2018. január 17., szerda

A negyedik fogadalom

A szavahihetőség gyakorlása

Aki ismeri a világi buddhisták öt fogadalmát, az tudja, hogy ezek nem szigorú szabályok, mint a Bibliában található Tízparancsolat törvényei. Az öt fogadalom személyes elköteleződés, amelyek betartását azok az emberek vállalják, akik a buddhista ösvényre lépnek. Így ez egyfajta gyakorlás is, amely képessé tesz a megvilágosodásra. (a fogadalmakról ITT írtam bejegyzést)
A negyedik fogadalom így hangzik páli nyelven: Muszávádá veramaní szikkhápadam szamádijámi, amelyet általában így fordítanak: ‘Alávetem magam annak a fogadalomnak, hogy tartózkodom a hamis beszédtől”.
Ez a negyedik fogadalom azt is jelenti, hogy “a szavahihetőség gyakorlása”

Mit jelent szavahihetőnek lenni?
A buddhizmusban a szavahihetőség nem csupán az, hogy nem mondunk hazugságot. Hanem az is hozzátartozik, hogy a mondandónkat nem a mások kárára használjuk.
Az a fajta beszéd, amely a három méregben gyökerezik – gyűlölet, kapzsiság és tudatlanság –, az hamis beszédnek minősül. (a három méregről ITT lehet bővebben olvasni)

Ha a mondanivalónkkal az a célunk, hogy megkaparintsunk valamit, amit szeretnénk vagy megbántsunk valakit, akit nem kedvelünk vagy fontosabbnak tűnjünk másoknál, az hamis beszéd, még akkor is, ha amit mondunk, az tényleg úgy van. Például, ha továbbadunk egy pletykát valakiről, akit nem kedvelünk, az hamis beszédnek számít abban az esetben is, ha maga a pletyka igaz.

Igazság és szándék
A hiteltelen beszéd magába foglalja a “féligazságokat” vagy “részigazságokat”. A félig vagy részben igazság egy olyan állítás, amely tényszerűen igaz, de úgy hallgat el információt, hogy hazugság jön ki belőle.

Ez különösen a politikában figyelhető meg. Például, amikor egy politikus azt mondja, hogy “Az ellenzék adót fog emelni,”, de kihagyja azt a részt, hogy “csak x összegű jövedelem fölött”, akkor az féligazság. Ebben az esetben a politikus szándéka az, hogy a hallgatósága azt higgye, hogy ha az ellenzékre szavaznak, akkor azok jövedelemtől függetlenül mindenkinek megemelik majd az adóját.

Ahhoz, hogy igazat mondjunk, természetesen elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk azzal, mi az igazság. Emellett az is szükséges, hogy megvizsgáljuk saját motivációnkat, azaz mennyire vezérli szavainkat önös érdek. Például látszólag semleges mondandónk mögött sokszor burkolt célozgatás, sértegetés vagy nagyképűség rejlik.

A théraváda buddhizmus szerint a negyedik fogadalmat négyféle módon lehet megszegni:
1. Valamiről egyértelműen hazugságot állítunk
2. Szándékunk van arra, hogy becsapjunk valakit
3. Hamis állítást fejezünk ki, akár szavakkal, akár gesztusokkal, “testbeszéddel”
4. Hamis benyomást közvetítünk

Ha valaki valótlant állít, de ő maga úgy hiszi, hogy igaz, akkor az nem szükségszerűen számít a fogadalom megszegésének.

Ennek ellenére, nem árt tudni, hogy jogi szempontból az is hamis vádnak minősül, ha valaki “gondatlanságból nem tud arról, hogy tényállítása valótlan”. Amikor gondatlanságból hamis információt terjesztünk anélkül, hogy akár a legkisebb erőfeszítést is tennénk arra, hogy ellenőrizzük a valóságtartalmát, akkor az távol áll a negyedik fogadalom betartásától, még akkor is, ha azt hisszük, hogy az információ igaz.

Célszerű, ha egy olyan szokást alakítunk ki, hogy először mindig szkeptikusan fogadjuk azokat az információkat, amiket el akarunk hinni. Ugyanis általános emberi tulajdonság, hogy ha olyat hallunk, ami megerősíti előítéleteinket, akkor azt hajlamosak vagyunk azonnal buzgón és vakon elfogadni, anélkül, hogy ellenőriznénk annak igaz voltát. Tehát figyeljünk oda erre is!

Mikor mondjunk igazat?
A negyedik fogadalom gyakorlása nem jelenti azt, hogy bárkinek bármikor kegyetlenül a szemébe vághatjuk az igazat. Ráadásul tudnunk kell a különbséget aközött, hogy mi az ártalmas és káros és hogy mi a fájdalmas, de hasznos. Az első esetben semmi értelme nincs annak, ha megmondjuk az igazat, mert az illető nem tud vele mit kezdeni, csak felesleges szorongást vagy indulatot idézünk elő benne.
Viszont a második esetben, bár fájdalmas valakinek az az információ, de hasznos lehet számára, mert valamilyen szempontból javíthat életén.

A történelmi Buddha egyik tanbeszédében, az MN 58 – Abhaja királyfi szuttában ez részletesen kifejti: (Buddha önmagáról E/3. személyben beszél, amikor a Beérkezett néven nevezi magát)

“Ugyanígy, királyfi: ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valótlan, hamis és káros, és másoknak kellemetlen, másokat bánt, akkor azt nem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz, de káros, és másoknak kellemetlen, másokat bánt, azt sem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett  tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz és hasznos, de másoknak kellemetlen, másokat bánt, akkor a Beérkezett tudja, hogy mikor időszerű annak a kijelentésnek a megtétele. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valótlan, hamis és káros, de másoknak kellemes, másoknak jólesik, akkor azt nem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja, egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz, de káros és másoknak kellemes, másoknak jólesik, azt sem mondja a Beérkezett. Ha a Beérkezett tudja egy kijelentésről, hogy az valóságos, igaz és hasznos, és másoknak kellemes, másoknak jólesik, akkor a Beérkezett tudja, hogy mikor időszerű annak a megtétele. Mindezt azért teszi a Beérkezett, mert sajnálja az élőlényeket.” (a teljes szuttát a Buddha Ujja oldalon ITT lehet olvasni kétféle fordításban)

Beszéd és a bölcsesség
Az igazmondás a szavahihetőség és a becsületesség gyakorlásából származik. És abból a könyörületességből, ami a bölcsességben gyökerezik. A buddhizmusban a bölcsesség elsősorban az anatta/anátman – nem-én – tanának megértése.
A negyedik fogadalom betartására való törekvés megtanít arra, hogy tudatában legyünk saját mohóságunknak és ragaszkodásunknak. Ezáltal segít megszabadulni az önzés szennyeződésétől.

A negyedik fogadalom és a buddhizmus
A negyedik fogadalom megegyezik a nemes nyolcrétű ösvény harmadik tagjával, a helyes beszéddel.

