Öngyilkosság és buddhizmus

A 2011. december 29-i bejegyzésemben már írtam egy pár sort arról, hogy a buddhizmus hogyan vélekedik az öngyilkosságról, de talán egy teljes bejegyzést megérdemel ez a téma.

A hagyomány szerint az öngyilkosságról már a történelmi Buddha is kifejtette a véleményét. Állítólag egyszer néhány  szerzetes helyes irányítás nélküli meditációt folytatott a test visszataszító voltáról. Ettől mély depresszióba zuhanva megölték magukat. Később Buddhához az a hír jutott el, hogy két szerelmes azért vállalt közös öngyilkosságot, hogy “örökké együtt maradjanak”. Buddha kijelentette, hogy az ilyen cselekedet a tudatlanságon és a vágyon alapul.

A Vinaja-pitakában – ‘szerzetesi fegyelem kosara’- az áll, hogy azt a szerzetest vagy apácát, aki öngyilkosságra bátorít valakit vagy segít neki ilyen tettet elkövetni, a szanghából – ‘szerzetesi közösség’ – való kizárásra ítélik, mert ez azonos szinten áll a gyilkossággal.

Ebből következően a théraváda irányzatban az öngyilkosságot, illetve az erre való felbujtást, bátorítást, ebben való segédkezést az első fogadalom megszegésének tekintik, amelyet hasonló mentális állapot motivál, mint a gyilkosságot (ellenszenv, félelem, harag, vágy a problémák előli megszökésre). Mindössze azzal a különbséggel, hogy ez a tett önmagunk ellen irányul, nem másvalaki ellen.

Azonban találunk olyan tanbeszédeket, amelyekben a történelmi Buddha egyetlen esetben elfogadhatónak tartja az öngyilkosságot: ha egy tanítvány vagy szerzetes/apáca elérte az arahantságot. (az arahantokról ITT írtam részletesen, a megvilágosodás fokozatairól pedig ITT)

Erre három szutta is példaként szolgál, ebből kettő hasonló jellegű. Az egyik az SN 22.87 – Vakkali szutta, a másik az SN 4.23 – Gódhika szutta. A két tanbeszéd annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkét esetben kést használnak a tanítványok az öngyilkosságukhoz, és ugyanott hajtják végre, a Fekete Sziklánál, az Iszigili-lejtőn. A Vakkali szuttából megtudjuk, hogy Vakkali súlyosan beteg, hatalmas fájdalmai vannak, és ezért nem kíván már tovább élni. Gódhika – feltehetőleg betegsége miatt - nem tudja megvalósítani a végleges megszabadulást, ezért vet véget önkezével életének. Buddha a szutták végén mindkét esetben elmondja, hogy mivel ők már elérték az arahantság fokozatát, ezáltal megvalósították a Nibbánát. (a Nibbánáról vagy Nirvánáról ITT írtam bővebben)

A harmadik szutta, amelyben Buddha szintén nem ítéli el az öngyilkosságot, az MN 144 – Tanács a Tiszteletreméltó Cshannának. Itt szintén egy beteg, fájdalmak által meggyötört tanítvány vet véget az életének. Buddha így fejezi ki véleményét a tanbeszéd legvégén:

“Ha valaki feladja ezt a testét, és egy másikat vesz, azt mondom, az hiba. [Ebben] A bhikkhuban ez a hiba nincs meg. Bhikkhu Cshanna hibátlanul élte le az életét.”

(E három tanbeszéd közül a Buddha Ujja oldalon magyarul kettő olvasható: a Vakkali szutta Darvas Gabriella fordításában ITT, az MN 144 Fenyvesi Róbert fordításában ITT)

A mahájána irányzat, úgy általánosságban, a legtöbb öngyilkossággal szemben hasonló állásponton van, mint a théraváda buddhizmus, viszont a vallásos okból elkövetetett öngyilkosságokat bizonyos esetekben megengedi. A Lótusz Szútra és több más mahájána irat bátorítóan ítéli meg, ha valaki saját testét gyújtja meg, egyfajta emberi “füstölőként”, amely a “legmagasabb szintű felajánlás”-nak számít.

