A buddhizmus és a taoizmus

A buddhizmus i.sz. 1. században jutott el Indiából Kínába, de kezdetben lassan vert gyökeret. Idegen, “barbár” vallásának számított, olyan idegen gondolatokkal, amely elmélkedésre, az egyén fejlődésére teszi a hangsúlyt a hagyományos társadalmi szerepkeresés helyett. Ezért kezdetben inkább a taoista filozófusok fordultak érdeklődéssel a buddhizmus felé.

Az i.sz. 3. századtól kezdve indultak el kínai buddhista szerzetesek a történelmi Buddha szülőföldjére, és ekkor még olyan buddhista szútrákat vittek haza magukkal, amelyeket hibásan másoltak, rosszul fordítottak kínaira és sok félreértelmezett fogalmat tartalmazott.

A zavaros kínai politikai viszonyok miatt egyre többen fedezték fel maguknak a mahájána buddhizmust, amely mindenki számára elérhetővé tette a megváltást, és a halál utáni életet is szemléletesen festette le. Olyannyira gyorsan terjedt, hogy a 6. század végén Észak-Kínában már negyvenezer buddhista kolostor állt, Dél-Kínában pedig kétezer.

A taoizmus i.e. 1. évezred közepe körül alakult ki Kínában. Eredetileg filozófiai iskola volt, amelyet a hagyomány elsősorban Lao-ce nevéhez köt. (később ez a filozófiai taoizmus vallási taoizmussá formálódott, amelyben fő szerepet kapott a hosszú – esetleg örök – élet elérésére való törekvés, mellette a meditáció és a különféle szexuális gyakorlatok, mágiák, rituálék, alkímia, stb. )

Lao-ce állítólag i.e. 6-5. században élt, neki tulajdonítják a Tao-te-king (Az Út és az Erény könyve) című művet, amelyben a taoizmus filozófiáját fogalmazza meg verses formában. A tao – az “út” – egy személytelen rend és harmónia az univerzumban.

“Az örökkévaló Tao szavakban ki nem fejezhető.

(...)

A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak.

Tao megismerésére csak a teljes megtisztult lélek juthat.

A szenvedélyek rabja csak a külső természetet láthatja.

A láthatatlan Tao és a látható természet tulajdonképpen egyetlen fenséges élettenger.

Csakhogy a Tao a kifürkészhetetlen ősok, a titokzatos szülőanya.”

(...)

A bölcs ezt nem téveszti szem elől. Tanít bőbeszédűség nélkül, cselekszik megerőltetés nélkül, teremt birtokvágy nélkül, működik hiúság nélkül.

S mivel csak lelki javakat gyűjt, örök kincshez jut.”

(Laoce Életbölcselete Tao-te-king – 1-2. fejezet Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1993)

Tehát a tao szerint a bölcs ember a “nem-cselekvés”, a wu-wei állapotára törekszik, azaz vágynélküliségre, a világi dolgokról való lemondásra, szemlélődésre, a természettel való harmóniára és a dolgok természetes folyásába való be nem avatkozásra. A bölcs emellett még jó és erkölcsös.

Buddhizmus és taoizmus találkozása

A két filozófia/vallás a fent említett időben és módon találkozott egymással Kínában, és szinte azonnal elég erőteljesen befolyásolták egymást.

Ahogy már említettem, bizonyos buddhista gondolatok eleinte idegenek voltak a kínai, konfuciánus mentalitás és népi hagyomány számára, elsősorban a karma és az újraszületés. A Tao-te-king című művében Lao-ce jobbára a hosszú, boldog életre és halhatatlanságra utal, és a később kialakuló vallási taoizmusban is az örök életre való törekvés kerül előtérbe.

A karma és az újraszületés tanát leszámítva több volt a hasonlóság, mint a különbség a buddhizmus és taoizmus között. Ezt fokozta még az is, hogy a buddhista szent szövegeket kínaira fordítók eleinte jobb híján taoista kifejezéseket és értelmezéseket használtak, így még hasonlóbbnak tűnt a két filozófia/vallás.

Csak a későbbi fordítók - köztük elsőként Kumáradzsíva (i.sz. 344-409/413) - kezdték el az i.sz. 4-5. században kijavítani a félrefordításokat, újra meghatározni a buddhista fogalmakat, korrigálni a torzításokat, kiegészíteni a kihagyásokat a már lefordított szent szövegekben. Ezzel egyidejűleg létrejött a buddhizmus egy újabb ága, a kínai buddhizmus, amely mahájána alapokról indult.

Az i.sz. 4-5. század körül kialakult kínai buddhista iskola, a csan – neve a szanszkrit ‘dhjána’ (elmélyedés) szóból ered – egyértelműen a taoizmus hatását viseli magán. A csan szerint a dolgok lényegét, természetét nem lehet szavakkal visszaadni. A buddhista szövegek tanulmányozása mellett a közvetlen megtapasztalást javasolták. És mivel a Lao-ce szerint “A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak”, így az “örökkévaló, megnevezhetetlen Tao” megtalálható mindenhol és mindenben.

Emiatt a csan iskola kolostoraiban a szerzetesek termelőmunkát is végeztek, hiszen nézeteik szerint a megvilágosodás bárhol megtörténhet. Szakítottak azzal az indiai hagyománnyal, mely szerint a szerzetesek és apácák csak a szent szövegek tanulmányozásával, elmélkedéssel és oktatással foglalkoztak kolostoraikban.

Mivel a csan szerzetesek a termelőmunkájukkal saját megélhetésüket fedezni tudták, ezért nehezen, de sikerült átvészelni a Vu-cung császár által elrendelt i.sz. 841-845 közötti nagy buddhista üldöztetés időszakát.

"A harcművészetek bölcsője" A Shaolin kolostor bejárata

Ugyanilyen buddhista-taoista keveredés történt az ókor óta nagy hagyományokkal bíró kínai harcművészetben, a vusuban. Nem csupán Észak-Kína Henan tartományának i.sz. 500 körül felépített Shaolin-kolostorában, hanem más buddhista kolostorokban szintén buddhista szerzetesek taoista mesterekkel együtt fejlesztették tökélyre a kínai harcművészetet. 

Így a ma is művelt különböző külső és belső stílusok, iskolák, irányzatok a buddhizmus és taoizmus egyesüléséből és kölcsönös egymásra hatásából keletkeztek. (a Shaolin-kolostor történelméről ITT írtam bejegyzést)

Forrás: Buddhizmus 

            Világvallások - Képes Enciklopédia Magyar Könyvklub, Budapest, 1999

            Simon-Székely Attila: Lélekenciklopédia I. L'Harmattan Kiadó, 2015

            Shaolin harcos szerzetesek öröksége