2017. január 16., hétfő

A helyes összpontosítás szintjei (dzshánák vagy dhjánák)

A történelmi Buddha idején a megvilágosodást kereső és különböző irányzatot képviselő aszkétáknál, remetéknél bevett gyakorlatnak számított a meditáció (bhávana). A meditációnak egy magas foka képezi a nemes nyolcrétű ösvény nyolcadik tagját, a helyes összpontosítást/helyes elmélyedést (sammá szamádhi).
A dzshánák (páli) vagy dhjánák (szanszkrit) ennek a helyes összpontosításnak/helyes elmélyedésnek a különböző lépcsőfokai.

A dhjána szó “elmélyülés”-t, “összpontosítás”-t jelent, éppen úgy, mint a szamádhi.
(Azonban a szamádhinak a buddhizmusban létezik egy konkrétabb megfogalmazása is, ez a “jól megalapozott elme, helyesen fenntartott elme”, illetve egészen pontosan “egyhegyű elme” – citta-ekágratá (szanszkrit) vagy citta-ekaggatá (páli) )

Eredetileg a dhjána négy fokozatból állt, ez később újabb néggyel egészült ki. Az így kapott nyolc szint két részre osztható: az eredeti négy lett az alsó szint, a rúpadzsána (“formákhoz kötött dzshánák”), és a hozzátoldott újabb négy a felsőbb szint, az arúpadzsána (“formák nélküli, csak tudati dzshánák”).
Létezik még egy úgynevezett kilencedik dzshána is, ez a nirodha-szamápatti (“érzések és észlelések megszűnése”).

A dhjánák leírása a théraváda irányzat szerint

A rupadzshána – formákhoz kötött dzshánák
Az első fokozat eléréséhez a gyakorlónak el kell engednie az öt akadályt (nívárana). Ezek az érzéki vágy, a rosszakarat, tompaság, nyugtalanság, kétely. Majd egy  “meditációs tárgyat” kell választania a fókuszáláshoz. Ez a tárgy lehet testi, például a légzés figyelése. Lehet vizuális, egy pont a falon, mandala vagy egy belső kép. De lehet auditív, például mantra.

A páli kánonban több szuttában is megtalálható a négy dzshána részletes leírása. Ezekben rendszerint ugyanazokat a szavakat, ugyanolyan szófordulatokat használnak, ami azt jelenti, hogy a dzshánák részletezését feltehetőleg utólag toldották be a szövegekbe. Most például az MN 19. szuttából idézek, amelyben a történelmi Buddha saját szavaival így írta le az első fokozat elérését:

“Lankadatlan kitartás keletkezett bennem és letisztult a figyelmem. A testem békés volt és nyugodt, az elmém összpontosított és egyhegyű. Teljesen visszavonulva az érzékektől, visszavonulva a nem üdvös dolgoktól, beléptem az első dzshánába és ott időztem: elragadtatás és öröm született a visszavonulásból, megragadott és megtartott gondolatok által kísérve.”
(a szuttában szereplő “megragadott gondolatok” kifejezés elsuhanó, háttérgondolatokat jelent, a “megtartott gondolatok” pedig inkább akaratlagos vagy hosszabb időn keresztül meglévő gondolatokat)

A második dzshánáról így beszél Buddha:
“Lecsendesítve a megragadott és a megtartott gondolatokat, beléptem a második dzshánába, és ott időztem: elragadtatás és öröm született az összpontosításból; az összpontosított és belső biztonságban lévő, nyugodt tudat ébersége mentes a megragadott és megtartott gondolatoktól. “

A harmadik dzshána:
“Elhalványítva az elragadtatást, egykedvű maradtam, figyelmes és éber, megtapasztalva magamban az örömöt. Beléptem a harmadik dzshánába és ott időztem. Amiről az mondják a bölcsek: “Örömteli életet él az, aki felülemelkedett egykedvűségben és éberségben tartózkodik.” “

A negyedik dzshánához:
“Feladva a korábbi örömöt és fájdalmat, beléptem a negyedik dzshánába és ott időztem, áthatva az éberség és egykedvűség tisztaságával, sem szenvedést, sem örömöt nem érezve.”

(a teljes MN 19. szutta ITT olvasható a Buddha Ujja oldalon)

Arúpadhzsána (“formák nélküli, csak tudati dzshánák”)
Ötödik dzshána – végtelen tér – a figyelem a meditációs tárgyról áthelyeződik a térre, amely végtelen és üres.

Hatodik dzshána – végtelen tudat – a térről, amely üres, áthelyeződik a figyelem magára a tudatra. Csak a végtelen tudat létezik.

Hetedik dzshána – semmi tudatossága – megjelenik az érzés, hogy nincs tudat, nincs semmi.  A “van” hiánya.

Nyolcadik dzshána – sem észlelés, sem nem észlelés – az elme legelvontabb lehetséges állapota

A dhjánák szerepe a megvilágosodás elérésében
Vannak olyan buddhista meditációs tanítók, akik a tanítványaik fejlődését a dhjánákban való előrehaladásban mérik. Míg más tanítók szerint felesleges ragaszkodni a meditációs lépcsőfokokra való odafigyeléshez.

A théraváda buddhizmus hagyományai szerint a megvilágosodás eléréséhez nélkülözhetetlen az elmélyülés, ezen belül is az éberség/belátás (vipasszaná) meditáció gyakorlása. A meditáló arra használja a dzshánákat, hogy elcsendesítse és “egyhegyűvé” tegye elméjét annak érdekében, hogy megvizsgálhassa a jelenségek valódi természetét (állandótlan, nem-kielégítő, éntelen). Ez a fajta megvizsgálás adja az éberség/belátás (vipasszaná) meditáció lényegét.

A mahájána irányzat különböző iskolái többféleképpen képzelik el a megszabaduláshoz való eljutást, de itt is megtalálhatunk olyanokat, amelyek a meditációt elengedhetetlennek tartják. Ilyen az Indiában i. sz. 4. században alakult jógácsára, majd a körülbelül i. sz. 4-5. században Kínában megjelenő csan meditációs iskola. A “csan” kínai szó a szanszkrit “dhjána” kiejtéséből származik.
A csan i. sz. 700 körül került át Koreába, ott szon néven alakultak ki ugyanolyan jellegű, a meditációra erős hangsúlyt helyező iskolák. A zen Japánba Kínából került át i. sz. 8. századtól. (a zen a csan kínai írásjel japán olvasata)

A vadzsrajána irányzatban, úgy általánosságban nem igazán erőltetik a meditáció magas fokának elérését. Valószínűnek tartják, hogy azért nem, mert a tibeti buddhizmusban a tantra gyakorlást tartják a megvilágosodás igazi eszközének. A tantrában nagy szerepe van a gyakorló tudatában meglévő érzékelhető vágyaknak és a szenvedélynek, amelyek viszont a dhjánák magasabb szintjein már nem is lehetnek jelen.
Ennek ellenére vannak, és a korábbi időszakokban is voltak olyan tibeti buddhisták, akik annak szentelték életüket, hogy a dhjánákban minél magasabbra szintre jussanak. 

Forrás: A dzshánák vagy dhjánák (angol nyelven)
              Dzshánák a buddhizmusban (angol nyelven)
              Ian Harris: Buddhizmus képes enciklopédiája Kossuth Kiadó 

2017. január 2., hétfő

Miért nincsenek női Buddhák? (négy érdekes kérdés a buddhizmussal kapcsolatban)

Bár a nyugati társadalom már jó pár évszázada felfedezte a buddhizmust, szélesebb körben csak az utóbbi 40-50 évben terjedt el. Emiatt ez a vallás még mindig több-kevésbé ismeretlennek számít a nyugatiak körében. (Nyugaton nem csupán a buddhizmussal vannak így. Érdekes tény, hogy a nyugati ateisták döntő többsége leragadt a kereszténység Istenének a tagadásánál, mert nem sok fogalmuk van más, nem keresztény vallások isteneiről)

A buddhizmussal kapcsolatban ráadásul nagyon sok a félretájékoztatás is. Ha az interneten nézelődünk, több olyan oldalt  - blogot, fórumot - találunk, amelyek jó része nem feltétlenül megbízható forrás.
Itt most négy kérdést fejtek ki bővebben.

