2019. május 9., csütörtök

Buddhizmus és a mentális betegségek

Az utóbbi időben ismét megugrott az érdeklődés a buddhizmus iránt. Míg az elmúlt évtizedekben ennek a vallásnak elsősorban az újszerűsége, mássága, egzotikussága vonzotta az embereket, mostanában nagyon sok esetben pszichológiai és pszichiátriai problémákkal küszködők menedékévé vált.
Az amerikai The Atlantic nevű internetes oldalon ez év márciusában jelent meg egy cikk arról, hogy az Egyesült Államokban is egyre növekvő számban fordulnak a buddhizmus felé stressz és mentális betegségek kezelése céljából. Sokan a pszichoterápia és pszichiátriai gyógyszerek olcsó alternatívájaként tekintenek a buddhizmusra. A cikk idéz egy 2018-as felmérésből is, mely szerint az Egyesült Államokban tíz emberből négy állítja magáról, hogy legalább hetente egyszer meditál. Nem mellesleg ez meglehetősen jó üzlet, mivel a buddhista meditáció, amelynek pozitív hatását egyre több tudományos kutatási eredménnyel támasztják alá, 1.2 billió amerikai dollárt jövedelmezett 2017-ben.


Azonban az igazi buddhista tanítók és a pszichiáterek/pszichológusok úgy vélik, hogy semmilyen buddhista gyakorlat nem helyettesítheti a pszichoterápiát vagy gyógyszeres kezelést. Félrevezető, de akár komoly veszélyeket is hordoz, ha a buddhizmust a mentális egészségügyi kezelés alternatívájaként látják vagy láttatják.

Debra Flics, pszichoterapeuta azt írta: “Sok nyugati ember a pszichológiai problémáira keres gyógyírt, amikor a dharma gyakorlását végzi – de a meditációt nem erre tervezték.”

Meditációs közösségekben általános vélemény, hogy a meditáció meg tud – vagy meg kellene tudnia – oldani minden mentális egészségügyi problémát. Miután 2017-ben Michael Stone, meditációs tanító és jóga oktató kábítószer túladagolásban meghalt, a felesége, Carina a Lion’s Roar internetes buddhista oldalon írt Michael küzdelméről, amit bipoláris hangulatzavarával vívott:

“[Michael] távol akarta magát tartani a “bipoláris” címkétől addig, ameddig csak lehetett, de ez hátráltatta a kezelését. Abban reménykedett, hogy gyakorlással meggyógyíthatja magát. Ez nagyon általános nézet a jóga és a dharma világában: ha elég mélyen gyakorolsz, meggyógyulsz, és ha nem gyógyulsz meg, akkor a gyakorlásoddal vagy veled van gond. De a meditáció nem csodaszer, és akár ellenjavallt is lehet olyan emberek számára, akiknek súlyos problémái vannak. Michael gyakorlása mély volt, de ő maga kezdett megbomlani. Az amúgy is szétfolyt elméje még zavarosabbá vált a meditáció által.”

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ez bárkivel megtörténhet. De vannak, akiknek tényleg nem való a meditáció, erről ITT írtam több bejegyzést is.

Jelenleg több mentális egészségügyi szakember javasolja a meditációt olyan kezelések mellé kiegészítésként, mint a pszichoterápia és antidepresszáns. Hozzáértő közreműködésükkel és irányításukkal a meditáció néha segíthet a mentális egészség megőrzésében vagy visszaszerzésében.

Sajnos, Magyarországon még ettől is rosszabb a helyzet, mert viszonylag kevés ember van tudatában annak, hogy mentális problémái vannak. Így ha azt érzi, hogy valami nincs rendben, akkor nem szakemberhez fordul, hanem vagy valamilyen nyugtató/lazító szerekhez (alkohol, drog vagy más függőséget okozó dolgok) vagy lelki megnyugvást hirdető csoportokhoz (keleti vallások, ezotéria, stb.) Azonban a legtöbb esetben ezek a szerek vagy csoportok nem tudják megoldani az eredeti problémát, sőt.

Az egyetlen kiút az volna, ha képesek lennénk objektíven felismerni mentális gondjainkat, és el mernénk menni szakemberhez. Ez az igazi tudatosság, bármi más csak menekülés, illúziók keresése és gyártása. Pedig a megvilágosodás elérése, amire minden buddhista törekszik, pontosan az illúziók felszámolásával kezdődik.

             A meditációipar (angol nyelven)
             Köszönöm, Michael (angol nyelven)

2019. április 26., péntek

Hogyan csökkenthetjük szorongásunkat?

Gyerek-és kamaszkorunkban majdnem mindannyian szép terveket szőttünk arról, hogy “mik leszünk, ha nagyok leszünk”. Amikor felnőve befejeztük az iskoláinkat, dolgozni kezdtünk, párt választottunk, gyerekeink lettek, egy idő után azt kezdjük érezni, hogy egyre jobban belesüllyedünk a mindennapok unalmas világába, és nagyratörő, világmegváltó terveinkből nem lett semmi.

Ekkora már azt is észrevesszük, hogy annak ellenére, hogy azt mondogatták nekünk annak idején, hogy kellő szorgalommal bármit elérhetünk, ez nem állja meg a helyét. Mert bár sokan dolgoznak 12 órát naponta, mégsem jutnak egyről a kettőre, és hiába szorgos vagy rátermett valaki, mégsem őt teszik meg vezetői pozícióba, míg mások érdemtelenül lesznek gazdagok vagy kapják meg a kinevezést.

És itt vannak a közösségi oldalak, amikről ismerőseink tengerparti nyaralásos, vidám hangulatú bulizós képei zúdulnak ránk, és úgy érezzük, hogy míg a környezetünkben mindenki megtalálta a boldogságot, mi beleragadtunk a szürke hétköznapokba.

Mindez, ami körülöttünk és bennünk zajlik, szorongással tölt el bennünket. Állandóan másokhoz méregetjük magunkat, azt képzeljük, hogy mások milyen jól érzik magukat, mert megtalálták a boldogság titkát, elérték céljaikat, megvalósították vágyaikat.

Persze, az eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy hálásnak kellene lennünk azért, amink van, és hogy sosem szabadna másokhoz hasonlítani magunkat. De hogyan tudjuk erről tényleg meggyőzni magunkat, hogyan küzdhetjük le a ezt a fajta szorongást?

