2009. június 19., péntek

Nietzsche és a Buddhizmus

Előző posztommal kisebb vihart kavartam. Látván, hogy csendesedik gondolom megérett a helyzet pár újabb sarkos megjegyzésre:

Azzal, hogy a kereszténységet elítéljük, nem szeretnénk elkövetni semmiféle igazságtalanságot sem egy olyan rokon vallással szemben, amely, hívői számát tekintve, a kereszténységen még túl is tesz: a buddhizmussal szemben. Mint nihilisztikus vallás együvé tartoznak – mindkettő décadence-vallás –, ugyanakkor fölöttébb figyelemre méltó módon különböznek is egymástól. A kereszténység bírálója mély hálával tartozik az indiai tudósoknak azért, hogy e vallásokat most összehasonlíthatja. – A buddhizmus a kereszténységnél százszor realisztikusabb; – megvan benne az objektív és hűvös problémafelvetés tradíciója, egy évszázadokon át tartó filozófiai mozgalom után tűnik fel a színen, s „Isten” fogalmán már akkor túl vannak, mikor az megjelenik. A buddhizmus az egyetlen tulajdonképpeni pozitivista vallás, amit a történelem felmutat számunkra, még ismeretelméletében is (egy szigorú fenomenalizmus felől nézve –), már nem „a bűn ellen” hirdet harcot, hanem – maradéktalanul megadva a valóság jogát – „a szenvedés ellen”. Már maga mögött hagyja – s ebben mélyen más, mint a kereszténység – a morális fogalmakkal végzett öncsalást, vagyis saját szóhasználatommal élve: túl van jón és rosszon. – Az a két fiziológiai tény, melyeken nyugszik, s melyeket szemrevételez, az alábbi: először is az érzékek túlságosan is nagy ingerelhetősége, amely a fájdalom iránti kifinomult képességben mutatkozik meg, azután pedig egyfajta túlméretezett szellemiség, egy – fogalmakkal és logikai eljárásokkal – önmagát túlélt élet, melynek során a személyes ösztön a „személytelennel” szemben kárt szenved (– mindkettő olyan állapot, melyet legalábbis néhány olvasóm, az úgynevezett „objektívek”, hozzám hasonlóan tapasztalatból ismernek majd meg). E fiziológiai feltételek alapján valamiféle depresszió alakult ki: ez ellen lép fel, higiéniai szempontból, Buddha. Ellenszerül a szabad ég alatt eltöltött életet, a vándoréletet, az étkezést illetően pedig a mértékletességet és választékosságot ajánlja; elővigyázatosságot minden szeszes itallal szemben; hasonlóképpen elővigyázatosságot minden olyan affektussal szemben, amely epéssé tesz és vérforraló; ne gyötörjön semmiféle gond, sem önmagunkért, sem pedig másokért. Olyan elképzeléseket akar, melyek vagy nyugalommal töltenek el, vagy pedig felvidítanak – eszközöket ajánl arra, hogy elszokjunk a többiektől. A jóságot és a szívélyességet úgy fogja fel, mint ami jó az egészségnek. Az imádkozás ki van zárva, éppúgy, mint az aszkézis; nincs kategorikus imperatívusz, s egyáltalán semmiféle kényszer, még a szerzetesi közösségben sem (– az ember újfent elhagyhatja azt –). Mindez eszközül szolgálna ama túlságosan is nagy ingerelhetőség erősítéséhez. Éppen ezért a másként gondolkodókkal szemben semmiféle harcot nem követel meg; tanítása semmi ellen sem védekezik oly erőteljesen, mint a bosszú, az ellenszenv, a ressentiment érzése ellen (– „a gyűlölséget nem gyűlölség szünteti meg”: így hangzik az egész buddhizmus megható refrénje...). S teljes joggal: pontosan ezek az affektusok azok, melyek a dietétikai alapszándékot illetően a leginkább egészségtelenek. Úgy indít harcot a szellemi kimerültség ellen, mellyel szembetalálja magát, s amely egyfajta túlságosan is nagy „objektivitásban” (azaz az egyéni érdek meggyengülésében, illetve a súlypont, az „egoizmus” elvesztésében) fejeződik ki, hogy még a szellemi érdekeket is erőteljesen a személyre vezeti vissza. Buddha tanításában az egoizmus kötelességgé lesz: egy „szükséges dolog”, (11) vagyis az, hogy te „miképpen szabadulsz meg a szenvedéstől” szabályozza és határolja be ezt az egész szellemi diétát (– e ponton talán arra az Athénire emlékezhetünk vissza, aki a tiszta „tudományosság” ellen hasonlóképp szállt hadba, Szókratészre, aki a személyes egoizmust még a problémák birodalmában is a morál szintjére emelte).

Nietzsche: Antikrisztus 20. fejezet (Ictus Kiadó Bt. 1993.)

8 megjegyzés:

Milaba írta...

Általában véve egy műalkotás, akár egy könyv (részlet) elemzésekor nagyon könnyű hibát véteni. Könnyű elmondani, mit is szeretett volna művében taglalni annak készítője.

Nietzsche és a Buddha életműve azonban a "mi lett volna ha", a "szerintem mit akar a másik" ellen íródott, mindannak ellenére, hogy Nietzsche meglehetősen sokat élt műveiben ezzel a fegyverrel.