1. Miért nincsenek női Buddhák?
A válasz attól függ, hogy a.) kit kérdezünk, b.) mit értünk “Buddha” alatt?
A mahájána buddhizmus több iskolájában minden élőlénynek, férfinek és nőnek alapvető lényege a “Buddha-természet”. Ha ilyen értelemben nézzük, akkor mindenki Buddha.
Bár valóban létezik egy elterjedt nézet azzal kapcsolatban, hogy csak férfiak léphetnek be a Nirvánába – amit pár kései szútrában le is írnak  -, de ezt a hiedelmet egyértelműen és kifejezetten megcáfolják az i. sz. 100 körül keletkezett Vimalakirti Szútrában.
Kannon (Bosatsu)

Az eredetileg férfiként ábrázolt Avalókitésvara, a könyörületesség bódhiszattvája Kínában és Japánban női formát öltött. Kínában Kuan Jin, Japánban pedig Kannon (Bosatsu) néven imádkoznak hozzá. (Avalókitésvaráról ITT írtam részletesebben)

A théraváda buddhizmus szerint a jelenlegi világkorszakban (kappa) négy Buddha született, ebből a történelmi Buddha volt a negyedik. Még ebben a világkorszakban lesz egy ötödik és egyben utolsó Buddha is, a Maitréja Buddha.
Annak ellenére, hogy a théraváda irányzat eddig csak férfi Buddhákat tart számon, nagyon sok megvilágosodott nőről tesz említést. Őket, éppen úgy, mint a megvilágosodott férfiakat, arhatoknak vagy páli nyelven arahantoknak nevezik. (Arról, hogy hányféle Buddha van, ITT írtam bejegyzést. A buddhizmus híres női alakjairól akik közül jó néhányan megvilágosodtak több bejegyzés is olvasható, köztük ITT és ITT)

2. A kövér, kopasz és nevető Buddha azonos a történelmi Buddhával?

Az átlagember úgy gondolja, hogy igen, a kettő ugyanaz. Azonban erről szó sincs. A kövér, nevető Buddha i. sz. 10. században tűnt fel Kínában. Egy pocakos, vidám, állandóan zsákot cipelő buddhista szerzetes, Cs’i-tzu nem sokkal a halála előtt azt állította, hogy ő az eljövendő korok, Maitréja Buddha reinkarnációja.

Később alakja legendássá vált, Kína-szerte elterjedt Pu-taj (Budai) – “Rongyos Zsák”- néven. A róla készült szobrok sok kínai buddhista templomban feltűntek. Természetesen annak a népi hagyománynak, mely szerint a jó szerencse érdekében meg kell simogatni a “Buddha” hasát, semmi köze sincs a buddhista tanításokhoz. (Bővebben a nevető Buddháról ITT olvasható egy bejegyzésem, Maitréja Buddháról pedig ITT írtam)


3. Az ábrázolások szerint miért van Buddhának púp a feje tetején?
Természetesen nincs mindig, de a legtöbb esetben valóban van. Létezik egy olyan legenda is, mely szerint a fején található apró csomók nem mások, mint csigák, amelyek önként másztak fel oda befedni Buddha fejét, hogy melegítsék vagy hűtsék. Ez a legenda nem fedi a valóságot.

A tudomány jelenlegi állása szerint a történelmi Buddhát emberi alakban legelsőként Gandharában ábrázolták. (Gandhara egy ókori buddhista királyság volt, a mai Afganisztán és Pakisztán területén terült el) Az itteni művészekre a perzsa, görög és a római művészet egyaránt hatással volt, így feltehetően az akkor divatos görög-római stílust jelentette ez a hullámos, a fejtetőn kontyban összecsomózott hajviselet.

Később, ahogy Buddha megjelenítése tovább terjedt Ázsia egyéb területeire, a hullámok stilizált dudorokká vagy csigaházakká alakultak és a kontyból púp lett, amely a bölcsességet jelképezi. Ugyanígy a hosszú fülcimpa is a bölcsesség jele a keleti ábrázolásban. (Buddha megjelenítéséről ITT írtam részletesebben, a Selyemút és a buddhista művészet kapcsolatáról pedig ITT. Arról, hogy miért majdnem teljesen kopaszok a buddhista szerzetek, ha magát Buddhát hullámos hajjal ábrázolják ITT olvasható bejegyzés)

4. Miért narancssárga a buddhista szerzetesek ruházata? 

Bár sok laikusnak ez tűnik legelőször a szemébe, nem minden szerzetesi ruha narancssárga. Ezt a színt a théraváda irányzat szerzetesei hordják Dél-Kelet-Ázsiában és Srí Lankán, és az árnyalatuk közepesen sötét narancstól a mandarinon keresztül a sárgás-narancsig terjed. A kínai szerzetesek és apácák sárga ruhát hordanak ünnepi alkalmakkor. A tibeti felsőruhák vöröses gesztenyebarna és sárga színűek. Japánban és Koreában gyakran szürke és barna vagy fekete ruhát hordanak, de bizonyos szertartások során többféle színt is magukra öltenek.

A théraváda irányzat úgynevezett “sáfránysárga” színű felsőruházata a legelső buddhista szerzetesektől származó hagyomány. A történelmi Buddha az mondta felszentelt tanítványainak, hogy ruházatukat “tiszta ruhákból” készítsék. Ez azt jelentette, hogy olyanokból, ami senki másnak nem kell.
Így a legelső szerzetesek és apácák temetkezési helyeken és szemétkupacok között kutatva leginkább olyan ruhákat találtak, amik vagy eredetileg holttesteket borítottak vagy különféle testváladékkal voltak szennyezettek. Ahhoz, hogy ezeket a ruhákat újra felhasználhassák, ki kellett főzniük. A szennyfoltokat és szagokat pedig a főzővízhez adott különféle növényi anyagokkal – virágzattal, terméssel, gyökerekkel, kéreggel - próbálták eltüntetni vagy semlegesíteni. Ezen anyagok közül az egyik legnépszerűbb a jákafa (jackfruit) levele volt. A kifőzött ruhák végül rendszerint sárgás-barnás színt kaptak.

A “sáfrányszín” elnevezés azért is megtévesztő, mert feltehetőleg a sáfrány akkoriban is elég drágának számított, így kevésbé tűnik valószínűnek, hogy egy ilyen drága fűszerrel színezték volna a legelső szerzetesi közösség tagjai a különböző használt ruhákat.

Manapság a théraváda irányzat szerzeteseinek felsőruháit a világi hívők adományozzák.

Forrás: Öt érdekes tény a buddhizmusról (angol nyelven)

2016. december 20., kedd

Mi a könyörületesség és hogyan fejleszthetjük?

A buddhizmusban a könyörületesség annak az óhaja, hogy minden érző lény megszabaduljon életének attól a részétől, ami számára szenvedést okoz. Ehhez elengedhetetlen, hogy megértsük és elfogadjuk más lények érzéseit. Nyilván ez könnyebben mehet akkor, ha mi magunk is hasonló megpróbáltatásokon megyünk/mentünk keresztül. De ha még sosem tapasztaltuk azt, amit mások átélnek, képzelőerőnk segítségével akkor is könnyen átérezhetjük, hogy mennyire rossz lehet nekik.
Ezt a 14. Dalai Láma így fogalmazta meg: “A szeretet és könyörületesség nem luxusdolgok, hanem nélkülözhetetlenek. Nélkülük az emberiség nem képes a túlélésre.”
 
