2019. október 25., péntek

Hogyan válasszunk buddhista közösséget?

Az elmúlt években több olyan levelet kaptam, amelyben tanácsot kérnek, hogy merre és hogyan induljanak el azok, akik buddhista közösséghez szeretnének csatlakozni. Talán ez a bejegyzés jó összefoglaló lehet, mivel a buddhizmusban többféle iskola létezik, amelyek mind tanításban, mind gyakorlásban elkülönülnek egymástól.  Honnan lehet tudni, hogy melyik alkalmas számunkra?

Több ajtó egy dharmához
A buddhizmus különböző iskolái egymástól eltérő ‘ügyes eszközök’-et (upája) alkalmazhatnak, hogy a tanítványokat a megvilágosodás elérésében segítsék. Ráadásul magában a tanításban is különbözhetnek. Bizonyos hagyományok a józan észre, értelemre helyezik a hangsúlyt; mások az odaadásra, áhítatra; megint mások a miszticizmusra; a legtöbb valamilyen formában az összesre. Vannak olyan hagyományok, amelyekben a meditáció elengedhetetlen gyakorlási forma, míg máshol kevésbé foglalkoznak ezzel.

Eleinte ez nagyon zavaros lehet, és kezdetben úgy is tűnhet, hogy az iskolák teljesen különböző dolgokat tanítanak. Azonban sokan tapasztalhatják azt, hogy amint egyre jobban megértik a tanításokat, ez a különbség csökken.

Mondják, hogy elvi szinten is vannak eltérések az iskolák között. De fontos ez? A buddhizmussal való ismerkedés kezdetén még nem feltétlenül szükséges a tan finomabb részleteibe belemenni. Idővel a tanok megértése mindenképpen változni fog, tehát jobb, ha nem elhamarkodottan döntünk arról, hogy egy iskola “jó” vagy “nem jó” addig, amíg nem töltöttünk több időt benne/vele.
Ehelyett inkább azt mérlegeljük, hogy az a buddhista közösség (szangha) milyen érzéseket kelt bennünk. Szívesen fogad és támogat? A beszédek és a liturgia mélyebben is megérint-e bennünket? Jó hírneve van a tanítónak?

Nyugaton egyébként talán az jelenti a legnagyobb problémát, hogy egyáltalán bármilyen jellegű tanítót vagy közösséget találjunk a lakóhelyünk közelében. Az is előfordulhat, hogy csak egy nem hivatalos csoporthoz tudunk csatlakozni, akik együtt meditálnak és tanulnak. Esetleg rátalálhatunk olyan buddhista központra, amely elég közel van ahhoz, hogy egy kirándulás keretében látogassuk meg. Az interneten, különböző buddhista oldalakon kereshetünk ilyeneket.

Ott kezdd, ahol vagy
Lehet, hogy csak olyan dharma-központot találunk a közelben, ami esetleg nem egyezik azzal, amiről olvastunk és ami eredetileg megragadta az érdeklődésünket. Azonban, ha együtt gyakorlunk másokkal, az sokkal értékesebb élményt nyújt, mint a buddhizmusról csupán könyvekből olvasni. Legalább adjunk neki egy esélyt!

Az első alkalommal sokan szoronganak, amikor arra kerül a sor, hogy buddhista templomba látogassanak. Ráadásul a legtöbb dharma-központ jobban szereti, ha a kezdők előre bejelentkeznek. Ezért legelőször célszerű felhívni őket vagy legalábbis megnézni a központ honlapját, hogy mit írnak a kezdőkkel kapcsolatban.

Lehetnek olyan ismerősök, barátok, akik azt szeretnék, hogy csatlakozzunk az ő dharma-központjukhoz és gyakoroljunk ott. Ez önmagában jó dolog, de ne engedjünk a nyomásnak, és ne csatlakozzunk olyan közösséghez, ahol esetleg nem érezzük jól magunkat. Lehet, hogy az a fajta gyakorlás a barátainknak beválik, de nekünk nem.

Ha utaznunk kell egy számunkra megfelelő dharma-közösség miatt, akkor mindenképpen olyan kolostort vagy központot keressünk, ahol kezdő szintű elvonulást is tartanak elszállásolási lehetőséggel.

Nem tudnám ezt magam csinálni? Kell-e nekem külső segítség?
Sokan gondolják úgy, hogy nem szívesen csatlakoznak egyetlen buddhista közösséghez sem. Könyvekből, internetről olvassák a tanításokat, videókból tanulnak meditálni és egyedül gyakorolnak. Azonban a teljesen egyedül való gyakorlással gondok is lehetnek.
Részint előfordulhat az, hogy az innen-onnan szedett tanításokat nem helyesen értelmezzük, és mivel nincs tanítónk, aki segítsen ebben, a tudásunk teljesen félremehet. Részint a meditációval is adódhatnak problémáink. Már több bejegyzést szenteltem ennek a témának. Érdemes ezeket elolvasni. (nyolc meditációs problémát ITT soroltam fel. Három bejegyzésben pedig nagyon részletesen leírtam, hogy mit kell tudni a meditációról, és kinek nem való és mire figyeljünk oda. És azt is, hogy mit tegyünk, ha negatív tüneteket tapasztalunk magunkon)

Vannak, akik azt mondják, hogy azért gyakorolnak egyedül, mert nincs a közelükben dharma-központ vagy tanító. Jó tudni, hogy ha csupán évente egyszer tudunk összehozni egy hétvégi elvonulást, akkor is célszerű ezt megtenni. Teljesen más érzésünk lesz ezután. Emellett vannak olyan tanítók, akik hajlandóak e-mailben vagy Skype-on keresztül is tanítani.