Lépjünk hátra
Elsőként szemléljük meg életünket kicsit távolabbról. Mit is akarunk kihozni belőle? Mit szeretnénk elérni?
És gondoljuk végig józanul. Mondjuk folyamatosan azon merengünk, hogy milyen jó volna híres embernek lenni és sok pénzt keresni. De tegyük fel utána rögtön a többi kérdést is: örülnénk-e annak, ha lesifotósok és pletykalapok újságírói kukkolnák minden lépésünket a nap 24 órájában, és rajtunk csámcsognának az emberek? És nézzük meg, hogy a híres emberek tényleg annyira boldogok? Közülük hányan fordulnak alkoholhoz és droghoz? És ne feledkezzünk meg a legfontosabb tényezőről, hogy vajon képesek volnánk-e annyi időt és energiát belefektetni, hogy ténylegesen is nagy zenészek, híres színészek, focisták, stb. legyünk?

Keressünk egy szerep modellt
Miután rátaláltunk arra az életútra, amiről úgy érezzük, hogy létünknek értelmet ad és boldogabbá tesz, a következő lépés, hogy keressünk valakit, aki megtestesíti azt. Ahhoz, hogy nagy zenészek legyünk, gyakorolni kell, ha focisták akarunk lenni, szintén gyakorolni kell. Még a járáshoz is gyakorlásra volt szükségünk, csak erre már nem emlékszünk. Ha el akarunk érni valamit az életben, eltökélteknek, szorgalmasnak és kitartónak kell lennünk.  A szerep modell ösztönzést és segítséget adhat ehhez.

Segítsünk másokon
Nagyon könnyű beletemetkezni saját gondolatainkba és vágyainkba. Legtöbbször azon jár az agyunk, hogy mit akarunk az élettől vagy mire van szükségünk, és ha valaki vagy valami ebben megakadályoz, dühösek leszünk.
Szorongásaink nagy része izolációból fakad. Így a legjobb és legegyszerűbb mód a kapcsolatteremtésre az, ha tényleg odafigyelünk másokra. Ez több dolog miatt is előnyös.
Az egyik, hogy tudományosan bizonyított tény, hogy a tiszta szívből jövő segítségnyújtás csökkenti a szorongást és növeli a boldogság érzetét. Ezenkívül megértőbbek leszünk másokkal szemben, és nem legyőzendő akadálynak érezzük őket céljaink elérésében. Ráadásul a másokra való teljes odafigyelés során kiderül, hogy mindenkinek vannak problémái, sok esetben azoknak, akikre a közösségi oldalakon irigykedtünk, jóval több, mint nekünk magunknak.

Nem szükséges, hogy segítség gyanánt nagy dolgokat tegyünk. Sokszor elég, ha rámosolygunk valakire egy szomorú napon vagy ha őszintén köszönetet mondunk valamiért. A lényeg az, hogy ne kényszerből tegyük, hanem az iránti belső késztetésből, hogy jobbá tegyük mások napját. Ezután pedig nézzük meg saját lelkiállapotunkat, és látni fogjuk a különbséget!

Ismerjük fel, hogy ki vagy
Mindannyian azt szeretjük gondolni – ráadásul ezt halljuk mindenhonnan –, hogy egyediek vagyunk, egyszeriek és megismételhetetlenek. Igen, külső szinten ez mindenképpen így van. Viszont, ne felejtsük, minden élőlényt ezen a Földön ugyanazok az alkotórészek alkotnak, és ugyanazoktól az alaptényezőktől – légzés, víz-és táplálékfelvétel -  függ a létezésük.

Így az “ismerd fel, ki vagy” kifejezés valójában azt jelenti, hogy megértjük, kik vagyunk. Minden embernek (és minden élőlénynek) megvan a maga problémája, tökéletes élet nem létezik. 
Vegyük ezt észre, és naponta 5-10 percet rászánva meditáljunk el ezen! 
Ha tudatosan odafigyelve alkalmazzuk a fenti pontokat, szorongásunk fokozatosan szét fog oszlani.

Forrás: Hogyan kezeljük szorongásunkat? (angol nyelven)

2019. április 5., péntek

Szerelem és házasság a buddhista hagyományban

A vallások nagy részének határozott iránymutatása van a szerelemmel és házassággal kapcsolatban. Például a kereszténység “szent házasság”-ról beszél, és a katolicizmusban a házasság egyike a hét szentségnek.
Hogyan közelíti meg a buddhizmus a házasságot és a szerelmet?

Buddhizmus és a szerelem
A kanonikus buddhista iratokban és kommentárokban szinte semmi sem található a szerelemről, de muszáj tisztázni egy közkeletű félreértést. Nagyon sokan – buddhisták és nem buddhisták – vélik úgy, hogy a buddhistáknak tartózkodniuk kell a kötődésektől. Magyarán, ez azt jelentené, hogy a legjobb partner nélkül élni.

De a buddhizmusban a ‘kötődés’ szót speciálisan értelmezik, inkább ‘függés’-nek vagy ‘birtoklás’-nak mondanánk: szükség vagy mohóság táplálta, ész nélkül való függés a kötődés. Közeli barátságok és intim kapcsolatok nem csupán elfogadottnak számítanak a buddhizmusban, hanem sok  esetben azt tapasztalja az ember, hogy a buddhista gyakorlás a kapcsolatainkat egészségesebbé és kiegyensúlyozottabbá teszi.

Mi a buddhizmus véleménye a házasságról?
A házasságot a buddhizmus leginkább világi vagy társadalmi jellegű szerződésnek tekinti, aminek nincs köze a valláshoz.

