Kálacsakra irodalom, az iszlám klasszikus buddhista megközelítésének alapja

Alexander Berzin, 2006. november

Eredetileg Az iszlám és vallásközi kapcsolatok: Gerald Weisfeld Előadások 2006. címmel, 2007-ben kiadott mű részlete  (2. rész)

(Az előadás 1. része: Az iszlám buddhista megközelítése)

Az egyetlen buddhista szöveg, amely iszlám tanokról említést tesz, ebben az időszakban tűnik fel a kálacsakra irodalomban. Kálacsakra (jelentése: idő körforgása) a tantrikus gyakorlatok mahájána buddhista rendszere, amelynek célja, hogy a gyakorló a megvilágosodás eléréséért képes legyen segítségére lenni minden élőlénynek, amennyire csak lehetséges. A kálacsakra három párhuzamos időciklust írt le: külső, belső és alternatív ciklusokat.

A külső ciklus a bolygók mozgását jelenti, asztrológiai és történelmi ciklusokat, ez utóbbiba idegen erők periodikus támadását is beleértve. Ezekről a támadásokról szóló alapszövegek hindu közönséghez szólnak.

A belső ciklusok a biológiai és pszichológiai ritmusokra utalnak. Az alternatív ciklusok az ismétlődő meditációs gyakorlásokat jelentik, amelyeknek célja, hogy felülkerekedjünk a ránk ható külső és belső ciklusokon.

A kálacsakra irodalom iszlámra való utalásai legvalószínűbb, hogy az i.u. 10. század során keletkeztek, részben a jelenlegi kelet-afganisztáni területeken lévő buddhista kolostorokban, részben pedig a tantra hazájában, Uddijánában (ma Észak –Pakisztánban található). Mindkét régió akkor hindu shahi uralom alatt volt. Ez az irodalom már a 10. század végén eljutott az Indiai-félszigetre, ahol Kasmírban esetleg a Gaznavida támadások hatásával (i.u. 1001-1025) olvadt össze. Nem sokkal ezután ezek a kálacsakra szövegek átkerültek Tibetbe, ahol hosszú múltja ellenére még most is csak egy viszonylag csekély részét képviselik az indo-tibeti buddhizmusnak. Emiatt is szükséges, hogy a helyükre tegyük ezeket az iszlámmal kapcsolatos, a buddhista irodalomban megjelenő gondolatokat. [A kálacsakra szövegek ellenére] a buddhizmus nem igazán foglalkozott az iszlám tanításokkal.

Hogy a félreértést is elkerüljük az iszlámmal kapcsolatos régi buddhista nézetről, fontos, hogy beazonosítsuk az iszlámnak azt az ágát, amiről a kálacsakra szövegek írnak. Ugyanis a szövegek nem az iszlámra, mint egészre utalnak, és természetesen nem arra az iszlámra, amit manapság is ismernek és gyakorolnak szerte a világon. A szöveg, egészen pontosan, olyan idegen népekről beszél, akik a jövőben Shambala királyságot – egy hegyekkel körülvett misztikus terület, ahol a kálacsakra tanítások virágoznak – megszállással fenyegetnek. E jövendőbeli támadók hitének leírásából a korai keleti iszmáilita sííta hagyomány követőit lehet felismerni.

A fő bizonyíték, ami ezt a feltételezést alátámasztja, A királyi  rövidített kálacsakra tantra (szanszkrit nyelven: Laghu-kalachakra-tantra-raja) I.153. versében olvasható.

Ez a vers egy listát sorol fel a jövendőbeli támadók nyolc prófétájáról: “Ádám, Noé, Ábrahám és öt másik – Mózes, Jézus, a Fehérbe Öltözött, Mohamed és Mahdi.... A nyolcadik lesz a vak. A hetedik a Mekka földjén lévő Bagdad városában fog megtestesülni, (ez az a hely) ezen a világon, ahol egy csoport asura erős, könyörtelen mleccha-vá alakul.”

Ez a felsorolás az iszmáili irányzat alapvető listája a hét prófétáról, amihez [a kálacsakra szövegekben] nyolcadiknak hozzáadták a Fehérbe Öltözöttet. Lehetséges, hogy a Fehérbe Öltözött kifejezés alatt Manit, a manicheizmus i.u. 3. századi alapítóját értették.

Manicheizmus elterjedése

Annak ellenére, hogy a korai iszmáili gondolkodókra talán némileg hatott a manicheizmus az úgynevezett “manicheista iszlámból”, az iszmáili teológusok mégis az általános iszlámmal egyetértve eretnekségnek ítélték ezt a vallást.

Annak, hogy a kálacsakrában ezen a listán nyolc prófétát tartanak számon, egyik oka az lehet, hogy Visnunak azzal a nyolc reinkarnációjával állítják szemben, amiket a közvetlenül ezt megelőző versben, az I.152-ben sorolnak fel. Ezt a feltételezést az a mondat támaszthatja alá, miszerint a próféták követői az asura kaszt tagjai.