És valóban, ez így van. Humánetológusok szerint az egyébként nagyon esendő – karmokkal, fogakkal is gyengén ellátott – emberi faj fennmaradása és bolygónkon való elterjedése annak köszönhető, hogy képes volt olyan közösséget létrehozni, amelynek minden tagja valamilyen szinten törődik a másikkal.
Amikor problémákkal szembesülünk, és kapcsolatba léphetünk másokkal, könnyebben leszünk úrrá a problémák okozta szorongásunkon. Kevésbé érezzük magunkat elszigeteltnek, és magukra a gondokra is könnyebben találunk megoldást egy közösségben.
 
Ennek ellenére kevesen születnek empatikus készséggel, viszont a legtöbb emberben ki lehet fejleszteni.
A könyörületesség vagy empátia aktívvá is tesz, arra motivál bennünket, hogy vállaljunk felelősséget mások szenvedéseinek csillapításában. Bár a segítségnyújtásban lehetnek korlátaink, mégis megtesszük, amit tudunk, mert ha tényleg átérezzük a másik lény szenvedését, képtelenek leszünk tétlen nézelődésre.
 
Viszont a könyörületességet csak bölcsességgel együtt jó kifejleszteni – hiszen nem árt tudnunk, hogy mi az, ami igazán hasznos másoknak. Például egy panaszáradat hallatán fel kell ismernünk, hogy az illető tényleg megfogadható tanácsot vár el tőlünk vagy csak ki akarja önteni a lelkét. Vagy kölcsönt kérő ismerősünknek valóban azzal teszünk-e jót, ha adunk pénzt, ezzel is tovább növelve már meglévő adósságát.
Ne felejtsük el, hogy minden élőlénynek külső és belső adottságai, és ezzel együtt külső és belső korlátai vannak. Hiába bontjuk le neki a külsőt, a belső adottságaival, korlátaival neki magának kell megküzdenie. Erre egy jó példa az, amikor egy ismerősünk rosszul érzi magát munkahelyén/kapcsolatában, és bár többen azt tanácsolják neki, hogy lépjen ki belőle, mert könnyedén találna másikat, ő mégsem tudja ezt megtenni. Helyette kitalál mindenféle racionálisnak tűnő indokot: “egy-két apróságot leszámítva nem is olyan rossz a helyzet” vagy “én nem vagyok ilyen típus”, stb. Valójában azonban a belső korlátja – a szorongása – akadályozza meg abban, hogy lépjen. Ezért van szükség a bölcsességre, hogy képesek legyünk különbséget tenni a valódi racionális indok és a szorongás vagy egyéb érzelmek által kreált racionálisnak tűnő indok között. Mert míg az első esetben van értelme az aktív segítségnyújtásnak, addig az utóbbinál csupán annyit tehetünk, hogy tudomásul vesszük a másik magyarázatát.
 
Hogyan fejleszthetjük a könyörületességet?
Ahogy írtam fentebb, annak ellenére, hogy nagyon kevés ember születik empátiával, a legtöbben ki tudják fejleszteni magukban, ha akarják.
Ennek a legegyszerűbb módja az, hogy először azokra az emberekre vagy egyéb élőlényekre koncentrálunk, akikkel közvetlenül is kapcsolatban vagyunk. Majd pedig fokozatosan kiterjesztjük másokra is: azokra akiket szeretünk, azokra, akik idegenek számunkra és azokra is, akiket egyáltalán nem kedvelünk. A legvégén pedig az egész világ minden érző lényére megpróbálunk könyörületességgel és empátiával gondolni – beleértve a csótányokat és legyeket is.
 
A könyörületesség mindenkire való kiterjesztése elsősorban azért elengedhetetlen, mert az emberek elsöprő többsége szelektív látásmóddal rendelkezik: leginkább csak a neki kedves vagy a hozzá közel álló lények iránt mutat empátiát, akár emberre gondol, akár állatra. Holott a Föld minden érző lénye egyformán szeretne szenvedésmentes életet élni, legyen szó japán bálnavadászról vagy kullancsról. Amíg ezen a szelektív látásmódon nem tudunk felülemelkedni, addig a könyörületesség, empátia gyakorlatba való átültetése sem fog sikerülni. Akkor éppen olyan hasztalan marad, mint az a fajta meditáció, amit hiába gyakorlunk minden áldott nap, ha a való életben képtelenek vagyunk alkalmazni.
 
Könyörületesség meditáció vagy metta-meditáció a buddhizmusban általánosan gyakorolt meditáció-fajta. Ebben a már előbb említett fokozatokat alkalmazzuk. Legelőször azokra fókuszálunk, akiket kedvelünk, aztán azokra, akik semlegesek számunkra, majd azokra, akiket nem kedvelünk. Legvégül pedig egyformán minden lényre koncentrálunk, bármi/bárki is az és bárhol legyen.
 
Mindegyik fokozatnál három kívánalmat fogalmazunk meg önmagunkban:
 
-- Milyen jó lenne, ha megszabadulnának a szenvedéseiktől és annak okaitól!
-- Legyenek szabadok, kívánom, hogy legyenek szabadok!
-- Képes legyek segíteni abban, hogy megszabadulhassanak!
 
Egy 2012-es kísérlet mutatta ki azt, hogy hosszabb távon a könyörületesség-meditáció akkor is speciális, rá jellemző hatással bír, amikor az illető éppen nem meditál, hanem normál, hétköznapi állapotban van. A depresszióval kapcsolatban úgy találták, hogy jótékonyan hat rá ez a fajta meditáció. Ugyanis azt tapasztalták, hogy aki a kísérlet nyolc hete alatt magasabb óraszámban végezte a könyörületesség-meditációt, annak jóval alacsonyabb lett a pontszáma a depressziós teszten a kísérlet végén az elején mérthez képest. (viszont a szorongásos tesztek eredményeire nem igazán hatott sem a könyörületesség-meditáció, sem pedig a vele párhuzamosan, szintén nyolc héten át egy másik csoport által végzett éberség-meditáció gyakorlása)
 
Ugyanakkor erre a fajta meditációra is érvényes az, amit már több bejegyzésemben, ITT és ITT írtam, hogy nem mindenkinek tesz jót ennek a gyakorlása. Ha úgy érezzük, hogy lenyugszunk tőle, és jobban érezzük magunkat, akkor csináljuk. De ha feszültebbek, ingerültebbek leszünk, akkor inkább az éberség-meditáció segítségével próbáljuk meg belátni azt, hogy minden élőlény ugyanazt szeretné, amit mi magunk is: minél kevesebbet szenvedni ebben az életben.

 
Forrás: Mi a könyörületesség? (angol nyelven)
           Hogyan fejleszthetjük a könyörületességet? (angol nyelven)

2016. december 8., csütörtök

Az óceán és a természet szól hozzád...

Ebben a bejegyzésemben két rövidke angol nyelvű, de magyar feliratos videót tettem be. Mivel a környezetvédelemről szólnak, így közvetve köthetőek a buddhista tanításokhoz is.
Azonban elsősorban azért tettem fel őket, mert úgy gondolom, hogy sokat segíthetnek a meditációban.

Részben azért, mert az óceán és a természet megszemélyesítve, egyes szám 1. személyben beszél a óceán/természet és az ember viszonyáról, első hangzásra hideg és könyörtelen módon. Jobban belegondolva azonban inkább objektív és valós tény, hogy az emberiségnek van szüksége a óceánra/természetre, nem pedig fordítva. Ha ezt nem banális igazságként vagy embergyűlöletként értelmezzük, hanem meditációnk során erre koncentrálunk, akkor sokat segíthet a beszűkült ember-és énközpontú szemléletünk átalakításában.