A történelmi Buddha tanítványainak többsége cölibátusban élt. Némely tanítvány házas volt, mielőtt csatlakozott volna a szanghához (a Buddha által alapított közösséghez), bár a belépés nem jelentette a házasság szükségszerű végét.
Ennek ellenére, a házas tanítványoknak tilos volt bármiféle szexuális jellegű kielégülés. Nem azért, mert a szex “bűnös” dolog, hanem azért, mert úgy vélték, hogy a szexuális vágy akadálya a megvilágosodásnak. (Arról, hogy a történelmi Buddhának volt-e felesége és fia, ITT írtam bejegyzést)

Buddha világi tanítványai, mint például a gazdag kereskedő, Anathapindika vagy Viszákhá, sok esetben bőkezűen támogatták a szanghát, és többségük házas volt.
A páli szuttában található tanbeszédben (DN 31 – Beszéd Szigálának – A világiak fegyelmi szabályzata ) Buddha azt tanácsolja Szigálának, világi tanítványának és ifjú házigazdának, hogy ne hagyja feleségét és gyerekeit védtelenül, ne játssza el vagyonát szerencsejátékon. Emellett óvja Szigálát a házasságtöréstől, rossz társaságtól, léha nőktől, a szeszes ital fogyasztásától, a lustaságtól. Javasolja, hogy felesége iránti tiszteletét ötféle módon mutassa ki: legyen udvarias hozzá, ne becsülje le őt, maradjon hűséges, adja át neki az irányítást, gondoskodjon a felékesítéséről. A felesége szintén ötféle módon tisztelje férjét: végezze el jól kötelességeit, legyen barátságos a rokonokkal, maradjon hűséges, vigyázzon arra, amit a férje hoz, teljesítse ügyesen és szorgalmasan kötelességeit. (a Buddha Ujja oldalon ITT olvasható el az egész szutta)

Tehát röviden, Buddha nem helytelenítette a házasságot, de nem is szorgalmazta. A Vinája-pitaka – ‘szerzetesek fegyelmi szabályzata’ – megtiltja a szerzeteseknek és apácáknak azt, hogy házasságközvetítőként közreműködjenek.

Amikor a buddhista iratok egyáltalán megemlítik a házasságot, általában monogám házasságról beszélnek. Bár Damien Keown történész ezt írja a Dictionary of Buddhism című művében: “Korai dokumentumok említést tesznek különféle ideiglenes és állandó partneri kapcsolatokról, amelyeket érzelmi és gazdasági okokból hoztak létre, és a buddhista Ázsia különböző részein poligámia és poliandria is megengedett volt.”

Ez a tolerancia jelenik meg a világi emberek szexuális erkölcseinek buddhista szempontú megítélésben is. A harmadik buddhista fogadalmat általában így fordítják: “ne élj vissza a szexualitással”, és ezt évszázadokon keresztül a helyi társadalmi normák követéseként értelmezték. A legtöbb esetben kevésbé fontos, hogy szexualitás terén mit tesznek az emberek egymással, mint az, hogy ezzel ne okozzanak szenvedést a másiknak vagy önmaguknak, vagy problémát a társadalomban. (A harmadik fogadalomról, a buddhizmus és szex kapcsolatáról ITT írtam bejegyzést)

Válás
A buddhizmusban nem tiltják.

Egyneműek közti szerelem és házasság
A korai buddhista szövegekben nem beszélnek a homoszexualitásról. Éppen úgy, mint a szexualitás egyéb kérdései, a homoszexualitás elfogadása vagy nem elfogadása is inkább a helyi társadalmi-kulturális normák közé tartozik. A tibeti kánonban léteznek olyan kommentárok, amelyek tiltják a szexuális kapcsolatot férfiak között, de ilyen jellegű tiltás nem található a páli vagy kínai kánonokban. Azonos neműek közötti szexuális kapcsolat a buddhista Ázsia bizonyos részein a harmadik fogadalom megszegésének számít, más részein azonban nem.

Az Egyesült Államokban az első buddhista intézmény, ami engedélyezte az azonos neműek közti házasságot, a japán dzsódó-sinsu irányzatot képviselő Buddhist Churches of America volt.

Nyugaton manapság több szangha – ‘buddhista közösség’- támogatja az azonos neműek közötti házasságot, annak ellenére, hogy a tibeti buddhizmusban ez problémát okoz. Ahogy fentebb olvasható, a tibeti buddhizmusban az évszázados hivatalos kommentárok szerint a férfiak közötti szexuális kapcsolat a harmadik fogadalom megszegésének számít, és Őszentsége, a dalai láma nem rendelkezik egyoldalú jogokkal ahhoz, hogy megváltoztassa a tibeti kánont. Őszentsége azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy nem lát semmi rosszat az egyneműek házasságában, csak akkor, ha ez a házasság ellenkezik a pár vallásával.

Mi történik egy buddhista esküvőn?
Buddhista esküvő, mint olyan, nincsen. Sőt, Ázsia bizonyos részein a buddhista egyház egyáltalán nem bonyolít le esküvőt. Tehát azt, hogy mi történik egy buddhista vallású pár esküvőjén, leginkább a helyi szokások és hagyományok határozzák meg.

2019. március 21., csütörtök

A sajt és a környezetvédelem

Ahogyan írtam a Vegetarianizmussal környezetünk védelméért című bejegyzésemben, a húsfogyasztás hatalmas kárt okoz Földünk éghajlatára nézve. Ez, feltehetőleg nem újdonság a vegetáriánusoknak és vegánoknak, akik közül nagyon sokan környezetvédelmi okok miatt is mondanak le a húsevésről.

Még 2011-ben az amerikai székhelyű Environmental Working Group (EWG) összeállított egy olyan listát, amely azt szemlélteti, hogy a különböző fehérjeforrások előállítása milyen szintű kárt okoz az üvegházhatás szempontjából. 
A listát a bárány vezeti, a második a szarvasmarha. A harmadik “bűnös” a sajt. Bár kétségtelen, hogy nagyon le van maradva az első kettőtől, de ezen a listán megelőzi a disznót, a csirkét és a halat, és lényegesen rosszabb más olyan tejtermékektől, mint a tej vagy joghurt.

Mi teszi a sajtot olyan környezetszennyezővé? Mert sok tejre van szükség a készítéséhez. 10-12 liter tejből lesz körülbelül 1 kg kemény sajt. A tejet termelő szarvasmarhák hatalmas mennyiségben bocsátanak ki metángázt, ami a globális felmelegedést 25-ször jobban fokozza, mint a szén-dioxid. A tehenek ürülékéből nitrogén-dioxid keletkezik. Mindehhez még hozzájön annak a takarmánynak az ökológiai lábnyoma, amit feletetünk a tehenekkel, a kukoricától kezdve egészen a lucernáig és más gabonáig.