Ugyanis a buddhista kozmológiában az aszúrák féltékeny félistenfélék, a hindu istenek riválisai, akik mindig háborúban állnak velük. Ha Visnu hindu istennek nyolc reinkarnációja van, akkor ugyanúgy nyolc ellenfélre, nyolc prófétára van szüksége, hogy megküzdjenek egymással.

A Fehérbe Öltözött kifejezés másik lehetséges magyarázata egy régi indiai kommentár, A Magyarázat a Padmaninak nevezett nehéz pontokhoz, (szanszkrit nyelven: Padmani-nama-panjika) szerint Mohamed egy másik neve a Fehérbe Öltözött. Mindenesetre, azok a szanszkrit kifejezések, amiket a kálacsakra irodalom használ, hogy beazonosítsa e próféták követőit, segítenek meghatározni ennek az iszmáili csoportnak a helyét. Úgy tűnik, hogy a 10. század második felében Multánban, Észak-Szindhben (mai Pakisztán) éltek iszmáiliták.

A kálacsakra irodalomban rendszeresen mlecchaknak nevezik a megszállókat, ezt a hagyományos szanszkrit kifejezést az Indiai-félsziget idegen megszállóira használták Nagy Sándortól kezdve, beleértve a kusánokat és a heftalita hunokat. Ez a kifejezés azokat a népeket jelenti, akik érthetetlen, nem-indiai nyelven beszélnek. Mlecchanak a könyörtelen megszálló csapatokat nevezik. A másik fő kifejezés, amit a megszállókra használtak, a tayi, egy szanszkrit fonetikus átírása az arab tayy-nak (többes száma: tayayah, tayyaye) vagy a perzsa tazi formának. A tayyayah törzs volt a legerősebb az iszlám idők előtti arab törzsek közül, ebből eredt a perzsa Tayy’id, és a tazi, úgy általában az arabokra utalva. Az utolsó szászánida uralkodó, III. Jazdagird,  is a tazi szót használta az iráni területet megszálló arabokra.

A Multán királyság az egyiptomi központjából szétterjedő iszmáilita Fátimida Birodalom vazallus állama volt. Így a Fátimidák és a multáni vazallusok két oldalról is komoly támadással fenyegették a bomlásnak induló Abbászida Birodalmat. Ezért feltételezhető, hogy a kálacsakra szövegekben az említett támadókat multáni iszmáilitáknak képzelik el. Ez a következtetés összefüggésbe hozható azzal a feltételezéssel, hogy a kálacsakra irodalom a hindu shahi igazgatás alatt lévő afgán és uddijáni területekről származik, amelyeket abban az időben multáni és Abbászida területek fogták közre.

A kálacsakra leírás a tayi hiedelmekről

A kálacsakra szövegek a Tayi mleccháknak néhány szokását és a hitét is megemlítik. A [leírt] tanok többsége alapvetően az iszlámra, mint egészre, jellemző. Emellett néhány kifejezetten az akkori iszmáilita gondolatokat írja le, de vannak benne olyanok is, amelyek ellentétesek ezekkel a gondolatokkal. Ez az ellentmondás talán azt jelzi, hogy a kálacsakra irodalom összeállítói hiányos ismeretekkel rendelkeztek a Multánban uralkodó iszmáili hitről, és ezért helyettesítették leírásaikat azokkal az információkkal, amelyeket az iszlám olyan, más formáiból szedegettek össze, amiket még ismerhettek. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy azokat a teológiai nézeteket írták le, amelyeket a fő iszmáili gondolkodó nyilvánított ki abban az időben – Abu Jakub al-Szidzsisztáni, a Fátimida állam egyik erős támogatója –, és amelyek Multánban még nem teljesedtek ki. Tehát ez is lehetett az ellentmondás oka, bár al-Szidzsisztáni munkái számítottak hivatalosnak abban az időben a keleti iszmáilita régiókban.

Semmi esetre sem szabad úgy kezelni a kálacsakra leírást a Tayi hitről, mintha ez a teljes ázsiai buddhista népesség egész iszlámról való nézeteit képviselné végig az történelem folyamán. Ez a leírás egy meghatározott politikai-történelmi környezeten belül, egy adott időben egy adott helyre vonatkozik. Ennek ellenére a kálacsakra leírások helytállóak, mert ez az egyetlen klasszikus buddhista szöveg, amelyik egyáltalán említést tesz az iszlám hit valamelyik formájáról. Éppen ezért számítanak egyedülállónak és elsődleges forrásnak, mert ezek a leírások tárják fel a tényleges klasszikus buddhista szemléletet az iszlámról.

Forrás: Az iszlám buddhista megközelítése (angol nyelven)