Miért van szükség arra, hogy iskolát válasszunk?
Előfordulhat, főleg nagyobb városokban, hogy több dharma-központ is található a környéken. Miért ne gyűjtögethetnénk össze mindegyikből a lényeges tanítást?

Ezzel a “gyűjtögetéssel” nincsen semmi gond addig, amíg az ember ismerkedik az alapokkal, de végül jobb egyfajta gyakorlást választani, és annál maradni. Jack Kornfield, vipasszaná tanító írta A Path With Heart című könyvében:

“A spirituális átalakulás mélyről jövő folyamat, amelyik nem véletlenül történik. Ismétlődő tanítás, valódi gyakorlás kell hozzá annak érdekében, hogy elengedjük az elme régi szokásait, és hogy megtaláljunk és fenntartsunk egy új látásmódot. Ahhoz, hogy ezen a spirituális ösvényen éretté váljunk, az szükséges, hogy elkötelezzük magunkat egy szisztematikus módszer iránt.”

Elköteleződéssel, túljutva a kételyeken és elcsüggedésen, egyre mélyebbre ásunk a dharmába és saját magunkba. Ezzel szemben a “gyűjtögető” jellegű megközelítés olyan, mintha 20 darab 30 cm mély kutat ásnánk egy darab 6 méteres helyett, mert ezzel a módszerrel csak a felszínt kapargatjuk.

Gyakran megesik az, hogy valaki tanítót vagy hagyományt vált. Ehhez nem szükséges senkitől sem engedélyt kérni, teljes mértékben tőlünk függ, hogy mikor és hogyan tesszük ezt.

Csalás és szekta
Buddhista szekták éppen úgy léteznek, mint szélhámos tanítók. Olyan emberek, akiknek kevés vagy semmilyen buddhista hátterük sincs, és mégis kiadják magukat lámáknak és zen mestereknek. A szabályos vagy törvényes tanítónak kapcsolatban kell állnia egy hivatalosan alapított buddhista hagyománnyal, és abban a hagyományban másoknak meg kell erősítenie ezt a tagságot.

Ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a “szabályos vagy törvényes” tanító jó tanító is egyben, vagy hogy minden autodidakta módon tanult tanító csaló. De ha valaki buddhista tanítónak nevezi magát, de egyik hagyománynak sem tagja, akkor az korántsem biztató jel.

Az olyan tanítóktól, akik azt mondják, hogy csak ők tudnak elvezetni a megvilágosodáshoz, tartsuk magunkat távol. Ugyanígy, ne bízzunk azokban az iskolákban, akik azt állítják, hogy csakis és kizárólag ők képviselik az igazi buddhizmust és szerintük az összes többi iskola eretnek.

2019. szeptember 19., csütörtök

Buddhista szerzetesek és a természetvédelem


Hogyan védik Kambodzsában a buddhista szerzetesek a veszélyeztetett erdőket az illegális fakitermelőktől

A Thomson Reuters Alapítvány arról tudósít, hogy Kambodzsában hatalmas erdőterületek védelmében segédkeznek buddhista szerzetesek. A Monks Community Forest (MCF) – „Szerzetesek Közösségi Erdeje” – több, mint 18 ezer hektárnyi területen fekszik északkelet Kambodzsában. Hat falu lakossága, kb. négyezer ember használja az erdőt, így alakítva ki az ország legnagyobb közösségi fenntartású természetvédelmi területét.

A Monks Community Forest fő célja az erdő megóvása az erdőirtástól és a körzet biodiverzitásának megőrzése. A Samorang Pagoda szerzetesei és a falvak önkéntesei fegyvertelenül járőröznek a védett területen, hogy megakadályozzák az illegális vadászatot és fakitermelést. A szerzetesek a legöregebb és legnagyobb fák törzsét sáfrány színű köntössel borítják be, így végzik el a fák beavatási szertartását. Az ENSZ Fejlesztési Programjának (United Nations Development Program) beszámolója szerint: “Egy fa kivágása vagy a vadászat a felavatott erdőkben ugyanolyan súlyos cselekedetnek számít, mint egy szerzetes bántalmazása”.

Az erdő otthont teremt az olyan veszélyeztetett fajok közösségeinek, mint a napmedvék, gibbonok, leopárdok és tobzoskák, amelyek a sűrű örökzöld és félig örökzöld erdőkben lelnek menedékre. A kétezres évek elejétől Kambodzsában az ipar és a külföldi befektetések gyors erdőirtást eredményeztek. Noha a kormány védettnek nyilvánított nagyon sok területet, az illegális favágás és vadászat továbbra is fenyegeti a veszélyeztetett erdőket. A szerzetesek a helyiekkel együtt 2002-óta dolgoznak azon, hogy kiterjesszék a terület feletti gondnokságot. A szerzetesek arra is biztatják a falvak lakóit, hogy a halászat és a gyűjtögetés hagyományos formáit használják, hogy támogassák a fenntartható környezet gyakorlatát. A falusiak eladhatják a begyűjtött dolgokat a helyi piacon, így téve szert némi extra bevételre.

