A levegő elem
Abban a pillanatban, amikor elkezdjük felidézni a testen belüli levegő
elemet – a tüdőben és a test más üregeiben lévő levegőn kívül a vérünkben
keringő gázok is ide tartoznak –, azonnal a légzésünkre figyelünk. Figyelni
kezdjük a levegő ritmusos be-és kiáramlását.
Ez arra késztet bennünket, hogy ezzel párhuzamosan felidézzük a testen kívüli levegő elemet is – a levegőt, amely körülvesz bennünket, itt és most is érintve a testet. A különböző erősségű légmozgást, a szellőt, a szelet, aminek hangját hallani véljük, és szinte látjuk magunk előtt az általa hintáztatott ágakat és a hullámzó fűtengert.
Itt és most belélegezzük ezt az elemet és kilélegezzük. Itt és most a levegő elem belép a testbe, de azonnal ki is lép belőle, ahogy be-és kilélegzünk. Itt és most a beszívott levegőből oxigén kerül be a véráramlatba, ami eljut a sejtekig, ahol széndioxidra cserélődik, majd kilélegezzük.
Nincs határ a benti és a kinti levegő között. Csak egyetlen egy levegő elem létezik, és ami bennünk van, azt csak pár pillanatra vettük kölcsön. Még annyira sem ragaszkodhatunk a levegő elemhez, mint amennyire esetleg a többihez. Hiszen csak akkor maradunk életben, ha folyamatosan elengedjük a levegőt. A bent tartás vagy ragaszkodás ebben az esetben egyenlő a halállal. És így elmélkedünk a levegő elemről, akárcsak a többiről, nem “én” vagyok, nem az “enyém”, “én” nem ez vagyok.
A gyakorlás során ennél a pontnál azt kezdjük érezni, hogy a test állandótlan és tünékeny, és hogy ez a test, ez a viszonylagosan rögzített és szilárd forma valójában inkább egy dinamikus folyamat. Ahogy figyeljük ezeknek az elemeknek a testen való keresztülfolyását, gyakran támadhat az az érzésünk, hogy ez az egész olyan, mintha egy olyan folyóparton ülnénk, ahol a testünk jelenti a folyó medrét. Látom a vizet – azaz az elemeket – keresztülhaladni a “mederben”, a testben, és hiába mondogatom, hogy “ez én vagyok, ez én vagyok”, ez már a kijelentés pillanatában megcáfolódik, mert amibe kapaszkodni próbálok, az addigra már kérlelhetetlenül tovatűnik. A kapaszkodás hiábavaló és fájdalmas. Felismerjük, hogy a dolgok jönnek és elmennek, mert ez a természetük.
Ekkor az emberben kialakul a fenséges csodának, a tágra nyíltságnak az érzése. A világ elevenebbé válik. Kevésbé ragaszkodom a fizikai formámhoz és az azonosulási érzésem kifelé tágul; minden, ami valaha átment a testemen – a szilárd anyag, levegő, víz és energia – most ott van “kívül” a mezőkben, felhőkben, erdőkben és talajban, és mindenhol. Valamilyen formában ezek a dolgok mind én vagyok. És mivel ez a test ugyanezen anyagokból áll, én ők vagyok. Ami kívül van, az ugyanaz, mint ami belül van. Ami belül van, az ugyanaz, mint ami kívül van. Ez a felismerés, ennek az egység érzésének közvetlen átélése felélénkít és hatalmat ad. Hiszen nem vagyok többé kicsi és különálló, hanem az elemek hatalmas körforgásába szervesen beletartozó rész.
Tovább a 4. részre - Tér elem
Forrás: Hat elem gyakorlat - Levegő elem (angol nyelven)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése