Képtelenség

A pernye még egyszer lángra kapott, hogy aztán a mindennapok fölé emelkedhessen. Egy ember mindeközben a folyóparton álldogált, mikor kikötött egy csónak.
- Mester, Ön megvilágosodott? - tette fel kérdését az első parta szálló.
- Elnézést, de dolgom van, kérem fáradjanak be az előadóterembe.
- Természetesen – suttogták áhítattal –, de előbb nekünk is dolgunk volna. Fényképezőgépek
kerültek elő és sűrű pislogással örökítették a múltat.
- Jöjjenek – szólt váratlanul a Mester, majd beült a csónakba, amit az imént kötöttek ki.
Elképedve álltak többen, csak egy kislány ült be a csónakba azonnal.
- Nem jönnek? - kérdezte a Mester.
- Elnézést, de épp ebben a pillanatban érkeztünk, most jöttünk csak...
- M'ért is jöttek?
- Hát, az egyhetes elvonulásra jöttünk,... beavatásra,... hogy megvilágosodjunk Mester.
- Képtelenség – mondta a Mester, majd kiszállt a csónakból és majdnem ugyanoda állt vissza,
mint az imént volt.
Páran, akik még nem fényképeztek, a többiek közt kuszálódva próbálták a legjobb beállítást megtalálni. Többen szólongatták a Mestert, hátha egy sokat mondó pillantást sikerül a gépbe gyömöszölniük. Fél óra múlva a Mester beszállt a csónakba és széles mosollyal, de kérdés nélkül elevezett. Rengeteg kép készült ekkor. Szerencsére, hiszen később már nem adódott lehetőségük. A Mester nem került elő az egyhetes elvonulás végéig. Mikor hazaérkeztek, előhívták a képeket. Egy kislány volt mindegyiken. Épp tizenkettő múlt.