A projektet 2012-ben Equator-díjjal (Equator Prize) jutalmazták a szegénység visszaszorítása és a biodiverzitás fenntartható használatának érdekében történő erőfeszítésekben való kimagasló közösségi részvétel miatt. Chantal Elkin, az Alliance for Religions and Conservation non-profit szervezet igazgatója szerint a szerzetesek a vallási tekintélyük érvényesítése által tartós természetvédelmi hatást gyakorolnak. A Thomson Reuters Alapítványnak tett nyilatkozatában elmondta, hogy “[A szerzetesek] a munkát szinte anyagi és kormányzati segítség igénybevétele nélkül végzik. Ennek ellenére hatékonyak, mert az emberek értékrendjének megfelelően beszélnek, ami a vallási meggyőződésükön alapul, és ez indítja be a változást a viselkedésükben.”

Kambodzsa lakosságának kb. 95%-a théraváda buddhistának tartja magát. A szerzetesek erős elkötelezettséget vállalnak a kambodzsai társadalomban, mind az oktatásban, mind társadalmi vezetőként.



2019. szeptember 3., kedd

Az üresség fogalma a taoizmusban és a buddhizmusban

A taoizmusban és a buddhizmusban sok a közös vonás. Ahogyan írtam A buddhizmus és a taoizmus című bejegyzésemben, a két hagyomány feltehetőleg i. sz. 1. század után Kínában került először kapcsolatba egymással. Ennek a találkozásnak az eredményeként alakult ki később a csan buddhizmus, és a különböző harcművészetekre is hatással volt a két hagyomány keveredése.

Feltehetőleg a több közös vonás miatt szokták alkalmanként összeolvasztani őket ott is, ahol egyértelműen különböznek egymástól. Erre egyik példa az üresség tana. Ez az összekeverés részben a fordításból adódik. Két kínai szó is van, amit “üresség”-nek fordítanak, ezek a wu és a kung.
A wu jelentése fejezi ki azt, amit általánosságban a taoista gyakorlásban értenek üresség alatt. Az utóbbi – kung – inkább a szanszkrit súnjatá vagy tibeti stong-pa-nyid szavak jelentével azonos. Ezeket szintén “üresség”-nek fordítják, és ez a buddhista gyakorlás és filozófia alapja.

Üresség a taoizmusban
A taoizmusban az üresség kétféle jelentéssel bír. Az első a Tao egyik minőségére utal. Ebben az értelmezésben az üresség a “telt” ellentéte. Talán itt közelítheti meg a legjobban a taoizmus “üresség” fogalma a buddhizmusét. Bár inkább egybehangzásról van szó, mintsem egyenlőségről.

A wu – mint “üresség” – második jelentése a belső megvalósulásra vagy az elme olyan állapotára utal, amely egyszerűséggel, lelki nyugalommal, türelemmel, szerénységgel és józansággal, mérsékletességgel jellemezhető. Egyfajta érzelmi hozzáállás, ami a világi vágyak hiányához kapcsolódik, beleértve a tetteket is, amelyek az elmének ebből az állapotából keletkeznek. Így az üresség azt jelenti, hogy kiürítjük elménkből az ösztönzést, törekvést, szándékot vagy vágyat, amelyek ellentétesek a Tao tulajdonságaival.

“A bölcs nyugodt elméje a menny és a föld tükre, minden dolog pohara. Üresség, nyugodtság, szelídség, íztelenség, lelki nyugalom, csendesség és nem-cselekvés – ez a menny és föld síkja és a Tao és tulajdonságainak tökéletessége.”
(Csuang-ce)

Lie-cében ezt olvashatjuk:

“Valaki ezt kérdezte Lie Cétől: “Mester, ugyan miért értékeled oly nagyra az ürességet?”
“Az ürességen nincs mit nagyra értékelni – válaszolta Lie Ce. – Nincs nyugalomhoz, nincs az ürességhez hasonló – mondta azután. – Dicséret nem érinti őket. A nyugalomban és az ürességben biztos menedéket találunk, a szerzés és az adományozás pedig csak összezavar minket.”

A Tao-te-king 11. fejezetében Lao-ce számos példát sorol fel az ilyen jellegű üresség fontosságáról:

“Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező
és hasznot-adó a nemlétező.”

Az ürességnek – wu - ezen általános elvéhez szorosan kapcsolódik a wu-wei – az ‘üres’ cselekvés vagy a nem-cselekvés cselekvése. Hasonlóan, a wu-nien az ‘üres’ gondolatok vagy a nem-gondolkodás gondolkodása; és a wu-hszin az ‘üres’ elme vagy a nem-elme elméje. Ezek a kifejezések hasonlóak Nágárdzsuna, i. sz. 2-3. századi máhájána buddhista filozófus munkáiban megtalálható fogalmakhoz. Az ő nevéhez fűződik a buddhizmusban található üresség (súnjatá) tanának részletes kidolgozása.

Ráadásul bizonyos szövegek még jobban fokozhatják a hasonlatosságot. Ilyen a Csuang-cében található egyik írás:

“Szabad megkérdeznem, – szólt Yen Hui, – mi akkor a szív böjtje?”
“Tartsd meg magadban, – felelte Kung Ce – a teljes egységet. Nem füleddel kell hallanod, hanem az eszeddel, nem is az eszeddel kell hallanod, hanem a szellemeddel. A külső hallás maradjon a fülednél; eszed maradjon az ellenőrzésnél; így a szellem üres és szabad marad és nyitva áll a dolgok számára. És a Tao az, ami ezt az ürességet betölti. Ez az üresség a szív böjtje.”
Hui így szólt:
“Ha számomra járhatatlan ez az út, csak azért van, mert én még mint Yen Hui létezem; ha járható lesz, az a Hui, aki vagyok, megszűnik létezni. Ez az, amit ürességnek nevezel?”
“Tökéletesen” – felelte a Mester. “

A látszólagos hasonlóság ellenére ezek a kifejezések, mint wu-wei, wu-nien és wu-hszin, amelyek mögött egyszerűség, türelem, könnyedség és nyíltság, fogékonyság húzódik – olyan tulajdonságok, amelyek a tetteinkben, beszédünkben és elménkben jelennek meg. És ez nem azonos a buddhizmusban található súnjatá értelmezésével.

