2018. február 13., kedd

Milinda-panyhá (Menandrosz király kérdései)

A harci szekér hasonlat
Bár a Milinda-panyhá vagy “Menandrosz király kérdései” nem része a páli kánonnak, mégis fontos korai buddhista szöveg. Nagy tiszteletnek örvend, mivel a Milinda-panyhá a buddhizmus legbonyolultabb tanításaival foglalkozik, amelyeket szellemességgel és tiszta, világos érthető módon magyaráz el.

A szöveg leghíresebb része a harci szekér hasonlat, amely azt a célt szolgálja, hogy segítségével meglehessen érteni az anatta vagy nem-én elvét.

Milinda-panyhá háttere 
A Milinda-panyhá formája párbeszéd, amely I. Menandrosz király (páli nyelven Milinda) és egy megvilágosodott buddhista szerzetes, Nágaszena között zajlik.

I. Menandrosz az indo-görög ókori királyság, Baktria uralkodója volt, feltehetőleg körülbelül i.e. 160-tól 130-ig uralkodott.
Baktria a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán területét és Pakisztán egy kis részét foglalta magába.

A források szerint Menandrosz hívő buddhista volt, így elképzelhető, hogy a Milinda-panyha ismeretlen szerzőjét a király és egy megvilágosodott tanító közötti valódi beszélgetés inspirálta.
Ennek ellenére a tudósok szerint csak a szövegnek egy része származik i.e. 1. századból. A többit később írhatták Srí Lankán.

A Milinda-panyhát nem-kánonikus szövegnek is nevezik, mert nem része a Tipitakának, a páli
kánonnak. Feltehetőleg azért, mert a páli kánont már körülbelül i.e. 3. századra véglegesítették, még jóval Menandrosz előtt.

Ennek ellenére a páli kánon burmai változatában a Milinda-panyhá megtalálható, a Khuddaka Nikája - ‘A kisebb gyűjtemény’ - 18. könyve.

Milinda király kérdései
A Milinda-panyhához tartozó befejezésben az áll, hogy a mű 262 kérdést tartalmaz, de a napjainkban fellelhető kiadványokban már csak 236 található.
Milinda király – többek között – rákérdez Nágaszenától a nem-én tanára; arra, hogy hogyan lehetséges újraszületés lélek nélkül; mi jellemzi a bölcsességet; mi az öt khandha vagy léthalmaz; milyen az, amikor tudva vagy tudatlanul rosszat tesz valaki, stb. (a khandháról vagy öt léthalmazról ITT írtam bejegyzést)

Nágaszena minden kérdésre metaforákkal, párhuzamokkal és hasonlatokkal válaszol.

A harci szekér hasonlat
A király egyik legelső kérdése az ‘én’ természetével és a személyiséggel kapcsolatos. Amikor a király Nágaszenához érkezett, és megkérdezte a bölcstől a nevét, az illendően bemutatkozott. Azonban azt is hozzátette, ez a  “Nágaszena” csak egy elnevezés; ugyanis nem található egy állandó “Nágaszena” személyiség (nincs lélek).

A király tovább kérdezősködött, hogy ha nincs állandó személyiség (nincs lélek), akkor ki hord ruhát, ki eszik, ki él erkölcsös életet, ki szenteli magát meditációnak, kinek a célja a Nibbána elérése? Vagy pont az ellenkezője, ki öl másokat, ki követ el gaztetteket?

Nágaszena azt tudakolta a királytól, hogy hogyan jött el hozzá, gyalog vagy harci szekéren? A király azt felelte, hogy harci szekéren. Ezután Nágaszena tovább folytatta a kérdezősködést. Mi a harci szekér? A rúdja, a tengelye, a kereke, a kerék küllői, a kötelek, a járom? A király mindegyikre azt felelte, hogy nem. Akkor valami, ami kívülről jön, az teszi a harci szekeret azzá, ami? A király megint azt felelte, hogy nem.

Nágaszena erre így szólt, hogy nincsen olyan dolog, hogy harci szekér. Ekkor a király is belátta, hogy az az általános elnevezés, hogy ‘harci szekér’ csak ezen alkotórészek együttes meglétéből következik, és maga a ‘harci szekér’ kifejezés csak egy fogalom, pusztán egy név.

Ugyanígy, mondta Nágaszena, a ‘Nágaszena’ is egy elnevezés valami olyasmire, ami fogalmilag létezik. Pusztán egy név.
És még hozzátette:
“A nővérünk, Vadzsirá ezeket mondta a Magasztos jelenlétében:
Mint amikor a különböző alkotórészek együtt vannak,
és ekkor a ‘harci szekér’ szót használjuk,
éppen úgy, ha az öt khandha van jelen,
akkor ‘lény’-ről beszélünk.”
(Menandrosz király kérdései, 2. könyv, 1. fejezet, 3.1.1. Személyiség és név; A harci szekér hasonlat -Sutta Central – angol nyelven)

Vadzsirá a történelmi Buddha tanítványa volt, és ugyanezt a harci szekér hasonlatot használta egy korábbi szövegben, a Vadzsirá szuttában, az SN 5.10-ben. Bár ebben a tanbeszédben Vadzsirá Mára démonhoz beszél:
“Miért tételezel fel lényt?
Mára, megragadtál egy nézetet?
Ez csak a tiszta alakzatok halmaza:
Itt nincs [semmiféle] lény.
Csak úgy, mint az összeillesztett részekre,
A szekér szót használják,
Így, amikor az összetevők léteznek,
A “lény” szót szokás használni.”
(a teljes szutta magyarul ITT a Buddha Ujja oldalon olvasható Szabó Márta fordításában)

             Milinda-panyhá - Access to Insight (angol nyelven)
             Menandrosz király kérdései - Sutta Central (angol nyelven)

2018. február 6., kedd

A vágyak világának hat birodalma

A buddhista kozmológia a létezés síkjait alapvetően három nagy világra osztja. A lények ezekben születhetnek újra. Bár vannak, akik szerint ezek “valódi” helyek, a többség inkább allegóriaként tekint rájuk.

A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy a karma határozza meg egy lény létezésének helyét és minőségét. Bizonyos birodalmak kellemesebbnek tűnnek, mint mások – például a menny jobban hangzik, mint a pokol –, de a létezés mindenhol ideiglenes és nem kielégítő.