Az MN 141 – Az igazságok vizsgálata című szuttában ezt mondja Száriputta, Buddha egyik legkiválóbb tanítványa:
És mi a helyes beszéd? Tartózkodni a hazugságtól, a viszályt szító, a gyalázkodó beszédtől és az üres fecsegéstől. Ezt hívják helyes beszédnek.” 
(a teljes szutta Fenyvesi Róbert fordításában ITT olvasható a Buddha Ujja oldalon)

A negyedik fogadalom megtartására való törekvés olyan mélyre ható gyakorlás, ami érinti az egész testünket, elménket és életünk minden részét. Ennek legfontosabb eleme az, hogy észrevegyük, addig nem lehetünk őszinték másokkal, amíg saját magunkkal nem vagyunk őszinték. És talán ez a legnagyobb kihívás. Viszont a megvilágosodás eléréséhez elkerülhetetlen lépés.


Forrás: A negyedik fogadalom (angol nyelven)

2018. január 9., kedd

Öngyilkosság és buddhizmus

A 2011. december 29-i bejegyzésemben már írtam egy pár sort arról, hogy a buddhizmus hogyan vélekedik az öngyilkosságról, de talán egy teljes bejegyzést megérdemel ez a téma.

A hagyomány szerint az öngyilkosságról már a történelmi Buddha is kifejtette a véleményét. Állítólag egyszer néhány  szerzetes helyes irányítás nélküli meditációt folytatott a test visszataszító voltáról. Ettől mély depresszióba zuhanva megölték magukat. Később Buddhához az a hír jutott el, hogy két szerelmes azért vállalt közös öngyilkosságot, hogy “örökké együtt maradjanak”. Buddha kijelentette, hogy az ilyen cselekedet a tudatlanságon és a vágyon alapul.
A Vinaja-pitakában – ‘szerzetesi fegyelem kosara’- az áll, hogy azt a szerzetest vagy apácát, aki öngyilkosságra bátorít valakit vagy segít neki ilyen tettet elkövetni, a szanghából – ‘szerzetesi közösség’ – való kizárásra ítélik, mert ez azonos szinten áll a gyilkossággal.

Ebből következően a théraváda irányzatban az öngyilkosságot, illetve az erre való felbujtást, bátorítást, ebben való segédkezést az első fogadalom megszegésének tekintik, amelyet hasonló mentális állapot motivál, mint a gyilkosságot (ellenszenv, félelem, harag, vágy a problémák előli megszökésre). Mindössze azzal a különbséggel, hogy ez a tett önmagunk ellen irányul, nem másvalaki ellen.

Azonban találunk olyan tanbeszédeket, amelyekben a történelmi Buddha egyetlen esetben elfogadhatónak tartja az öngyilkosságot: ha egy tanítvány vagy szerzetes/apáca elérte az arahantságot. (az arahantokról ITT írtam részletesen, a megvilágosodás fokozatairól pedig ITT)
Erre három szutta is példaként szolgál, ebből kettő hasonló jellegű. Az egyik az SN 22.87 – Vakkali szutta, a másik az SN 4.23 – Gódhika szutta. A két tanbeszéd annyiban hasonlít egymáshoz, hogy mindkét esetben kést használnak a tanítványok az öngyilkosságukhoz, és ugyanott hajtják végre, a Fekete Sziklánál, az Iszigili-lejtőn. A Vakkali szuttából megtudjuk, hogy Vakkali súlyosan beteg, hatalmas fájdalmai vannak, és ezért nem kíván már tovább élni. Gódhika – feltehetőleg betegsége miatt - nem tudja megvalósítani a végleges megszabadulást, ezért vet véget önkezével életének. Buddha a szutták végén mindkét esetben elmondja, hogy mivel ők már elérték az arahantság fokozatát, ezáltal megvalósították a Nibbánát. (a Nibbánáról vagy Nirvánáról ITT írtam bővebben)

A harmadik szutta, amelyben Buddha szintén nem ítéli el az öngyilkosságot, az MN 144 – Tanács a Tiszteletreméltó Cshannának. Itt szintén egy beteg, fájdalmak által meggyötört tanítvány vet véget az életének. Buddha így fejezi ki véleményét a tanbeszéd legvégén:
Ha valaki feladja ezt a testét, és egy másikat vesz, azt mondom, az hiba. [Ebben] A bhikkhuban ez a hiba nincs meg. Bhikkhu Cshanna hibátlanul élte le az életét.”

(E három tanbeszéd közül a Buddha Ujja oldalon magyarul kettő olvasható: a Vakkali szutta Darvas Gabriella fordításában ITT, az MN 144 Fenyvesi Róbert fordításában ITT)

A mahájána irányzat, úgy általánosságban, a legtöbb öngyilkossággal szemben hasonló állásponton van, mint a théraváda buddhizmus, viszont a vallásos okból elkövetetett öngyilkosságokat bizonyos esetekben megengedi. A Lótusz Szútra és több más mahájána irat bátorítóan ítéli meg, ha valaki saját testét gyújtja meg, egyfajta emberi “füstölőként”, amely a “legmagasabb szintű felajánlás”-nak számít.

A középkori Indiában hatalmas népszerűségnek örvendtek olyan bódhiszattvák történetei (pl. a Dzsátaka-mesék), akik testük egy részét adták oda, vagy akár életüket is áldozták valamilyen cél érdekében. Ezek a történetek valamilyen szinten jogosultságot biztosítottak az öncsonkításhoz vagy öngyilkossághoz.

Kínában a csan buddhizmushoz köthetőek azok az aszkétikus ön-mumifikációs gyakorlatok, amelyek végén a szerzetesek szándékosan halálra éheztették magukat. Emellett létezett a nyilvános önfeláldozás egy másik formája, az önégetés gyakorlata is, ami i. u. 396-ba nyúlik vissza. Az első ilyen feljegyzett – politikai okokból elkövetett - eset ekkor történt, és Fayu nevű buddhista szerzetes nevéhez fűződik. Fayu a nyilvánosság előtt füstölő darabkákat nyelt le, majd betekerte testét olajos ruhával és kántálva gyújtotta fel önmagát. Innentől kezdve egészen a 20. századig az önégetés politika célokat is szolgált.
Természetesen emellett a vallásos motivációjú öncsonkítás vagy önfeláldozás változatlanul megmaradt.