Üresség a buddhizmusban
A buddhista filozófiában és gyakorlatban az üresség – súnjatá (szanszkrit), stong-pa-nyid (tibeti), kung (kínai) – egy szakkifejezés. Azt jelenti, hogy a dolgok nem különállóak, egymástól függetlenek és állandóak, hanem végtelen számú okok és feltételek eredményeként jönnek létre, azaz a függő keletkezés által.
Már a történelmi Buddha is egyértelműen tagadta azt, hogy a dolgoknak volna “én”-jük, de az üresség (súnjatá) a későbbi korokban került, elsősorban a mahájána filozófia középpontjába. A fent említett Nágárdzsuna racionális fejtegetései során kijelentette, hogy nem csupán a létforgatag (szamszára) és a megszabadulás (nirvána) között nincs különbség, hanem az üresség minden dolog alapvető tulajdonsága. Ebből következik az, hogy az üresség is “üres”, és csak arra való kifejezés, hogy segítsen a függő keletkezést belátásában.

Tehát röviden: üresség (súnjatá) a buddhizmusban egy olyan kifejezés, amely a függő keletkezésre, azon belül pedig minden jelenség valódi természetére utal. Az üresség (wu) a taoizmusban egy viselkedést jelent, érzelmi/lelki beállítottságot vagy elmeállapotot, amelyet az egyszerűség, lelki béke, türelem és szerénység, mértéktartás jellemez.

Buddhista és taoista üresség: kapcsolódási pontok
A fentiek ellenére azonban, ha az ürességet – súnjatá –, mint buddhista szakszót, egészen pontosan meghatározzuk, akkor az valamilyen szinten elfogadható a taoista gyakorlás és világnézet számára. Az a megállapítás, mely szerint minden jelenség függő keletkezés eredményeként alakul ki, a taoista ciklikusság eszmerendszerébe könnyen beleilleszthető.

Emellett pedig a buddhista filozófiában lévő üresség – súnjatá – tökéletes megértésével kialakulhat az az elmeállapot, ami megegyezik a wu-wei, wu-nien és wu-hszi taoista ideáljával. Ez a könnyedség, az áramlattal való sodródás és az egyszerűség érzése (és cselekedetei), amelynek hatására az elme teljesen felfogja a dolgok állandótlanságát, és ‘megpihen’.

“Ahol megvalósul a teljes üresség,
ott a nyugalom tisztán megmarad,
minden növekszik a maga rendjén,
az örök áramlásban körbe-halad.”

Mindezektől függetlenül az “üresség”, mint kifejezés, önmagában nézve különböző jelentéssel bír a taoizmusban és a buddhizmusban, amelyet a tisztánlátás érdekében célszerű ismerni.

Forrás: Üresség a taoizmus és buddhizmusban (angol nyelven)
             Nágárdzsuna 

2019. augusztus 5., hétfő

Hogyan küzdjük le a mások haragjától való szorongásunkat, félelmünket?

Természetesen, nincs lehetőségünk annak megakadályozására, hogy embertársaink soha ne haragudjanak meg ránk, de meg tudjuk változtatni, hogyan érezzünk ezzel kapcsolatban.

Bár a buddhisták sokat foglalkoznak azzal, hogy hogyan dolgozzák fel saját haragjukat, indulataikat, sokunkban mégis felmerülhet a kérdés, mi a helyzet más emberek velünk kapcsolatos indulataival? Többünknek is gondot okoz, hogy tartunk attól, a környezetünkből valaki megharagszik ránk. Van, akit az ettől való félelem, szorongás sebezhetővé, gyengévé és konfliktuskerülővé tesz. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát?

Amikor úgy gondoljuk, a mások haragja “sebezhetővé, gyengévé és konfliktuskerülővé tesz”, akkor azt feltételezzük, hogy valaki más hangulata, szavai vagy tettei hatnak ránk így. De ha közelebbről megnézzük, észrevesszük, hogy a külső hatásokra adott reakcióink valójában azokból a gondolatainkból és érzelmeinkből fakadnak, amelyeket általában a múltbéli tapasztalatok alakítottak ki.

Ha a közvetlen környezetünkből valaki megharagudott ránk, arra nincs ráhatásunk. Arra viszont igen, hogy hogyan fogadjuk. A megbántottságunk ellenére képesek lehetünk mások haragját félelem és visszavágás helyett türelemmel, kedvességgel és kiegyensúlyozottsággal fogadni. A feltételes reakciókat át lehet úgy alakítani, hogy ne legyen belőlük feltétlen reflex-szerű érzékenység és megbántottság.

Nyilván könnyebb ezt mondani, mint csinálni. Azonban ne felejtsük el, hogy a buddhista gyakorlásnak jókora része a páramík – ‘tökéletességek’ - kifejlesztése. A théraváda buddhizmusban tíz páramí található, a mahájána buddhizmusban hat. Mindkettőről részletes bejegyzést írtam ITT és ITT.

Ezeken belül is a szerető kedvesség – amely a félelem, harag ellenszere - kialakítása elengedhetetlen. Az ehhez való tanácsokról ITT írtam.

Következetes és kitartó gyakorlással ezeket a tulajdonságokat ki lehet fejleszteni, és aztán ezen tulajdonságok fokozatosan alakítják át az ösztönből jövő visszahatást irányítható érzelemmé.