Emellett még a hat elem meditáció elmélyítésében is alkalmazhatjuk. (a hat elem meditációt ITT írtam le, lépésről-lépésre)
A természet/óceán monológja emlékeztet bennünket az anyag végtelen körforgására. Testünk minden egyes atomja kívülről került be szervezetünkbe és az anyagcsere folyamatok révén előbb-utóbb vissza is kerül. Ugyanazok az atomok építenek fel bennünket, mint a minket körülvevő világot. Nincsenek speciális “emberi atomok”, csak atomok, amelyeknek nem számít, hogy kiben vagy miben találhatóak meg átmenetileg. Ennek ténynek a teljes felfogása is eljuttathat az én-telenség megértéséhez.







Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=CxMloE16pw4
              https://www.youtube.com/watch?v=mwKxvRafMWo
               

2016. november 25., péntek

A történelmi Buddha női tanítványai

A ‘Nők és a buddhizmus’ bejegyzésemben már írtam arról, hogy a történelmi Buddha eredetileg nem akart nőket tanítványául fogadni. Feltehetőleg nem azért, mert alacsonyabb rendűnek gondolta őket, hanem az Ázsiában (és többé-kevésbé az egész világon) máig is uralkodó patriarchátusi társadalom rosszallásától és a remete-koldusélet kiszolgáltatottságától féltette őket.
Ennek ellenére a korai buddhista iratok több olyan női tanítványról is említést tesznek, akik elhagyták otthonaikat, Buddha tanítványai lettek, megvilágosodtak és elsőrangú tanítókká váltak.

Dhammadinná, Khemá életéről már írtam, ezzel együtt Kiszá Gótamí és az ő nagyon híres mustármagos történetéről is. Ezeket a buddhizmus jelentősebb női alakjairól szóló első bejegyzésemben ITT lehet olvasni.
Mahápadzsápatíról, a legelső apácáról, aki egyben a történelmi Buddha nevelőanyja is volt, a fentebb már említett ‘Nők és a buddhizmus’ bejegyzésben írtam.

Itt most három olyan apáca története szerepel, akik szintén a történelmi Buddha közvetlen tanítványai voltak, és ezzel együtt a legelső általa alapított szerzetes-és apácaközösség, a szangha tagjai.

Bhaddá Kundalakesza eredetileg egy gazdag magadhai (ókori észak-indiai királyság) család elkényeztetett és meglehetősen öntörvényű lánya volt.
Egyszer a kamaszkorú Bhaddá megpillantott az utcán egy szimpatikus fiatalembert, akit kivégzésre vittek. A fiatal férfit Szatthukának hívták, nem mellesleg régóta tolvaj volt, és akkor fogták el. Bhaddá első látásra szerelemre gyúlt Szatthuka iránt, és kérte apját, hogy váltsa ki a fiatalembert, engedjék szabadon, és ha ő is beleegyezik, vegye feleségül Bhaddát.

Szatthukát azonban Bhaddá ékszerei jobban érdekelték, mint maga a leány. Így esküvőjük után azt mondta Bhaddának, hogy felajánlást szeretne tenni egy bizonyos hegyi istenségnek, és kérte a nőt, hogy kísérje el őt. A terve az volt, hogy egy sziklafal tetejéről lelöki Bhaddát, és annak halála után elveszi ékszereit. Amikor felértek, a nő észrevette, hogy mire készül a férje, pánikba esett, és ő taszította le a mélybe Szatthukát.

Ezután a megzavarodott és felkavarodott Bhaddá csupán egyetlen dolgot tudott biztosan, nem mehet vissza családjához. Helyette vándorolni kezdett és hamarosan egy csoport dzsaina apácával találkozott, akikhez csatlakozott. Az apácák önsanyargatással próbálták kiűzni magukból a karma negatív következményeit. (a történelmi Buddha több tanbeszédében is elutasítja az aszketizmus minden formáját. Az MN 14. szuttát, amely egy párbeszédet ír le dzsaina szerzetesek és Buddha között, ITT lehet magyarul olvasni a Buddha Ujja oldalon)

Felszentelésekor a dzsainák Bhaddá hajszálait egyenként tépdesték ki. Később a visszanőtt haja vastag lett és göndör, ami miatt a második neve Kundalakesza – “göndör hajú” lett.
Egy idő után Bhaddá Kundalakesza a dzsaina tanításokat nem találta kielégítőnek, és inkább magányos vándorként járta a vidéket, vitapartnereket és másfajta tanítókat keresve.
Egy napon a Szávatthi városához közeli Dzsétavana-ligethez, Anathapindika kertjéhez keveredett. (Anathapindikáról – a történelmi Buddha egyik legbőkezűbb világi támogatójáról ITT írtam bejegyzést)

Bhaddá itt először Száriputtával, a történelmi Buddha egyik legnevezetesebb tanítványával találkozott – róla ITT írtam bejegyzést. Majd pedig magával Buddhával is. Az ő tanítását teljes mértékben el tudta fogadni, így apácaként csatlakozott a szanghához, és hamarosan elérte a megvilágosodást.
Versei megtalálhatók a páli szent iratokban, a Szutta-pitakában – “Beszédek kosara”- , ezen belül is a Terígáthákban – “Az Öreg Szerzetesnők Versei” -. (Magyarul ITT lehet olvasni a Buddha Ujján)

Punniká rabszolgaként született a már fentebb említett gazdag kereskedő, Anathapindika, a történelmi Buddha egyik legbőkezűbb világi támogatójának háztartásában.
Punniká feladata a vízhordás volt, amit ő zokszó nélkül megtett. Belül azonban háborgott sorsa ellen. Egyszer vízhordásból hazafelé jövet egy nagyobb embercsoportra lett figyelmes, akik a történelmi Buddha beszédét hallgatták. Punniká is megállt, és addig nem mozdult el onnan, amíg Buddha beszélt. Nagyon mély benyomást tettek rá a Megvilágosodott szavai.

Néhány nap múlva, egy hajnali órán Punniká a folyónál egy Udakaszuddhika nevű papot pillantott meg, aki éppen rituális fürdését végezte. Punniká megszólította őt, ami nagyon merész cselekedet volt, hiszen egy rabszolga nem kezdeményezhetett beszélgetést egy felső kasztbélivel:
- Én rabszolga vagyok, nincs más választásom, mint hogy innen vizet hordjak. De te miért fürdesz itt ilyenkor fogvacogva?
A pap azt válaszolta, hogy lemossa magáról a rossz karmát.
Punniká ezzel nem elégedett meg. Azt felelte erre, hogy ha a víz lemosná a rossz karmát, akkor az összes béka, teknős, vízisikló és krokodil a mennyekbe menne. Ráadásul a hentesek, csapdával vadászó vadászok, tolvajok, hóhérok is ilyen könnyen megszabadíthatnák magukat a karma gyümölcsétől. És ha a víz lemossa a rossz karmát, akkor a jó cselekedeteket is lemossa?

A pap meghökkent ezen, és belátta, hogy Punnikának igaza van. E tanításért cserébe a köpenyét akarta neki adni. Punniká azt mondta, hogy nincs rá szüksége, tanításért inkább menjen a Megvilágosodotthoz, a Buddhához. Udakaszuddhika így cselekedett.

Pár nappal később maga Punniká is elment Buddhához és kérte, hogy vegye fel őt tanítványául az apácák közé. Buddha elküldött egy szerzetest, hogy utánajárjon, ki is Punniká. Az Udakaszuddhikával való beszélgetése alapján azonosították be a lányt, így az elküldött szerzetes Anathapindikával, Punniká gazdájával tért vissza. Anathapindika felszabadította Punnikát, sőt némely forrás szerint lányává fogadta.
Így aztán Punniká apáca lehetett, és idővel ő maga is megvilágosodott.