Japánban az i.u. 11-19. század között gyakorolták a buddhista singon iskola szerzetesei azt a fajta szélsőséges aszketizmust – szokusinbucu - , amelynek eredményeként szinte élve múmiát csináltak magukból. Feltehetőleg a singon (‘igaz szó’) iskola alapítója, Kúkai hozta ezt a módszert a Tang-kori Kínából, olyan titkos tantrikus tanítás részeként, amely később megszűnt létezni Kínában.
A szokusinbucu gyakorlói nem öngyilkosságnak tartották ezt a tulajdonképpeni éhenhalást, hanem a megvilágosodás egyik formájának. Úgy vélik, több száz szerzetes próbálta végrehajtani ezt a módszert, de mostanáig csak 24 ilyen mumifikálódott tetemet találtak meg.
A szokusinbucu lényege az volt, hogy több éven keresztül egyre kevesebb táplálékot vettek magukhoz a szerzetesek, idővel elhagyták a gabonából készült ennivalókat is. Csak fenyőfa tűleveleit, gyantát és a hegyekben található magvakat fogyasztották. Mindezek teljesen eltüntették a test zsírtartalékait. Majd tovább fokozták a koplalást, egészen az éhezésig. Ezek után a szerzetesek lassan csökkentették, majd abbahagyták a folyadékbevitelt is, ezáltal kiszáradt a testük és összezsugorodtak a szerveik. A szerzetesek végül a dzshána – elmélyült meditáció – egyik nagyon magas szintjén haltak meg, mialatt a nembucut (Amitábha Buddha nevének recitálása) kántálták. Így a testük természetes módon mumifikálódott, bőrrel és fogazattal együtt, mesterséges tartósítószer nélkül.
Hasonló jellegű, kb. 550 évesnek becsült mumifikálódott buddhista szerzetesi holttestet találtak India északi részén. Ez főleg azért érdekes, mert ebben az időszakban, i. u. 14. században már az iszlám uralta Észak-Indiát, és a buddhizmus gyakorlatilag eltűnt erről a területről. Ehhez hasonló múmiákat találtak Tibetben és Kelet-Ázsiában is.

A buddhizmusban a modern időkben a vallásos öngyilkosság ritkává vált, és inkább elítélik. Politikai okokból elkövetett önfeláldozás – leginkább önégetés – viszont változatlanul jelen van. Talán a legismertebb esetet egy vietnámi buddhista szerzetes, Thích Quáng Dúc hajtotta végre 1963-ban. Saigon egy forgalmas útkereszteződésében gyújtotta fel magát a déli-vietnámi kormány buddhista szerzeteseket sújtó üldöztetése elleni tiltakozásul. Az erről készült fénykép bejárta a világot.

Tibetben Kína elnyomó politikája ellen 2009-től 2017 közepéig kb. 150 önégetés történt.


Forrás: Öngyilkosság (angol nyelven)
            Vallásos nézetek az öngyilkosságról (angol nyelven)
            Szokusinbucu (angol nyelven)
            Önfeláldozás (angol nyelven)

2017. december 28., csütörtök

Buddhista templomok védelmezői

Sokan gondolhatják úgy, hogy a buddhista templomokban és környékén csupa derűs Buddha és jóindulatú bódhiszattva ábrázolás látható. Azonban a legtöbb esetben hatalmas, ijesztő vagy rémisztő lényeket találunk, amelyek közül nagyon sok az ázsiai folklórból származik.
Most felsorolok a legelterjedtebbek közül párat:


Garuda – félig madár, félig ember
Az eredeti Garuda a hindu mitológiából származik, a Mahábhárata hősi eposzból. A buddhizmusban a garudák már nem egyedi karakterek, inkább mitikus lények összessége. Általában emberi testük, kezük és lábuk van, madárfejjel, szárnnyal és karommal. Hatalmasak és erősek, de jóindulatúak. A kegyetlen tetteket elkövetők ádáz ellenfelei.
A garudák régóta fennálló ellenséges viszonyban vannak a nágákkal, a kígyószerű lényekkel, akik szintén a templomok oltalmazói közé tartoznak. (a garudákról ITT írtam bejegyzést)



Thaiföldön a garudák a fontos állami épületek védelmezői is. Emellett Thaiföld és Indonézia nemzeti szimbóluma.
Ázsia nagyobb részén a garudákat madár fejjel és csőrrel ábrázolják, de a késői hindu művészetben és Nepálban inkább emberként madár szárnnyal.

Nágák – kígyószerű lények  
Akárcsak a garudák, a nágák is a hindu mitológiából származnak. A hindu művészetben az eredeti nágák deréktól felfelé emberek voltak és deréktól lefelé kígyók. A formájuk idővel teljesen kígyóvá alakult. Előszeretettel élnek különböző vizekben, tavakban, folyókban.
Kelet-Ázsiában a nágákat egyfajta sárkányoknak tekintik. Tibetben és Ázsia egyéb részein a nága és a kígyó két különböző lény. Van, ahol a nágákat láb nélküli sárkánynak ábrázolják és van, ahol hatalmas kobraként.
A mahájána buddhista hagyomány szerint Buddha a Pradzsnyápáramitá (“Tökéletes Bölcsesség”) szútra-gyűjteményt egy hatalmas nágának adta, aki a tengerben vigyázott rá, és aki később Nágárdzsunának adományozta.
Nem csupán nemes feladatuk van, hanem kórt, betegségeket terjeszthetnek, ha bosszantják őket. (a nágákról ITT lehet bővebben olvasni)


Buddha és a nága-király
Nagyon sok helyen látható az a fajta ábrázolás, amint egy nága, sokfejű kobraként védelmezi az alatta ülő Buddha alakot. Egy történetre utal, ami a páli kánonban is megtalálható Mucsalinda szutta címmel (a Khuddaka Nikája részen belül az Udána 2.1 – Mucsalindáról című szuttában)
A szutta elmeséli, hogy Buddha, nem sokkal megvilágosodása után egy fa alatt meditált, amikor hatalmas, hét napon át tartó vihar keletkezett, esővel, hideg széllel és sötétséggel. Mucsalinda, a nága-király kobraformában megjelent, körbetekeredett Buddhán, hogy védje a hidegtől, a csuklyáját pedig szétterjesztve Buddha feje fölött az esőtől is megóvta. Csak akkor távozott, immáron emberi formában, amikor hét nap elteltével véget ért a vihar.




Mágikus erejű, védelmező oroszlánok  
Oroszlánok vagy oroszlánalkatú, kutyaszerű lények a legrégebbi és legelterjedtebb templomi őrzők, a buddhista templomok környezetében már i. e. 208 körül feltűntek.
Ezek a stilizált védőoroszlánok – sisi Kínában és Japánban – mágikus erővel rendelkeznek, így elijesztik a gonosz szellemeket. Nem csupán a templomok bejárati ajtajánál, hanem templom-szerte domborműveken és festményeken is megtalálhatóak. Ezenkívül a sisik hagyományosan még királyi palotákat és más fontos építményeket őriztek.
Asóka király (i. e. 304- 232) oszlopainak tetejét is oroszlánok díszítették. (Asóka királyról ITT írtam bejegyzést)

A burmai natok
A legtöbb buddhista templomi őrzők ijesztőek vagy akár visszataszítóak, a natok azonban pontosan az ellenkezői, általában nagyon szépek.
A natok a burmai néphit ősi szellemei, amelyek még a buddhizmus előtti időkből származnak. Anawratha király (i. sz. 1044-1077) egyesítve az országot, megalapította az első burmai királyságot, és a mai Burma egész területén állami vallássá tette a théraváda buddhizmust. Mivel alattvalóinak jó része nem volt hajlandó feladni a natokban való hitét, így a király inkább beleolvasztotta ezeket az ősi szellemeket a burmai buddhizmusba. Megnevezett 37 “nagy” natot, akik a király határozata szerint, kegyes buddhisták voltak és a buddhizmus védelmezői. A kegyes natok alakjai képekkel díszített szútrákban és templomokban egyaránt feltűnnek.