Ha ez sikerül, meglepve és örömmel tapasztaljuk azt, hogy milyen természetesen, ártó hatástól mentesen, bölcsen és együttérző módon reagálunk majd az ilyen helyzetekben

2019. július 23., kedd

A kántálás szerepe a buddhizmusban

Buddhista templomokban sokszor láthatunk-hallhatunk kántáló embereket. A buddhizmus minden iskolájában van bizonyos kántálási liturgia, bár tartalmuk változó. Ez a fajta gyakorlás az újonnan érkezőket kényelmetlenül érintheti. Akár azért, mert olyan vallási hagyományban nőttünk fel, amelyben bár a szertartások során meghatározott, állandó szövegeket recitáltak vagy énekeltek, mi magunk nem gyakran kántáltunk. Akár azért, mert nyugaton sokan úgy gondolunk a liturgiára, mint régi bálványimádó idők értelmetlen maradványára.

Ha láttunk-hallottunk már buddhista kántálási szertartást, megfigyelhettük, hogy a hívők meghajolnak, térdelnek vagy csengőt és dobot használnak. A papok füstölőt, ételt és virágot ajánlhatnak fel az oltárnál lévő szobrok előtt. Sok esetben a kántálás idegen nyelven szól, még akkor is, ha az összes jelenlévő egy másik közös nyelvet beszél. Ez nem csupán azért tűnik idegennek, mert nem teista vallásként tekintünk a buddhizmusra, hanem azért is, mert egy ilyen buddhista szertartás látszatra semmiben sem különbözik, mondjuk egy katolikustól.

Kántálás és megvilágosodás

Ha megértjük, hogy miről is van szó, akkor látni fogjuk, hogy a buddhista liturgia nem egy istenség imádásáról szól, hanem arról, hogy segítsen megvalósítani a megvilágosodást. Ne felejtsük, a buddhizmusban a megvilágosodás nem más, mint felébredés az illúziókból – különösen az ‘én’ és a különálló ‘én’ illúziójából. Ez a felébredés elsősorban nem gondolati szinten nyilvánul meg, sokkal inkább a dolgok észlelésének és tapasztalásának megváltozásában.

A kántálás is egyfajta módszer arra, hogy kialakítsuk az éberséget, egy eszköz arra, hogy segítsen “felébredni”.

Buddhista kántálás fajtái

A kántált szövegek különbözőek lehetnek, de ezek mind a buddhista liturgia részei:

-- Lehet egy teljes tanbeszéd – szutta - vagy annak egy részlete.

-- Lehet mantra – szavak vagy szótagok sorrendje, amelyeket gyakran ismételten kántálnak, és amelyekről úgy vélik, hogy átalakító hatással bírnak. A mantrázás a meditáció egyik formája is lehet.

-- A dháraní olyasmi, mint a mantra, de jobbára hosszabb. A dháraníkról úgy vélik, hogy tartalmazzák a tanítás lényegét, és ismételt kántálásukkal előhívhatunk bizonyos hasznos erőt, mint például védelmet vagy gyógyulást. Akárcsak a mantra, ez is kifinomult hatással van a kántáló elméjére. A dháraníkat általában szanszkrit nyelven vagy annak eltorzított változatán kántálják. Némely esetben a szótagoknak nincs meghatározott jelentésük; itt is, akárcsak a mantrák esetében, jobbára a hangzás számít. A dháraníkról ITT írtam bővebben.

-- A gáthá rövid vers, amit kántálnak, énekelnek vagy recitálnak. Nyugaton a gáthákat gyakran a kántálók nyelvére fordítják át. Ellentétben a mantrákkal és dháraníkkal, a gátháknál a mondanivaló fontosabb, mint a hangzás. (A páli kánon részei a Therígáthák – ‘Az Öreg Szerzetesnők Versei’ és a Theragáthák – ‘Az Öreg Szerzetesek Versei’. Ezekből magyarul is lehet olvasni egy párat ITT és ITT a Buddha Ujja oldalon)

Vannak olyan kántálások, amelyek kizárólagosan a buddhizmus egyes iskoláihoz tartoznak. A nianfo (kínai) vagy nembucu (japán) olyan kántálási gyakorlat, amelyben Amitábha Buddha nevét kántálják. Ez csak a Tiszta Föld hagyományban található meg.

A nicsiren buddhizmusban mindennapos gyakorlat a diamoku mantra, a ‘Namu-Mjóhó-Renge-Kjó’, a Lótusz-szútra előtti hódolat kifejezése.

A vadzsrajána buddhizmus – talán legismertebb - buddhista mantrája az Om mani padme hum Avalókitésvara bódhiszattva előtti hódolat. De sokat recitálják még a zöld és fehér Tárá, Mandzsusrí, a bölcsesség bódhiszattvájának vagy Bhaisajyagurunak (Gyógyító Buddha) mantráit. Ezekről a mantrákról ITT írtam egy bejegyzést.

Hogyan kell kántálni?

Kezdőként az a legjobb, ha megfigyeljük, mit csinálnak a többiek körülöttünk, és mi is úgy cselekszünk. A hangunkat igyekezzünk összhangba hozni a kántálók nagy többségével és ugyanolyan hangerővel, mint ők, kezdjünk el kántálni.

Ha csoportban, együtt végzünk kántálási szertartást, akkor ne önmagunkra figyeljünk, hanem mindenkire egyszerre. Legyünk részei egyetlen nagy hangnak.

