Szerzetesek és világiak III.

Előzőleg már írtam két értekezést (1., 2.) arról, hogy már a legkorábbi időkben is milyen fontossággal bírtak a világi követők a buddhista közösség életében. Most inkább azt kellene körbejárni, hogy mi a szerepük a szerzeteseknek?

Azt látni kell, hogy a buddhai praxis nem hétvégi tevékenység. Megvilágosodás eléréséhez „profik” kellenek, mert heti kétszer két óra meditációval nem érhető el a cél.
A jobb megértés érdekében álljon itt egy példa.
Szinte mindenki csorgott már le a Tiszán kenuban, és megtapasztalhatta, milyen a sajgó váll egy keményebb nap után, és azt is menyire felemelő a vízen siklani. De az olimpiai aranyhoz ez kevés. Hosszú éveken át minden napunkat ennek kell szentelni, hogy egyáltalán felcsillanhasson a reménye valamely eredménynek. Ezen okból nem a többé-kevésbé lelkes amatőrökbe helyezte Buddha a bizalmát, hanem egy „profi” közösséget épített a támogatók mellett.
A világiak feladata (maradva a vízi példánál) a csónakház megépítése, fenntartása, a versenyek és versenyzők támogatása, és hogy erejükhöz mérten alkalmazzák a profik tudását.
Sokakban persze felmerül a kérdés, hogy mit adnak profi kenusok vagy a „termelésből” ugyanúgy kieső szerzetesek a társadalomnak? Gazdaságilag semmit. Viszont példát állítanak, összetartozás élményt nyújtanak, és megadják a közös siker lehetőségét azoknak is, akik csak a tagdíjat fizetik, vagy hétvégenként eveznek néha.
Támogató amatőrök nélkül nem működhetnek a pofik, de sikeres profik nélkül az amatőröknek nincs példa és továbblépési lehetőség.

Magyarországon szinte csak amatőr/világi buddhisták vannak, akik a néhanapján hazánkba látogató profik szaván csüngnek. Ez az állapot kontraproduktív, mert azt a látszatot kelti, hogy csak másutt lehetnek elismert lámák, bikkhuk, tanítók.

Persze attól, ha hirtelen alapítanánk egy-öt-tíz kolostort, még nem biztos, hogy lenne akár csak egyetlen nemzetközi hírű buddhista lámák, bikkhuk, tanítók.
Viszont jól működő magyar szerzetesi közösség nélkül nem is lesz soha.
Megmarad a buddhizmus értelmiségi játéknak, valós perspektíva nélkül...