A bősz jóindulatú királyok   
Elsősorban Kelet-Ázsiában gyakran fogadja a templomba lépőt egy-egy összeráncolt szemöldökű, izmos szoboralak az ajtó két oldalán. Ádáz megjelenésük ellenére jóindulatú királyoknak nevezik őket. Úgy tartják, hogy Vadzsrapáni bódhiszattva megtestesülései. Ők Buddha védelmezői. Vadzsrapáni japán neve Sukóngósin, az ottani megtestesülése pedig Nio (“Jóindulatú Király”).
(Vadzsrapáni bódhiszattváról ITT lehet bővebben olvasni)


A négy égi király
Kelet-Ázsiában, főleg Kínában és Japánban sok templom védője a négy égi király. Olyan harcos alakok, akik a négy égtájra  - észak, dél, kelet, nyugat – felügyelnek, elűzve a rosszindulatú szellemeket. A nyugat királya Komokuten japánul vagy Virúpáksa szanszkrit nyelven (páliul Virúpakkha). Észreveszi és megbünteti a gonoszokat, és bátorítja a megvilágosodás útján lévőket. Ázsia némely részén a nyugat királyát a nágák urának is tekintik.




Jaksa – jóindulatú természeti szellemek 
Hindu eredetű mitológiai lények, amelyek nem csupán a hinduizmusban, hanem a buddhizmusban és a dzsainizmusban is megtalálhatóak. Kegyetlen kinézetük dacára általában jóindulatúak, akiket föld alatti vagy gyökerek között elrejtett értékes dolgok felügyeletével bíztak meg. A buddhizmusban nagyon elterjedtek, itt a templomok védőjeként jelenítik meg őket.

A jaksák nem mindig démonarcúak, sok esetben egészen gyönyörűek. Léteznek gonosz jaksák is, akik temetők mellett vagy erdőkben kísértenek és felfalják az utazókat (a ráksaszákhoz – gonosz hindu démonok - hasonlóan).

Sárkányfal
Nem minden templomnak van sárkányfala, de nagy tiszteletnek örvend az, ahol ilyen megtalálható. Ezeket a templom elején helyezik el. Úgy tartják, hogy távol tartja az ellenséges kísérteteket és gonosz szellemeket.







Sárkány – mint vízköpő 
Az ázsiai kultúrában a sárkányok nem a nyugati fantáziafilmekben megszokott, félelmet keltő szörnyetegek, hanem erőt, kreativitást, bölcsességet és szerencsét képviselő lények. Sok buddhista templomot díszítenek meglehetősen bőkezűen sárkányokkal, amik a tetőn üldögélnek és/vagy a falakat díszítik. Ebben a templomban a sárkányt vízköpőként használják. (a sárkányokról ITT írtam bejegyzést)


             Nága (angol nyelven)

2017. december 17., vasárnap

Az öt khandha

A történelmi Buddha tanításaiban nagyon sokszor említette az öt khandhát (páli) vagy szkandhát (szanszkrit), amit öt halmaznak vagy öt halomnak fordítanak. A khandhák azok az összetevők, amelyek egy egyént többé-kevésbé alkotnak.


Minden, amiről azt gondoljuk, hogy ez az “én”, az nem más, mint a khandhák működése.




Khandhák és dukkha
A négy nemes igazság legelső pontja így hangzik: “dukkha” létezik. Ezt a szót gyakran úgy fordítják, hogy szenvedés vagy stressz vagy nem-kielégítő. (a “dukkha” értelmezéséről ITT írtam bejegyzést)
Az is egyfajta “dukkhának” számít, hogy a dolgok állandótlanok és feltételektől függőek. Mivel a khandhák szintén a feltételeiktől függően keletkeznek és elmúlnak, ezért a khandhák is stresszt okozóak vagy nem-kielégítőek.

A khandhákat összetevő részek olyan szétválaszthatatlan módon működnek együtt vagy egymás után, hogy ezáltal egy önálló “én” érzetét keltik. Ennek ellenére, a történelmi Buddha azt tanította, hogy nem lakozik “én” a khandhákban: “Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem.”
A khandhák megértése segít abban, hogy lássuk az “én” illúzióját.

A khandhák
Nem árt tudnunk, hogy az itt leírt magyarázat az eredeti, a történelmi Buddha tanításának kiindulási pontja. A buddhizmus különböző iskoláiban a khandhákat némileg eltérően értelmezhetik, emiatt egyik iskola tanításai nem mindig egyezik meg a másikéval.
Először nézzük a hat érzékszervet és a nekik megfelelő tárgyat:
1. Szem   - látható formák
2. Fül  - hangok
3. Orr – illatok
4. Nyelv – ízlelés
5. Test – bőrérzékelés
6. Elme – gondolatokat és elképzelések

Ezek után következnek a khandhák:

Az első khandha: forma (rúpa)
A formák vagy testek olyan anyagi dolgok, amiket fizikailag érzékelni lehet. A forma a négy nagy elemből (föld, víz, tűz, levegő) és a belőlük származókból keletkezik.
Ezek a belőlük származóak az az első öt érzékszerv, ami fentebb olvasható (szem, fül, orr, nyelv, test) és az első öt nekik megfelelő tárgy (látható formák, hangok, szagok, ízek, bőrérzékelés).

A forma feltétele az, hogy táplálékhoz jusson, levegőhöz, italhoz, ételhez.

A második khandha: érzékelés, érzés (védaná)
Az érzés, érzet vagy érzékelés fizikai vagy mentális élmények halmaza, amelyeket a hat érzékszervünkön keresztül tapasztalunk a külvilágból. Ezek az élmények háromfélék lehetnek: kellemesek, kellemetlenek vagy semlegesek.
Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a buddhizmusban az elme szintén egy érzékszerv, éppen úgy, mint a szem vagy a fül. A nyugati ember hajlamos az elméjére olyan különleges dologként tekinteni, mint szellemére vagy lelkére, de ez a felfogás távol áll a buddhizmustól.

Feltétele az érintkezés, azaz a hatféle érzékszervünk legyen ép, és semmi ne akadályozza abban, hogy megtapasztalja a különböző fizika vagy mentális élményeket.

A harmadik khandha: észlelés (szannyá vagy szanszkrit nyelven szamdzsnyá)
Olyan képességünk, aminek segítségével felismerünk, beazonosítunk dolgokat más dolgokhoz viszonyítva a tulajdonságaik, jellemzőik alapján. Például, felismerjük a cipőt, mint cipőt, mert társítjuk azt a cipőkkel kapcsolatos előző tapasztalatainkkal.
Amikor először látunk valamit, azonnal elkezdjük végigkutatni a “mentális tartalomjegyzésünket”, hogy megtaláljuk azt a kategóriát, amivel kapcsolatba hozhatjuk az új tárgyat. Például, ha az egy valamilyen piros nyelű szerszám, akkor ezt az új dolgot behelyezzük az “eszköz” kategóriába és a “piros” színű dolgok közé.

Feltétele ennek is az érintkezés, azaz a hatféle érzékszervet ne akadályozza semmi sem abban az érzékelésben, ami előfeltétele az észlelésnek.