Valószínűleg megkapjuk írott formában is a kántálásra szánt szöveget idegen szavakkal, saját nyelvünkre való fordításban (ha mégsem, akkor figyeljünk oda addig, amíg nem kapunk ilyet). Kezeljük tisztelettel ezt a kántálási szövegkönyvet. Nézzük meg, hogy mások hogyan tartják a kezükben, és próbáljuk meg utánozni.

Lefordított vagy eredeti nyelven?
Amikor a buddhizmus nyugat felé is elterjedt, néhány hagyományos szertartás szövegét angol vagy más európai nyelven kezdtek el kántálni. Ennek ellenére még mindig elég jelentős mennyiségű liturgiát kántálnak ázsiai nyelveken, még azok az ázsiai nyugatiak is, akik nem beszéli azt az adott nyelvet.

Fentebb már említettem, hogy a mantrák és dháraník esetében a hangzók kántálása éppen olyan fontos, sok esetben fontosabb, mint a jelentése. Vannak olyan hagyományok, ahol úgy tartják, hogy a hangok a valóság természetének megnyilvánulásai. Amikor erős fókuszálással és éberséggel kántálják, a mantrák és dháraník nagyszerű csoportmeditáció tárgyaivá válhatnak.

A szutták ebből a szempontból külön csoportba tartoznak, és sokszor ad vitára okot az a kérdés, hogy fordításban kántálják-e ezeket vagy sem. A saját nyelven kántált szutta jobban segít internalizálni a tanítást, mint a puszta olvasás. De bizonyos csoportok jobban szeretnek ázsiai nyelvet használni, részben a hangzók hatása miatt, részben azért, hogy erősítsék a dharma-testvérekkel való kapcsolatukat szerte a világon.

Ha eleinte a kántálás szertartása értelmetlennek is tűnik számunkra, akkor jusson eszünkbe, hogy ez olyan ajtó, amely lehetőségeket nyithat meg. Több idősebb tanítvány és tanító állítja, hogy azok a dolgok, amelyeket gyakorlásuk kezdetén a legunalmasabbnak és legidétlenebbnek találtak, váltották ki később az első felébredési élményeiket.

            Buddhista kántálás 

2019. július 15., hétfő

Buddhizmus szimbólumai: Buddha lábnyomai

A buddhista művészetben ‘Buddha lábnyomai’ (buddhapada) valahol félúton van a nem-ikonikus ábrázolás (a Tan – dharma - kereke) és az ikonikus ábrázolás (Buddha-szobrok) között. A buddhapadát minden buddhista országban tisztelet övezi, de különösen Srí Lankán és Thaiföldön van nagy kultusza. Két formában létezik: “kőbe nyomódott természetes” lábnyomként és “mesterséges” kidomborodó faragványként.
 
Az ókori Indiában már a buddhizmus előtt elterjedt volt a bölcsek, tanítók, királyok és istenségek lábai előtti tisztelet. Akár úgy, hogy a lába elé borultak rituális tartásban, akár úgy, hogy saját fejükre tették a másik lábait – mindkettő a tiszteletet és a hierarchiát fejezte ki. A hinduk egyik legnagyobb eposzában, a Rámájanában is találunk példákat ezekre. 
Rámát elüldözi királyi otthonából édesapja egyik felesége, Kaikéjí hogy saját fiát, Bharatát tegye meg uralkodónak Ráma helyett. A fiú azonban nem akarja elfogadni ezt, és elindul az időközben remetének állt Ráma után, hogy megkérje, térjen vissza és foglalja el az őt megillető trónt. Mikor rátalál:
“Megállt Ráma előtt (...) mélyen meghajolt, összetett kézzel köszöntötte bátyját, aztán leborult előtte, és átölelve lábát, könnyeivel öntözte saruját.
 
Mivel Ráma hajthatatlannak bizonyult, és nem akart visszatérni velük, hogy uralkodjon, ezért Bharata így szólt:
 
“Bátyám, királyunk, egyetlen kérésem van már csak, azt nem tagadhatod meg. Add nekem saruidat! Ez a pár saru, amelyben a hontalanság tövises ösvényét tapodtad, legyen a jelképe annak, hogy te vagy az uralkodónk. Arany tróntalapzatra helyezem saruidat, magasan fejünk fölé, hogy mindenek lássák és megértsék: lábaid előtt állunk mindannyian és neked hódolunk!”
Alázatosan csatolta le Ráma lábáról, és felegyenesedve, magasra emelte a sarukat. Az udvarnagyok, a bráhmanok, a nép küldöttei s a sereg vitézei mind leborultak, és összetett kézzel köszöntötték a királyság jelképét.”
 
(részletek Baktay Ervin: Indiai regék és mondák – Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1977, 140. oldal és 146. oldal)
 
 
‘Buddha lábnyomai’ Buddha jelenlétére emlékeztetik a hívőket, mivel úgy vélik, hogy ezek azok a helyek, ahol Buddha ténylegesen megérintette a talajt. Általában egyforma hosszúságú lábujjakkal ábrázolják, a talp közepén a dharmacsakrával – a Tan kerekével –.
 
Sokszor a korai buddhista szimbólumok is feltűnnek a sarkokon és a lábujjakon, például a lótusz, a szvasztika és a triratna azaz a Három Ékkő: Buddha, dharma, szangha.
 
Vannak olyan buddhapadák, amelyek nagy méretűek, részletesen kidolgozottak és feltüntetik rajtuk a Buddha 32, 108 vagy 132 megkülönböztető jegyeit. Ezek a szimbólumok láthatóak a fekvő Buddha hatalmas szobrának talpain.