A tanítások szerint ez a három világ összesen harmincegy birodalmat foglal magába. A forma nélküli világba (szanszkritul árúpa-dhátu, páli nyelven árúpa-lóka) négy birodalom tartozik; a formák világába (szanszkritul rúpa-dhátu, páli nyelven rúpa-lóka) tizenhat; és a vágyak világába (szanszkritul káma-dhátu, páli nyelven káma-lóka) pedig összesen tizenegy. Természetesen nem szükséges ismernünk mind a harmincegy birodalmat, de esetleg bizonyos szövegek megemlíthetik.

A vágyak világába tartozó tizenegy birodalomból hat az istenek (dévák) különböző birodalmai, a fennmaradó öt pedig egyéb lények újraszületésének helyei.
Az istenek hat létbirodalmát eggyé összevonva a vágyak világa összesen hat birodalomból áll. Ezt a hatot a bhavacsakra vagy létkerék ábrázolja. (a létkerékről – bhavacsakráról - ITT írtam bejegyzést)

Azt sem árt tudnunk, hogy vannak olyan buddhista iskolák, amelyek a dévák és az aszurák (félistenek) birodalmát is összevonják, emiatt náluk csak öt birodalom létezik.


A buddhista ikonográfia szerint mindegyik birodalomban egy-egy bódhiszattva lakik, aki abban segít a lényeknek, hogy kikerüljenek onnan. Ez lehet Avalókitésvara, a könyörületesség bódhiszattvája. De akár Ksitigarbha is, aki bármelyik birodalomban megjelenhet, de elsősorban arra esküdött, hogy nem pihen addig, amíg meg nem szabadít minden lényt a pokolból. (Avalókitésvaráról ITT, Ksitigarbháról ITT lehet olvasni)

1. Déva-gati – a dévák (istenek) és mennyei lények birodalma
A dévák birodalmát istenszerű lények népesítik be, akik jó erőnek, egészségnek, hosszú életnek örvendenek. Pompában és boldogságban élnek. Azonban még a dévák is megöregszenek és meghalnak. Az előjogaik és magas rangú státuszuk pedig vakká teszi őket mások szenvedéseivel szemben, így hosszú életük dacára, sem bölcsességgel, sem könyörületességgel nem rendelkeznek. Ezek a dévák haláluk után a hat birodalom valamelyikében születnek újra. (az istenek szerepéről a buddhizmusban ITT írtam)

2. Aszura-gati – az aszurák (félistenek, titánok) birodalma
Az aszurák erősek és hatalmasak, akiket sok esetben a dévák ellenfeleiként jelenítenek meg. Ezekre a félistenekre, titánokra a kegyetlen irigység a jellemző. A gyűlölet és féltékenység karmája okozza az aszurák birodalmában való újraszületést.

3. Préta-gati – az éhes szellemek birodalma
Az éhes szellemeket (prétákat) hatalmas, üres gyomorral, de tűhegynyi méretű szájjal ábrázolják és olyan vékony nyakkal, amellyel nem tudnak nyelni. Az éhes szellemek azok, akik mindig kívülről várják azokat az új dolgokat, amik kielégíthetik a bennük rejlő sóvárgást. Az éhes szellemeket csillapíthatatlan éhség és sóvárgás jellemzi. Őhozzájuk társítják még a függőséget, a megszállottságot és a kényszerességet is.

4. Naraka-gati – a pokol birodalma
Ahogy azt sejthetjük, a hat birodalom közül a pokol birodalma a legszörnyűbb. A pokol lényei hamar dühbe gurulnak, minden felmérgesíti őket. És dühüket pusztán agresszióval képesek kezelni. Zavarja őket a szeretet és kedvesség, helyette inkább más pokolbéli lények társaságát részesítik előnyben. A zabolátlan düh és agresszió a pokol birodalmában való újraszületést eredményezi. (a buddhista poklokról ITT írtam bejegyzést)

5. Tirjagjoni-gati – az állatok birodalma
Az állati lényeket butasággal, előítélettel és önteltséggel jellemzik. Védett életet élnek, távol tartják magukat a kényelmetlenségtől vagy bármitől, ami kedvezőtlen. Az állatok birodalmában való újraszületést a tudatlanság okozza. Azok az emberek, akik tudatlanok és nem akarnak ezen változtatni, könnyen kerülhetnek az állatok birodalmába. Ugyanakkor az is meglehet, hogy már most ott vannak.

6. Manusja-gati, az emberi birodalom
A buddhista hagyomány szerint az emberi birodalom az egyetlen hely a hatból, ahonnan a lények kitörhetnek a szamszárából. Egyrészt azért, mert az emberi élet alapvetően nem csak testi és lelki szenvedésből áll, tehát találhatunk lehetőséget arra, hogy elgondolkozzunk a világról és önmagunkról. Másrészt viszont nem teljes gondtalanság és gyönyörűség, amely elterelné a figyelmet az élet véges voltáról.
Tehát ezen a helyen a megvilágosodás az orrunk előtt van, de csak néhányan nyitják ki a szemüket és látják meg. Az emberi birodalomban való újraszületés feltétele a szenvedély, a kétely és vágy.

Forrás: A vágy hat birodalma (angol nyelven)

2018. január 17., szerda

A negyedik fogadalom

A szavahihetőség gyakorlása

Aki ismeri a világi buddhisták öt fogadalmát, az tudja, hogy ezek nem szigorú szabályok, mint a Bibliában található Tízparancsolat törvényei. Az öt fogadalom személyes elköteleződés, amelyek betartását azok az emberek vállalják, akik a buddhista ösvényre lépnek. Így ez egyfajta gyakorlás is, amely képessé tesz a megvilágosodásra. (a fogadalmakról ITT írtam bejegyzést)
A negyedik fogadalom így hangzik páli nyelven: Muszávádá veramaní szikkhápadam szamádijámi, amelyet általában így fordítanak: ‘Alávetem magam annak a fogadalomnak, hogy tartózkodom a hamis beszédtől”.
Ez a negyedik fogadalom azt is jelenti, hogy “a szavahihetőség gyakorlása”

Mit jelent szavahihetőnek lenni?
A buddhizmusban a szavahihetőség nem csupán az, hogy nem mondunk hazugságot. Hanem az is hozzátartozik, hogy a mondandónkat nem a mások kárára használjuk.
Az a fajta beszéd, amely a három méregben gyökerezik – gyűlölet, kapzsiság és tudatlanság –, az hamis beszédnek minősül. (a három méregről ITT lehet bővebben olvasni)

Ha a mondanivalónkkal az a célunk, hogy megkaparintsunk valamit, amit szeretnénk vagy megbántsunk valakit, akit nem kedvelünk vagy fontosabbnak tűnjünk másoknál, az hamis beszéd, még akkor is, ha amit mondunk, az tényleg úgy van. Például, ha továbbadunk egy pletykát valakiről, akit nem kedvelünk, az hamis beszédnek számít abban az esetben is, ha maga a pletyka igaz.