A negyedik khandha: mentális formáció, késztetés, akarati formáció (szankhára vagy szanszkrit nyelven szamszkára)
Minden szándékos tett, jó vagy rossz, ebbe a halmazba tartozik. Ezenkívül még a szokások, hajlamok, előítéletek is, éppen úgy, mint a büszkeség, vágy, rosszindulat, érdeklődés, vonzalom, és egyéb erényes vagy nem erényes mentális állapot.

Az okok és okozatok törvénye – a kamma/karma – a negyedik khandha hatáskörébe tartozik.

A feltétel itt is ugyanaz, a hatféle érzékszerv tapasztalataira (érzékelésre és észlelésre) van szükség ahhoz, hogy bármilyen jellegű késztetés, mentális formáció kialakuljon.

Az ötödik khandha: tudatosság, megismerés (vinnyána vagy szanszkrit nyelven vidzsnyána)
A tudatosság egy tárgy tudatában levése vagy összetevőinek, környezetének megismerése, megkülönböztetése, egy tárgyra való fogékonyság ítélkezés, érzelmek nélkül. Egy olyan reakció, aminek segítségével a (fent felsorolt) hat érzékszerv által felfogott dolgokról fogalmat alkotunk.
Például szemünk által látjuk, hogy télen valami fehér hullik az égből, így a tudatosság segítségével megállapítjuk, hogy esik hó.

A tudatosság feltétele nem csupán az, hogy a hat érzékszerv képes legyen érzékelni és észlelni a dolgokat. Hanem az is, hogy a formához hozzá tudjuk kapcsolni a nevet is. Azaz az előbbi példánál maradva, a fogalomalkotáshoz szükség van arra az ismeretre, hogy télen az égből hulló fehér dolgok általában hópelyhek.

Itt is elengedhetetlen annak a megértése, hogy ez az éberség vagy tudatosság/megismerés függ más khandháktól, és nem létezik tőlük függetlenül. Ez egy éberség vagy tudatosság, nem pedig felismerés, mivel a felismerés a harmadik khandha működése. Ugyanígy, ez az éberség vagy tudatosság nem érzékelés, mivel az a második khandha halmazába tartozik.

Miért fontosak?
Buddha a khandhákról szóló magyarázatát nagyon sok tanításába beleszőtte. Mivel a khandhák mindegyike átmeneti, feltételektől függő jelenség, így mentesek egy állandóan létező, változatlan “én”-től vagy lélektől.

Amikor azonban ezek a halmazok összeállnak, akkor létrehozzák az “én” illúzióját. Hogy ez miért fontos, az a buddhizmus különböző iskoláiban némileg eltérő lehet.
A théraváda hagyományban úgy gondolják, hogy az egy vagy több khandhához való ragaszkodás vezet a “dukkha” (szenvedés/stressz/nem-kielégítő) érzetéhez. Éppen ezért, ha megértjük, hogy sem a forma, sem az érzés, sem az észlelés, sem a késztetés, sem a tudatosság nem “én vagyok”, akkor képesek leszünk a “dukkhá”-tól való megszabadulásra.
A mahájána irányzatban annak a megértésére helyezik a hangsúlyt, hogy az összes khandha eredendően üres és mentes a kézzelfogható valóságtól, éppen ezért egy egyén megszabadulása a hozzájuk való kötődéstől csak úgy lehetséges, ha ezt nem fogalmi szinten is felismeri.

 Forrás:  Az öt szkandha    (angol nyelven)
              A szkandha kifejezés magyarázata (angol nyelven)
              Az öt halmaz 

2017. november 24., péntek

A három méreg

A létezés kereke vagy létkerék (bhavacsakra) közepén ábrázolva találunk, általában egymás farkába harapva, három állatot. A disznót/vaddisznót, a kakast/madarat és a kígyót. Az ő energiájuk tartja mozgásban a létforgatag (szamszára) kerekét, amelyben a megszabadulatlan lények vándorolnak, és amelyben újra és újra átélik a születést, halált és újraszületést. (létkerékről ITT írtam bejegyzést)

Ez a három állat képviseli a három mérget vagy három ártalmas gyökeret, amely minden “rossz” és negatív elmeállapot forrása.
A három méreg a moha, dvesa/dosza, rága/lobha, amit tudatlanságnak, gyűlöletnek és kapzsiságnak/vágynak szokták fordítani. E háromra együtt a szanszkritban az akusala-múla, a páliban az akuszala-múla kifejezést használják, aminek jelentése: “ártó gyökér”. Így ezt a három mérget a rossz gyökerének vagy olyan gyökérnek tekintik, amelyből az összes ártalmas cselekedet ered.

A buddhizmusban pontosabban ezt úgy értelmezik, hogy ameddig a gondolataink, szavaink és tetteink e három méregből erednek, addig negatív karmát alakítanak ki, és problémákat okoznak nekünk és másoknak. Az erkölcsös élet nem csupán a fogadalmak követését jelentik, hanem a mérgektől való megtisztulást is - legalábbis annyira, amennyire csak lehet. (A fogadalmakról a buddhizmusban ITT írtam bejegyzést, a tíz romboló viselkedésről pedig ITT)


Tudatlanság (moha)
Azért szokták elsőként ezt a mérget említeni – amelyet a disznó alakja képvisel –, mert a tudatlanság vezet a gyűlölethez és a kapzsisághoz. Nyanatiloka Mahathera, théraváda tudós ezt mondja:
“Minden rossz dolog és minden rossz sors valójában a kapzsiságban, gyűlöletben és tudatlanságban gyökerezik; és e három dolog közül a tudatlanság vagy illúzió (moha, aviddzsá) a legfőbb gyökér, ami a világon minden gonoszság és boldogtalanság elsődleges oka. Ha nincs több tudatlanság, nincs több kapzsiság és gyűlölet, nincs több újraszületés és nincs több szenvedés.”

A páli aviddzsá szót – vagy a szanszkrit avidjá – és a moha szavakat egyaránt “tudatlanság”-nak szokták fordítani, bár az aviddzsá elsősorban “nem-tudás”-t jelent, a moha pedig inkább zavarodottságot, eltévelyedést, illúziót, vakságot.

A buddhizmusban a tudatlanság vagy nem-tudás azt jelenti, hogy a négy nemes igazságot és a valóság természetének alapját figyelmen kívül hagyjuk. Ez abban nyilvánul meg, hogy azt hisszük, a jelenségek állandóak és változatlanok. A tudatlanság vagy moha legkritikusabb pontja a hit egy autonóm és örökké létező lélekben vagy én-ben. Ehhez a hithez való ragaszkodás és a vágy, hogy megvédjük vagy akár felmagasztaljuk az én-t, okozza a gyűlöletet és a kapzsiságot.

A tudatlanság ellentétes tényezője a nem-zavarodottság (amoha) vagy a bölcsesség (pradzsnyá).