‘Buddha lábnyomait’ általában speciális helyeken helyezik el a templomokban, ahová a hívők virágokat, egyéb dolgokat hoznak és felajánlják azokat. A buddhapada ábrázolások a tibeti thangákon – ruhaanyagra festett tibeti buddhista festmények - is megtalálhatóak.
 


Forrás: Buddhapada (angol nyelven)
            Buddha lábnyoma (angol nyelven)
            Buddhista szimbólumok: Buddha lábnyomai (angol nyelven)


 

2019. július 8., hétfő

Buddhista tanácsok a halállal és haldoklással kapcsolatban

A 14. dalai láma előadása
Egyszer mindenki meghal, ezért nem tehetjük meg, hogy nem foglalkozunk ezzel a témával. Ha reálisan viszonyulunk halandóságunkhoz, akkor képesek leszünk arra, hogy teljes, értelmes életet éljünk. A szorongásban, félelemben töltött haldoklás helyett nyugodtan halunk meg, mert a lehető legtöbbet hoztuk ki az életünkből.


Éljünk értelmes életet

Ahogy telnek az évek, a testünk változik. Ezt még a spiritualitás vagy a meditáció sem állíthatja meg. Változásban vagyunk, folyamatos változásban, egyik pillanatról a másikra; és ez része a természetnek. Az idő folyamatosan halad; nincs erő, ami megállíthatná. Így a valódi kérdés az, hogy helyesen hasznosítjuk-e az időt vagy sem. Jó-e az, ha arra használjuk, hogy több problémát gyártunk másoknak, amelyek végül legbelül bennünket is boldogtalanná tesznek? Úgy vélem, hogy nem.

Gondoljunk ki minden reggel egy helyes motivációt, és aztán a nap hátralévő részét ezzel a motivációval csináljuk végig. Ami elsősorban az volna - ha lehetséges –, hogy másokat szolgáljunk; de ha ez nem megy, legalább tartózkodjunk attól, hogy ártsunk másoknak. Ebből a szempontból nézve nincs különbség a foglalkozások között. Bármi is legyen a munkánk, lehet pozitív motivációnk. Ha az időnket ilyen módon használjuk napokon, heteken, hónapokon, éveken át – sőt, évtizedeken, nem csupán öt éven keresztül –, akkor életünk értelmessé válik. Legalábbis valamiképpen hozzájárulunk saját boldog elmeállapotunkhoz. Előbb vagy utóbb a végünk elérkezik, és azon a napon nem érzünk majd megbánást, mert tudni fogjuk, hogy az időnket építő módon használtuk.

Legyen realisták a halállal kapcsolatban

Mindezek ellenére a jelenlegi életünk nem tart örökké. De az teljesen rossz vélekedés, hogy a halál az ellenségünk. A halál életünk része.
Buddhista szempontból, természetesen, ez a test tényleg valamilyen értelemben ellenség. Annak érdekében, hogy kifejlesszük a igazi vágyat a móksa – ‘megszabadulás’ – iránt, szükségünk van a következő hozzáállásra: ez a születés, ez a test, aminek a sajátossága a szenvedés, és ezért meg akarunk szabadulni ettől. De ez a hozzáállás szintén sok problémát okozhat. Ha úgy tekintünk a halálra, mint ellenségre, akkor ez a test is ellenség és az élet, mint kerek egész, szintén ellenség. Ez, azonban, így már túl sok.

Természetesen a halál azt jelenti, hogy nincs több létezés, legalábbis e test számára. Le kell választanunk minden dologtól, amihez közeli kapcsolat fűz ebben az életben. Az állatok nem szeretik a halált, és természetesen ugyanez a helyzet az emberi lényekkel. Mivel a természet részei vagyunk, így a halál a mi életünk része is. Logikusan, az életnek van kezdete és van vége – létezik születés és halál. Ezért semmi szokatlan nincs benne. De azt gondolom, hogy az extra aggodalmat és szorongást a halálról való nem realista gondolatok és nézőpontok okozzák.

Ezért buddhista gyakorlóként nagyon hasznos naponta emlékeztetni magunkat a halálra és az állandótlanságra. Az állandótlanságnak két szintje van: egy durvább szint [az, hogy minden feltételektől függő jelenség véget ér] és egy finom szint [az, hogy minden jelenséget okok és feltételek változtatnak meg pillanatról pillanatra].

Valójában az állandótlanság finomabb szintje a buddhizmus igazi tanítása; de általánosságban az állandótlanság durvább szintje szintén fontos része a gyakorlásnak, mert csökkenti a romboló érzelmek egy részét, amelyek azon az érzésen alapulnak, hogy örökké megmaradunk.

Gondoljunk csak a hajdani nagy királyokra vagy rádzsákra – a világ keleti és nyugati felén egyaránt –, akik hatalmas kastélyokat, várakat, síremlékeket emeltek “az örökkévalóságnak”. Ezek az uralkodók halhatatlanként tekintettek magukra, és a műveikre. Azonban ha jobban belegondolunk, inkább szomorúnak tűnik ez az egész. Vagy ott a kínai nagy fal. Hatalmas szenvedést okozott az, aki építtette. De ezeket a dolgokat azzal az érzéssel tervezték: “A hatalmam és a birodalmam örökké fennmarad” és “Az én császárom örökké megmarad.” Éppen ilyen a berlini fal – több kelet-német kommunista vezető mondta, hogy ezer évig is fennmarad. Ezek az érzések abból származnak, hogy saját magukba és a pártjukba vagy hiedelmeikbe kapaszkodnak és abba a gondolatba, hogy örökké fenn fognak maradni.