Punniká története szintén a páli nyelvű Szutta-pitakában – “Beszédek kosara”- , ezen belül is a Terígáthákban – “Az Öreg Szerzetesnők Versei” – ITT olvasható – sajnos, csak angolul.

Patácsárá egy tehetős család lánya volt a szintén fentebb már említett Szávatthiban, az ókori Észak-India egyik jelentős városában. Patácsárá szülei a lányukat egy idősebb férfihez akarták feleségül adni, de ő egyik házi szolgájukba lett szerelmes és megszökött vele.

Hogy a szégyen – és a szülők haragja – elől elmeneküljenek, a pár egy kicsi faluban telepedett le, távol Szávatthitól. De amikor Patácsárá első gyerekükkel volt várandós, el szeretett volna menni édesanyjához. A férje nem akarta elvinni feleségét – teljesen jogosan attól tartva, hogy a szülők letartóztatják őt és kivégeztetik  -, ezért Patácsárá egyedül indult útnak. Azonban a baba útközben megszületett. A férj rájuk talált és visszavitte őket otthonukba.
Ugyanez ismétlődött meg, amikor a második gyermekük születése közelgett: Patácsárá ugyanúgy az úton szült meg, a férj pedig ugyanúgy megtalálta őket.
Innentől kezdve egymást érték a családi tragédiák: a férjet egy kígyó marta halálra, az újszülött kisbabát elragadta egy sas, az elsőszülött kisgyermek pedig belefulladt az esőtől megáradt folyóba. És amikor Patácsárá ezek után szülei házához ért, megtudta, hogy a házuk összedőlt, és a szülei a romok alatt lelték halálukat. Éppen a temetésre érkezett haza.

Ezek utána Patácsárá a fájdalomtól megzavarodva összetépte ruháit, és félőrülten céltalanul bolyongani kezdett a környéken. Hamarosan odaért a Dzsétavana-ligethez, ahol Buddha beszélt követőihez. Meglátván a nyomorult, megtört Patácsárát, megnyugtató szavakkal fordult hozzá.
Egy idő után a nő lenyugodott, és kérte Buddhát, hogy hadd lehessen a szangha tagja, szentelje fel őt. Hamarosan elérte ő is a megvilágosodást. Apácaként szakavatott tanácsadójává vált a gyásszal vagy egyéb veszteséggel küszködő nőknek.

A páli nyelvű szent iratokban, a Szutta-pitakában az ő versei is megtalálhatók a Terígáthákban. (Magyarul ITT lehet olvasni a Buddha Ujján) 

Forrás: Buddha női tanítványai (angol nyelven)

2016. november 5., szombat

Hogyan kezeljük a haragot? (nyolc buddhista tanács a harag leküzdésére)

Tudományos szempontból nézve a harag, a düh a legősibb érzelmek közé tartozik. Ha belegondolunk, hogy az indulat mekkora energiát képes az emberből (vagy állatból) kihozni, könnyű belátni, hogy több tízezer évvel ezelőtt a túléléshez nélkülözhetetlen volt. Azonban az utóbbi egy-kétezer évben az emberek már annyira szoros közelségben élnek egymással, hogy a hirtelen felindulás inkább negatív hatással bír. Arról nem is szólva, hogy a tartóssá vált haragból gyűlölet válik, ami végképp alá tudja ásni az emberek egymás közti viszonyát. Nem véletlen, hogy se szeri, se száma a haragtól, elfajuló indulattól óvó mondásoknak, bölcseleteknek. Bár a mai pszichológia azt tanácsolja, hogy ne fojtsuk el dühünket, hanem bátran mutassuk ki, a buddhizmus szerint a harag, és az ebből fakadó gyűlölet a három méreg egyike.


Sántidéva, az i.sz. 8. századi buddhista tudós szerint a harag a legszélsőségesebb negatív erő, ami képes elpusztítani mindazt a jót, aminek kialakításán olyan sokat fáradoztunk. (Sántidéváról ITT írtam bejegyzést, írásairól pedig ITT)
A harag, az indulat lerombolhatja a barátságot és azokat az emberi kapcsolatokat, amiket talán évtizedeken keresztül építettünk. Végső soron a harag, és a belőle fakadó gyűlölet sokkal veszélyesebb, mint a világ összes bombája, fegyvere és kése együttvéve.

Mit tehetünk tehát ez ellen? Át kell alakítanunk a gondolkodásunkat. Ehhez a buddhizmus egyszerű módszereket ajánlj. De vigyázzunk, ezek nem varázstabletták, amelyek minden erőfeszítés és gyakorlás nélkül, önmaguktól hatnak!
Ebben a bejegyzésben a harag leküzdésére nyolc buddhista tippet sorolok fel:

1. Ez az élet: szamszára
Buddha legelső, 2500 évvel ezelőtti tanítása egészen pontosan ezt mondja: az élet nem kielégítő. És ez így van, az életünk sosem lesz kielégítő.
Megszületünk, meghalunk. E kettő között lesznek jó és rossz időszakok, és olyanok is, amelyek semlegesek - ezt a véget nem érő ciklust nevezi a buddhizmus szamszárának. Amikor megérkeztünk erre a világra, senki nem mondta, hogy az élet szép lesz és könnyű, és hogy a dolgok mindig úgy történnek majd, ahogyan mi szeretnénk. Ha elfogadjuk saját helyzetünket a szamszárában, képesek leszünk elfogadni a másokét is.

Mindannyian ebben élünk. Amikor elönt bennünket az indulat, attól sem másoknak, sem nekünk nem lesz jobb. Ha valaki olyat mond vagy tesz, ami nem tetszik nekünk, ne felejtsük el, hogy ő is ugyanabban a körforgásban van, mint amiben mi.

Ez a fajta gondolkodás képes lehet arra, hogy radikálisan átalakítsa a nézőpontunkat. Még akkor is, ha mindegyikünk a saját maga kis univerzumának középpontjában él, be kell látnunk, hogy ez nem jelenti azt, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogyan mi akarjuk.

2. Legyél hős: türelem és önuralom
A zavaró érzelmeken a legkönnyebben az ellenkezőjével lehet felülkerekedni. Azért, mert agyunk egy adott pillanatban nem képes egyszerre két ellentétes érzelemre. Nem kiabálhatunk rá valakire és nem lehetünk türelmesek vele ugyanabban az időben – ezt az agy nem tudja megcsinálni.

Sok ember számára a türelem a gyengeség jele, mert úgy érzik, hogy akkor mások keresztülgyalogolnak rajtuk és azt tesznek, amit akarnak. A valóság azonban más. Amikor frusztráltak vagyunk, nagyon könnyű ordítani. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az ösztönös reakciónk. Ugyanakkor mennyivel nehezebb nyugodtnak maradni és érzelmeinket féken tartani. Ha hagyjuk, hogy elragadjanak az érzelmeink, az nem tesz hőssé bennünket – inkább gyengít.  Tehát legközelebb, amikor már az ordítás határán vagy, gondolj erre és őrizd meg a nyugalmad.

Könnyű ezt tanácsolni, de hogyan tegyük? Próbáljunk mélyeket be-és ki lélegezni, amikor azt érezzük, hogy kezdünk feszültté válni.
Vagy magunkban elszámolhatunk lassan 100-ig, hogy megelőzzük azt, hogy olyat mondjunk vagy tegyünk, amit később megbánunk. Minden helyzet más és más, így nekünk kell felismernünk, hogy melyik válik be a legjobban.