Gyűlölet (dvesa/dosza)
A szanszkrit dvesa vagy a páli dosza a gyűlöleten kívül még jelenthet haragot, undort. A létkeréken a kígyó szimbolizálja.
A gyűlölet a tudatlanságból keletkezik, mert nem látjuk a dolgok és/vagy az élőlények közötti összefüggést, így emiatt kívülállónak, különállónak, másoktól különbnek képzeljük magunkat.
E téves elképzelésből eredően a dolgokat, élőlényeket aszerint ítéljük meg, hogy vágyakat keltenek-e bennünk – és meg akarjuk-e kapni azokat – vagy pedig undort, ellenszenvet, ezért távol akarjuk magunkat tartani tőlük.

Ugyanígy haragudhatunk bárkire, aki közénk és vágyaink tárgyai közé áll. Féltékenyek lehetünk azokra, akik pont azokat akarják, amiket mi is. Gyűlölhetjük azokat, amik/akik megijesztenek bennünket vagy fenyegetőnek tűnnek számunkra, vagy csak velünk ellentétes véleményt képviselnek.

A dvesa/dosza ellentétes tényezője a szerető kedvesség (mettá).

Kapzsiság (lobha/rága)
A létkerék ábrázolásán a kakas vagy madár szimbolizálja a lobhá-t. Azt a fajta kapzsiságot, mohóságot, vágyat jelenti, amikor olyan dolgok/élőlények után vágyódunk, amikről azt gondoljuk, hogy örömet okoznak nekünk vagy valamilyen formában jobbak, nagyszerűbbek leszünk általuk.

Arra a hajtóerőre is utal, hogy fenntartsuk és megvédelmezzük énünket. A lobha szó megtalálható a páliban és a szanszkritban is, de van, amikor a szanszkrit rága szót használják, aminek ugyanaz a jelentése.

A kapzsiság/vágy különféle formában jelentkezik. Jó példa erre, amikor azért akarunk megszerezni dolgokat, élőlényeket, hogy emeljük a státuszunkat. Vagy amikor az hajt bennünket, hogy mindig a legdivatosabb ruhákat viseljük azért, hogy népszerűek legyünk és csodáljanak bennünket.

Az is egyfajta kapzsiság, amikor fukarok, kicsinyeskedők vagyunk, annak ellenére, hogy erre semmi szükség nincs. Vagy amikor nagyravágyást keresve másokat kihasználunk.

A kapzsiság, mohóság, vágy hosszabb távon ritkán kielégítő. És sokszor lesz konfliktusunk másokkal, akik közül jó néhányan szintén nagyravágyóak, becsvágyóak.
Ha azért akarunk megkapni mindent, amit szeretnénk, hogy felnézzenek ránk, vagy hogy biztonságban érezzük magunkat, ha manipulálunk és kihasználunk másokat, hogy még többet érjünk el, akkor az irigységet, ellenérzést vált ki másokból, így előbb-utóbb elszigeteltté és magányossá válunk.

A lobha ellentétes tényezője a nagylelkűség (dána).


Forrás: A három méreg a buddhizmusban (angol nyelven)

2017. november 9., csütörtök

Az öt nijama a buddhizmusban

A nijama szó szerinti jelentése “pozitív kötelességek, hagyományok, szokások”. Elsősorban a jógából ismerjük ezt a kifejezést, de a buddhizmusban is létezik. Itt a nijama az az ötféle tényező, amely meghatározza a dolgok történését a világegyetemben. (a jelenlegi körülményeket az öt nijama egymással keveredve határozza meg, sosem jelentkezik egyik tényező sem tisztán)

Feltehetőleg a történelmi Buddha tanításai között nem szerepelt a nijama fogalma, mert csak a buddhizmus későbbi szakaszában  tűnt fel különböző kommentárokban. (i. u. 5-13. századig)



1. Utu nijama
Az utu nijama az élettelen dolgok természeti törvénye. Ez a törvény határozza meg az évszakok váltakozását, és azokat a jelenségeket, amelyek az éghajlathoz és az időjáráshoz kötődnek. Megmagyarázza a forróság és tűz, a talaj és gázok, víz és szél tulajdonságait. Ez az okozója a legtöbb természeti katasztrófának, mint például az árvíznek, a földrengésnek.

Modern kifejezésre fordítva, az utu nijama törvényei gyakorlatilag nem más, mint a fizika, szervetlen kémia, geológia és a többi olyan tudomány törvényei, amelyek az élettelen jelenségekkel foglalkoznak. Az utu nijama megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy ez az irányító, szabályozó tényező nem a karma törvényének része, és nem is írja felül a karma. Így, buddhista nézőpontból nézve, az olyan természeti katasztrófákat, mint például a földrengéseket, nem a karma okozza.

2. Bídzsa Nijama
Bídzsa nijama az élő anyag törvénye, valami olyasmi, amit modern szóhasználattal a biológia vagy a szerves kémia törvényeinek nevezhetünk. A páli bídzsa szó jelentése “mag”, így a bídzsa nijama a csírák és magvak “működésére” ható tényező, és a bimbók, levelek, virágok, gyümölcsök, és úgy általában a növények tulajdonságait határozza meg.

Vannak olyan modern buddhista tudósok, akik szerint a genetika minden élőlényre érvényes törvényeit szintén a bídzsa nijama irányítja.

3. Kamma nijama
A páli kamma vagy a szanszkrit karma az erkölcsi okság törvénye. Minden szándékos gondolatunkkal, szavunkkal és tettünkkel energiát hozunk létre, aminek eredménye, okozata lesz. Ezt a folyamatot nevezzük kammának/karmának.

Ennek a tényezőnek az a leglényegesebb pontja, hogy a kamma nijama éppen úgy isteni
közreműködés nélkül működik, mint például a gravitáció. A buddhizmusban a karma nem kozmikus büntetőjogi igazságszolgáltatás vagy előre megírt Sors, és nem természetfölötti erő vagy Isten, amelyik megjutalmazza a jókat és megbünteti a rosszakat.
A karma természetes hajlamszerűség, amely arra irányul, hogy az üdvös (kusala) cselekedetek hasznos hatásokat, míg a nem-üdvös vagy ártó (akusala) cselekedetek ártalmas vagy fájdalmas hatásokat alakítsanak ki.

4. Citta nijama
A citta jelentése “elme”, “szív” vagy “tudatosság állapota”. A citta nijama a mentális tevékenységek törvénye, amely a tudatosságra, a gondolatokra, az észlelésre hat, és aminek a megértésével a pszichológia, pszichiátria foglalkozik.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a tudatunkra, mint “önmagunkra” vagy mint egy életünkön át irányítgató vezetőre. Azonban a buddhizmus a mentális tevékenységekre olyan jelenségként tekint, amelyek éppen úgy okokból és feltételekből keletkeznek, mint bármely más jelenség.

Az öt halmazban (az öt kandha vagy szkandha) az elme egyfajta érzékszervnek minősül, és a gondolatok ennek az érzékszervnek a tárgyai. Éppen úgy, mint ahogyan az orr is érzékszerv és az illatok a tárgyai.

4. Dhamma nijama
A páli dhamma és a szanszkrit dharma számos dolgot jelent. Gyakran Buddha tanításaira utal, de szokták használni a valóság megnyilvánulására vagy a létezés természetére vonatkozóan is.