Persze, az is igaz, hogy motivációnk részeként szükségünk van pozitív vágyra – vágy nélkül nincsen tett. De a vágyat a tudatlansággal összekötni veszélyes. Például az állandóság érzése gyakran azt a fajta nézetet hozza létre, hogy “örökké fennmaradok”. Ez nem reális. Ez tudatlanság. És amikor ezt valaki egybekapcsolja a mohóság vágyával – egyre többet és többet akar –, még több bajt és problémát hoz létre. De a vágy és a bölcsesség együtt nagyon pozitív, ezért szükségünk van rá.

Az állandótlanságra emlékeztetjük magunkat a tantrikus gyakorlásban is a koponyákkal és hasonló dolgokkal, és némely mandalában temetőket, temetkezési helyeket vizualizálunk. Mindezek a szimbólumok az állandótlanságot idézik fel.
Egyszer egy temetőn autóztam keresztül, így ezt friss élményként említettem később egy nyilvános beszélgetésen: “nemrég áthajtottam egy temetőn. Ez mindannyiunk célállomása. Oda fogunk jutni.” Jézus Krisztus a kereszten megmutatta követőinek, hogy végül elérkezik a halál. És Buddha szintén rendszeresen utalt a halálra. (...)

Emiatt legyünk realisták, a halál előbb vagy utóbb megérkezik. Ha ezt megértvén már kezdettől fogva kifejlesztünk valamiféle helyes hozzáállást, akkor kevésbé fogunk szorongani, amikor ténylegesen is megjön. Tehát buddhista gyakorlóként nagyon fontos erre napi szinten emlékeztetni magunkat.

Mit tegyünk a halál elérkezésekor?

Amikor az utolsó napjaink elérkeznek, el kell fogadnunk és nem pedig valamiféle különlegesként, idegenként tekinteni rájuk. Nincs más mód. Ha valaki egy teista vallásban hisz, célszerű így gondolkodnia, “ezt az életet Isten teremtette, így a vége is az isteni terv része. Bár nem szeretem a halált, az is Istentől való, és ezért lennie kell valamilyen értelme.” Tehát azok az emberek, akik valóban hisznek egy teremtő Istenben, ezen a gondolatmeneten haladjanak.

Azok, akik indiai hagyományokat követnek és újraszületésben hisznek, gondolniuk kell az elkövetkező életükre, és folyamatos aggódás helyett erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy helyes dolgokat tegyenek az elkövetkező jó életük érdekében. Például a haldoklás idejében az összes erényedet felajánlhatod, így a következő életed jó élet lesz.

Nem számít, hogy miben hiszünk, a haldoklás idején az elménknek nyugodtnak kell lennie. Harag, túl sok félelem – ezek nem jók, ha bennünk vannak.

Ha lehetséges, a buddhista gyakorlóknak már most arra kellene használniuk az idejüket, hogy a következő életükre tekintsenek. Bódhicsitta gyakorlás és bizonyos tantrikus gyakorlásokat alkalmasak erre.

A tantrikus tanítások szerint a halál idején az elemek feloldódásának nyolc szintje létezik – a durvább szint a test elemeinek oldódása és aztán a finomabb szintek következnek. A tantrikus gyakorlóknak ezt a napi meditációjukba szükséges belevenniük. Minden áldott nap meditálok a halálon – különböző mandala gyakorlatokban – legalább ötször, és még mindig élek. Csak ezen a reggelen már három halál-meditáción keresztülmentem.

Tehát ezek a módszerek garanciát adhatnak az elkövetkező jó életre.
És a nem hívők számára, ahogyan előbb említettem, fontos az, hogy realistán álljanak hozzá az állandótlansághoz.

Hogyan segítsünk azoknak, akik haldokolnak?

Egy haldokló esetében jó, ha a környezete rendelkezik némi tudással arról, hogy hogyan segítsen. Ahogy említettem korábban, ha a haldokló hisz egy teremtő Istenben, akkor emlékeztethetjük őket Istenre. Buddhista szempontból nézve az egyetlen Istenben való hitnek van némi előnye.

Ha haldoklónak nincs hite, nem vallásos, ahogy korábban említettem, legyünk mi is realisták, és fontos, hogy megőrizze elméje nyugalmát.

A haldokló körül síró, jajveszékelő rokonok ártalmasak lehetnek az elme lenyugtatásánál a túl sok ragaszkodás miatt. És ha nagyon ragaszkodnak a rokonaikhoz, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy kialakul a harag és a halál ellenségként való látása. Tehát fontos, hogy próbáljuk megőrizni a haldoklók elméjének nyugalmát.

Több alkalommal kértek meg engem arra, hogy menjek el buddhista hospice házakba. Ez, például, nagyon jó módja annak, hogy a könyörületességről szóló napi gyakorlásunkat tettekké alakítsuk. Ez is nagyon fontos.

Összegzés

A halál nem egy furcsa, ismeretlen dolog. A világon mindenütt minden percben, másodpercben megtörténik. Ha igazán felfogjuk azt, hogy egészen bizonyosan meg fogunk halni, akkor ez ösztönző lehet ahhoz, hogy értelmes életet éljünk. Amikor megértjük, hogy bármikor bárkinél bekövetkezhet, sokkal kevésbé fogunk harcolni és vitatkozni jelentéktelen dolgok miatt. Konfliktusok gyártása helyett majd arra érzünk késztetést, hogy életünket úgy alakítsuk, hogy annyit segítsünk másokon, amennyit csak tudunk.