3. Legyen eszed: elemezd a helyzetet
Amikor indulatba jövünk, első pillanatban úgy érezzük, hogy haragunk valamiféle védelem vagy barát, aki az érdekeinket képviseli és segít nekünk a “harcmezőn”. Ez olyan illúzió, aminek hatására azt képzeljük, hogy jogunkban áll dühösnek lenni. De ha alaposabban megnézzük, a harag nem a barátunk, hanem inkább ellenségünk.

Ugyanis a harag stresszt okoz nekünk és szenvedést – szorongást, álmatlanságot, étvágytalanságot. Ha a haragunk tovább folytatódik, az – ahogy fentebb írtam – gyűlöletté és feszültséggé változhat, ami rányomja a bélyegét az emberi kapcsolatokra, akár munkahelyen, akár rokonok, barátok között. Nézzünk szembe a ténnyel: ki szeret együtt lenni egy gyűlölködő és feszült emberrel, még akkor is, ha annak haragja nem őellene irányul?

Például, ha megvádolnak valamivel, és azt érezzük, hogy görcsbe rándul a gyomrunk és emelkedik bennünk a pumpa, picit álljunk meg és próbáljunk meg racionálisan gondolkodni. Ebben az esetben két lehetőség van: vagy igaz a vád vagy hamis. Ha igaz, akkor miért kellene haragudnunk? Ha érett felnőttek akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy hibáztunk, tudnunk kell elnézést kérni, tanulni belőle, majd pedig tudnunk kell haragtartás nélkül továbblépni. Ha viszont nem igaz a vád, akkor végképp miért kellene haragudnunk? Aki megvádolt, az hibázott. Ekkor célszerű higgadtan megbeszélni a dolgokat, tisztázni, amit szükséges.

Ha elveszítjük a fejünket és ordibálunk, nem leszünk képesek józan megbeszélésre. Ráadásul olyan sértő szavakat is kimondhatunk, amik miatt a másik megbántódik, és beindul a kölcsönös sértegetés. Emiatt elterelődik a figyelem az eredeti problémáról, és csak a harag és a feszültség marad a higgadt megoldás helyett.

4. Figyelj az elmédre: meditáció
A meditáció és a belátás gyakorlása kifejezetten hasznos lehet a haraggal szembeni küzdelemben. Esetleg vannak olyanok, akik szerint a meditáció időpocsékolás – mire jó 20 percet némán üldögélve tölteni? És vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy a meditáció egy kellemes menekülés a valódi élet elől, amelyben távol lehetünk a gyerekektől/férjtől/feleségtől/e-mailektől/munkahelytől.

De a meditáció ettől sokkal több. Ha jól végezzük, akkor inkább egyfajta felkészülés a valódi életre.
A meditáció hozzászoktatja elménket a pozitív gondolatokhoz – türelem, szerető- kedvesség, könyörület, megértés. Ráadásul bárhol, bármikor meg tudjuk csinálni. Például reggelenként, amikor tömegközlekedési eszközzel megyünk a munkahelyünkre, ahelyett, hogy napilapot olvasunk vagy zenét hallgatunk vagy esetleg már előre bosszankodunk kibírhatatlan kollégáinkon, 10 percnyi metta meditációt végzünk. Ezzel szerető-kedvesség gondolatokat hozunk létre mások iránt, és nagyban tudjuk csökkenteni a későbbi indulatokat.

5. Hajolj meg: tanulj az ellenségedtől
A buddhizmus sok esetben tanácsolja azt, hogy pontosan az ellenkezőjét tegyük annak, amit normális esetben tennénk.
Amikor mérgesek leszünk valakire, az ösztönünk azonnal bosszúért kiált – de rendszerint ez a bosszú nem következik be. Helyette mi történik? Ott maradunk legalább annyi, ha nem még több, nyomorult érzéssel telve, mint azelőtt. Helyette meg kell próbálnunk az ellenkezőjét csinálni.
Talán bolondságnak hangszik, de gondoljunk úgy a haragunk tárgyára, mint egy tanárra. Ha jobbak akarunk lenni – türelmesebbek, elfogadóbbak, kedvesebbek, megértőbbek –, akkor gyakorlásra van szükségünk. Mindannyian tudjuk, hogy mekkora időt és erőfeszítést igényel, ha valaki világhírű sportoló vagy zenész akar lenni. A gondolkodásunk átalakítása miért különbözne ettől? Ha mindig olyan emberekkel lennénk körülvéve, akik mindenben egyetértenek velünk és azt tennék, amit mi akarunk, sosem fejlődnénk.

Ha ilyen értelemben nézzük azt a személyt, akire mérgesek vagyunk, kifejezetten értékesnek látjuk, mert lehetőséget ad arra, hogy ténylegesen is gyakorolhassuk a türelem és önuralom kialakítását. Ez a látásmód azonnal megállítja emelkedő indulatunkat, mert megváltoztatja a nézőpontunkat – nem arra gondolunk, hogy mit tett velünk, hanem arra hogy mit tesz értünk.

6. Jusson eszedbe a halál: állandótlanság
Mindannyian meg fogunk halni. Tehát amikor valaki, akit ki nem állhatunk, egy felettébb bosszantó dolgot tesz, azonnal tegyük fel a kérdést magunknak: “Amikor majd a halálos ágyamon fekszem, fog ez engem érdekelni?” vagy “Ha ő meghal, akkor is ez jut majd eszembe vele kapcsolatban?” E kérdésre a válasz, hacsak az a valaki nem egy piszkosul elszánt illető, aki világ fölötti teljes uralomra és/vagy népirtásra készül, minden bizonnyal az lesz, hogy “nem”.
Ez az apró tanács nagyon egyszerű, mégis segíthet azon, hogy könnyebben túllépjünk az élet kisebb bosszúságain.

Mindannyian tudjuk, hogy meg fogunk halni, de nyilvánvalóan ezt igyekszünk nem tudomásul venni. A halál egy felfoghatatlan, távoli dolog, ami másokkal szokott történni  - az öregekkel, a betegekkel, a háborús övezetben élőkkel. De ez nem teljesen így van. Bárkit, bármikor elérhet a halál.

Ha a saját elkerülhetetlen, a jövőben (holnap? egy év múlva? 20 év múlva?) bekövetkező halálunkra összpontosítunk, sok dolog, ami normál esetben felkavar, szó szerint semmivé válik. Ez nem azt jelenti, hogy semmi sem bosszant majd bennünket, de felismerjük, hogy nincs értelme a drága időnket és energiánkat vesztegetni rájuk.

7. Ami körbejár: a karma
Azt szokták mondani, hogy ami elmegy, az vissza is tér vagy hogy ez az ő karmája – azaz megérdemli, ami vele történik. Ez nem teljesen egyezik azzal, ahogyan a buddhizmus értelmezi a karmát. (a karmáról ITT írtam bejegyzést)
Ráadásul úgy tűnik, hogy míg az emberek egyfelől megnyugszanak attól, ha felemlegethetik, hogy mások szenvedése a karmájuk miatt van, másfelől viszont, amikor saját maguk kerülnek hasonlóan kellemetlen helyzetbe, akkor már nem hangoztatják olyan szívesen, hogy az szintén történhet a karma miatt.

Minden, amit tapasztalunk – a legfelemelőbb pillanatoktól a legelkeserítőbb percekig –, okkal történik. Ezek az okok nem csak úgy a semmiből hullanak alá az ölünkbe, hanem mi magunk alakítjuk ki őket. Amikor valamilyen dühítő helyzetbe kerülünk, ahelyett, hogy szabadjára engednénk haragunkat, gondolkozzunk el: honnan jött ez és akarom-e, hogy rosszabb legyen?

