2010. szeptember 29., szerda

Érzelmi nevelés

Jelenleg a tankötelezettség 18 éves korig tart. Ez összesen 12 tanévet jelent, mely idő alatt ideális esetben valaki eljut a betűk és számok megismerésétől az érettségiig. A nevelés, a képzés, amit így az ember elsajátít, az alapvetően egy nyelvi és információs fejlődés, némi művészeti, fizikai és még kevesebb filozófiai műveltséggel. Minden más a szülőkre, s ki nem mondottan magára a személyre van bízva. Az így felhalmozott ismeretanyag célja egyrészt a kulturalizálás, a szocializálás, másrészt pedig a munkavállalás esélyeinek javítása. S miközben megtörténik az, hogy valaki belenevelődik a környezetébe, részesül a közös világlátásból, maga a szemlélet egyre inkább arra irányítja a figyelmet, hogy az életben legyen sikeres, értve ezalatt az anyagi és társadalmi sikereket.

Ami hiányzik ebből a rendszerből, az az érzelmi nevelés. Az érzelmekre úgy tekintünk, nevelésünknél fogva, hogy azok kiismerhetetlenek, megfoghatatlanok, megbízhatatlanok, s megmagyarázhatatlanok. Egyszerűen el is nevezik tudatalattinak - amiről nem tudunk semmit. Bár elméletileg az irodalom, a zene és a képzőművészetek tanulása szolgálna érzelmi neveléssel, a feladatát egyáltalán nem tölti be, már csak azért sem, mert a tananyagban szereplő alkotások a jelen világban szinte egyáltalán nincsenek jelen befolyásoló tényezőkként, csak háttérként. A művészetek további hátránya, hogy bár érzelmileg manipulál, magukra az érzelmi folyamatokra minimális reflexiót biztosít.

Ami az érzelmi nevelés leghagyományosabb formája, az a vallás. A vallás, amit a modern gondolkodás félre rakott és elavultnak nevezett. Tette ezt többek között azzal, hogy a vallást kinevezte irracionálisnak, ami egyenlő a babonával, tehát az ostobasággal és primitívséggel. Ugyanez persze nem történt meg a művészetekkel, már csak azért sem, mert egy művész sem volt, aki komoly hatalommal bírt volna, szemben a vallások képviselőivel. Nyilvánvalóan ez egy európai történet, ahol a világi uralkodók az egyházi fejedelmekkel harcoltak.

A vallások mindig is tudtak biztosítani egy egész rendszert, amivel az egyes emberek és népek el tudták magukat helyezni a világ rendjében, s így tisztában lehettek azzal, mi a jó és mi a rossz és hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Még ha tömegesen nem is volt arról egyáltalán szó, hogy az emberek képesek legyenek rálátni az érzelmi működésre, de megvolt az a nevelés, az a képzés, amivel az érzelmeiket kezelni tudták. Ma ennek a helyét átvették a hormonok, az idegek és az antidepresszánsok. Félreértés ne essék, nem azt kívánom mondani, hogy a tudomány rossz, a vallás jó - eleve ezt a kettő így szembe állítani egymással véleményem szerint értelmetlen és felszínes.

A buddhizmus maga is rendelkezik azokkal az alapvető eszközökkel, amikkel mindenkinek világos utat mutat a jó és a rossz elválasztásában. Ezek a karma és az újraszületés tanai. A hangsúly azon van, hogy az ember a saját tetteiért felelős, s azok következményét is viseli el. Mindenkinek a maga döntésén múlik az élete, s azt senki más el nem veheti tőle. A döntésének következményeiért csak maga felel saját magának, sem istenek, sem szertartások, sem varázsigék nem segítenek. A következmények nem korlátozódnak erre az életre, hanem ugyanúgy hatással vannak az elkövetkezőkre, ahogyan a mostanira az előző életek. Döntéseink minden pillanatban befolyással vannak arra, ami a következőkben történik, tehát nincs szó arról, hogy a múlt változtathatatlanul előre meghatározná a jövőt, hisz lehetőségünk van bármikor máshogyan dönteni.

De a Buddha tana tovább megy annál, hogy erkölcsi irányelveket adjon. Rámutat arra, hogy az érzelmeink miként és mennyire meghatározóak egész életünkben. Módszereket ad ahhoz, hogy képesek legyünk megismerni, megérteni és irányítani az érzelmeinket, s ezáltal tudatos befolyással legyünk az életünkre. Ameddig az érzelmek csak átláthatatlan indulatokat jelentenek, amiknek vakon engedelmeskedünk, igen kicsi eséllyel hozunk bölcs döntéseket, melyek magunk és mások javát szolgálják.

Érdemes belegondolni, mennyire nem mindegy az, hogy az ember képes tudatában lenni az érzelmeinek. Ezek meghatározzák azt, milyen a családi életünk. Hogy veszekedések sorozatában élünk-e, vagy békés egyetértésben, hogy rendszeresen megharagszunk-e a másikra, vagy pedig kedvességgel viszonyulunk irányába, ezek átitatják minden napunkat. De ugyanígy emberek döntenek arról, hogy egy cég mibe fektessen be, egy állam mire használja erőforrásait, s hogy háború legyen-e, vagy tűzszünet. Hiába vannak szakmájukhoz értő emberek különböző pozíciókban, ahonnan milliók életére hatással vannak, mikor azok az iskolák, amiket végigjárták, s az a kultúra, amiben élnek, nem arra nevelte őket, hogy megismerjék az érzelmeiket és erkölcsösen éljenek, hanem arra, hogy az anyagi és társadalmi siker a legfontosabb.

Ez nem azt jelenti, hogy mindenki legyen buddhista, s akkor beköszönt a földi paradicsom. Attól még, mert valaki elfogadja a Buddha tanításait, nem feltétlenül alkalmazza is azokat az életében. Mindig az számít, hogy miként döntünk és miként cselekszünk a döntésünk következtében. De ameddig nem látjuk, hogyan születik meg egy döntés, hogy milyen tudatállapotban, milyen érzelmi tényezők jelenlétében alakul meg egy elhatározás, addig nem is lehetünk képesek folyamatosan a helyes magatartásra. Ez az az érzelmi nevelés, ami a buddhizmus egyik legfontosabb eleme, s ami minden ember hasznára válik.

2010. szeptember 22., szerda

A megvilágosodás keresztény útja

Az imént jelent meg a Konzervatóriumon egy írás, melyben XVI. Benedek méltatja John Henry Newmann életútját. Blogunk szempontjából főleg a szöveg második fele érdekes, melyben a pápa a keresztény életet egy a tökéletesség felé vezető rögös úthoz hasonlítja, melyen Newmann halad.
Ha maga a pápa így látja a kereszténységet, akkor talán van olyan érintkezési pont a buddhizmussal, melyen át párbeszéd alakulhat ki a vallások között...

Törekedjünk fáradhatatlanul ezen is.