A középkori Indiában hatalmas népszerűségnek örvendtek olyan bódhiszattvák történetei (pl. a Dzsátaka-mesék), akik testük egy részét adták oda, vagy akár életüket is áldozták valamilyen cél érdekében. Ezek a történetek valamilyen szinten jogosultságot biztosítottak az öncsonkításhoz vagy öngyilkossághoz.

Kínában a csan buddhizmushoz köthetőek azok az aszkétikus ön-mumifikációs gyakorlatok, amelyek végén a szerzetesek szándékosan halálra éheztették magukat. Emellett létezett a nyilvános önfeláldozás egy másik formája, az önégetés gyakorlata is, ami i. u. 396-ba nyúlik vissza. Az első ilyen feljegyzett – politikai okokból elkövetett - eset ekkor történt, és Fayu nevű buddhista szerzetes nevéhez fűződik. Fayu a nyilvánosság előtt füstölő darabkákat nyelt le, majd betekerte testét olajos ruhával és kántálva gyújtotta fel önmagát. Innentől kezdve egészen a 20. századig az önégetés politika célokat is szolgált.

Természetesen emellett a vallásos motivációjú öncsonkítás vagy önfeláldozás változatlanul megmaradt.

Japánban az i.u. 11-19. század között gyakorolták a buddhista singon iskola szerzetesei azt a fajta szélsőséges aszketizmust – szokusinbucu - , amelynek eredményeként szinte élve múmiát csináltak magukból. Feltehetőleg a singon (‘igaz szó’) iskola alapítója, Kúkai hozta ezt a módszert a Tang-kori Kínából, olyan titkos tantrikus tanítás részeként, amely később megszűnt létezni Kínában.

A szokusinbucu gyakorlói nem öngyilkosságnak tartották ezt a tulajdonképpeni éhenhalást, hanem a megvilágosodás egyik formájának. Úgy vélik, több száz szerzetes próbálta végrehajtani ezt a módszert, de mostanáig csak 24 ilyen mumifikálódott tetemet találtak meg.

A szokusinbucu lényege az volt, hogy több éven keresztül egyre kevesebb táplálékot vettek magukhoz a szerzetesek, idővel elhagyták a gabonából készült ennivalókat is. Csak fenyőfa tűleveleit, gyantát és a hegyekben található magvakat fogyasztották. Mindezek teljesen eltüntették a test zsírtartalékait. Majd tovább fokozták a koplalást, egészen az éhezésig. Ezek után a szerzetesek lassan csökkentették, majd abbahagyták a folyadékbevitelt is, ezáltal kiszáradt a testük és összezsugorodtak a szerveik. A szerzetesek végül a dzshána – elmélyült meditáció – egyik nagyon magas szintjén haltak meg, mialatt a nembucut (Amitábha Buddha nevének recitálása) kántálták. Így a testük természetes módon mumifikálódott, bőrrel és fogazattal együtt, mesterséges tartósítószer nélkül.

Hasonló jellegű, kb. 550 évesnek becsült mumifikálódott buddhista szerzetesi holttestet találtak India északi részén. Ez főleg azért érdekes, mert ebben az időszakban, i. u. 14. században már az iszlám uralta Észak-Indiát, és a buddhizmus gyakorlatilag eltűnt erről a területről. Ehhez hasonló múmiákat találtak Tibetben és Kelet-Ázsiában is.

A buddhizmusban a modern időkben a vallásos öngyilkosság ritkává vált, és inkább elítélik. Politikai okokból elkövetett önfeláldozás – leginkább önégetés – viszont változatlanul jelen van. Talán a legismertebb esetet egy vietnámi buddhista szerzetes, Thích Quáng Dúc hajtotta végre 1963-ban. Saigon egy forgalmas útkereszteződésében gyújtotta fel magát a déli-vietnámi kormány buddhista szerzeteseket sújtó üldöztetése elleni tiltakozásul. Az erről készült fénykép bejárta a világot.

Tibetben Kína elnyomó politikája ellen 2009-től 2017 közepéig kb. 150 önégetés történt.

Forrás: Öngyilkosság (angol nyelven)

            Vallásos nézetek az öngyilkosságról (angol nyelven)

            Szokusinbucu (angol nyelven)

            Önfeláldozás (angol nyelven)