A karma lényege, hogy ha mindig csak ösztönből és érzelemből cselekszünk, akkor az nem vezet jóra. Ha megértjük, hogyan működik a karma, látni fogjuk, hogy megvan a lehetőségünk arra, hogy azzal, amit most teszünk, mondunk vagy gondolunk, megváltoztassuk a jövőbeni tapasztalatainkat. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy türelmet és önuralmat gyakorlunk, amikor kezdünk dühbe gurulni.

8. Nem valódi: üresség
Míg a türelem és önuralom közvetlen ellenszere, addig az üresség – vagy én-telenség - a legerősebb ellenszere, és nem csupán a haragnak, hanem minden gondunknak és problémánknak. Valójában nem számít, mennyire vagyunk türelmesek, ha nem értjük meg az üresség tanítását, akkor a feszültség és indulat újra és újra feltör belőlünk.

Ha kívülállóként, kicsit távolabbról megnézünk egy indulatot kiváltó helyzetet, észreveszünk valamit. Mégpedig egy kifejezetten erős “én” megjelenését:
“Én nagyon dühös vagyok azért, amit te mondtál nekem. Nem tudom elhinni, hogy ő mit tett az én barátommal! Nekem egyértelműen igazam van, és ő az, aki téved!”
Mindenhol, mindig csak én, én és én.

Ki ez az “én”, aki minden feszültséget teremtő helyzetekben megjelenik? A mahájána buddhizmus szerint ez az “én” nem létezik, mert minden dolog – az embert is beleértve – mentes önmagától. A történelmi Buddha sem azt mondta, hogy mi nem létezünk, vagy hogy semmi sem számít, hanem azt, hogy amikor meg akarjuk találni az “én”-t – a testünk lenne? az agyunk? a gondolataink? érzelmeink? –, akkor semmire sem mondhatjuk azt, hogy “Igen, ez az!”

Buddha tanításai közül talán ezt a legnehezebb felfogni. De amikor a valóságnak megfelelően tényleg megértjük, és nem csupán szavak szintjén mondogatjuk, hanem képesek leszünk ezt a megértést a gyakorlatba is átültetni, akkor radikálisan megváltozik a nézőpontunk. Mert abban a pillanatban, amikor kezdene bennünk kialakulni a feszültség, azonnal be fogjuk látni majd, hogy végeredményben nincs senki, aki haragudhat és nincs az sem, akire a haragunk ténylegesen irányulhat.

Összegzés
Nem számít, hányszor ismételgetjük el magunkban, hogy “Megőrzöm a nyugalmamat”, ez nagyon kevés lesz akkor és ott, amikor konkrétan indulatba jövünk.  Ha nem gyakoroljuk folyamatosan a gondolataink átalakítását, sosem érjük el azt a belső békét, amit mindannyian annyira szeretnénk.

A fenti felsorolás nem csupán egy szépen összeállított lista – ezek valójában eszközök, amiket arra használhatunk, hogy megszabadítsuk magunkat a frusztrációtól, haragtól és szomorúságtól. Ne felejtsük el, kellő gyakorlással bármelyikünk meg tudja csinálni.

2016. október 20., csütörtök

Vegetarianizmussal környezetünk védelemért

A környezetvédelmi problémák megoldására többféle stratégiát alkalmazunk. Ilyenek a megújuló energiaforrások, az ipari gázok, gépjárművek levegőszennyező hatásának csökkentése és így tovább. De létezik egy olyan probléma is, amiről talán kevesebbet beszélünk, és ez a hústermelés-és fogyasztás károsító hatása. A környezetünk védelme érdekében a húsfogyasztás csökkentésére és a vegetarianizmus szorgalmazására irányuló intézkedéseknek nem csupán gazdaságilag volna értelme, de a vallások és életfilozófiák jó része is támogatná.

Minden társadalomban – akár fejlett, akár fejlődő - a hús fogyasztását a jólét jelének tekintik. Amikor egy ember kiemelkedik a szegénységből, első törekvéseinek egyike, hogy megengedhesse magának a húsevést. Bár a húsban található fehérje sokat segít az alultápláltságon, az már jó ideje bizonyított tény, hogy a szükségesnél több hús fogyasztása ártalmas az egészségre, mert növeli a szívbetegségek és bizonyos rákfajták kockázatát.
Ha megnézzük a gazdasági oldalát is, láthatjuk, hogy bár a húsipar (hústermelés, feldolgozás) nagyon sok embert foglalkoztat, a növekvő húsfogyasztás hosszabb távú gazdasági és környezeti ártalmai felülmúlják ezt a hasznot.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) felmérése szerint a Föld üvegházhatású gázainak 18 %-a vágóállatok végtermékéből keletkezik. Vagyis azoknak az állatoknak a vizeletéből és ürülékéből, amelyeket levágásra nevelnek. Világszerte a disznók és csirkék csak önmagukban fél millió kilogramm ürüléket termelnek minden másodpercben. Ez hatvanszor több, mint a teljes emberi népesség végterméke. Ebből az állati hulladékból 40 %-al több üvegházhatást okozó gáz keletkezik, mint amennyit a Föld összes gépjárműve bocsát ki – és ebbe beletartoznak a repülőgépek és hajók is.


Ha az összes adatot megnézzük, ami az emberi fogyasztásra szánt állatok felneveléséhez kapcsolódik, a számok még megdöbbentőbbek. Az ENSZ felmérése szerint az összes mezőgazdasági terület 70 %-án - ami ténylegesen a teljes földfelszín 30 %-a – termesztenek állati takarmányt, ugyanakkor mindössze 8 %-án folyik emberi fogyasztásra szánt növénytermesztés, a maradék területet bio-üzemanyag termesztésre használják. Továbbá 28.4 millió liter vizet használnak másodpercenként(!) a háziállatok itatására és azon takarmánynövények öntözésére, amit velük etetnek fel. A takarmánymennyiség növelése érdekében kiirtott erdőterületek hiánya talajeróziót okoz. Ennek mértéke 40 billió tonna talaj évente. Ha pedig összeszámoljuk mindazt a fosszilis alapú energiafogyasztást, ami a takarmány termesztéséhez, a tápüzembe való eljuttatásához, a tápüzem működtetéséhez szükséges, ehhez hozzáadjuk azt az energiamennyiséget is, ami az állatok vágóhídra való szállításához, a vágóhíd üzemeltetéséhez, a hús feldolgozóüzemekbe való továbbjuttatásához, ezen üzemek működtetéséhez elengedhetetlen, végül megtoldjuk azzal az energiamennyiséggel, amennyit a feldolgozott hús boltokba jutása és hűtése igényel, akkor nagyon elborzasztó adatot kapunk: tizenegyszer több fosszilis alapú energia szükséges 1 állati fehérjéből származó kalória előállítására, mint amennyi 1 növényi fehérjéből származó kalória megtermelésére.
Azt is meg kell említeni, hogy az ipari méretekben nevelt állatoknak antibiotikumot adnak a zsúfoltságból adódó betegségek elkerülése érdekében. Egy felmérés szerint 2012-ben Németországban 1 kilogramm hús előállításához kb. 170 mg antibiotikumot használtak fel. Ez rendkívüli mértékben növeli az antibiotikumok hatástalanságát a húst elfogyasztó emberek szervezetében, ráadásul az újabb és újabb gyógyszerek kifejlesztése is nagyon sok pénzt emészt fel.