Azt sem árt tudnunk, hogy a gázok kibocsátásának szempontjából nem sok a különbség a nagyüzemi tehenészetben tartott és a “mezőn legelésző, boldog” tehenek között. A gázkibocsátás leginkább attól függ, hogy mi a tehenek fő eledele és mennyi tejet adnak.

Az EWG által összeállított lista 2011-es megjelenése óta rengeteg cikk foglalkozik a sajt környezetre ártalmas hatásával és ad tanácsokat az egészségesebb és/vagy környezetbarátabb sajtfogyasztás érdekében. Ezek részben egymással megegyező dolgokat javasolnak, részben ellentmondóakat.
Abban a cikkek egyetértenek, hogy a kecske-vagy juhtejből készített sajtok – üvegházhatás szempontjából – sem jobbak, mint a tehéntejből készítettek. A kecskesajt körülbelül azonos szinten van a tehénsajttal, de a juhsajt rosszabb, mert a juhok több metánt bocsátanak ki az általuk termelt tej mennyiségéhez viszonyítva.

A cikkek szinte mindegyike javasolja azt, hogy egészségünk szempontjából válasszunk alacsony zsírtartalmú, kevésbé tömény sajtot. A tejből a feldolgozás során zsírt távolítanak el, hogy vajat, tejfölt, tejszínt készítsenek belőle. A magasabb zsírtartalmú sajtok több káros anyagot tartalmaznak, mivel a tehenek szervezetébe kerülő mérgek, akár a levegőből, akár a talajból vagy vízből származnak, jobbára a zsírokban tárolódnak. Így azt lehet mondani, hogy általában véve minél alacsonyabb a sajtok – vagy bármilyen egyéb tejtermék – zsírtartalma, annál kevesebb méreg van bennük.

Az egyik legalacsonyabb zsírtartalommal a túró, illetve a belőle készült friss túrósajt rendelkezik, míg a szokványos krémsajtok, ezen belül is pl. a mascarpone nagyon zsírosak. De magas a zsírtartalma az ementálinak vagy parmezánnak, a camembertnek és más érlelt sajtoknak. Ugyanakkor alacsony zsírtartalmú a ricotta vagy a különböző sajtok “light” változata.

Azonban környezetvédelmi szempontból nézve, bizonyos cikkek szerint a zsírdúsabb krémsajtok kevesebb kárt okoznak, mint például a joghurt előállítása.

Abban sincs egyetértés, hogy kitől célszerűbb sajtot vásárolni? A kis magántehenészetekből származót vagy a nagyüzemben gyártottat? Vannak cikkek, akik szerint annak ellenére, hogy a kis magántehenészetek gázkibocsátása sem sokkal jobb, mint a nagyüzemieké, talán jobb, ha mégis a helyi, humánusabb jellegű, fenntartható gazdálkodásból vásárolunk.

Ugyanakkor más cikkek azt mondják, hogy a nagyüzemi gazdaságokban csökken a tejtermelés ökológiai lábnyoma, mivel kisebb helyen tartják az állatokat, ezért kevesebb energiát igényelnek, és több tejet is adnak (ez, természetesen, nem jó az állatnak, de itt most kizárólag környezetvédelmi szempontokról beszélünk).

Ugyanakkor összességében az elmondható, hogy minél kevesebb készítési eljáráson megy keresztül egy sajt, annál jobb a környezetvédelem szempontjából. A frissebb, kevésbé érlelt sajtok előállításához kevesebb energia szükséges, mert ahhoz, hogy a sajtokat a hosszabb – 4-6 hét, de akár 10-18 hónapon át tartó – érlelés során a megfelelő, állandó hőmérsékleten tartsák, elektromos áramot használnak (nyilván, ahol ezt erre a célra kifejlesztett és használt pincékben megtehetik, ott ez kevésbé érvényes). Ráadásul a tovább érlelt, kemény sajtokhoz általában több tejre van szükség, hosszabb ideig kell magasabb hőfokon kezelni, és készítésük átfogóbb, kiterjedtebb folyamatot igényel (ezek, természetesen, sajtfajtától függően változóak).
Mindebből kifolyólag a lágy sajtok környezetvédelmi szempontból jobbaknak tűnnek, mint a kemény sajtok.

Ha a feldolgozás folyamatát vesszük figyelembe, a feta, ricotta vagy mozzarella jellegű sajt az egyik legjobb döntés. És ha csupán erről az oldalról nézzük, a camembert és brie sajt is elfogadhatónak bizonyul, mert csak körülbelül 3-4 hét az érlelési idejük.

Mielőtt azonban a sajtot környezetvédelmi szempontból károsabbnak ítélnénk, mint a csirkét, halat vagy disznót, nem árt teljesen körbejárni ezt a témát.
Kezdve azzal, hogy a fent említett, amerikai székhelyű EWG által összeállított, fehérjeforrásokat környezetkárosító szempontból összehasonlító, 2011-es lista azonos mértékegységet vesz alapul, tehát 1 uncia hús előállítását veti össze 1 uncia sajtéval.

Ez már mindjárt árnyalja a képet. Mert amíg, például csont nélküli húsételekhez fejenként 12-20 dkg nyers húst számítanak, csontos hús esetén 18-25 dkg vagy rántott csirkecomb egy adagjához 25-35 dkg nyers, csontos csirke szükséges, addig a legtöbb ember nem eszik meg ennyi sajtot egy étkezés során (még rántott sajthoz is csak körülbelül 12 dkg sajtot szokás számítani fejenként).

Ehhez hozzátartozik még az, hogy míg a sajtok általános fehérjetartalma 22-26 gramm/100 gramm között mozog – természetesen, ez lehet több vagy kevesebb fajtától függően –, addig az ugyanilyen fehérjetartalommal bíró csirke-vagy pulykahúsok jóval kevesebb energiát adnak. Például, 10 dkg trappista sajtban 23 gramm fehérje van, és körülbelül 350 kalóriát szolgáltat, addig 10 dkg csirke-vagy pulykamellben szintén körülbelül 22-23 gramm fehérje van, de csak 114-120 kalória található benne. A disznóhúsnál körülbelül ugyanez a helyzet: a fehérjében leggazdagabb rész, a sertéskaraj 22 gramm/100 gramm fehérjét tartalmaz, és 133 kalóriát ad. A halaknál – ha csupán ezt nézzük - valamivel jobb a helyzet, a konzerv olajos szardínia 24 mg/100 gramm fehérjét és 208 kalóriát tartalmaz. Ugyanakkor viszont az energiapazarló csomagolás és a tengerek halállományának lehalászása már így is komoly környezetvédelmi problémát jelent.