Igazság és szándék
A hiteltelen beszéd magába foglalja a “féligazságokat” vagy “részigazságokat”. A félig vagy részben igazság egy olyan állítás, amely tényszerűen igaz, de úgy hallgat el információt, hogy hazugság jön ki belőle.

Ez különösen a politikában figyelhető meg. Például, amikor egy politikus azt mondja, hogy “Az ellenzék adót fog emelni,”, de kihagyja azt a részt, hogy “csak x összegű jövedelem fölött”, akkor az féligazság. Ebben az esetben a politikus szándéka az, hogy a hallgatósága azt higgye, hogy ha az ellenzékre szavaznak, akkor azok jövedelemtől függetlenül mindenkinek megemelik majd az adóját.

Ahhoz, hogy igazat mondjunk, természetesen elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk azzal, mi az igazság. Emellett az is szükséges, hogy megvizsgáljuk saját motivációnkat, azaz mennyire vezérli szavainkat önös érdek. Például látszólag semleges mondandónk mögött sokszor burkolt célozgatás, sértegetés vagy nagyképűség rejlik.

A théraváda buddhizmus szerint a negyedik fogadalmat négyféle módon lehet megszegni:
1. Valamiről egyértelműen hazugságot állítunk
2. Szándékunk van arra, hogy becsapjunk valakit
3. Hamis állítást fejezünk ki, akár szavakkal, akár gesztusokkal, “testbeszéddel”
4. Hamis benyomást közvetítünk

Ha valaki valótlant állít, de ő maga úgy hiszi, hogy igaz, akkor az nem szükségszerűen számít a fogadalom megszegésének.

Ennek ellenére, nem árt tudni, hogy jogi szempontból az is hamis vádnak minősül, ha valaki “gondatlanságból nem tud arról, hogy tényállítása valótlan”. Amikor gondatlanságból hamis információt terjesztünk anélkül, hogy akár a legkisebb erőfeszítést is tennénk arra, hogy ellenőrizzük a valóságtartalmát, akkor az távol áll a negyedik fogadalom betartásától, még akkor is, ha azt hisszük, hogy az információ igaz.

Célszerű, ha egy olyan szokást alakítunk ki, hogy először mindig szkeptikusan fogadjuk azokat az információkat, amiket el akarunk hinni. Ugyanis általános emberi tulajdonság, hogy ha olyat hallunk, ami megerősíti előítéleteinket, akkor azt hajlamosak vagyunk azonnal buzgón és vakon elfogadni, anélkül, hogy ellenőriznénk annak igaz voltát. Tehát figyeljünk oda erre is!

Mikor mondjunk igazat?
A negyedik fogadalom gyakorlása nem jelenti azt, hogy bárkinek bármikor kegyetlenül a szemébe vághatjuk az igazat. Ráadásul tudnunk kell a különbséget aközött, hogy mi az ártalmas és káros és hogy mi a fájdalmas, de hasznos. Az első esetben semmi értelme nincs annak, ha megmondjuk az igazat, mert az illető nem tud vele mit kezdeni, csak felesleges szorongást vagy indulatot idézünk elő benne.
Viszont a második esetben, bár fájdalmas valakinek az az információ, de hasznos lehet számára, mert valamilyen szempontból javíthat életén.

A történelmi Buddha egyik tanbeszédében, az MN 58 – Abhaja királyfi szuttában ez részletesen kifejti: (Buddha önmagáról E/3. személyben beszél, amikor a Beérkezett néven nevezi magát)

“Ugyanígy, királyfi: ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valótlan, hamis és káros, és másoknak kellemetlen, másokat bánt, akkor azt nem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz, de káros, és másoknak kellemetlen, másokat bánt, azt sem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett  tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz és hasznos, de másoknak kellemetlen, másokat bánt, akkor a Beérkezett tudja, hogy mikor időszerű annak a kijelentésnek a megtétele. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valótlan, hamis és káros, de másoknak kellemes, másoknak jólesik, akkor azt nem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja, egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz, de káros és másoknak kellemes, másoknak jólesik, azt sem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz és hasznos, és másoknak kellemes, másoknak jólesik, akkor a Beérkezett tudja, hogy mikor időszerű annak a megtétele. Mindezt azért teszi a Beérkezett, mert sajnálja az élőlényeket.” (a teljes szuttát a Buddha Ujja oldalon ITT lehet olvasni kétféle fordításban)

Beszéd és a bölcsesség
Az igazmondás a szavahihetőség és a becsületesség gyakorlásából származik. És abból a könyörületességből, ami a bölcsességben gyökerezik. A buddhizmusban a bölcsesség elsősorban az anatta/anátman – nem-én – tanának megértése.
A negyedik fogadalom betartására való törekvés megtanít arra, hogy tudatában legyünk saját mohóságunknak és ragaszkodásunknak. Ezáltal segít megszabadulni az önzés szennyeződésétől.

A negyedik fogadalom és a buddhizmus
A negyedik fogadalom megegyezik a nemes nyolcrétű ösvény harmadik tagjával, a helyes beszéddel.