Ezek az adatok világosan mutatják, hogy a hústermelés-és fogyasztás milyen iszonyatos terhet ró a környezetre, a világgazdaságra – és nem utolsósorban ránk, emberekre is. Ha ez így megy tovább, még több húst termelünk és még nagyobb kárt okozunk környezetünknek. Ez a folyamat azonban hosszabb távon tarthatatlan és csak szerencsétlen véget érhet. Ha a Földön minden ember annyi húst fogyasztana, mint amennyit a fejlett országokban (ez 79 kg/fő/év), akkor nem jutna elég termőföld, sem pedig víz a takarmánynövények termesztésére és ezzel együtt a vágóállatok tenyésztésére. Tehát jelenleg a legégetőbb kérdések egyike, hogy hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot.
A nem vallásos emberek számára a józan ész is azt diktálja, hogy a vegetarianizmus – vagy legalábbis a húsfogyasztás drasztikus csökkentése – az egyetlen logikus útirány. Hiszen elég belegondolni azokba a következményekbe, amelyekkel a gyerekeink és unokáink szembesülnek majd, ha ezt a folyamatot most nem állítjuk meg.
Ha pedig valaki profitorientáltan gondolkozik, még azt az egyértelmű gazdasági szempontot is figyelembe veheti, hogy a tovább növekvő húsfogyasztás jelenlegi folyamatának hosszú távú negatív hatásai messze túlmutatnak a húsipar rövidtávon jelentkező hasznán.

Akik pedig valamilyen vallást vagy életfilozófiát követnek, felismerhetik, hogy ezek nagy többsége valamilyen formában támogatja a vegetarianizmust.


A buddhizmus a minden érző lény iránti könyörületességet tanítja, és a szenvedőkkel való együttérzésre (karuna) ösztönöz. Ha belegondolunk abba, hogy például egy csirketenyésztő telepen a szerencsétlen állatok egy éjjel-nappal erős fénnyel megvilágított, szellőzők szüntelen zúgásától és több ezer sorstárs baromfi folyamatos csipogásától hangos, napfénytől elzárt épületben nőnek fel 6 hét alatt, majd egyik éjjel összefogdossák és belezsúfolják őket pici ketrecekbe, és teherautókra felrakodva elszállítják a vágóhídra, akkor át kell éreznünk mindazt a szenvedést, amit ezek az állatok végigélnek rövid, másfél hónapos életük folyamán – a végéről pedig már nem beszélve.

A buddhista iratok közül a vegetarianizmust leginkább a Brahmadzsála Szútra ajánlja. Ebben a tíz fő bódhiszattva eskühöz hozzáadtak még 48-at, ezek egyike a húsevéstől való tartózkodás. Emiatt a kelet-ázsiai hagyományokban a mahájána buddhisták nem fogyasztanak húst.

A hinduizmus egy másik olyan nagy világvallás, ahol a vegetarianizmus megtalálható. Akik Visnunak és annak egyik fő megtestesülésének, Krisnának a hívei, lakto-vegetáriánus étrendet követnek. Ennek általában három fő oka van. Az első az erőszakmentesség, a nem-ártás elve (ahímszá), amit állatokra is kiterjesztenek. A második, a hús fogyasztása ártalmas az elmére és a spirituális fejlődésre. Harmadik ok, hogy a hús tisztátalannak számít és csak tiszta ételeket lehet felajánlani Visnunak (Krisnának), majd utána megenni. A Bhagavad-Gítá, a hinduk legszentebb könyve ezt írja a 9. fejezet, 26. versében: “Ha valaki szeretettel és áhítattal áldoz nekem egy levelet, virágot, gyümölcsöt vagy egy kis vizet, én elfogadom azt.”

A dzsainizmus követői még szigorúbb vegetáriánusok, mint bármely más vallásé. A vegetarianizmus ott ténylegesen minden hívő számára kötelező. Ez a megszorítás összhangban áll azzal, hogy a dzsainizmus rendkívül nagy hangsúlyt helyez az erőszakmentességre és a tisztaságra az élet minden területén. A hús viszont teljes mértékben tisztátalannak számít.


Az indiai eredetű jóga, amely a nyugati társadalmakban is egyre nagyobb tért hódít, megköveteli a lakto-vegetáriánus étrendet. A jóga első lépcsőfoka a jáma, amelynek legelső eleme az ahímszá vagy nem-ártás. Ebbe az is beletartozik, hogy minél kevesebb ártalmat okozzunk táplálkozásunkkal az élőlényeknek és környezetünknek. Ez csak vegetáriánus étrenddel érhető el, amelyben tej és tejtermék fogyasztása megengedett.
Csak az Egyesült Államokban több, mint 36,7 millió jógázik (ez a felnőtt lakosság 15 %-a), akiknek mindössze fele állítja magáról azt, hogy környezetbarát módon él és fenntartható módon étkezik. Holott a jóga eredeti erkölcsi szabályai szerint addig nem is lehetne elkezdeni magát a gyakorlást, amíg valaki nem képes betartani a jáma legelső  elemét sem, magyarán nem lesz lakto-vegetáriánus.

A zsidóság és a kereszténység is szentként tiszteli a Mózes I. könyvében leírtakat. Az 1. rész 29. sorában így szól Isten az általa teremtett emberhez: “És monda Isten: Íme néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” Bár később, a 9. rész 3. sorában ez kiegészül, de azért Isten újra nyomatékosítja a növényevő étrendet: “Minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelül; a mint a zöld fűvet nektek adtam mindazokat.”
Az Ószövetség később keletkezett része (Mózes III. könyve, 11. rész) már név szerint is felsorolja, hogy mely állatok számítanak fogyasztás szempontjából tisztának és tisztátalannak, tehát akkorra a húsevés teljes mértékben elfogadottá vált. Azonban ettől függetlenül, ne felejtsük el, hogy a Mózes I. könyve szerint Isten legelső szava, amit az emberhez intézett az étkezéssel kapcsolatban, mindenképpen vegetarianizmusra buzdít.

Az iszlám vallásban az étkezésben is a Koránban megfogalmazottak a mérvadók. A Korán megengedi a hús fogyasztását, de akárcsak Mózes később keletkezett III. könyvében, itt is határozottan betartandó szabályokat találunk. Egy igazhitű muzulmán csak megfelelő módon levágott és tisztának tekintett állatot ehet, ellenkező esetben hús nélküli étrendet választ.

Tehát, röviden, a világ legnagyobb vallásainak jó része valamilyen szinten erkölcsileg támogatja azt, amit gazdasági szempontból nézve és józan ésszel belátva is célszerű volna: drasztikusan csökkenteni kellene a húsfogyasztást úgy, hogy a lehető legtöbb ember legyen vegetáriánus. De sajnos, csak azért, mert az orvostudomány, a vallások és a józan ész azt javasolja nekünk, hogy hagyjuk abba a húsevést vagy legalábbis csökkentsük a fogyasztásunk mértékét, még nem jutunk előbbre, hacsak az emberek ténylegesen meg nem fogadják ezt a javaslatot.

Mi, itt nyugaton, kedvünkre váltogathatjuk a vallásokat és filozófiákat. Aki ma még keresztény vagy ateista, az holnap buddhista vagy muzulmán lehet. Vagy a kínai filozófiákból kiábrándulván Krisna-hívő vagy a sikertelen fogyókúrázóból jógázó. (Elgondolkoztató adat, hogy az Egyesült Államokban a jelenlegi jógaoktatók 31 %-a két évnél is kevesebb ideje jógázik)

Ha egy vallás vagy filozófia igazi hívévé szegődik az ember, akkor nem külső, hanem belső átalakításra van szüksége.
Ugyanígy a húsfogyasztással kapcsolatban a viselkedésünk megváltoztatása is belső folyamat. Az igazi munkánk ott kezdődik, hogy megértjük és elfogadjuk azt, hogy az ember mekkora kárt okoz mértéktelen húsfogyasztásával ennek a bolygónak. Majd pedig ott folytatjuk, hogy átalakítjuk hozzáállásunkat és életmódunkat. Ezt a munkát mindenkinek egyénileg kell elvégeznie.
Mindegyikünk felelőssége, hogy megfontoltan és bölcsen cselekedjünk.

            Jóga Amerikában 2016 (angol nyelven)