Tehát mindent összevetve, több ember élelmezését lehet megoldani ugyanannyi sajttal, mint bármely hússal. Ebből a szempontból nézve kétségtelen, hogy jóval károsabb a környezetre a csirke-pulyka-vagy sertéshús fogyasztása, mint a sajtevés.

De természetesen, alapvetően mégis az a legjobb a Földünknek, ha minél kevesebb állati eredetű élelmiszert fogyasztunk. Bár, úgy hiszem, ha mindent átgondolunk, ebben semmi meglepő nincs.


Forrás: A sajt megöli a földünket? (angol nyelven)
             Kalóriaguru

2019. március 11., hétfő

Jama - a buddhista poklok ura és az állandótlanság szimbóluma

Jamát a dharmapálákról és a buddhista poklokról szóló bejegyzéseimben már említettem, és ugyanígy a Bhavacsakra – ‘A létezés kereke’ címűben is.
A buddhista mitológiában ő a poklok birodalmának ura, és ő tartja karmaival a lét kerekét. Emellett az állandótlanságot is képviseli.



Jama a théraváda buddhizmusban
Jama, mint a halál istene, jóval a buddhizmus kialakulása előtt már a Rig-védában feltűnik. A későbbi hindu történetekben az alvilág bírájaként jelenik meg, aki meghatározta a halottak számára kiszabandó büntetést.

A páli kánonban hasonló pozíciót töltött be, azzal a különbséggel, hogy az elé kerülő halottak további sorsa fölött nem ő, hanem az elhunytak saját karmája “döntött.” Jama feladata elsősorban az volt, hogy emlékeztessen a karmára és az állandótlanságra azzal, hogy elküldi a hírvivőit – betegség, öregség és halál, stb. – az emberek birodalmába.

Ez történik, például, az MN 130.-ban  (Az isteni hírvivők szutta), amelyben egy frissen elhunyt, gonosz ember kerül Jama elé. A pokol őrei elmondják, hogy ez az ember életében rosszul bánt a szüleivel, bráhmanokkal, egyéb szent emberekkel és és másokkal.

Jama faggatni kezdte, hogy látta-e az első isteni hírvivőt, akit küldött hozzá. Az ember azt felelte, hogy nem.
-- Nem láttál az emberek között egy fiatal újszülöttet saját vizeletében és székletében fekve? – kérdezte Jama.
-- Láttam – felelte az ember. Az újszülött volt Jama első isteni hírvivője, ezzel figyelmeztetve, hogy a férfit, hogy ő sem mentesül a születés alól.
Jama ezután a második isteni hírvivő iránt érdeklődött, és amikor a férfi megint azt felelte, hogy nem látott ilyet, Jama visszakérdezett:
-- Nem láttál az emberek között egy idős nőt vagy férfit – nyolcvan, kilencven vagy száz éves korút – hajlott hátút, kísérőire támaszkodót, remegve járót, törött fogút,  szürke hajút, stb.?
-- Láttam – felelte a férfi
Ez egy újabb jelzés volt arra, hogy ő  sem menekül az öregség elől.

Jama harmadik isteni hírvivője a mindenkit elérő betegségre figyelmeztetett, a negyedik a bűnözőkre, akiket megkínoznak és lenyakaznak, az ötödik pedig a több napos, felpuffadt holttestekre. Ezeket a hírvivőket Jama azért küldte, hogy a férfi figyeljen oda a gondolataira, szavaira és tetteire, de az nem vett ezekről tudomást. A kivallatás után a férfinek a különböző poklokban szörnyűbbnél szörnyűbb szenvedésekkel kellett vezekelnie bűneiért egészen addig, amíg le nem tölti büntetését.

A modern théraváda országokban Jamát ugyanilyen jellegű szerepben ábrázolják. Tehát öregséget, betegséget, büntetést és egyéb szerencsétlenséget küld az emberek közé, arra figyelmeztetve őket, hogy viselkedjenek jól. Amikor meghalnak, Jama elé kerülnek, aki megvizsgálja azt, hogy milyen emberek voltak és meghatározza további sorsukat, illetve újraszületéseik helyét akár a földön, akár a mennyek vagy poklok valamelyikében. Néha két vagy négy Jamát is elképzelnek, akik mindegyike egy-egy meghatározott pokol fölött uralkodik.

Jama a mahájána buddhizmusban
A kínai mitológiában is jelen van Jama, Jan király vagy Janluo néven. Megjelenítése az évszázadok során nem változott: Jan ember formájú, hatalmas, mogorván összehúzott szemöldökű, vörös arcú, kidülledő szemű és hosszú szakállú. Itt sem csupán uralkodója, hanem az alvilág bírája is, aki ítéletet hoz minden halott fölött. Mindig férfi formában ábrázolják, hagyományos köpenyben és bírói süvegben vagy egy koronával, amin a ‘király’ szó van.



A pokol két ijesztő őre, Bivaly-fej és Ló-arc hozzák elő egyesével az újonnan elhunytakat Jan elé ítéletért. Akik sok jó cselekedetet hajtottak végre, jó jövendőbeli élettel jutalmazza vagy akár feléledést az előzőben. Azok, akik rossz dolgokat cselekedtek, kínzásokban vagy szörnyű jövendőbeli életben lesz részük.
Itt is kihangsúlyozzák, hogy sem a büntetések, sem a jó dolgok nem tartanak örökké, éppen úgy véget érnek, mint az emberi élet, és akkor minden kezdődik elölről.
Ez a kínai hiedelem terjedt el Koreában és Japánban is.

Bár Jama az alvilág ura, ő maga sem mentes a kínzások alól. Vannak olyan mahájána történetek, amelyekben Jama és főbb segítői folyékony fémet isznak, hogy megbüntessék magukat azért, hogy felügyelik a büntetéseket.