A dhamma nijama-t felfoghatjuk egyfajta jellegzetes szellemi törvényként. Például a szunnyatá/súnjata (üresség) elve vagy a létezés természete (állandótlanság, stressz, nem-én – aniccsa, dukkha, anatta) is a dhamma nijama része.

Forrás: Az öt nijama (angol nyelven)
            Nijama (angol nyelven)

2017. október 31., kedd

Tíz romboló viselkedés

Mindannyian szeretnénk jobban érezni magunkat. Egészségesebb, boldogabb életre, kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekszünk. Azonban ez nem jön létre magától, ehhez etikus hozzáállás szükséges. Ami azt jelenti, hogy igyekszünk nem ártalmas, hanem építő, hasznos módon viselkedni.

A buddhista etika az önpusztító/romboló viselkedéstől való tartózkodást javasolja – különösen azt, amelyik hosszabb távon is kárt okoz nekünk és a körülöttünk lévőknek egyaránt. A buddhizmus szerint a romboló magatartás a zavaró érzelmek és negatív szokások kényszerétől vezérelt viselkedés.



A tíz romboló viselkedés hagyományos felsorolása
Többféle romboló testi, szóbeli és gondolati viselkedés létezik. A buddhizmus felsorol tízet a legártalmasabbak közül. Ezek azért ártalmasak, mert nagyon sok esetben zavaró érzelmekből keletkeznek, szégyenérzet hiányából és/vagy nemtörődömségből, figyelmetlenségből. Mélyen meggyökeresedett szokásokból származnak, és az a következményük, hogy megerősítik a negatív hajlamainkat. Hosszabb távon a romboló viselkedés boldogtalan életet eredményez, amelyben tovább folytatjuk problémáink gyártását saját magunk számára.

A romboló testi viselkedés három típusa:
1. Mások életének elvétele – ez vonatkozik emberéletre, de bármilyen más élőlényére is. Azt eredményezi, hogy képtelenek leszünk toleranciára a kényelmetlenségekkel szemben; hajlamosakká válunk azonnali válaszként odaütni; gyakorta bonyolódunk konfliktusba

2. Annak elvétele, amit nem adnak nekünk – ebbe nem csak a lopás tartozik, hanem az is, ha nem adunk vissza valamit, amit kölcsönkértünk, vagy ha olyan dolgot használunk a másik engedélye nélkül, ami az övé, és így tovább. Ennek eredményeként mindig szegénynek és megvádoltnak érezzük magunkat; senki nem adja oda a dolgait nekünk szívesen; a másokkal való kapcsolatunk elsősorban a kölcsönös kihasználáson fog alapulni

3. Nem elfogadott szexuális viselkedésbe való bonyolódás – nemi erőszak, házasságtörés, vérfertőzés, szexre való kényszerítés bármilyen formája, akár érzelmi zsarolással, akár hatalommal való visszaéléssel. Eredményként a szexuális kapcsolataink legtöbbször rövid időre szólnak, partnereinket pusztán tárgyként kezeljük; olyan dolgok iránt vonzódunk, amelyek alapvetően erkölcstelenek vagy a törvény által büntetendők

A romboló viselkedés négy szóbeli típusa:
1. Hazugság – olyat mondunk, amiről tudjuk, hogy nem igaz vagy szándékosan félrevezetünk másokat. Az eredménye az, hogy senki nem fogja elhinni azt, amit mondunk, és mi sem hiszünk másoknak; képtelenek leszünk különbséget tenni a valóság és saját hazugságaink között

2. Megosztó beszéd – mindenféle negatív jellegű dolgok közlése másokról azért, hogy befeketítsük őket vagy megharagudjanak rájuk. Ennek eredményeként a barátságaink nem tartanak sokáig, mert ismerőseink azt feltételezhetik, hogy őróluk is rosszakat mondunk; közeli barátok hiányában elszigeteltnek és magányosnak érezzük magunkat

3. Durva/bántó beszéd – olyan durva, faragatlan vagy sértő szavak használata, amelyek megbántanak másokat. Eredményeként az emberek nem fognak kedvelni és elkerülnek; de ha kénytelenek is a társaságunkban lenni, akkor sem érzik jól magukat velünk, és gyakran vágnak vissza olyan szavakkal, amelyek rosszul esnek; így még elszigeteltebbé és magányosabbá válunk

4. Értelmetlen cseverészés – saját időnk és a mások idejének vesztegetése üres, semmitmondó vagy zavaros csevegéssel; felesleges beszéddel mások megzavarása fontos tevékenységük közben. Ennek eredménye az, hogy senki nem vesz bennünket komolyan; képtelenek leszünk odafigyelni saját dolgainkra anélkül, hogy ne lesegetnénk minden percben a kezünkben tartott készülékeinket; a fontos dolgainkat sem fogjuk tudni rendesen elvégezni

A romboló gondolkodás három típusa:
1. Mohó/kapzsi gondolkodás – másokra irányuló irigység vagy megszállott gondolkodás, vagy annak tervezgetése, hogyan szerezzünk meg valamilyen dolgot vagy képességet, ami másoknak megvan, azért, hogy felülmúljuk őket

2. Rosszindulatú gondolkodás – arról való gondolkodás és olyan tervek szövögetése, hogy hogyan ártsunk valaki másnak vagy hogyan vágjunk vissza neki azért, amit mondott vagy tett. Eredményeként sosem érezzük magunkat biztonságban és képtelenek leszünk lazítani; folyamatos paranoiában és félelemben élünk, attól tartván, hogy mások is forralnak ellenünk valamit

3. Eltorzított ellenségességgel való gondolkodás – nem csupán makacsul ragaszkodunk hamis és a valósággal ellentétes véleményünkhöz, de gondolatban is agresszív stílusban vitatkozunk azokkal, akik nem értenek egyet velünk. Ennek eredménye az, hogy egyre inkább zárt gondolkodásúakká válunk, teljes mértékben elutasítjuk mások véleményét, segítő javaslatait; ezáltal leragadunk saját nézeteinknél, amelyekről úgy hisszük, hogy igazak; így tudatlanok és beszűkültek maradunk

Mindent egybevetve, teljesen függetlenül attól, hogy vallásosak vagyunk-e vagy milyen elvekben hiszünk, célszerű távol tartanunk magunkat ettől a tíz viselkedésmintától, ha boldogabb, kiegyensúlyozottabb életre vágyunk.