Yoscha a címben buddhizmust említ, azonban érdekesnek található a Buddha szempontjából is a poszt.

Mindketten páratlan tudású emberek voltak, akik magas szintű képzettségüket és bőséges élettapasztalatukat arra fordították, hogy mindezeket hátrahagyják.

Mások gondolataiból táplálkozva építették fel önmagukat, mint minden "iskolás ember", azonban nem teltek el féleredményekkel félúton. Nem elégedtek meg a vágó szerepével, rendezővé váltak a saját filmjükben.

Gondolataikat értelmezve olyan osztályba iratkozunk, ahol már az első órán a ballagásról, illetve a változó valóság "elviseléséhez" felnőtt heroikus erőről beszélnek; így tán nem is csoda, ha kevesen vállalják be az elmélyült megértésükhöz szükséges időt...

Életútjuk összecsengése, hogy személyes hozzátartozóikon kívül annak senki sem látta kárát, igaz, olvasójuknak néha "anyaszült meztelenre kell vetkőzni", hogy megérthesse Őket, illetve a felvetésükből továbblépve: önmagunkat.

Zsolt írta...

Nietzsche igen kevés forrásanyaggal rendelkezett a buddhizmusról, így nem hiszem, hogy bármennyire is figyelembe lehetne venni azt, hogy ő maga miként gondolkozott róla. Amit lehet tenni, s páran már el is követték, az Nietzsche filozófiájának összevetése a buddhizmussal. De ez az összehasonlítás legfeljebb filozófiailag lehet érdekfeszítő, szerintem.

Milaba írta...

Bármily hihetetlen, emberekről beszélünk és még véletlenül sem filozófiákról. Filozófiáról beszélni Buddha, vagy Nietzsche esetében pont olyan, mintha egy embernek zacskót húznánk a fejére, mert így nem látszanak olyan markánsnak a vonásai, ami "kifinomult" szemünket bántja. Épp csak belehal. A gusztustalan része akkor következik, amikor hozzátesszük: micsoda elme volt!

A filozófiák is belehalnak mind az elemzésbe. Pláne az eleve tévúton indított "álakademikus" filozófiai fejtegetések. Ez a fajta hamiskás filozófia csupán arra való, hogy elmaszatolja a képet a tükörben.

Filozófiákon okosodni lehet. Hol kezdődik a bölcselet, hol kezdődik a valódi filozófia, a bölcsesség szeretete, megélése? Hol kezdődik az élet? Amikor bennem élővé válik a valódi filozófia. Ez azonban nem másé, nem másból van, hanem a saját bölcsességem egy része, amit felszínre hoztam (ebben az esetben) más bölcseletének "magamba fogadása" által.

Ez által leszek eredeti, sőt, a másik valódi filozófiája is több lesz, még ha semmi hasonlót sem találtam magamban.

Yoscha előző, vihart kavart posztja erre jó példa. Őszinte, direkt vad saját vélemény.
Nietzsche erre tette fel az életét: ki áldhatja meg a másként gondolkodó ember torkát elvágó kardot, és a vért felfogó páncélt? Ki adhatja ehhez isten nevét? Akiben az Isten halott!!!

A Buddha élete is ezt mintázza. A buddhizmus ebből sokat vesztett az évek folyamán. Néha elgondolkodok, miként, a mai buddhizmusban épp csak a Buddha halott...

plumbeus írta...

"Mint nihilisztikus vallás együvé tartoznak – mindkettő décadence-vallás –, "

Ez egy olyan szarvashiba rögtön az elején, hogy a többi szövegével már foglalkozni sem érdemes.

plumbeus írta...

A különbözőséget illetően Szung Szán A zen iránytűje című könyvéből a kedvencemet itt is olvashatóvá teszem még azért :)

Angelus Silesius verse mondja:

Az Isten, aki tiszta üresség
Formaként van megteremtve
stb.

Azt mondja Szung: Ez ugyanarra mutat rá; csak a név más. De annak eredetileg nincs neve és formája.

Tudnám még Szent Pált, vagy Zénónt idézni az ürességet illetően de hát a Bibliát is és Zémnónt is nyilván mndenki olvasta, Nietzsche is csak nem eleget.

plumbeus írta...

És akit még olvasni érdemes, mert tudja miről van szó:
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lilavajra.html

Ha valakinek Isten jelenség, mint szerencsétlen Nietzschének az legalább hallgatna bölcsebb lenne.
Velem együtt most már:)

Roni írta...

Még1 megközelítés:

Nietzsche nagyon pontosan fogalmazza meg a Buddha tanításának lényegét: az érzék(szerv)i világtól elfordulást. Ez a nyugati olvasók számára nihilizmusnak tűnt és tűnik, hiszen a Buddha elvet minden olyan örömöt, amiről általában azt gondoljuk, hogy azért érdemes élni.

"Aki lemond az apró gyönyörökről,
nagy boldogság részese lehet. Ezért a bölcs
elhagyja az apró gyönyöröket,
hogy valódi boldogság legyen osztályrésze." (Dhammapada, 290)

Tehát megint egy sarkítással: a buddhizmus igenis nihilizmus, ha a szót a nyugati -- és nem buddhista -- értelmében használjuk.

Roni írta...

Találtam egy ilyet.

Szathmári Botond: Nietzsche és a buddhizmus