Az MN 141 – Az igazságok vizsgálata című szuttában ezt mondja Száriputta, Buddha egyik legkiválóbb tanítványa:
És mi a helyes beszéd? Tartózkodni a hazugságtól, a viszályt szító, a gyalázkodó beszédtől és az üres fecsegéstől. Ezt hívják helyes beszédnek.” 
(a teljes szutta Fenyvesi Róbert fordításában ITT olvasható a Buddha Ujja oldalon)

A negyedik fogadalom megtartására való törekvés olyan mélyre ható gyakorlás, ami érinti az egész testünket, elménket és életünk minden részét. Ennek legfontosabb eleme az, hogy észrevegyük, addig nem lehetünk őszinték másokkal, amíg saját magunkkal nem vagyunk őszinték. És talán ez a legnagyobb kihívás. Viszont a megvilágosodás eléréséhez elkerülhetetlen lépés.


Forrás: A negyedik fogadalom (angol nyelven)

2018. január 9., kedd

Öngyilkosság és buddhizmus

A 2011. december 29-i bejegyzésemben már írtam egy pár sort arról, hogy a buddhizmus hogyan vélekedik az öngyilkosságról, de talán egy teljes bejegyzést megérdemel ez a téma.

A hagyomány szerint az öngyilkosságról már a történelmi Buddha is kifejtette a véleményét. Állítólag egyszer néhány  szerzetes helyes irányítás nélküli meditációt folytatott a test visszataszító voltáról. Ettől mély depresszióba zuhanva megölték magukat. Később Buddhához az a hír jutott el, hogy két szerelmes azért vállalt közös öngyilkosságot, hogy “örökké együtt maradjanak”. Buddha kijelentette, hogy az ilyen cselekedet a tudatlanságon és a vágyon alapul.
A Vinaja-pitakában – ‘szerzetesi fegyelem kosara’- az áll, hogy azt a szerzetest vagy apácát, aki öngyilkosságra bátorít valakit vagy segít neki ilyen tettet elkövetni, a szanghából – ‘szerzetesi közösség’ – való kizárásra ítélik, mert ez azonos szinten áll a gyilkossággal.

Ebből következően a théraváda irányzatban az öngyilkosságot, illetve az erre való felbujtást, bátorítást, ebben való segédkezést az első fogadalom megszegésének tekintik, amelyet hasonló mentális állapot motivál, mint a gyilkosságot (ellenszenv, félelem, harag, vágy a problémák előli megszökésre). Mindössze azzal a különbséggel, hogy ez a tett önmagunk ellen irányul, nem másvalaki ellen.

Azonban találunk olyan tanbeszédeket, amelyekben a történelmi Buddha egyetlen esetben elfogadhatónak tartja az öngyilkosságot: ha egy tanítvány vagy szerzetes/apáca elérte az arahantságot. (az arahantokról ITT írtam részletesen, a megvilágosodás fokozatairól pedig ITT)
Erre három szutta is példaként szolgál, ebből kettő hasonló jellegű. Az egyik az SN 22.87 – Vakkali szutta, a másik az SN 4.23 – Gódhika szutta. A két tanbeszéd annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkét esetben kést használnak a tanítványok az öngyilkosságukhoz, és ugyanott hajtják végre, a Fekete Sziklánál, az Iszigili-lejtőn. A Vakkali szuttából megtudjuk, hogy Vakkali súlyosan beteg, hatalmas fájdalmai vannak, és ezért nem kíván már tovább élni. Gódhika – feltehetőleg betegsége miatt - nem tudja megvalósítani a végleges megszabadulást, ezért vet véget önkezével életének. Buddha a szutták végén mindkét esetben elmondja, hogy mivel ők már elérték az arahantság fokozatát, ezáltal megvalósították a Nibbánát. (a Nibbánáról vagy Nirvánáról ITT írtam bővebben)

A harmadik szutta, amelyben Buddha szintén nem ítéli el az öngyilkosságot, az MN 144 – Tanács a Tiszteletreméltó Cshannának. Itt szintén egy beteg, fájdalmak által meggyötört tanítvány vet véget az életének. Buddha így fejezi ki véleményét a tanbeszéd legvégén:
Ha valaki feladja ezt a testét, és egy másikat vesz, azt mondom, az hiba. [Ebben] A bhikkhuban ez a hiba nincs meg. Bhikkhu Cshanna hibátlanul élte le az életét.”

(E három tanbeszéd közül a Buddha Ujja oldalon magyarul kettő olvasható: a Vakkali szutta Darvas Gabriella fordításában ITT, az MN 144 Fenyvesi Róbert fordításában ITT)

A mahájána irányzat, úgy általánosságban, a legtöbb öngyilkossággal szemben hasonló állásponton van, mint a théraváda buddhizmus, viszont a vallásos okból elkövetetett öngyilkosságokat bizonyos esetekben megengedi. A Lótusz Szútra és több más mahájána irat bátorítóan ítéli meg, ha valaki saját testét gyújtja meg, egyfajta emberi “füstölőként”, amely a “legmagasabb szintű felajánlás”-nak számít.

A középkori Indiában hatalmas népszerűségnek örvendtek olyan bódhiszattvák történetei (pl. a Dzsátaka-mesék), akik testük egy részét adták oda, vagy akár életüket is áldozták valamilyen cél érdekében. Ezek a történetek valamilyen szinten jogosultságot biztosítottak az öncsonkításhoz vagy öngyilkossághoz.

Kínában a csan buddhizmushoz köthetőek azok az aszkétikus ön-mumifikációs gyakorlatok, amelyek végén a szerzetesek szándékosan halálra éheztették magukat. Emellett létezett a nyilvános önfeláldozás egy másik formája, az önégetés gyakorlata is, ami i. u. 396-ba nyúlik vissza. Az első ilyen feljegyzett – politikai okokból elkövetett - eset ekkor történt, és Fayu nevű buddhista szerzetes nevéhez fűződik. Fayu a nyilvánosság előtt füstölő darabkákat nyelt le, majd betekerte testét olajos ruhával és kántálva gyújtotta fel önmagát. Innentől kezdve egészen a 20. századig az önégetés politika célokat is szolgált.
Természetesen emellett a vallásos motivációjú öncsonkítás vagy önfeláldozás változatlanul megmaradt.

