A buddhizmus i.sz. 1. században jutott el Indiából Kínába, de kezdetben
lassan vert gyökeret. Idegen, “barbár” vallásának számított, olyan idegen
gondolatokkal, amely elmélkedésre, az egyén fejlődésére teszi a hangsúlyt a
hagyományos társadalmi szerepkeresés helyett. Ezért kezdetben inkább a taoista
filozófusok fordultak érdeklődéssel a buddhizmus felé.
Az i.sz. 3. századtól kezdve indultak el kínai buddhista szerzetesek a történelmi Buddha szülőföldjére, és ekkor még olyan buddhista szútrákat vittek haza magukkal, amelyeket hibásan másoltak, rosszul fordítottak kínaira és sok félreértelmezett fogalmat tartalmazott.
A zavaros kínai politikai viszonyok miatt egyre többen fedezték fel maguknak a mahájána buddhizmust, amely mindenki számára elérhetővé tette a megváltást, és a halál utáni életet is szemléletesen festette le. Olyannyira gyorsan terjedt, hogy a 6. század végén Észak-Kínában már negyvenezer buddhista kolostor állt, Dél-Kínában pedig kétezer.
Lao-ce állítólag i.e. 6-5. században élt, neki tulajdonítják a
Tao-te-king (Az Út és az Erény könyve) című művet, amelyben a taoizmus
filozófiáját fogalmazza meg verses formában. A tao – az “út” – egy
személytelen rend és harmónia az univerzumban.
(...)
A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak.
Tao megismerésére csak a teljes megtisztult lélek juthat.
A szenvedélyek rabja csak a külső természetet láthatja.
A láthatatlan Tao és a látható természet tulajdonképpen egyetlen fenséges
élettenger.
Csakhogy a Tao a kifürkészhetetlen ősok, a titokzatos szülőanya.”
(...)
A bölcs ezt nem téveszti szem elől. Tanít bőbeszédűség nélkül, cselekszik
megerőltetés nélkül, teremt birtokvágy nélkül, működik hiúság nélkül.
S mivel csak lelki javakat gyűjt, örök kincshez jut.”
Tehát a tao szerint a bölcs ember a “nem-cselekvés”, a wu-wei állapotára törekszik, azaz vágynélküliségre, a világi dolgokról való lemondásra, szemlélődésre, a természettel való harmóniára és a dolgok természetes folyásába való be nem avatkozásra. A bölcs emellett még jó és erkölcsös.
Buddhizmus és taoizmus találkozása
A két filozófia/vallás a fent említett időben és módon találkozott
egymással Kínában, és szinte azonnal elég erőteljesen befolyásolták egymást.
Ahogy már említettem, bizonyos buddhista gondolatok eleinte idegenek voltak
a kínai, konfuciánus mentalitás és népi hagyomány számára, elsősorban a karma és
az újraszületés. A Tao-te-king című művében Lao-ce jobbára a hosszú,
boldog életre és halhatatlanságra utal, és a később kialakuló vallási
taoizmusban is az örök életre való törekvés kerül előtérbe.
A karma és az újraszületés tanát leszámítva több volt a hasonlóság, mint a különbség a buddhizmus és taoizmus között. Ezt fokozta még az is, hogy a buddhista szent szövegeket kínaira fordítók eleinte jobb híján taoista kifejezéseket és értelmezéseket használtak, így még hasonlóbbnak tűnt a két filozófia/vallás.
Csak a későbbi fordítók - köztük elsőként Kumáradzsíva (i.sz. 344-409/413)
- kezdték el az i.sz. 4-5. században kijavítani a félrefordításokat, újra
meghatározni a buddhista fogalmakat, korrigálni a torzításokat, kiegészíteni a
kihagyásokat a már lefordított szent szövegekben. Ezzel egyidejűleg létrejött a
buddhizmus egy újabb ága, a kínai buddhizmus, amely mahájána alapokról
indult.
Az i.sz. 4-5. század körül kialakult kínai buddhista iskola, a csan – neve a szanszkrit ‘dhjána’ (elmélyedés) szóból ered – egyértelműen a taoizmus hatását viseli magán. A csan szerint a dolgok lényegét, természetét nem lehet szavakkal visszaadni. A buddhista szövegek tanulmányozása mellett a közvetlen megtapasztalást javasolták. És mivel a Lao-ce szerint “A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak”, így az “örökkévaló, megnevezhetetlen Tao” megtalálható mindenhol és mindenben.
Emiatt a csan iskola kolostoraiban a szerzetesek termelőmunkát is végeztek, hiszen nézeteik szerint a megvilágosodás bárhol megtörténhet. Szakítottak azzal az indiai hagyománnyal, mely szerint a szerzetesek és apácák csak a szent szövegek tanulmányozásával, elmélkedéssel és oktatással foglalkoztak kolostoraikban.