A tíz romboló viselkedésminta kibővítése
A tíz romboló viselkedésminta értelmezéseinek körét ki lehet tágítani, sőt muszáj is olyan nagyra, amilyenre csak tudjuk. Álljon itt néhány példa, de egészen biztos, hogy bárki tud még hozzátenni ehhez a listához:

1. Mások életének elvétele – megütünk egy másik élőlényt vagy egyéb módon fájdalmat okozunk neki; elhanyagoljuk gondozását; nem vesszük észre, ha másoknak fizikai jellegű segítségre van szükségük; bármilyen jellegű fizikai kárt okozunk, például környezetszennyezéssel, szemeteléssel vagy nem-dohányzók - különösen kisgyerek – melletti dohányzással

2. Annak elvétele, amit nem adnak nekünk – internetről való illegális adatletöltés; plagizálás, csalás, adó be nem fizetése; behatolás mások magánéletébe; bármilyen dolog “kölcsönvétele” társunktól vagy barátunktól a megkérdezésük nélkül

3. Nem elfogadott szexuális viselkedésbe való bonyolódás – ide tartozik az, ha szexuálisan molesztálunk, zaklatunk valakit; ha önző módon csak magunkra figyelünk szeretkezés közben; ha túl kevés vagy túl sok szeretetet mutatunk; ha párunk jelenlétében flörtölünk vagy évődünk valaki mással; partnerünkkel a nyilvánosság előtt nyaljuk-faljuk egymást

4. Hazugság – kapcsolatainkban nem tárjuk fel a valódi érzéseinket és szándékainkat

5. Megosztó beszéd – ha valaki szeretne megtenni egy erkölcsileg pozitív vagy semleges dolgot, de mi kritizálni kezdjük és igyekszünk elvenni a kedvét attól, hogy belefogjon

6. Durva/bántó beszéd – kiabálunk, agresszív hangnemben beszélünk másokkal; megfenyegetünk, piszkálunk, megalázunk, kinevetünk másokat; részvét nélküli vagy kritikus szavakkal szólunk valakihez, amikor éppen érzelmileg sebezhető; közönséges vagy gúnyos megjegyzéseket mondunk nem megfelelő időben vagy helyen

7. Értelmetlen cseverészés – ide tartozhat az is, ha ismerőseink bizalmát eljátsszuk azzal, hogy elmeséljük ránk bízott titkaikat; ha jelentéktelen dolgokkal kapcsolatosan üzenetet írogatunk valakinek vagy felhívjuk őt, különösen az éjszaka közepén; ha közösségi oldalakra olyan képeket teszünk fel vagy kommenteket írunk, amelyek lényegtelenek; ha közbevágunk vagy nem hagyjuk, hogy a másik befejezze a mondanivalóját; ha ostoba megjegyzéseket vagy idétlen, viccesnek szánt dolgokat mondunk komoly beszélgetések során

8. Mohó/kapzsi gondolkodás – amikor ismerősünk ételt, italt kap ajándékba vagy vásárol magának, és elvárjuk, hogy kínáljon meg bennünket belőle; amikor a különböző közösségi oldalakon ismerőseink által feltett képeket látva vagy bejegyzéseiket olvasva irigységet érzünk; amikor partnereinkre – vagy még rosszabb esetben expartnereinkre - féltékenyen és kisajátítóan gondolunk

9. Rosszindulatú gondolkodás – amikor valaki kellemetlen vagy nagyon rosszul eső dolgot mond nekünk és ott hirtelen nem tudunk rá mit válaszolni, de utána még évekig tartogatjuk magunkban a sérelmünket, és ha alkalom adódik, esetleg fel is emlegetjük

10. Eltorzított ellenségességgel való gondolkodás – szinte folyamatosan negatívan, ellenségesen gondolunk valakire, csak azért, mert nekünk nem szimpatikus; úgy vélekedünk valakiről, hogy milyen bolond vagy gyerekes, mert olyan dologban próbálja magát fejleszteni, amivel senkinek sem árt, de bennünket nem érdekel vagy nem tartjuk fontosnak

Saját magunkra irányuló romboló magatartás
Az önmagunkkal szembeni romboló bánásmód éppen olyan káros lehet, mint amikor ez másokra irányul. A kiegyensúlyozottabb élet eléréséhez arra van szükségünk, hogy felismerjük ezeket a negatív mintákat és megpróbáljunk felhagyni velük.

1. Mások életének elvétele – saját magunkkal szembeni rossz fizikai bánásmód: munkával való túlterhelés, helytelen étkezés, túl kevés testmozgás vagy túlzásba vitt sportolás, folyamatos kialvatlanság, fizikai addikció (alkohol, dohányzás, mértéktelen kávéfogyasztás, kábítószerek használata, extrém sportolás)

2. Annak elvétele, amit nem adnak nekünk – értéktelen, felesleges dolgokra való pénzkiadás (például vásárlásfüggőség), vagy magunkkal szembeni fukarkodás, garasoskodás abban az esetben is, amikor erre semmi szükség nincs

3. Nem elfogadott szexuális viselkedésbe való bonyolódás – olyan szexuális jellegű tevékenységekben való részvétel, ami veszélyezteti testi vagy lelki egészségünket(szex- és szerelemfüggőség, pornográfia-függőség)

4. Hazugság – önmagunk áltatása, becsapása a saját érzelmeinkkel vagy indítékainkkal kapcsolatosan

5. Megosztó beszéd – folyamatosan kellemetlen (felháborodott, ideges, ingerült) beszédstílusban való beszéd, ami miatt mások igyekeznek minél kevesebbet velünk lenni

6. Durva/bántó beszéd – önmagunk verbális megalázása

7. Haszontalan, hiábavaló beszéd és időtöltés – bárkinek bármikor kiteregetjük a privát dolgainkat, kételyeinket, aggodalmainkat; szinte állandóan a közösségi oldalakon “lógva” pocsékoljuk az időnket (ide vehetjük még a sokféle viselkedésfüggőség közül, például a számítógépes játékfüggőséget, internetfüggőséget, tévésorozat függőséget)

8. Mohó/kapzsi gondolkodás – mivel mindig tökéletesek akarunk lenni, ezért folyamatosan saját magunk túlszárnyalására törekszünk

9. Rosszindulatú gondolkodás – bűntudattal gondolunk arra, milyen kibírhatatlanok vagyunk, és hogy nem érdemeljük meg a kiegyensúlyozott, boldog életet

10. Eltorzított ellenségességgel való gondolkodás – szerencsétlennek, ügyetlennek véljük magunkat ahhoz, hogy bármiben is jobbak legyünk vagy hogy bármit is elérjünk, amit szeretnénk.

Hogyan kezeljük ezeket a romboló viselkedésmintákat?
Amikor felismerjük azt, hogy a múltban milyen romboló módon viselkedtünk, nagyon fontos, hogy kerüljük a saját magunkkal kapcsolatos negatív érzéseket, bűntudatot, önvádat, szégyent, haragot. Meg kell értenünk, hogy ez a múltban történt, így ezen már nem tudunk változtatni. Viszont miután megismertük ezeket a romboló mintákat, meg kell próbálnunk felhagyni velük.

Ha tartózkodunk a romboló magatartástól, azt nem csupán másokért tesszük, hanem elsősorban saját magunk érdekében. Amikor véget vetünk ezen szokásaink megerősítésének, a kapcsolataink javulni fognak, miáltal mi magunk békésebbé, kiegyensúlyozottabbá válunk. Ha tényleg szeretnénk elérni a lelki békét, akkor meg kell szabadítani önmagunkat a cselekvés, a beszéd és a gondolkodás romboló formáitól. Ha így teszünk, rendkívüli mértékben javítunk életünk minőségén.