Japánban az i.u. 11-19. század között gyakorolták a buddhista singon iskola szerzetesei azt a fajta szélsőséges aszketizmust – szokusinbucu - , amelynek eredményeként szinte élve múmiát csináltak magukból. Feltehetőleg a singon (‘igaz szó’) iskola alapítója, Kúkai hozta ezt a módszert a Tang-kori Kínából, olyan titkos tantrikus tanítás részeként, amely később megszűnt létezni Kínában.
A szokusinbucu gyakorlói nem öngyilkosságnak tartották ezt a tulajdonképpeni éhenhalást, hanem a megvilágosodás egyik formájának. Úgy vélik, több száz szerzetes próbálta végrehajtani ezt a módszert, de mostanáig csak 24 ilyen mumifikálódott tetemet találtak meg.
A szokusinbucu lényege az volt, hogy több éven keresztül egyre kevesebb táplálékot vettek magukhoz a szerzetesek, idővel elhagyták a gabonából készült ennivalókat is. Csak fenyőfa tűleveleit, gyantát és a hegyekben található magvakat fogyasztották. Mindezek teljesen eltüntették a test zsírtartalékait. Majd tovább fokozták a koplalást, egészen az éhezésig. Ezek után a szerzetesek lassan csökkentették, majd abbahagyták a folyadékbevitelt is, ezáltal kiszáradt a testük és összezsugorodtak a szerveik. A szerzetesek végül a dzshána – elmélyült meditáció – egyik nagyon magas szintjén haltak meg, mialatt a nembucut (Amitábha Buddha nevének recitálása) kántálták. Így a testük természetes módon mumifikálódott, bőrrel és fogazattal együtt, mesterséges tartósítószer nélkül.
Hasonló jellegű, kb. 550 évesnek becsült mumifikálódott buddhista szerzetesi holttestet találtak India északi részén. Ez főleg azért érdekes, mert ebben az időszakban, i. u. 14. században már az iszlám uralta Észak-Indiát, és a buddhizmus gyakorlatilag eltűnt erről a területről. Ehhez hasonló múmiákat találtak Tibetben és Kelet-Ázsiában is.

A buddhizmusban a modern időkben a vallásos öngyilkosság ritkává vált, és inkább elítélik. Politikai okokból elkövetett önfeláldozás – leginkább önégetés – viszont változatlanul jelen van. Talán a legismertebb esetet egy vietnámi buddhista szerzetes, Thích Quáng Dúc hajtotta végre 1963-ban. Saigon egy forgalmas útkereszteződésében gyújtotta fel magát a déli-vietnámi kormány buddhista szerzeteseket sújtó üldöztetése elleni tiltakozásul. Az erről készült fénykép bejárta a világot.

Tibetben Kína elnyomó politikája ellen 2009-től 2017 közepéig kb. 150 önégetés történt.


Forrás: Öngyilkosság (angol nyelven)
            Vallásos nézetek az öngyilkosságról (angol nyelven)
            Szokusinbucu (angol nyelven)
            Önfeláldozás (angol nyelven)

2017. december 28., csütörtök

Buddhista templomok védelmezői

Sokan gondolhatják úgy, hogy a buddhista templomokban és környékén csupa derűs Buddha és jóindulatú bódhiszattva ábrázolás látható. Azonban a legtöbb esetben hatalmas, ijesztő vagy rémisztő lényeket találunk, amelyek közül nagyon sok az ázsiai folklórból származik.
Most felsorolok a legelterjedtebbek közül párat:


Garuda – félig madár, félig ember
Az eredeti Garuda a hindu mitológiából származik, a Mahábhárata hősi eposzból. A buddhizmusban a garudák már nem egyedi karakterek, inkább mitikus lények összessége. Általában emberi testük, kezük és lábuk van, madárfejjel, szárnnyal és karommal. Hatalmasak és erősek, de jóindulatúak. A kegyetlen tetteket elkövetők ádáz ellenfelei.
A garudák régóta fennálló ellenséges viszonyban vannak a nágákkal, a kígyószerű lényekkel, akik szintén a templomok oltalmazói közé tartoznak. (a garudákról ITT írtam bejegyzést)



Thaiföldön a garudák a fontos állami épületek védelmezői is. Emellett Thaiföld és Indonézia nemzeti szimbóluma.
Ázsia nagyobb részén a garudákat madár fejjel és csőrrel ábrázolják, de a késői hindu művészetben és Nepálban inkább emberként madár szárnnyal.

Nágák – kígyószerű lények  
Akárcsak a garudák, a nágák is a hindu mitológiából származnak. A hindu művészetben az eredeti nágák deréktól felfelé emberek voltak és deréktól lefelé kígyók. A formájuk idővel teljesen kígyóvá alakult. Előszeretettel élnek különböző vizekben, tavakban, folyókban.
Kelet-Ázsiában a nágákat egyfajta sárkányoknak tekintik. Tibetben és Ázsia egyéb részein a nága és a kígyó két különböző lény. Van, ahol a nágákat láb nélküli sárkánynak ábrázolják és van, ahol hatalmas kobraként.
A mahájána buddhista hagyomány szerint Buddha a Pradzsnyápáramitá (“Tökéletes Bölcsesség”) szútra-gyűjteményt egy hatalmas nágának adta, aki a tengerben vigyázott rá, és aki később Nágárdzsunának adományozta.
Nem csupán nemes feladatuk van, hanem kórt, betegségeket terjeszthetnek, ha bosszantják őket. (a nágákról ITT lehet bővebben olvasni)


Buddha és a nága-király
Nagyon sok helyen látható az a fajta ábrázolás, amint egy nága, sokfejű kobraként védelmezi az alatta ülő Buddha alakot. Egy történetre utal, ami a páli kánonban is megtalálható Mucsalinda szutta címmel (a Khuddaka Nikája részen belül az Udána 2.1 – Mucsalindáról című szuttában)
A szutta elmeséli, hogy Buddha, nem sokkal megvilágosodása után egy fa alatt meditált, amikor hatalmas, hét napon át tartó vihar keletkezett, esővel, hideg széllel és sötétséggel. Mucsalinda, a nága-király kobraformában megjelent, körbetekeredett Buddhán, hogy védje a hidegtől, a csuklyáját pedig szétterjesztve Buddha feje fölött az esőtől is megóvta. Csak akkor távozott, immáron emberi formában, amikor hét nap elteltével véget ért a vihar.