Ahogy már írtam a dharmapalákról szóló bejegyzésemben, egy tibeti mítosz szerint egy szent ember meditált egy barlangban. Azt mondták neki, hogy ha 50 évig meditál, bekerül a nirvánába. Már majdnem letelt az 50 év, de a legutolsó napon rablók jöttek a barlangba egy lopott bikával, és levágták a bika fejét. Amikor észrevették, hogy a szent ember meglátta őket, az ő fejét is levágták.

A felbőszült – és ezek szerint nem annyira szent – ember feltette nyakára a bika fejét, és Jama lett belőle. Megölte a rablókat, megitta vérüket és megfenyegette egész Tibetet. A tibetiek Mandzsusrít, a bölcsesség bódhiszattváját hívták, hogy védje meg őket. Mandzsusrí felöltötte magára Jamantaka ijesztő formáját és hosszú, ádáz küzdelemben legyőzte Jamát. Mindkettő ezután dharmapala, a buddhizmus védelmezője lett.

Jamát különböző formában ábrázolják a tantrikus ikonográfiában. Majd mindig bika arca van, koponyából koronája és harmadik szeme, bár néha emberi arccal is megjelenítik. A pózai és szimbólumai szintén változóak, ami szerepének különböző oldalait és erejét képviseli.

Bár Jama ijesztő, mégsem gonosz. Éppen úgy, mint sok rémesnek tűnő ikonikus figura, az ő szerepe is az, hogy rádöbbentsen arra, hogy figyeljünk arra, hogy mit gondolunk, mondunk és teszünk  – és az isteni hírvivőkre –, és gyakoroljunk szorgalmasan.



             Jama (angol nyelven)

2019. március 2., szombat

Volt-e valójában felesége és fia a történelmi Buddhának?


A legtöbb buddhista hallott már Buddha családi hátteréről. Volt felesége, Jasódhara és fia, Ráhula, mindkettőjüket elhagyta, amikor a megvilágosodásra törekedett. Volt az apja, Szuddhódana király, aki megpróbálta megóvni fiát a bánattól, szomorúságtól. És volt az édesanyja, Májá, aki hét nappal Buddha születése után halt meg, és mostohaanyja, Mahápadzsápatí, aki felnevelte őt ezután.

De vajon tényleg léteztek-e ők?



A páli szuttákban a történelmi Buddha gyerek-és ifjúkoráról majdnem semmilyen részlet nem található. A tanbeszédekben Buddha személyesen többször csak annyit említ, hogy gazdag volt. Azonban elborzasztotta az “öregség, betegség és halál” tudata, és belegondolt, hogy ezek vele is megtörténnek.
Majd azt ismétli el – szintén több szuttában –, hogy fiatal férfiként hagyta el otthonát. Az ő elbeszéléseiben nincs utalás arra, hogy az apja megpróbálta megóvni őt a különféle szenvedést okozó dolgoktól, és azt sem említette, hogy palotájából kikocsizva találkozott volna az öregséggel, betegséggel és halállal.

Ugyanúgy nem jelenik meg Buddha visszaemlékezéseiben sem feleség, sem gyerek, sőt, egyértelműen azt az utalást teszi, hogy eredetileg otthon élt a szüleivel:
“Később, még mindig fiatalon, fekete hajú fiatal férfiként, áldott fiatalsággal, életem virágjában, bár édesanyám és édesapám másként akarta, és könnyeket hullajtott, leborotváltam hajam és szakállamat, sárga ruhát öltöttem és elhagyván otthonomat, otthontalanságba távoztam.” (MN 26. szutta – A nemes keresés)

De ugyanez található az MN 36.szuttában is: „…még ifjúkorom virágjában, fejemen fényes fekete hajjal, boldog fiatalság gyönyörét élvezve, férfikorom elején, síró és jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba  távoztam…”

A feleség és gyerek említésének hiánya szembetűnő. Ha a későbbi hagyomány állításait figyelmen kívül hagyjuk, az látszik kézenfekvőnek, hogy Buddha nőtlen fiatalemberként hagyta el otthonát.
John S. Strong, a Bates Egyetem ázsiai tanulmányok professzora és több Buddha-legenda feltárásával foglalkozó könyv szerzője kiemeli a “szüleim” kifejezést. “Mit történt az édesanyjával, aki egy héttel születése után meghalt?” – teszi fel a kérdést Strong.

 A szutták egyetlen rokont azonosítanak be egyértelműen, Nandát, aki Buddha unokatestvére, anyai nagynénjének fia (Uda 3.2 – Nanda szutta). E rokoni kapcsolat kihangsúlyozása még feltűnőbbé teszi a hasonló beazonosítások hiányát, amikor más karaktereket említenek meg, akiket hagyományosan Buddha rokonainak tulajdonítanak. Sem Ráhulát, sem Mahápadzsápatít nem említik meg rokonként, mint ahogyan nincsen említés Buddha korábbi feleségéről sem.

A későbbi keletkezett buddhista iratokban megjelennek különböző természetfeletti részletek életéről. Ezeket többé-kevésbé a legtöbb buddhista ismeri: édesanyjának csodálatos megtermékenyülése, majd Buddha megszületése, újszülöttként lábra állása és kelet felé tett lépései, és önmagáról való kinyilatkoztatása vagy az, hogy hogyan emelkedett fel a Tusita mennyországba, stb.

A páli kánon Cúlavagga részében említik először, hogy Ráhulát gyerekként szentelték fel, és hogy édesanyja – akit csak egyszerűen Ráhulamata (’Ránula anyja’) néven neveznek – ezekkel a szavakkal küldi őt Buddhához, “menj, hogy megkapd az örökségedet” (ez egyfajta szertartásos kifejezés, akkor mondják, amikor egy gyereket felszentelnek). Ez a mondat sugallaná azt, hogy Buddha Ráhula apja. Azonban ez a szertartás egy ismert, régebbi hagyományon alapul, ami még több száz évvel Buddha halála után is érvényben volt.