Mivel a csan szerzetesek a termelőmunkájukkal saját megélhetésüket
fedezni tudták, ezért nehezen, de sikerült átvészelni a Vu-cung császár által
elrendelt i.sz. 841-845 közötti nagy buddhista üldöztetés időszakát.
"A harcművészetek bölcsője" A Shaolin kolostor bejárata |
Ugyanilyen buddhista-taoista keveredés történt az ókor óta nagy
hagyományokkal bíró kínai harcművészetben, a vusuban. Nem csupán
Észak-Kína Henan tartományának i.sz. 500 körül felépített Shaolin-kolostorában,
hanem más buddhista kolostorokban szintén buddhista szerzetesek taoista
mesterekkel együtt fejlesztették tökélyre a kínai harcművészetet.
Így a ma is
művelt különböző külső és belső stílusok, iskolák, irányzatok a buddhizmus és
taoizmus egyesüléséből és kölcsönös egymásra hatásából keletkeztek. (a
Shaolin-kolostor történelméről ITT írtam bejegyzést)
2 megjegyzés:
"Annak ellenére, hogy Buddha nem tanította a reinkarnációt/lélekvándorlást, hiszen tagadta az egyéni lélek (átman) létezését, mégis a buddhisták közül nagyon sokan, keleten és nyugaton egyaránt, változatlanul hisznek az egyéni reinkarnációban. Egyes szútrákból származó példabeszédek vagy olyan “tanítási segédeszközök”, mint amilyen a tibeti létezés kereke, a bhavacsakra hajlamos erősíteni ezt a hiedelmet."
/Buddhapest/
"Maharaj habozás nélkül elutasítja az újraszületés, más néven a reinkarnáció elképzelését és álláspontjának alapja olyan egyszerű, hogy letöri a büszkeségünket: - Az állítólagosan újraszülető elkülönült létező csak puszta képzetként létezik! De hogyan születhetne újra egy képzet? Maharaj tettetett ártatlansággal kérdezi az újraszületés hirdetőitől: - Kérem, én azt szeretném tudni, ki az, aki újraszülethetne? A test "meghal" és a halál után a lehető leghamarabb elpusztítják (eltemetik vagy elhamvasztják). A testet tehát jóvátehetetlenül, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul megsemmisítik. Ennélfogva a test, mely tárgyi dolog volt, nem születhet újra. Hogyan lehetne emellett az, hogy valamilyen nem tárgyi újraszülessen - például az életerő (a lélegzet), mely a test halálakor elvegyült a külső levegővel, vagy a tudatosság, mely összeolvadt a személytelen tudatossággal? Talán azt fogjátok mondani - folytatja Maharaj -, hogy az említett különálló létező fog újraszületni. De ez egyszerűen nevetséges, hiszen tudjátok, hogy az "elkülönült létező" nem egyéb, mint képzet, hallucináció, mely akkor jelenik meg, amikor a tudatosság tévesen azonosul egy formával. Hogyan jelent meg egyáltalán az újraszületés elképzelése? Talán elfogadható munkahipotézisként jött létre, hogy kielégítse az egyszerűbb embereket, akik nem voltak elég értelmesek ahhoz, hogy a megnyilvánult világ keretein túlra gondoljanak."
/Nisargadatta Maharaj/
"Valószínűleg buddhista befolyásra utal a halál utáni élet egy másik értelmezése is, amely szerint életük során elkövetett tetteik miatt a halál után büntetésre, vagy jutalomra számíthatnak, így újjászülethetnek, de annak megfelelően, hogy előző életükben mennyire voltak jók vagy gonoszak."
/Wikipedia/
Mindezek fényében lehetséges hogy a reinkarnáció téves elméletét átvette a Taoizmus.
Olyan mint amikor az iskolából ahelyett hogy magunk próbálnánk rájönni a megoldásra a mellettünk ülőről másoljuk át a rossz megoldást. Érdekes hogy a mai napig azt hiszi mindenki a keleti filozófiákról hogy szikla szilárdan hisznek ebben az elméletben. Gondolom olyan lehet ez Ázsiában mint a keresztényeknél az Örök Pokol. Valaki egyszer kitalálta és azóta csak ezt fújják.
A karma tanát a "hálás" utókor fejlesztette tökélyre a buddhizmusban. A történelmi Buddha nem bonyolódott bele semmilyen formában a karma tanának magyarázatába. Létezik tíz (théraváda buddhizmusban) vagy tizennégy (mahájána buddhizmusban) kérdés, amelynek megválaszolását a történelmi Buddha elutasította. Ezek között van az újraszületés kérdése is, ami valamilyen szinten a karma tanához kapcsolódik.
http://www.buddhapest.hu/2016/08/a-tiz-vagy-tizennegy-kifejtetlen-kerdes.html
Megjegyzés küldése