Mágikus erejű, védelmező oroszlánok  
Oroszlánok vagy oroszlánalkatú, kutyaszerű lények a legrégebbi és legelterjedtebb templomi őrzők, a buddhista templomok környezetében már i. e. 208 körül feltűntek.
Ezek a stilizált védőoroszlánok – sisi Kínában és Japánban – mágikus erővel rendelkeznek, így elijesztik a gonosz szellemeket. Nem csupán a templomok bejárati ajtajánál, hanem templom-szerte domborműveken és festményeken is megtalálhatóak. Ezenkívül a sisik hagyományosan még királyi palotákat és más fontos építményeket őriztek.
Asóka király (i. e. 304- 232) oszlopainak tetejét is oroszlánok díszítették. (Asóka királyról ITT írtam bejegyzést)

A burmai natok
A legtöbb buddhista templomi őrzők ijesztőek vagy akár visszataszítóak, a natok azonban pontosan az ellenkezői, általában nagyon szépek.
A natok a burmai néphit ősi szellemei, amelyek még a buddhizmus előtti időkből származnak. Anawratha király (i. sz. 1044-1077) egyesítve az országot, megalapította az első burmai királyságot, és a mai Burma egész területén állami vallássá tette a théraváda buddhizmust. Mivel alattvalóinak jó része nem volt hajlandó feladni a natokban való hitét, így a király inkább beleolvasztotta ezeket az ősi szellemeket a burmai buddhizmusba. Megnevezett 37 “nagy” natot, akik a király határozata szerint, kegyes buddhisták voltak és a buddhizmus védelmezői. A kegyes natok alakjai képekkel díszített szútrákban és templomokban egyaránt feltűnnek.




A bősz jóindulatú királyok   
Elsősorban Kelet-Ázsiában gyakran fogadja a templomba lépőt egy-egy összeráncolt szemöldökű, izmos szoboralak az ajtó két oldalán. Ádáz megjelenésük ellenére jóindulatú királyoknak nevezik őket. Úgy tartják, hogy Vadzsrapáni bódhiszattva megtestesülései. Ők Buddha védelmezői. Vadzsrapáni japán neve Sukóngósin, az ottani megtestesülése pedig Nio (“Jóindulatú Király”).
(Vadzsrapáni bódhiszattváról ITT lehet bővebben olvasni)


A négy égi király
Kelet-Ázsiában, főleg Kínában és Japánban sok templom védője a négy égi király. Olyan harcos alakok, akik a négy égtájra  - észak, dél, kelet, nyugat – felügyelnek, elűzve a rosszindulatú szellemeket. A nyugat királya Komokuten japánul vagy Virúpáksa szanszkrit nyelven (páliul Virúpakkha). Észreveszi és megbünteti a gonoszokat, és bátorítja a megvilágosodás útján lévőket. Ázsia némely részén a nyugat királyát a nágák urának is tekintik.




Jaksa – jóindulatú természeti szellemek 
Hindu eredetű mitológiai lények, amelyek nem csupán a hinduizmusban, hanem a buddhizmusban és a dzsainizmusban is megtalálhatóak. Kegyetlen kinézetük dacára általában jóindulatúak, akiket föld alatti vagy gyökerek között elrejtett értékes dolgok felügyeletével bíztak meg. A buddhizmusban nagyon elterjedtek, itt a templomok védőjeként jelenítik meg őket.

A jaksák nem mindig démonarcúak, sok esetben egészen gyönyörűek. Léteznek gonosz jaksák is, akik temetők mellett vagy erdőkben kísértenek és felfalják az utazókat (a ráksaszákhoz – gonosz hindu démonok - hasonlóan).

Sárkányfal
Nem minden templomnak van sárkányfala, de nagy tiszteletnek örvend az, ahol ilyen megtalálható. Ezeket a templom elején helyezik el. Úgy tartják, hogy távol tartja az ellenséges kísérteteket és gonosz szellemeket.







Sárkány – mint vízköpő 
Az ázsiai kultúrában a sárkányok nem a nyugati fantáziafilmekben megszokott, félelmet keltő szörnyetegek, hanem erőt, kreativitást, bölcsességet és szerencsét képviselő lények. Sok buddhista templomot díszítenek meglehetősen bőkezűen sárkányokkal, amik a tetőn üldögélnek és/vagy a falakat díszítik. Ebben a templomban a sárkányt vízköpőként használják. (a sárkányokról ITT írtam bejegyzést)


             Nága (angol nyelven)

2017. december 17., vasárnap

Az öt khandha

A történelmi Buddha tanításaiban nagyon sokszor említette az öt khandhát (páli) vagy szkandhát (szanszkrit), amit öt halmaznak vagy öt halomnak fordítanak. A khandhák azok az összetevők, amelyek egy egyént többé-kevésbé alkotnak.


Minden, amiről azt gondoljuk, hogy ez az “én”, az nem más, mint a khandhák működése.




Khandhák és dukkha
A négy nemes igazság legelső pontja így hangzik: “dukkha” létezik. Ezt a szót gyakran úgy fordítják, hogy szenvedés vagy stressz vagy nem-kielégítő. (a “dukkha” értelmezéséről ITT írtam bejegyzést)
Az is egyfajta “dukkhának” számít, hogy a dolgok állandótlanok és feltételektől függőek. Mivel a khandhák szintén a feltételeiktől függően keletkeznek és elmúlnak, ezért a khandhák is stresszt okozóak vagy nem-kielégítőek.

A khandhákat összetevő részek olyan szétválaszthatatlan módon működnek együtt vagy egymás után, hogy ezáltal egy önálló “én” érzetét keltik. Ennek ellenére, a történelmi Buddha azt tanította, hogy nem lakozik “én” a khandhákban: “Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem.”
A khandhák megértése segít abban, hogy lássuk az “én” illúzióját.