Buddha családjának legendája különféle szövegekben található meg. Ilyen a Buddhacsarita (‘Buddha élete’), Buddha legkorábbi teljes biográfiája az i.sz. 1-2. századból, amit Asvaghósa nevű költőnek tulajdonítanak; Lalitavisztara, egy i.sz. 2-3. századra visszanyúló mahájána/szarvasztiváda élettörténet; Mahávasztu (‘Nagy esemény’), a mahászánghika/ lokottaravada iskolák prózai és verses gyűjteménye, amit az időszámításunk kezdetétől a 4. századig több részletben állítottak össze és a Nidána-kathá (‘Kezdetek története’), amely a Dzsátaka-kommentárok bevezető szövege a théraváda hagyományból, és amiben az i.sz. 5. századi Buddhaghósa foglalta össze a Buddha-legendákat.
Feltehetőleg egy közös alapból származik az összes verzió, mivel közel hasonló módon beszélik el ezeket a legendákat. Ugyanakkor az is fontos tény, hogy a legkorábbi élettörténet is csak körülbelül 500 évvel Buddha halála utána keletkezett.

Tételezzük  fel, hogy a történelmi Buddhának tényleg nem volt felesége és fia, de akkor miért kreáltak volna egy családi hátteret számára?

Elképzelhető, hogy szükségesnek érezték azt, hogy nemzőképes férfiként ábrázolják Buddhát, aki beteljesíti törzse kötelezettségeit, és így a fiatal vallással szembeni kritikát enyhíthetik. E magyarázatot támasztja alá egy korai iskola, a múlaszarvásztivádinok szövege. Ezt idézi Strong The Buddha: A Short Biography című művében, mely szerint a Buddhának még nem volt fia, amikor elhatározta, hogy otthontalanságba indul. Azon az éjszakán, amikor távozni készült, Sziddhattha szerelmeskedett a feleségével, így szólván, “Kevésbé mondják mások, hogy Sákjamuní herceg nem volt ‘férfi’, és továbbvándorolt anélkül, hogy ‘figyelmet szentelt volna’ ... feleségeinek [a bódhiszattva belépett a hálótermébe], és gondolván ‘most figyelmet szentelek Jasódharának,’ így is tett, és Jasódhara terhes lett.”

“Ez része annak, amikor egy szentnek kikiáltott embernek meg kell felelnie egy viselkedésformának. Ő egy férfi, akinek férfiasnak kell lennie, akinek meg kell, hogy legyen a szexuális képessége arra, hogy gyereket nemzzen. A legenda kihangsúlyozza a férfiasságát,” mondja Strong. “Tényleges elvárás volt a [buddhista] hagyomány felé, hogy figyelmet szenteljen egy utódnak. A Buddhának kellett, hogy legyen fia, mert teljesítenie kellett apai kötelességeit törzse felé.”

Ha Buddhának kellett, hogy legyen egy fia, akkor ezzel együtt arra is szükség volt, hogy legyen egy felesége, akit elhagy. A legelőször kiforratlan “Rahulamata” alakjából lett Bimba vagy Gopa vagy Jasódhara a különböző hagyományokban. Miután kialakult, alakja a szomorúság és dráma jelképévé vált.

Az egyik ilyen történetben elmondják, hogy egy időben született Buddhával. És mikor Buddha elhagyta őt és otthonát, utánozni kezdte férje aszketizmusát, mivel apósának kémei tájékoztatták őt Buddha sorsáról. Levágta haját, éhezett, földön aludt.

Miután Buddhának kreáltak egy családot, az is szükségessé vált, hogy bemutassák, nem hagyta el őket. A hagyomány azt állította, hogy Buddha családjának minden tagja csatlakozott az általa alapított közösséghez, és többen közülük megvilágosodtak, ezáltal végül hasznuk származott az ő elvonulásából. “Nem csupán ők, de még az elhalálozott édesanyja is részesült ebből, mert Buddha a mennyei világban tanította neki az Abhidharmát,” mutat rá Strong.

A költők fantáziájából, a vándor történetmesélők elmésségéből, a szobrászok és festők újításaiból kialakuló mondakör - ami a zarándokhelyeken virágzott ki igazán - lett Buddha királyi gyerekkorának és fiatal felnőtt korának legendája. Talán ez az egész egy olyan formálódó vallásos kultúrából származott, ami egyszerűen nem tudott mit kezdeni az eredeti, bizonytalan, háttértörténettel nem rendelkező átlagemberrel,  Sziddhattha Gótamával, aki a törzsi nevén kívül kevés emberi dologgal rendelkezett, és ezért gyanúsnak és távolinak tűnt.

De az is lehet, hogy nem így van. Talán Buddha családjának történetei nagyon régi szájhagyományra vezethetők vissza, és egyszerűen azért hiányoznak a páli szuttákból, mert a szerzeteseket, akik kanonizálták és kántálták ezeket, jobban érdekelték a tanok és a meditációs technikák, mint Buddha családi élete és személyes története.

“Elképzelhető, hogy a páli szuttákat másfajta hallgatóságnak szánták,” mondja Vanessa Sasson, a québeci Westmountban található Marionopolis College vallásos tanulmányok professzora. Sassonnak nem tetszik az a gondolat, hogy Buddhát megfosztják családjától. “Ezt nem tehetik meg!” mondta. “Ezek a zavaros, bonyolult történetek részei a hagyománynak. Túl sokáig próbáltuk lemezteleníteni a buddhizmust, hogy csak Buddha maradjon meg belőle egyedül. Pedig az attól jóval több.”

De talán az, hogy nem vágyunk “lemezteleníteni a buddhizmust egyetlen emberré” többet mond el rólunk, mint Buddháról, mint ahogy a régi India legendái is többet árulhatnak el a régi indiai buddhistákról, mint Sziddhattha Gótamáról. Ennek ellenére jelenleg nincs lehetőségünk arra, hogy nyugvópontra jussunk ebben a kérdésben. A Buddhától származó vagy az általa ihletett tanítások bőséggel állnak rendelkezésünkre, hogy megtapasztalhassuk őket. Maga Buddha pedig, a belátható jövőben legalábbis, titokzatos, álmok és legendák alakja marad.






