garuda, mint az ég ura, hagyományosan az oroszlán – a föld urának - ellenfele. De a tibeti mitológia szerint ezek az ellenfelek egymással párzanak, nászukból egy szörny születik, aminek oroszlán teste van és olyan a szárnya és feje, mint Garudának.

A föld és az ég egyesülésének szimbóluma, a Garuda-oroszlán egyike annak a három győztes teremtménynek, amelyek a diszharmónia és a széthúzás, viszály ellen harcolnak. A másik kettő szintén állatformájú, a hagyományok szerinti ellenfelek szülöttei: a vidra és a hal, a krokodilszerű tengeri szörny és a vízicsiga nászából lesznek az egyetemes szeretet szimbólumai. A vidra-hal formájú utód teste sima, fényes, sötét vidra bundájú, de a nyakán pikkelyes és halfeje van. A makara-csiga egy sárkányszerű vízi szörny, amelynek a feje és sörénye egy vízicsigából tör elő.

Ikkjú varja

1420-ban Ikkjú, az egyfelől ünnepelt, másfelől bírált zen mester és költő egy csónakban meditált a Biva-tavon. Ekkor varjúkárogást hallva hirtelen szatoriban találta magát, és utána megtapasztalta a megvilágosodást.

Erről ezt írta:

“Egy szünet minden egyes varjú

vakmerő visítása között Ikkjú, Ikkjú, Ikkjú,

Nem semmi

csak azok a téli varjak fényesen feketén a napban.”

Túl azon, hogy gyönyörű szimbólumok és túl azon, hogy erkölcsi mesék karakterei, a madarak azok, amik. De megmutathatják nekünk azt, amik mi vagyunk.

A néhai meditációs tanító, Toni Packer ezt mondta: “Felismerjük-e, hogy egy elme, amelyik önmagával van elfoglalva, nem tud szabadon figyelni? Ez nem vélemény – ez tény.  Lehetetlen számomra, hogy valaki mást meghalljak, amíg magam miatt aggódom. Nem léteznek madárdalok, sem a szellő hangjai, amikor az elme tele van saját magával.” (The Simple Presence of Attention – 3 Talks by Toni Packer)

 Forrás: Buddha madarai (angol nyelven)

             Garuda története (angol nyelven)

             Az élet kereke (angol nyelven)

             Desmostachya bipinnata