A khandhák
Nem árt tudnunk, hogy az itt leírt magyarázat az eredeti, a történelmi Buddha tanításának kiindulási pontja. A buddhizmus különböző iskoláiban a khandhákat némileg eltérően értelmezhetik, emiatt egyik iskola tanításai nem mindig egyezik meg a másikéval.
Először nézzük a hat érzékszervet és a nekik megfelelő tárgyat:
1. Szem   - látható formák
2. Fül  - hangok
3. Orr – illatok
4. Nyelv – ízlelés
5. Test – bőrérzékelés
6. Elme – gondolatokat és elképzelések

Ezek után következnek a khandhák:

Az első khandha: forma (rúpa)
A formák vagy testek olyan anyagi dolgok, amiket fizikailag érzékelni lehet. A forma a négy nagy elemből (föld, víz, tűz, levegő) és a belőlük származókból keletkezik.
Ezek a belőlük származóak az az első öt érzékszerv, ami fentebb olvasható (szem, fül, orr, nyelv, test) és az első öt nekik megfelelő tárgy (látható formák, hangok, szagok, ízek, bőrérzékelés).

A forma feltétele az, hogy táplálékhoz jusson, levegőhöz, italhoz, ételhez.

A második khandha: érzékelés, érzés (védaná)
Az érzés, érzet vagy érzékelés fizikai vagy mentális élmények halmaza, amelyeket a hat érzékszervünkön keresztül tapasztalunk a külvilágból. Ezek az élmények háromfélék lehetnek: kellemesek, kellemetlenek vagy semlegesek.
Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a buddhizmusban az elme szintén egy érzékszerv, éppen úgy, mint a szem vagy a fül. A nyugati ember hajlamos az elméjére olyan különleges dologként tekinteni, mint szellemére vagy lelkére, de ez a felfogás távol áll a buddhizmustól.

Feltétele az érintkezés, azaz a hatféle érzékszervünk legyen ép, és semmi ne akadályozza abban, hogy megtapasztalja a különböző fizika vagy mentális élményeket.

A harmadik khandha: észlelés (szannyá vagy szanszkrit nyelven szamdzsnyá)
Olyan képességünk, aminek segítségével felismerünk, beazonosítunk dolgokat más dolgokhoz viszonyítva a tulajdonságaik, jellemzőik alapján. Például, felismerjük a cipőt, mint cipőt, mert társítjuk azt a cipőkkel kapcsolatos előző tapasztalatainkkal.
Amikor először látunk valamit, azonnal elkezdjük végigkutatni a “mentális tartalomjegyzésünket”, hogy megtaláljuk azt a kategóriát, amivel kapcsolatba hozhatjuk az új tárgyat. Például, ha az egy valamilyen piros nyelű szerszám, akkor ezt az új dolgot behelyezzük az “eszköz” kategóriába és a “piros” színű dolgok közé.

Feltétele ennek is az érintkezés, azaz a hatféle érzékszervet ne akadályozza semmi sem abban az érzékelésben, ami előfeltétele az észlelésnek.

A negyedik khandha: mentális formáció, késztetés, akarati formáció (szankhára vagy szanszkrit nyelven szamszkára)
Minden szándékos tett, jó vagy rossz, ebbe a halmazba tartozik. Ezenkívül még a szokások, hajlamok, előítéletek is, éppen úgy, mint a büszkeség, vágy, rosszindulat, érdeklődés, vonzalom, és egyéb erényes vagy nem erényes mentális állapot.

Az okok és okozatok törvénye – a kamma/karma – a negyedik khandha hatáskörébe tartozik.

A feltétel itt is ugyanaz, a hatféle érzékszerv tapasztalataira (érzékelésre és észlelésre) van szükség ahhoz, hogy bármilyen jellegű késztetés, mentális formáció kialakuljon.

Az ötödik khandha: tudatosság, megismerés (vinnyána vagy szanszkrit nyelven vidzsnyána)
A tudatosság egy tárgy tudatában levése vagy összetevőinek, környezetének megismerése, megkülönböztetése, egy tárgyra való fogékonyság ítélkezés, érzelmek nélkül. Egy olyan reakció, aminek segítségével a (fent felsorolt) hat érzékszerv által felfogott dolgokról fogalmat alkotunk.
Például szemünk által látjuk, hogy télen valami fehér hullik az égből, így a tudatosság segítségével megállapítjuk, hogy esik hó.

A tudatosság feltétele nem csupán az, hogy a hat érzékszerv képes legyen érzékelni és észlelni a dolgokat. Hanem az is, hogy a formához hozzá tudjuk kapcsolni a nevet is. Azaz az előbbi példánál maradva, a fogalomalkotáshoz szükség van arra az ismeretre, hogy télen az égből hulló fehér dolgok általában hópelyhek.

Itt is elengedhetetlen annak a megértése, hogy ez az éberség vagy tudatosság/megismerés függ más khandháktól, és nem létezik tőlük függetlenül. Ez egy éberség vagy tudatosság, nem pedig felismerés, mivel a felismerés a harmadik khandha működése. Ugyanígy, ez az éberség vagy tudatosság nem érzékelés, mivel az a második khandha halmazába tartozik.

Miért fontosak?
Buddha a khandhákról szóló magyarázatát nagyon sok tanításába beleszőtte. Mivel a khandhák mindegyike átmeneti, feltételektől függő jelenség, így mentesek egy állandóan létező, változatlan “én”-től vagy lélektől.

Amikor azonban ezek a halmazok összeállnak, akkor létrehozzák az “én” illúzióját. Hogy ez miért fontos, az a buddhizmus különböző iskoláiban némileg eltérő lehet.
A théraváda hagyományban úgy gondolják, hogy az egy vagy több khandhához való ragaszkodás vezet a “dukkha” (szenvedés/stressz/nem-kielégítő) érzetéhez. Éppen ezért, ha megértjük, hogy sem a forma, sem az érzés, sem az észlelés, sem a késztetés, sem a tudatosság nem “én vagyok”, akkor képesek leszünk a “dukkhá”-tól való megszabadulásra.
A mahájána irányzatban annak a megértésére helyezik a hangsúlyt, hogy az összes khandha eredendően üres és mentes a kézzelfogható valóságtól, éppen ezért egy egyén megszabadulása a hozzájuk való kötődéstől csak úgy lehetséges, ha ezt nem fogalmi szinten is felismeri.