2019. február 19., kedd

A buddhizmus és a taoizmus

A buddhizmus i.sz. 1. században jutott el Indiából Kínába, de kezdetben lassan vert gyökeret. Idegen, “barbár” vallásának számított, olyan idegen gondolatokkal, amely elmélkedésre, az egyén fejlődésére teszi a hangsúlyt a hagyományos társadalmi szerepkeresés helyett. Ezért kezdetben inkább a taoista filozófusok fordultak érdeklődéssel a buddhizmus felé.

Az i.sz. 3. századtól kezdve indultak el kínai buddhista szerzetesek a történelmi Buddha szülőföldjére, és ekkor még olyan buddhista szútrákat vittek haza magukkal, amelyeket hibásan másoltak, rosszul fordítottak kínaira és sok félreértelmezett fogalmat tartalmazott.

A zavaros kínai politikai viszonyok miatt egyre többen fedezték fel maguknak a mahájána buddhizmust, amely mindenki számára elérhetővé tette a megváltást, és a halál utáni életet is szemléletesen festette le. Olyannyira gyorsan terjedt, hogy a 6. század végén Észak-Kínában már negyvenezer buddhista kolostor állt, Dél-Kínában pedig kétezer.

A taoizmus i.e. 1. évezred közepe körül alakult ki Kínában. Eredetileg filozófiai iskola volt, amelyet a hagyomány elsősorban Lao-ce nevéhez köt. (később ez a filozófiai taoizmus vallási taoizmussá formálódott, amelyben fő szerepet kapott a hosszú – esetleg örök – élet elérésére való törekvés, mellette a meditáció és a különféle szexuális gyakorlatok, mágiák, rituálék, alkímia, stb. )
Lao-ce állítólag i.e. 6-5. században élt, neki tulajdonítják a Tao-te-king (Az Út és az Erény könyve) című művet, amelyben a taoizmus filozófiáját fogalmazza meg verses formában. A tao – az “út” – egy személytelen rend és harmónia az univerzumban.


“Az örökkévaló Tao szavakban ki nem fejezhető.
(...)
A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak.
Tao megismerésére csak a teljes megtisztult lélek juthat.
A szenvedélyek rabja csak a külső természetet láthatja.
A láthatatlan Tao és a látható természet tulajdonképpen egyetlen fenséges élettenger.
Csakhogy a Tao a kifürkészhetetlen ősok, a titokzatos szülőanya.”
(...)
A bölcs ezt nem téveszti szem elől. Tanít bőbeszédűség nélkül, cselekszik megerőltetés nélkül, teremt birtokvágy nélkül, működik hiúság nélkül.
S mivel csak lelki javakat gyűjt, örök kincshez jut.”

Tehát a tao szerint a bölcs ember a “nem-cselekvés”, a wu-wei állapotára törekszik, azaz vágynélküliségre, a világi dolgokról való lemondásra, szemlélődésre, a természettel való harmóniára és a dolgok természetes folyásába való be nem avatkozásra. A bölcs emellett még jó és erkölcsös.

Buddhizmus és taoizmus találkozása
A két filozófia/vallás a fent említett időben és módon találkozott egymással Kínában, és szinte azonnal elég erőteljesen befolyásolták egymást.
Ahogy már említettem, bizonyos buddhista gondolatok eleinte idegenek voltak a kínai, konfuciánus mentalitás és népi hagyomány számára, elsősorban a karma és az újraszületés. A Tao-te-king című művében Lao-ce jobbára a hosszú, boldog életre és halhatatlanságra utal, és a később kialakuló vallási taoizmusban is az örök életre való törekvés kerül előtérbe.

A karma és az újraszületés tanát leszámítva több volt a hasonlóság, mint a különbség a buddhizmus és taoizmus között. Ezt fokozta még az is, hogy a buddhista szent szövegeket kínaira fordítók eleinte jobb híján taoista kifejezéseket és értelmezéseket használtak, így még hasonlóbbnak tűnt a két filozófia/vallás.
Csak a későbbi fordítók - köztük elsőként Kumáradzsíva (i.sz. 344-409/413) - kezdték el az i.sz. 4-5. században kijavítani a félrefordításokat, újra meghatározni a buddhista fogalmakat, korrigálni a torzításokat, kiegészíteni a kihagyásokat a már lefordított szent szövegekben. Ezzel egyidejűleg létrejött a buddhizmus egy újabb ága, a kínai buddhizmus, amely mahájána alapokról indult.

Az i.sz. 4-5. század körül kialakult kínai buddhista iskola, a csan – neve a szanszkrit ‘dhjána’ (elmélyedés) szóból ered – egyértelműen a taoizmus hatását viseli magán. A csan szerint a dolgok lényegét, természetét nem lehet szavakkal visszaadni. A buddhista szövegek tanulmányozása mellett a közvetlen megtapasztalást javasolták. És mivel a Lao-ce szerint “A látható természet külső megnyilatkozása a láthatatlan Taonak”, így az “örökkévaló, megnevezhetetlen Tao” megtalálható mindenhol és mindenben.

Emiatt a csan iskola kolostoraiban a szerzetesek termelőmunkát is végeztek, hiszen nézeteik szerint a megvilágosodás bárhol megtörténhet. Szakítottak azzal az indiai hagyománnyal, mely szerint a szerzetesek és apácák csak a szent szövegek tanulmányozásával, elmélkedéssel és oktatással foglalkoztak kolostoraikban.
Mivel a csan szerzetesek a termelőmunkájukkal saját megélhetésüket fedezni tudták, ezért nehezen, de sikerült átvészelni a Vu-cung császár által elrendelt i.sz. 841-845 közötti nagy buddhista üldöztetés időszakát.
"A harcművészetek bölcsője" A Shaolin kolostor bejárata
Ugyanilyen buddhista-taoista keveredés történt az ókor óta nagy hagyományokkal bíró kínai harcművészetben, a vusuban. Nem csupán Észak-Kína Henan tartományának i.sz. 500 körül felépített Shaolin-kolostorában, hanem más buddhista kolostorokban szintén buddhista szerzetesek taoista mesterekkel együtt fejlesztették tökélyre a kínai harcművészetet. 

Így a ma is művelt különböző külső és belső stílusok, iskolák, irányzatok a buddhizmus és taoizmus egyesüléséből és kölcsönös egymásra hatásából keletkeztek. (a Shaolin-kolostor történelméről ITT írtam bejegyzést)





Forrás: Buddhizmus