 Forrás:  Az öt szkandha    (angol nyelven)
              A szkandha kifejezés magyarázata (angol nyelven)
              Az öt halmaz 

2017. november 24., péntek

A három méreg

A létezés kereke vagy létkerék (bhavacsakra) közepén ábrázolva találunk, általában egymás farkába harapva, három állatot. A disznót/vaddisznót, a kakast/madarat és a kígyót. Az ő energiájuk tartja mozgásban a létforgatag (szamszára) kerekét, amelyben a megszabadulatlan lények vándorolnak, és amelyben újra és újra átélik a születést, halált és újraszületést. (létkerékről ITT írtam bejegyzést)

Ez a három állat képviseli a három mérget vagy három ártalmas gyökeret, amely minden “rossz” és negatív elmeállapot forrása.
A három méreg a moha, dvesa/dosza, rága/lobha, amit tudatlanságnak, gyűlöletnek és kapzsiságnak/vágynak szokták fordítani. E háromra együtt a szanszkritban az akusala-múla, a páliban az akuszala-múla kifejezést használják, aminek jelentése: “ártó gyökér”. Így ezt a három mérget a rossz gyökerének vagy olyan gyökérnek tekintik, amelyből az összes ártalmas cselekedet ered.

A buddhizmusban pontosabban ezt úgy értelmezik, hogy ameddig a gondolataink, szavaink és tetteink e három méregből erednek, addig negatív karmát alakítanak ki, és problémákat okoznak nekünk és másoknak. Az erkölcsös élet nem csupán a fogadalmak követését jelentik, hanem a mérgektől való megtisztulást is - legalábbis annyira, amennyire csak lehet. (A fogadalmakról a buddhizmusban ITT írtam bejegyzést, a tíz romboló viselkedésről pedig ITT)


Tudatlanság (moha)
Azért szokták elsőként ezt a mérget említeni – amelyet a disznó alakja képvisel –, mert a tudatlanság vezet a gyűlölethez és a kapzsisághoz. Nyanatiloka Mahathera, théraváda tudós ezt mondja:
“Minden rossz dolog és minden rossz sors valójában a kapzsiságban, gyűlöletben és tudatlanságban gyökerezik; és e három dolog közül a tudatlanság vagy illúzió (moha, aviddzsá) a legfőbb gyökér, ami a világon minden gonoszság és boldogtalanság elsődleges oka. Ha nincs több tudatlanság, nincs több kapzsiság és gyűlölet, nincs több újraszületés és nincs több szenvedés.”

A páli aviddzsá szót – vagy a szanszkrit avidjá – és a moha szavakat egyaránt “tudatlanság”-nak szokták fordítani, bár az aviddzsá elsősorban “nem-tudás”-t jelent, a moha pedig inkább zavarodottságot, eltévelyedést, illúziót, vakságot.

A buddhizmusban a tudatlanság vagy nem-tudás azt jelenti, hogy a négy nemes igazságot és a valóság természetének alapját figyelmen kívül hagyjuk. Ez abban nyilvánul meg, hogy azt hisszük, a jelenségek állandóak és változatlanok. A tudatlanság vagy moha legkritikusabb pontja a hit egy autonóm és örökké létező lélekben vagy én-ben. Ehhez a hithez való ragaszkodás és a vágy, hogy megvédjük vagy akár felmagasztaljuk az én-t, okozza a gyűlöletet és a kapzsiságot.

A tudatlanság ellentétes tényezője a nem-zavarodottság (amoha) vagy a bölcsesség (pradzsnyá).

Gyűlölet (dvesa/dosza)
A szanszkrit dvesa vagy a páli dosza a gyűlöleten kívül még jelenthet haragot, undort. A létkeréken a kígyó szimbolizálja.
A gyűlölet a tudatlanságból keletkezik, mert nem látjuk a dolgok és/vagy az élőlények közötti összefüggést, így emiatt kívülállónak, különállónak, másoktól különbnek képzeljük magunkat.
E téves elképzelésből eredően a dolgokat, élőlényeket aszerint ítéljük meg, hogy vágyakat keltenek-e bennünk – és meg akarjuk-e kapni azokat – vagy pedig undort, ellenszenvet, ezért távol akarjuk magunkat tartani tőlük.

Ugyanígy haragudhatunk bárkire, aki közénk és vágyaink tárgyai közé áll. Féltékenyek lehetünk azokra, akik pont azokat akarják, amiket mi is. Gyűlölhetjük azokat, amik/akik megijesztenek bennünket vagy fenyegetőnek tűnnek számunkra, vagy csak velünk ellentétes véleményt képviselnek.

A dvesa/dosza ellentétes tényezője a szerető kedvesség (mettá).

Kapzsiság (lobha/rága)
A létkerék ábrázolásán a kakas vagy madár szimbolizálja a lobhá-t. Azt a fajta kapzsiságot, mohóságot, vágyat jelenti, amikor olyan dolgok/élőlények után vágyódunk, amikről azt gondoljuk, hogy örömet okoznak nekünk vagy valamilyen formában jobbak, nagyszerűbbek leszünk általuk.

Arra a hajtóerőre is utal, hogy fenntartsuk és megvédelmezzük énünket. A lobha szó megtalálható a páliban és a szanszkritban is, de van, amikor a szanszkrit rága szót használják, aminek ugyanaz a jelentése.

A kapzsiság/vágy különféle formában jelentkezik. Jó példa erre, amikor azért akarunk megszerezni dolgokat, élőlényeket, hogy emeljük a státuszunkat. Vagy amikor az hajt bennünket, hogy mindig a legdivatosabb ruhákat viseljük azért, hogy népszerűek legyünk és csodáljanak bennünket.

Az is egyfajta kapzsiság, amikor fukarok, kicsinyeskedők vagyunk, annak ellenére, hogy erre semmi szükség nincs. Vagy amikor nagyravágyást keresve másokat kihasználunk.

A kapzsiság, mohóság, vágy hosszabb távon ritkán kielégítő. És sokszor lesz konfliktusunk másokkal, akik közül jó néhányan szintén nagyravágyóak, becsvágyóak.
Ha azért akarunk megkapni mindent, amit szeretnénk, hogy felnézzenek ránk, vagy hogy biztonságban érezzük magunkat, ha manipulálunk és kihasználunk másokat, hogy még többet érjünk el, akkor az irigységet, ellenérzést vált ki másokból, így előbb-utóbb elszigeteltté és magányossá válunk.

A lobha ellentétes tényezője a nagylelkűség (dána).


Forrás: A három méreg a buddhizmusban (angol nyelven)